Meggie világa...

Rick Riordan: Csata a labirintusban, avagy pörögj, de csak mértékkel

2012-02-03T15:57:00.009+01:00

A Percy Jackson negyedik kötetére már várok egy ideje, ráadásul burdge bug rajzai is felspanoltak, úgyhogy nagy elvárásokkal vágtam neki. Úgy érzem, túl nagyokkal.

A történet…
Percy-nek, a kamaszodás küszöbén éppen hogy csak áthaladva, nem egy lánnyal kell megbirkóznia ebben a részben. Rögtön a kötet elején új iskolájának két legszebb csaja támadja le – azzal a céllal, hogy eltegyék az útból. Ifjús főhősünk végül egy eltávozott és egy dühös démont, valamint egy égő iskolát hagy a háta mögött. Ha ez nem lenne elég, az előző kötetben megismert vörös lány, Rachel is feltűnik a színen, aminek szőke főhősnőnk, Annabeth nem igazán örül. Emellett főhősünk csapatára vár, hogy megfejtse Daidalosz labirintusának titkát, megtalálja annak építőjét, ráadásul mindezt az előtt, hogy Kronosz hadserege betörne a Félvér Táborba…

… ami nagyon nem tett jót neki…
Szó se róla, izgalmas kötet. Csak úgy pörögnek az események. Azonban – csakhogy a hátrányával kezdjek, egyáltalán nem igazságos módon – ez néhol a nyelvezet kárára ment. Igaz, hogy a még csak tizennégy-öt éves Percy az elbeszélőnk, és többnyire jól el is látja a feladatát (humoros, ironikus, vagány), azonban néhol kevésnek éreztem. Ez leginkább a csatajelenetekre volt jellemző, ahol egy-egy összecsapást fél mondatban letudott az író – hogy a várva várt (SPOILER!!) nagy tábori csatáról ne is beszéljünk…

… és mégis
Minden más szempontból azonban nagyon ott van. A karakterek szerethetőek, úgy cselekednek, ahogy azt a jellemük alapján elvárnánk tőlük, még akkor is, ha ezzel veszélyeztetnek valamit. Percy vagány, Annabeth kissé ideges és idegesítő, azonban megvan rá az oka, és ezzel együtt kedvelem. Groovernek és Tysonnak is nagyobb szerepe van, mindketten hozzák a szokásos formájukat, nem egy humoros jelenetet eredményezve.

A regény világa lenyűgöz. Részletesen fel van építve: már az előző kötetekre is jellemző volt, hogy az író a mai modern világ legáltalánosabb dolgait (például a gyorskajáldákat) is mitológiai köntösbe bújtatja, lehetőséget és értelmet ad létezésüknek. Riordan ebben a részben is megtartotta ezt a jó szokását, egyszerűen érződik a történeten, hogy utánajárt a mitológiai vonatkozásoknak, és megalapozta az egészet. Le a kalappal!

Kategória: Vedd ki, kérd kölcsön, érdemes elolvasni!

Kelley Armstrong: Az ébredés, avagy félkész hullák és szőrös emberek

2012-01-30T15:26:00.006+01:00

Armstrong története már a Sötét erők trilógia első részével belopta magát a szívembe, az egyik olyan sorozat ez, aminek alig bírom kivárni a folytatását (már csak azért is, mert az első rész koránt sem olvasóbarát módon volt „lezárva”). Éppen ezért nem is meglepő, hogy elég rövid idő alatt „befaltam” az újabb kötetet.

A történet
Az első rész végén Chloét és Rae-t főhősnőnk nagynénjének köszönhetően elkapták, úgyhogy Chloénak most az esetleges bosszútól és a sötét kísérletektől kell rettegnie, ráadásul Rae-nek nem mondhatja el problémáját –a naiv, lelkes lány hazugságnak venné. Emellett még a bőszén keresett Derek és Simon párosa miatt is aggódnia kell, tehát elhatározza, hogy megszökik, és megkeresi a fiúkat, akár Rae nélkül is. Némi komplikáció után ez sikerül is – a hisztikirálynő boszorkány, Tori sokak által nem kívánt társaságával megspékelve. Végül mégis négyen kerekednek fel, hogy megkeressék a fiúk apját, az egyetlen személyt, aki valamilyen kiúttal szolgálhat az adott helyzetben: akkor, amikor a kísérleteket végrehajtó Edison Csoport tagjai őket, a balul sikerült végeredményeket szeretnék likvidálni…

A Variánsok útját nem egy, gyakran általuk generált veszély kíséri: kezdve az olyan hétköznapi dolgokkal, mint egy nagyvárosi lánybanda, olyan kevésbé hétköznapi dolgokon át, mint egy farkas falka, egészen a teljesen természetfeletti dolgokig, mint például néhány halott feltámasztása, anélkül, hogy azt nekromantánk szeretné. Mert bizony kiütközik, hogy Chloé-ék egy félresikerült kísérlet eredményei: bár erejük hatalmasabb lehet, mint az átlagos Variánsoké, nem tudják egyszerűen kontrollálni azt, elég egy kis félelem vagy harag, és elszabadul. Derek pedig koránt sem biztos abban, hogy a kapott gyógyszerek mellékhatásaként mi vár rá teljes farkassá alakulása végén – és egyáltalán eljut-e oda…

Ez a kötet kevésbé volt csúcspontokkal teli, mint az előző rész. Inkább amolyan átvezetés volt nem is véletlenül, hiszen szereplőink egyik helyről siettek a másikig, ami persze nem ment könnyen. Néhány kérdésre viszont választ kaptak, és az olvasó már láthatja a fényt az alagút végén egy (SPOILER!) meseszerű Titkos Szövetség képében. Ráadásul a szereplőkről is egyre többet tudunk meg.A szereplők
Tori számomra még mindig az az idegesítő fruska, aki volt: gyakran nem képes felfogni, hogy a mostani rizikós helyzet fontosabb annál, hogy lekörözze Chloét, és ő legyen a középpontban, ami az anyja viselkedését tekintve bizonyos szempontból érthető, viszont kiakasztó is egyben. Olyan volt a stílusa, mint a Futótűzben Johannának, csak míg Johanna harcolt egy bizonyos célért, és azt tartotta szem előtt, Tori csak hisztizik, mert most (is) azt adja ki magából, hogy anyja elhanyagolta. (Amúgy utálom az anyját.)

Simont már egy fokkal jobban kedveltem, tetszik a humora, viszont még mindig nem tudta magát belopni a szívembe, bár tény, hogy nem is tett olyat, ami miatt utálhatnám. Ha valamilyen véletlen folytán letenne Chloéról és megszeretné Torit, áldásom rájuk.

Derek és Chloé viszont… Imádom őket. Derek még mindig komplexusokkal küzdő tini, és még mindig kissé érzéketlen, ha lát valamilyen megvalósítandó célt az orra előtt, ugyanakkor nem lehet nem szeretni. Ugyanez vonatkozik Chloéra is: teljesen józan, talpraesett, imádnivaló karakter, aki nem nyafog, nem csinál hülyeséget, nem komplikálja túl az érzelmeit, és nem csorgatja túlzottan a nyálát a pasik után. Együtt pedig kifejezetten bájosak: amikor Derek (egyáltalán nem vonzó módon, az ilyen típusú történetekkel ellentétben) átváltozik, vagy amikor Chloé a maga tizenöt tapasztalatlan évével nem érti, miért is szárad ki a szája, vagy mi zsiborog benne gyomortájon, ha egy kicsit közel kerülnek egymáshoz… Remélem, Derek a következő részben leküzdi a már említett komplexusait, és nem akarja mindig Simonhoz küldeni a csajt „ő helyesebb és mindenki jobban szereti, biztos Chloé is”–alapon. Ne légy tesze-tosza, fiam!

Kategória: Magánkönyvtárad egyik alapdarabja!

Cassandra Clare: Bukott angyalok városa, avagy fantasy és szappan opera egy kötetben

2012-01-13T21:12:00.008+01:00

Két embertelenül nehéz, ámde ugyanabból a tárgyból való vizsgám között úgy döntöttem, lázadok: barátnőm utólagos engedélyével (még egyszer, köszi, Fló!) kölcsönvettem tőle Clare új regényét. Érdekelt, hova lehet még fűzni a történetet a harmadik rész után, és az is, hogy megszeretteti-e velem a folytatást az írónő, vagy felesleges pénzcsinálásnak érzem majd. Hát, olvastattam magát, az tény. A többit meg most meglátjuk.

A történet
Néhány héttel az Üvegváros eseményei után járunk, október (a holtak hónapja, he-he) van. Clary élvezi a Jace-szel töltött időt, noha úgy érzi, anyja nem tud megbízni a volt férje által nevelt fiúban. Emellett lelkesen próbálja megtanulni, az igazi Árnyvadász milyen fogásokkal győzheti le az ellenségeit; kihasználja, hogy egyenesen nyolc végtagja van, és minden fajta magaslatról ugrál le.

Minden tökéletes lenne, ha (hölgyeim és uraim, kezdődik a szappan opera!) Jace nem viselkedne olyan furcsán az utóbbi időben. Egyszer vadul csókolja, máskor pedig kerüli a lányt, láthatóan valami baja van, amiről nem hajlandó beszélni, olyannyira, hogy Clary (dráma!) már arra gondol, szakít vele szerelme.

Simon élete sem éppen fenékig tejfel. Amellett, hogy egyszerre két lányt bolondít, akik ráadásul nem is tudnak egymásról, nem csak a vámpírléttel, de Napjáró identitásával is meg kell küzdenie. Előbbi miatt anyja borul ki, mikor megtudja, hogy fiának hosszabbak a szemfogai a kelleténél. Szerencsére Simon vámpírerejével elfelejteti vele, mit látott, majd ellóg otthonról. Új bandatagjánál, Kyle-nál húzza meg magát, azonban nála sem talál nyugalmat: ismeretlen emberek támadják meg ok nélkül, hogy aztán Káin Jele miatt sóvá porladjanak. Mondhatni, ez nem Simon hónapja.

Mellesleg Simon lakótársa, Kyle is tartogat meglepetéseket, történnek véres dolgok, Alec és Magnus együtt nyaral, majd hazatérnek, feltűnnek nagy és még nagyobb rosszakarók, ősi szertartások és főellenségek. Érdekek és érzelmek feszülnek egymásnak, bár először inkább csak érzelmek…

…és ami mögötte van
Nem mondanám, hogy a könyv első kétszáz oldala előnyére vált a történetnek. Nem volt rossz sem, olvastatta magát, de számtalanszor bosszankodtam azon, mennyire egy tinisorozatra kezd emlékeztetni egy alapvetően fantasynak szánt regény. Mindenki ismer mindenkit, mindenki járt mindenkivel, és hogy teljes legyen a kép, mindenkinek van valami baja. Az első kétszáz oldal mondhatni, merő érvágás volt, néhány beleszőtt érdemi történetszállal.

Jace-re speciel dühös voltam az elején. Tudja, hogy gondokkal néz szembe, hatalmasabbakkal, mint amiket egyedül bír, de nem szól senkinek, mert az „imós”, „rosszabb vagyok mindenkinél, én meg sem érdemlem azt a jót, amit kaptam” agyjárása megakadályozza ebben. Hát, drága Jace, ébredj fel: képzeld, nem vagy szörny, sőt, szó szerint angyali vagy! Minden másról meg a külvilág tehet, ami ellen mások segítsége esetleg felvértezhetne. Ja, és ha már így beszélünk, mellékesen megjegyezném, hogy bízhatnál a barátnődben. Erős és szeret, túl sok mindent éltetek át ahhoz, hogy kihagyd a dolgokból. És akkor megkímélhettél volna minket a történet nyomasztó elejétől is. (Meggie kiakad Jace-re című műsorunkat hallhatták.)

Szerencsére nagyrészt Simonról szól a könyv, akit én nagyon bírtam. Eleve érdekes a helyzete: azok közt vámpír, akik a neveltetésükből fakadóan megvetik a fajtáját, ráadásul arra is rá kell ébrednie, hogy nagy valószínűséggel Magnus az, akit a legjobban bír azok közül, akikkel eltöltheti az örökké valóságot. Márpedig ő sem a szíve csücske. Emellett anyja is eltaszítaná, ha tudná, mi, ráadásul a Káin átka miatt senki sem érhet hozzá, ellenben rövid időn belül egy, a nagykutyák által folytatott hatalmi harc közepén találja magát… És elég tökösen megoldja a dolgot, véleményem szerint. Közben sorjáznak a poénjai, magabiztosabb lesz, és megbízható.

Persze, két lányt szédíteni egyszerre nem épp megbízhatóság, de ők is számíthatnak rá, ha arról van szó. Ráadásul, mint később kiderül, Maiáék sem éppen tiszta szívből és vak szerelemből választották, mindkét lánynak megvan a maga kis önző indoka, ha engem kérdeztek…
Egyszóval ezt a történetet a kis Simon vitte el a hátán. Szerencsére a könyv második felében már beindulnak az események, sorjáznak a kalandok és fokozódnak az izgalmak, ráadásul drága írónőnk megint olyan véget adott az eseményeknek, hogy az ember veri a fejét a falba… És a folytatás még nyilván várat magára legalább fél évet. Sebaj, kivárom, és elolvasom, csak drága Clare, ne úgy indítson, mint ez a kötet!

Kategória: Vedd ki, kérd kölcsön, érdemes elolvasni!
(Íme a csodálatosan színpadias előzetes... Borzalom.)

Sarah Addinson Allen: A csodálatos Waverly-kert, avagy növények és ellentétes személyek

2012-01-04T20:21:00.005+01:00

Már nem is tudom, hogyan figyeltem fel Allen könyvére. Lehet, hogy a borító (egyszerűen gyönyörű), na meg a kiadó miatt, lehet, hogy a moly.hu-n olvastam róla kifejezetten jó kritikákat (ott éppen 91%-on áll, ami elég magas). Vagy a kettő együtt. Az elején kicsit féltem is tőle, mivel felnőttekről szól, én meg mostanában a kamaszokra vagyok rákattanva (de csak, mert egyetemistákról nem írnak könyveket – pedig tele vannak lehetőségekkel!). Végül nem kellett csalódnom, magával ragadott. Csak, hogy egy buta szóviccet használjak ki: csodálatos volt.

A történet

A történet egy része viszonylag egyszerű alapanyagokból építkezik. Fogjunk két nővért, Claire-t és Sydney-t. Adjunk hozzájuk eltérő tulajdonságokat: az előbbi legyen zárkózott és elutasító, aki csak a munkájának (jelen esetben ez a főzést takarja) él, az utóbbi pedig legyen nyitott, vagány, nem egy felelőtlen tettel a háta mögött. Mindkettőhöz adjunk egy kis félelmet is: Claire attól retteg, hogy szerettei megint megbántják, míg Sydney gyermekének agresszív apjától. Alapvető fontosságú még egy kiegyensúlyozott kislány, Bay, egy sikeres szökési terv és egy elhagyatott kisváros, ahol mindenki ismer mindenkit.

Éppen ezért kavar nagy port, hogy Sydney visszatér szülővárosába: egy feleség máris arra gyanakszik, hogy első szerelméért, azaz pont az ő férjéért jött (tíz év után, ne röhögtess!), és mindent megtesz, hogy ne sikerüljön Sydney feltételezett terve. Természetes az eddig egyedül élő Claire sem tudja hova tenni a helyzetet, fél magához közel engedni húgát, aki egyszer már otthagyta családját. Ráadásul új szomszédja is szeretne belopakodni a szívébe, és egyik „varázsételével” sem tudja lerázni…

Különlegessége a finom varázslatosság

Itt jönnek képbe a könyv egyedi vonásai. Az összes városlakót körüllengi valamilyen misztikus vonás, szerencsére nem az erőltetett „jósolok kislányom, mert vénasszony vagyok”–módon. Egyszerűen mindenki ért valamihez. Claire a növényekhez, és azok hatásaihoz – erre építi virágzó étkeztetési üzletét. Sydney pusztán a haja alapján kiismeri az embert, ráadásul tökéletes frizurákat készít. Egy vagány és különleges öregasszony, Evanelle mindig akkor és azt adja az embernek, amire szüksége van, legyen az csavarkulcs, aprópénz vagy ágyneműhuzat. (Ráadásul a fiatal férfiak fenekéhez is igencsak ért!) Bay mindennek és mindenkinek pontosan tudja a helyét. Egy almafa pedig megmutatja életed legnagyobb eseményét, akár boldog, akár szörnyű…

Alapvetően rátalálásokról szól a könyv. Béke, szerelem, barátság, hit, bizalom és testvéri szeretet, mindennapi alapanyagok, mégis a legkiválóbb minőségűek. Ezekhez társulnak a különleges tulajdonságok, amik jellegzetes ízt kölcsönöznek a regénynek. Két hajtásra kivégeztem, olvastatja és szeretteti magát.

Kategória: Magánkönyvtárad egyik alapdarabja!

Mr. Tennant nagy napja

2012-01-01T18:08:00.001+01:00

A pletykalapok szerint David Tennant-nek bekötötték a fejét. Ez azt jelenti, hogy még egy gyűrűtlen jó pasival kevesebb futkároz az utcákon – irigylem a nőt, aki 0-24-ben élvezheti Mr. Tennant arckifejezéseit. Meg a szemeit. (Szeretném megemlíteni, hogy a fent említett nőszemély az Ötös Doktor színészének a lánya, vendégszínészként pedig pont a Tízesét játszotta… Igen, szerintem ez vicces.)

Amúgy már ideje volt. Egy éves a kislányuk, az úriember pedig már negyven, egy nőt ilyen korban már fonnyadt vénlánynak bélyegzenek az emberek, ha nincsen férje, vagy legalábbis pasija. A férfiak meg élik a világukat, és tüneményes vörös hajú huszonévesek távoli rajongását élvezhetik.

Hiába, a természet kegyetlen.

(Mindemellett sok boldogságot ex-Miss Moffatnak és Mr. Tennant-nek! Meg a kis Olive-nak.:))

Rubinvörös - hivatalos színészek?!

2011-12-27T16:08:00.004+01:00

A Zafírkék utáni kutakodásom során érdekes információkra bukkantam. Enyhén szólva is hiányos némettudásomnak köszönhetően nem sikerült az egész honlapot szó szerint megértenem, de annyit felfogtam, hogy Gier regénysorozatát - legalábbis a Rubinvöröst - megfilmesítik, 2012-ben kerül elvileg a mozikba. Erről az imdb nem sokat tud, ellenben a két főszereplő már ki van választva, Charlotte-tal egyetemben.

A főszereplő szemszíne nem felelnek meg az elvárásoknak, ezért Maria Ehrichnek kontaklencsét kell majd viselnie, Charlotte haját pedig - nem meglepő módon, kevesen vagyunk, mi vörösek - be kell majd festeni. Gideon, azaz Jannis Niewöhner (megfelelően félhosszú hajjal) megfelelő választásnak tűnik a kép alapján, a lányokat pedig majd meglátjuk, ha már kész lesz a film...

Íme, egy szintén német interjú a főszereplőkkel, amit a Breaking down premierjén készítettek! (Vajon miért épp ott, és mit mondanak?)

Kerstin Gier: Zafírkék, avagy időutazás jó sok romantikával

2011-12-27T14:31:00.008+01:00

Az első rész után remegve vártam a sorozat következő kötetét. A Rubinvörös kérdések tömkelegét hagyta maga után, gyakorlatilag semmit sem zárt le (megjegyezném, igen pofátlanul). Így jobban belegondolva, a második kötet is csak két-három lépéssel vitt előbbre egy hosszúnak tűnő úton, ezt mégis úgy tette, hogy egy napon keresztül folyamatosan olvastam, egyszerűen nem tudtam letenni. Izgalmas volt, romantikus, olvastatta magát. Bőven megérte várni rá.

A történet
Az első kötet ott fejeződött be, hogy arrogáns Szemétládánk (közismertebb nevén: Gideon de Villiers) megcsókolta főhősnőnket, először, ám nem utoljára – mint az az első rész során már kiderült –, és Gwendolyn hiperventillált. A második rész itt folytatódik: egy fecsegős természetű vízköpő, megszakítva Gideonék kellemes időtöltését, kifejti rosszalló véleményét a templomban való csókolózásról. Miután Xemerius, a vízköpő rájön, hogy Gwen hallja és látja őt, lerázhatatlan társa lesz, alapvetően láthatatlan voltának köszönhetően hasznos feladatokat látva el. (Amúgy a nagyszájú kőszörny csak közepesen idegesítő, és meglepően humoros!)

Ezek után Gwennek rá kel jönnie, hogy a Lucy-Paul-ügyben ő az első számú gyanúsított (Gideon sem képes száz százalékosan megelőlegezni neki a bizalmat. De még csak nyolcvan százalékosan sem.), ráadásul az élete szerves részeként kell tekintenie a kötelező elapszálásokra. Egyik ilyen időutazása során huszonéves nagyapjába botlik, aki valószínűleg az ő jövőbeli énjének hatására kerül pont akkor abba a pincébe, ahol Gwen is mulatja az időt. Megbeszéli vele, hogy segít neki információkhoz jutni Lucy-ékkal kapcsolatban, ha múltbeli utazásai során felkeresi őt.

Emellett a gróf is bejelenti, hogy igényli Gwen jelenlétét, ráadásul társaságban, ahol táncolnia kell (menüettet!), és énekelnie (feltehetőleg korabeli dalt, bár erre nem fektetnek nagy hangsúlyt). A lánynak azonban nem csak a gróffal kell szembenéznie, kiderül, kik akarták megtámadni őt és Gideont, ráadásul a fent említett srác is furcsán viselkedik: az egyik pillanatban odavan érte, és szenvedélyesen csókolja „Kanapé kuzinon”, a másikban pedig, ha a szemével ölni tudna… Ráadásul nagy titkokat is rejteget – és nem csak ő.

Humor, romantika és „kell a következő rész!”
Hihetetlenül jól sikerült folytatás, szó szerint letehetetlen. Többet nevettem olvasás közben, mint az első kötetnél, Gwen is kevésbé csitri, mint (a történet szerint) három nappal korábban, és az a sok-sok romantikus jelenet, pirulva vallom be, kellett a lelkemnek.

Ugyanakkor Gideonról is kiderült néhány érdekes dolog, ami teljesen átértékeli azokat, amiket eddig tett vagy mondott. Alapvetően egy szerethető aljas tapló lesz a mi kis Szemétládánk, aki még mindig nem mentes az arroganciától és a felsőbbrendűségtől. Paul jelleméről is kiderül egy-két dolog: sokkal érzelmesebb és maflább, mint Gideon, kicsit amolyan szerethető balfék, aki imádja Lucy-t és a soha nem ismert lányát – egyszerűen imádnivaló.

Azonban még ez is csak felvezető része a befejezésnek, és ez érződik is rajta. A három kötet együtt ad ki egy nagy kalandot, az egyes részekben nincsen egy ilyen meghatározó rejtély, mint ahogy az általában lenni szokott. Szinte egy könyvben kiadhatták volna a hármat, ha nem lennének ilyen vastagok. Megint úgy fejeződik be a kötet, hogy már remegve várom a Smaragdzöldet. Kíváncsi vagyok, mi a nagy titok és veszély, ami még vár Gwenékre, merre vezetnek a jóslatok, mit tervez az a nyavalyás Saint Germain gróf, és (SPOILER!!) hogyan veszi rá magát Gwen, hogy abban a bizonyos fehér parókában megcsókolja Gideont, az után, ami kiderült róla…

Kategória: Magánkönyvtárad egyik alapdarabja!

Julie Kagawa (nem, nem Kakawa, mint az egyik ismerősöm rámutatott): Vaskirály

2011-12-25T13:47:00.009+01:00

Kagawa regényét a Könyvmolyképző vette gondozásába, hivatalosan 2012-ben jelenik meg, azonban cirka kétszáz embernek odaajándékozták az előzetes, ellenőrzés nélküli olvasópéldányt. Mivel az én kezeimbe is így jutott el, arra gondoltam, ezt nyilván reklámozási céllal teszik, maga a történet meg valahol a béka segge alatt van. Tévedtem.

A történetről
A Julie Kagawa által felépített világ nem forradalmian új, leginkább a Labirintus című filmre (amennyiben nem láttad, tekintsd meg, David Bowie cicanadrágja verhetetlen) és az Elátkozott Ella című könyvre (régi szerelmem) emlékeztetett, néhány sablonos (a szerelmes legjobb barát, a sötét, ámde vonzó férfiú), ám nem elbaltázott vonással. Ennek ellenére, vagy éppen ezért működött.

Főhősnőnk, Meghan Chase egy napon belül tizenhat éves lesz (miért mindig ez a koruk?!). Szerencsére Sablon 1-et az írónő elüti a bevezetőjével, mely szerint Meggie (névrokon!) nem vár romantikus bálokat és szőke herceget ettől, hiába ígérgetik azt. Előre láthatóan marad minden ugyanaz: a szülei elhanyagolják, inkább a munkájukkal vagy Meggie féltestvérével, Ethannel törődnek, a suli szépfiúja nem veszi észre, vagy ami annál is rosszabb, megutálja. Mekkora szerencse, hogy Meggie életének aktív résztvevője Sablon 2: a legjobb barát, akire bármikor számíthat, ontja magából a poénokat és nem mellesleg fiú, ráadásul a vak olvasó is láthatja, hogy totál szerelmes a csajba.

Aztán hirtelen minden megváltozik. Meggie olyan dolgokat lát, amiket más nem (Sablon 3), Ethan furcsán kezd viselkedni, az első agresszív fellépése után pedig kiderül, hogy ő nem is az az Ethan, akit Meghan ismer, hanem egy váltott gyermek: a fiú által szörnyekként emlegetett tündérek cserélhették ki őket. Meggie-nek mindezt legjobb barátja, Robbie meséli el, akiről szintén kiderül, hogy kissé más: ő Puck, a Szentivánéji álom egyik szereplője, a Jótündérek egyike. Ráadásul a tündérek birodalmába pont Ethan szekrénye vezet (némi Narnia), tehát nem kérdés, hogy főhősnőnk Puck-kal az oldalán gond nélkül belerohan a veszedelembe.

A tündérek birodalmában aztán találkozik mindenféle varázslénnyel: orgok, trollok, manók, szirének és satöbbik veszélyeztetik életét. Amelyről kiderül, hogy (Sablon 4) nem is attól származik, akitől hitte… Ráadásul az ellenséges Árnyudvar sötét lelkű, mégis vonzó Tündérhercegéről, Ashről is kisül, hogy nem is annyira sötét a lelke (Rómeó és Júlia – Sablon 5)… Még szerencse, hogy Meggie-ben ott a szeretet öccse iránt, a főhősökre gyakran jellemző feltétlen jó, valamint hozzácsapódik bolondos legjobb barátja, egy viszonzásokat váró beszélő macska (valami Kacor:D) és Ash.

A varázs hatása
Mint láthatod, sablonokkal aztán tele van a történet, szinte az össze tinifantasy-lányregény elemet felhasználja. Mégsem idegesíti az olvasót (engem legalábbis nem idegelt), nem akar nagyot újítani, mégis olvastatja magát. A szereplők szerethetőek, a karakterábrázolás nem kifejezetten sablonos (bár Ash esetén néhol ráncoltam a homlokom, de hát az ember mi mást várjon a Jó Pasitól?). Néhány ismerősöm szerint a történet felfogható lezárt egészként is, szerintem azonban NEM.

Nem olyan kiborítóan nyílt a vége, mint a Rubinvörösé vagy A szellemidézőé, azonban csak ez a kaland zárul le. Sok kérdés még ott lebeg a levegőben (például és SPOILERként: mi van Meggie emberapjával? Mi lesz Puck-kal? Hogy reagálja le a Jótündérek Udvara, hogy a király lánya a másik udvarhoz csapódott?).

Ha szereted a tündérmeséket, mindenképpen olvasd el. Izgalmas, olvastatja és szeretteti magát, azt adja, a műfajban magas színvonalon, amit vársz tőle. Várom a folytatást. Bevallom: Puck minden hülyeségével együtt jobban a szívemhez nőtt, min Ash, igazán érdekel a sorsa! (Na, meg a többieké is.)

Kategória: Vedd ki, kérd kölcsön, érdemes elolvasni!, ha nem vagy kifejezetten tündérmese-rajongó; Magánkönyvtárad egyik alapdarabja!, ha igen!

Könyvmolyképző Könyvbörze - a Lámpagyújtás

2011-12-25T13:36:00.003+01:00

Majdnem tíz teljes napja, hogy a Könyvmolyképző Kiadó által megrendezett könyvbörzén részt vettem. December 16–17–18. között tartották a Westendben, néhány másik (köztük az Agave!) kiadóval karöltve.

Először nem igazán akartam elmenni (pár nappal később két vizsgát is le kellett tudnom… Stréber vagyok, na.), végül mégis rávett az egyik haverom. És abszolút megérte. Pénteken tizenegy körül rohamoztuk meg a standokat, amelyek meglepő módon (bár így jobban belegondolva, a középsulisoknak még tanítás lehetett… MUHAHAHA!) szinte teljesen mentesek voltak a könyvmolyoktól. Kénytelenek voltunk ketten(-hárman) végigrágni az egészet, aminek megvolt az a nagy előnye, hogy a feladványoknál sokkal többet „súghattak”, és az egész kínálatot átláthattuk.

Namármost. Mint a blogom is mutatja, többnyire szeretem a Vörös pöttyös könyveket, (bár akadnak igen silányok is… köhömm, Evernight, Csitt, csitt) a kiadó reklámozási módjaival viszont nem vagyok valami elégedett. Alig pár nappal ezelőtt, a BOOKLINE-NAK hála tudtam meg, hogy kiadták a Zafírkéket és a Sötét erők második kötetét. Mindkettő igen kiváló könyvnek ígérkezik, megérni teljes erőbedobással reklámozni. Ezt lehetne Facebookon, vagy a hivatalos honlapjukon úgy, hogy az átlátható legyen, folyamatosan frissítve az amúgy is rendelkezésre álló, tehát nem sok pénzbe kerülő, ellenben funkcióját vállalhatatlanul rosszul ellátó lapot. Pontos, friss dátumokkal.

Az már külön poén, hogy a Percy Jackson és a Csontváros negyedik kötetéről itt kaptam hírt először… Kiadva foghattam kicsiny kezeimben. Ha ezt még időben tudtam volna, biztos felírom a nővéremnek elküldött kívánságlistámra. (Hát igen, Kedves Kiadó, kissé bénácskák vagytok. Ennek ellenére jó könyveket adtok ki, szóval csak közepesen haragszik rátok az ember, és szívesen vállalna gyakornoki állást mint marketinges vagy szerkesztő.)

Ennek ellenére jó volt. Kedvesek voltak az emberek, beszélgethettünk a Könyvmolyképző vezetőjével, aki nő (ezt azért tartom fontosnak, mert általában a vezetők férfiak, és minden ilyen példa megnyugtat, hogy van azért esélye a gyengébbiknek becézett nemnek is…), kaptam két ingyen könyvet (Agave 100 és A Vaskirály), amelyekből az egyiket be is fejeztem, tehát a következő bejegyzésem szóljon arról.

Boldog Karácsonyt!

2011-12-24T11:12:00.001+01:00

(Alig várom már, hogy a drágaszágom hivatalosan is az enyém legyen, és sok-sok könyvet kapjak. Valamint szülővárosomban esett a hó, mert szépen kértem.:D)

Meggie könyvespolca

2011-12-23T19:04:00.003+01:00

Elhatároztam, hogy egy csomó mindenről írok, amik egy ideje már érlelődnek. Ott van a Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei, melyet Tének hála elolvashattam, vagy az a kekszes bolt, amely leginkább egy babházra emlékeztet. Voltam a Vörös pöttyös könyvbörzén (két ingyen könyv!!), ennek eredményeként be kellene számolnom A Vaskirályról. És még ott van a Misfits és a Mission Impossible 4.… Tök nyilvánvaló módon, ez a poszt most valami másról fog szólni.

Karácsony előtti porcicapusztítást végeztem, amikor feltűnt, hogy rettenetesen sok olyan könyvem van, ami már évek óta csak olvasásra vár. (Még több olyan között, amit már többször is olvastam.) Igazából, teljesen érhetetlen okokból. Valamiért a másoktól kölcsönkapott könyveket, vagy a könyvtárból legálisan kihozott példányokat sokkal hamarabb elolvasom, mint a sajátjaimat. Persze, ennek az lehet az oka, hogy az előbbieknél időhöz vagyok kötve, míg a sajátjaim esetén nem. Na de ez nem magyarázza, hogy miért halogatom őket évekig?!

Pedig mind ígéretes példány – na jó, a többségük. Érzem a velőmben, hogy A sötétség illata című, első száz oldala alapján érthetetlen módon kiadott példányt csak akkor fogom elolvasni, mikor egy negatív kritikában gazdag beszámolót akarok nektek adni… (Az én regényvázlatom többet ér, mint ez a több száz oldalas pocsékság a szerelemről meg a vérfarkas főnökökről. Most komolyan.)

De ott vannak a jó könyvek, amikre a vizsgáim (röpke egy hónap, kivéve, ha UV-znom kell – már a gondolattól is sírva fakadok) után sort kerítek. Hogy mik is ezek?

Romantikus klasszikusok:

Zsigray Julianna: Erzsébet magyar királyné

(Most veszem észre, hogy szerintem hiányos ez a cím…) Még néhány évvel ezelőtt kaptam Anyától, a abban a korszakomban, amikor nem a Bookline-on néztem ki, mi kell, hanem a könyvesboltban, és odavoltam Sissyért (erről a musicalban lévő Halál dögös hangja tehetett). Tehát legalább három-négy éve megvan. Igazán röstellem magam.

Jane Autsen/Julia Barrett: Charlotte

Austen megkezdett és Barrett által befejezett regényét szintén évek óta halogatom. Pedig hat könyv tapasztalata mutatja, hogy minden, ami Austen, jó.

Louisa May Alcott: Jó feleségek; Fitalaurak; Jo fiai

Bizony, még a Kisasszonyok folytatásait sem olvastam el. Ennek nyilván az az oka, hogy a Kisasszonyokat sem… Pedig a Jóbarátok Rachele és Joey-a odáig van érte. És ha jól emlékszem, Alcott írta az Egy régimódi lányt, amit viszont imádok, és már olvastam vagy háromszor. Mindháromszor a könyvtárból vettem ki…

Történelmi regények:

Rosemary Sutcliff: A sas

Ezt a Femcafétól kaptam, tehát néhány hónapja van nálam. Az írónő mindenféle Brit Birodalmi Fokozatokat kapott irodalmi munkásságáért, filmet forgattak a könyvből, tehát nem lehet kifejezetten rossz, sőt.

Női kortársak:

Rácz Zsuzsa: Nesze Neked, Terézanyu!

Rácz Zsuzsa írásaira még a Maxima indulásakor kattantam rá. Imádtam, hogy olyan sokrétű stílusban és hangulatban ír, hol megnevettetett, hol elgondolkoztatott. Megint máskor könnybe lábadt tőle a szemem. Emiatt vettem meg ezt a kötetét is néhány hónapja a pályaudvaron… (Vajh, miért nem olvasom?!)

A fantasy birodalmának kapujában:

F. Warrington: Drakula, a halhatatlan

Tavaly karácsonykor kaptam egy kedves csoporttárs-barátnőmtől, mivel akkoriban fejeztem be a Drakulát, és nagyon imádtam. (Éppen a vámpírirodalom fejlődéséről írtam egy esszét, és az Interjú a vámpírral nyafogásai után ez a kalandregény maga volt a csoda az életemben, víz a sivatagban, meg minden ezekhez hasonló.) Egy éve pofátlanul porosodik.

Tad Williams: A quarok háborúja

Ó, igen, még egy vénség. Évek óta megvan, mégsem kezdtem bele. Röpke 670 oldal, van benne függelék és térkép, nem hinném, hogy összecsapott munka. És mégis!

Raana Raas: Csodaidők

Még egy jónak mondott és tűnő regény, ami ráadásul családregény is egyben. Saját nyelvet talált ki az írónő, totál felépítette az egész világot, ráadásul magyar. Felettébb lusta vagyok most komolyan, egy ilyet kihagyni.

Goldenlane: Éjfél

Imádom Goldenlane-t (kedves Júlia mikor jön ki a következő regényed?), ezt viszont nem tudtam befejezni. Belekezdtem, valahogy mégsem kötött le, pedig nem volt vele konkrét problémám. (Nem úgy a Papírsárkánnyal, amire legalább azt tudom mondani, hogy idegesítőek a karakterek. Mind.) Körülbelül akkor kaptam, amikor Sissyt is.

Krimi:

Hugh Laurie: A balek

Imádom a krimit és az angol humort, márpedig ez a könyv állítólag mindkettőt tartalmazza. Három-négy éve nyomja a polcomat, és sosem volt hozzá hangulatom (pedig ezalatt nem egy krimit kivégeztem, és rendíthetetlenül röhögtem az angol poénokon).

Szóval eltökélt szándékom elolvasni ezeket, ha nem is ebben az évben (anya hisztériás rohamot is kapna, amiért nem segítek neki…), de jövőre. Majd mindről írok néhány sort, bekezdést vagy oldalt érdemtől függően, hogy tudjátok, mennyire vagyok ügyes, eltökélt és szavahihető. (Azok, akik személyesen is ismernek, kérem, ne nevessenek ilyen hangosan!)

Íme, a könyvespolcom!

Mindjárt itt a karácsony...

2011-12-18T21:56:00.003+01:00

...és addig még le kell tudnom két vizsgát és be kell szereznem két és fél ajándékot. De addig is élvezem a gyertyákat.:) (Neeem, nem rendelkezek piromán hajlamokkal...)

Kell nekünk a drágaszááág!

2011-12-04T20:10:00.005+01:00

Kiskoromban szerettem volna egy Barbie babát. Egyszerűen megláttam, és beleszerettem. Karácsony előtt. Végül Anya megvette nekem, arról viszont nem tudott, hogy feltúrtam a szekrényét, és megtaláltam. Azután minden egyes nap kivettem, mikor nem volt otthon, és azt nézegettem, egészen szentestéig. Azóta nem volt olyan dolog, amit annyira megszerettem volna kapni karácsonyra. Egészen mostanáig.

Már egy ideje gondolkozok azon, hogy lecserélem a mobilom. Semmi baj az Öreggel, nos, azt leszámítva, hogy öreg, és így kissé „handikeppes” társaihoz képest. A fényképminőség elég rossz (az ott egy madár vagy egy orángután?), arról nem is beszélve, hogy még Bluetooth sincsen rajta, nemhogy Wifi. Nekem viszont nem is ezek az elsődleges szempontok, amik miatt váltani szeretnék. Egyszerűen (újságíró révén) szükségem van egy diktafonra – és akkor már miért ne köthetném össze egy okostelefonnal, megkönnyítve a mindennapjaimat? (Ja, és egy mp3 lejátszó sem ártana. A mostani egyfolytában üvölt, mert elromlott a gombja, amivel le lehet halkítani. Megsüketülni viszont nem szeretnék.)

Meg is találtam azt a formát, kinézetet és tudást, amibe beleszerettem. Az egyik barátnőm húgának van ilyen telefonja, ő ajánlotta a figyelmembe. Sony Ericsson Xperia X10 mini prot. Van rajta diktafon, bár azt nem tudom, milyen hosszú hanganyagot lehet felvenni vele, még ki kéne próbálni. Van fényképezője, ami állítólag jól fotóz. Van mp3 lejátszója, és a Wifit is igénybe vehetem vele, ha az kell. (Például, ha akkor lehet jelentkezni egy vizsgára, amikor nem vagyok a koleszban… Ami megesik néha. Évente kétszer.) Szóval, azokat, amiket elvárok egy telefontól az SMS és a telefonálási funkció mellett, tartalmazza.

Ráadásul, olyan csodás! Kicsi, ám vastag (kuncogja csak, Lor!), ez azért van, mert nem csak érintőképernyős, hanem kicsúsztatható billentyűzettel is rendelkezik, ami menő és hasznos is. És van egy fedőlapja, amibe egyszerűen beleszerettem, holott nem vagyok az a lila-lány. De ezek a madarak…! Nem kapnék hisztérikus rohamot, ha ezt kapnám a rokonaimtól, akár a karácsonyt és a közelgő névnapomat összevonva (előfizetéssel olcsó, de kártyásan elég drága egy ajándékhoz képest...).

Ellenben nagyon örülnék neki. Ezzel a fedőlappal meg mérhetetlenül. *igen, határozottan utal valamire*

Az éhezők viadala film, avagy miért, Peeta, miért?!

2011-11-25T17:07:00.010+01:00

Már csak néhány hónap, és elkezdik vetíteni Az éhezők viadala filmet. Erre voltaképpen az egyik barátnőm döbbentett rá, aki szólt, hogy már a magyar mozikban is adják az előzetesét (amit megnézhetsz alul). Állítólag 2012. márciusában jön ki U.S.A.-ban, remélhetőleg kicsiny országunkban sem késlekednek vele sokat.

(Csak így zárójelesen jegyezném meg, hogy ugyanakkor határozták el, hogy megfilmesítik, mint amikor a Csontvárost, ehhez képest itt már megvannak a színészek, egy korrekt előzetes, míg a Clare könyvének csak a két - kétes értékű - vezető színészét választották ki... Nem tudom eldönteni, hogy ennek örüljek-e, vagy sem.)

A filmet Gary Ross rendezi. Én személy szerint nem ismerem a munkáit, így csak reménykedni tudok benne, hogy lelkiismeretesen és könyv-hűen fogja feldogozni Az éhezők viadalát. A két vezető színész Jennifer Lawrence (X-men: Az elsők) és Josh Hutcherson (A gyerekek jól vannak). Na, itt álljunk meg egy pillanatra!

Mikor megtudtam, hogy Lawrence lesz sötét hajú és érzelmileg kissé degenerált, de azért szerethető főhősnőnk, enyhén leesett az állam. Aztán megláttam néhány promóciós képet, és valahogyan így reagáltam:

Most, hogy láttam az előzeteset, teljesen megfelelőnek tartom Katniss szerepére. El sem tudom másképp képzelni (bár lehet, hogy az az oka, hogy túúl sokszor néztem meg a trailert...), pedig az elején attól tartottam, túl aranyos arcú lesz a harcos Poszátához. Katnisst sokkal élesebb kontúrokkal képzeltem el. És mégis, nézzétek!

Peeta viszont... Már az első perctől kardoskodtam az ellen, hogy Hutcherson játsza el, egyszerűen semmi peetás nincsen benne. Oké, zömök a testalkata, de hol van a megnyerő mosoly, a kedves kisugárzás? Szerintem amúgy sem valami karakteres személyiség, a lenyalt hajával meg aztán végképp olyan, mint egy félszeg óvodás (eme rettenetért nézd meg a trailert!). Hacsak nem derül ki, hogy frenetikus színész, sírni fogok, és hajat tépni.

Gale-t bezzeg tökéletesen eltalálták, az a sötét lelkületű, vad kamasz, akinek lennie kell, és a színész, Liam Hemsworth (Az utolsó dal) még helyes is. Komolyan borzalmasan érzem magam. (Utálom Gale-t, és ezen az utolsó részben sem tudott javítani, sőt, csak rontott a helyzeten...)

Haymitch-cset, a kedvenc alkoholista mentoromat, Woody Harrelson (Zombieland) fogja játszani, Cinnát pedig - számomra megdöbbentő módon - Lenny Krawitz. Ezúton mindkettőjüknek üzenem, hogy ajánlom, hogy ne rontsák el a kis kedvenceimet...

Rutát (akinek Rue az eredeti neve, nem is tudtam, hogy ezt megváltoztatták) Amanda Stenberg fogja alakítani, a szőke Primet pedig Willow Shields. Mindketten bájosnak tűnnek.

És, íme, a vágyva várt - ugye, már reszketsz az izgalomtól - előzetes! Március környékén moziba megyek!

Suzanne Collins: Fecsegőposzáta (A kiválasztott)

2011-11-24T23:12:00.007+01:00

– avagy, amikor nem találok szavakat. Kifacsartak.–

Hát, gyerekek (bár remélem, hogy ezt a posztot nem ők olvassák), most fejeztem be a Fecsegőposzátát, Az Éhezők Viadala utolsó részét. Nem vagyok benne biztos, hogy képes leszek összefüggő és értelmes dolgokat írni róla, de megpróbálom. Egy biztos. Ha éppen vidám szeretnél lenni, ne kezdj bele (persze, a második kötet befejezése után beszélhetek én…).

A történet
Az előző kötet végén kiderült: Haymitch félrevezette Peetát és Katnisst, nem kifejezetten az ő biztonságukat helyezte előtérbe, hanem a Kapitólium elleni, a Fecsegőposzáta miatt kitört lázadást. Katniss nem tudta megvédeni Peetát, így ő Snow elnök kezébe került, míg a lány a felkelők által vezetett Tizenharmadik körzetbe.

Katniss először nem hajlandó együttműködni Peeta cserbenhagyóival, sokáig csak lábadozik, és megszegi a körzet szabályait, végül azonban beleegyezik, ő lesz a lázadás arca, a lány, aki lángra lobbant, a Fecsegőposzáta. Ebben nagy szerepe van Peeta feltűnésének, akit a Kapitólium megint médiaszereplőként használ fel. Ezen a felvételen arról próbálja meggyőzni a lázadókat, fejezzék be a háborút –ezzel teljesen elvesztve hitelét a szemükben. Katniss rájön, csak úgy mentheti meg a fiút, ha vállalja a szerepét, ám feltételekhez köti annak teljesítését – többek között Peeta védelméhez.

Ezek után a lány megkapja régi stylistjait, akik Cinna instrukciói alapján Fecsegőposzátává alakítják, és nem egy propagandafilmet felvesznek szereplésével, mellyel a lázadókat akarják bíztatni. Közben persze nem engedik a frontvonal kényesebb területeire (minek az, amúgy is hajlamos bajba kerülni), viszont kap maga mellé egy megbízhatónak tűnő csapatot, köztük Gale-lel. A körzetek sorozatosan melléjük állnak, míg végül csak a Második Körzet marad a Kapitólium egyetlen segítője. Egy idő után pedig Peetát is visszahozzák Katnissnek –azonban nem úgy, ahogy megismerte és megszerette…

Egy újabb világ
Collins megint lenyűgözött a társadalommal, amit felvázol. Eddig megismerhettük a kifosztott emberek életét, a felszínes Hollywood-szerű Kapitóliumot, a média megcsinált, megjátszott világát, most pedig egy katonatársadalom jelenik meg lelki szemeink előtt. A tizenharmadik Körzetben minden szabályok szerint működik, az emberek ideje másodpercre pontosan be van osztva, ahogy az ételüket is a túléléshez és edzéshez szükséges kalória-bevitel alapján adagolják. Bizonyos kor után „közlegénynek” szólítják az ott élőket, többségüket harcra képzik ki, azokat pedig, akik megszegik a szabályokat, alaposan megbüntetik. Legalább annyira rossz világ ez, mint a Kapitólium-Hollywoodé.

A kapcsolatok
A szereplők kapcsolatai jócskán átalakulnak. Haymitch végül lerendezi a dolgot Katniss-szel, emlékezteti fogadalmukra, miszerint megvédik Peetát, társává válik, bár nagy szerepet a történetben nem kap. Peeta, miután sikeresen megmentik, megtámadja egykori szerelmét – a Kapitólium Katniss átmosott agyú vőlegényét küldte neki ajándékba. Gale és főhősnőnk egyre többet veszekednek, előjönnek a köztük lévő ellentétek – míg Gale hagyja, hogy a bosszúállás teljesen elragadja, Katniss mérlegel, nem tekint minden halált és minden módszert egyenlően elfogadhatónak.

A vég
Halálban ugyanis nem szűkölködik a történet, Collins nem bánik kesztyűs kézzel sem a szereplőkkel, sem az olvasóval. Azonban, míg eddig többnyire olyan karaktereket veszítettünk el, akik nem nőttek kifejezetten a szívünkhöz (az enyémhez legalábbis nem), most szeretett szereplőim csak úgy fogyatkoztak. A végén már össze sem tudtam számolni, hány embert veszítettünk el… És ha Katniss eddig kínlódott, ebben a kötetben már szenved. Miután befejeztem e történetet úgy éreztem, teljesen kifacsartak, ráadásul az eddigi szörnyűségeket a befejezés sem oldja fel teljesen.

Kategória: magánkönyvtárad egyik alapdarabja!

(Íme, egy kis videó, bár nem a hivatalos színészek szerepelnek benne, és nem is így képzelem el a szereplőket, valamint tele van idézetekkel, de annyira megragadott...)

Röpke blogbejegyzés, arról…

2011-11-16T21:50:00.002+01:00

... hogy mit akarok még elolvasni a holnap megjelenő Fecsegőposzátán kívül.

Nemrég, tehát még ebben az évben kezdték el reklámozni, és adták ki Ransom Riggs Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei című regényét. A történet állítólag szuperképességekkel rendelkező fiatalokról szól (egy jó pont), ráadásul úgy írták meg, hogy egy-egy adott képhez köthető az aktuális esemény, amit szépen és állítólag igényesen bele is raktak a kiadásba (második jó pont – érdekesnek ígérkezik).

Ráadásul az előzetes, amit hozzá készíettek, és megtekinthető az interneten, is eléggé korrektnek tűnik, nem beszélve azokról az idézetekről, amiket a moly.hu-n, osztottak meg. A stílusa jó, az fordította, aki A szilmarilokat is. Tehát, közvetlenül „A kiválasztott”, becsületes nevén a Fecsegőposzáta, után remélhetőleg ezt a könyvet vehetem majd a kezecskéimbe.

Fecsegőposzáta az, bárki bármit mond

2011-10-19T20:30:00.003+02:00

Vagy ír. Nem érdekel a borító. Elszánt kommandóba kezdek, ha kell, és fekete alkoholos filccel áthúzom az összes borítót, kijavítva ezt az elcsépelt, magyarok által kitalált, fellengzős címet, aminek annyi köze van a történethez, mint nekem a pink polárpulcsikhoz. (Azoknak, akik nem ismerik a stílusom: nem hordok pinket. Feltűnő, és bár vidám, nagy dózisban Paris Hiltont juttatja az eszembe, aki nem szerepel az agyam „Szívesen gondolok rá” polcán.)

Szóval, nem egészen egy hónap múlva a kiadó ígérete szerint kezemben foghatom majd Az éhezők viadala befejező kötetét, ami után már hónapok, egészen pontosan június hetedike óta remegve vágyódom, borzalmas elvonási tüneteket produkálva. Egyrészt, mert az egyik kedvenc trilógiámmá nőtte ki magát (bár a harmadik kötetnek a borítóját is csak virtuálisan láttam, nem hogy olvastam volna), másrészt mert a második rész úgy fejeződött be, hogy a lelkes olvasó legszívesebben a fejét verné a falba. Tehát az kifejezetten jó dolog, hogy hamarosan testet ölt közöttünk eme nemes történet, csak a címét, a címét minek kellett átírni?!

Értem én, hogy a magyarok szeretik a feltűnést keltő, monumentálisnak ható címeket, de „A kiválasztott” így negyvenhatezredik alkalommal inkább elcsépeltnek és unalmasnak hat, mintsem figyelemfelkeltőnek. Az eredeti cím, azaz a Fecsegőposzáta ellenben egyedi (ha elsőre nem is megjegyezhető), szerves része a történetnek, az a jelkép és metafora, amit Suzanne Collins két részen át épített fel. Minden szempontból tökéletes.

Tehát, drága Agave Kiadó, miért kellett ezt lecserélni?

Meg Cabot: Váltságdíj a szívemért, avagy középkorban kisgatyában

2011-10-05T22:14:00.005+02:00

Egy-két szó a szerzőről

Még mielőtt belekezdek ebbe a kritikába, szeretnék néhány dolgot szólni az írónőről, mert megérdemli. Valószínűleg a legtöbb velem egykorú lány olvasott már minimum egy könyvet Cabottól, hiszen egy időben igencsak közkedvelt volt. (Mostanában mintha egyre kevesebb könyve jelenne meg, bár az is lehet, hogy csak kevesebbet tudnak lefordítani, mert utolértük a külföldi regényeket.)

Az én stílusomat is alapjaiban határozta meg, ha voltak/vannak példaképeim, ő az egyik. Mindig kikapcsol, bármi problémám van, ideiglenesen elfelejteti velem, én is ezt szeretném nyújtani a majdani olvasóimnak. Ifjúsági lányregényeket ír, paranormálisakat és hétköznapiakat egyaránt, könnyed, már-már csevegő stílusban, tele humoros jelenettel és dögös pasikkal. A Mediátor szó azóta is megdobogtatja a szí… Az egyik nagy kedvencem.

Maga a történet
Hát, ez a könyv nem lesz. Eleve kissé gyanakodva közeledtem hozzá: a kerettörténete szerint a híres „neveletlen hercegnő”, vagyis Mia Thermopolis, Genovia tíz kötetet megélt, és közel kilencet végighisztiző, ám kedvelt majdnem-uralkodónője írta, és romantikus történelmi regénynek szánta.

Finnula névre hallgató főhősnőnk húga hatalmas bajba keveredik: másállapotos lesz férj nélkül, ráadásul az összes hozományát elköltötte, így nem tud hozzámenni a kiszemelt piperkőc szegénylegényhez. Még szerencse, hogy Finnula csak biológiai szempontból nem tökös csaj, amúgy jól bánik az íjjal, és bár aprócskának és törékenynek tűnik, elég izmos! Éppen ideális arra, hogy egy gazdagnak tűnő ismeretlent elraboljon, hogy aztán testvére váltságdíjat követeljen érte.

Mekkora szerencse, hogy éppen most érkezik inkognitóban haza szívtipró és pénzérmékben sem szűkölködő főhősünk, Hugo, így már potenciális fogoly-jelölt is van. Csak éppen ez a fogoly „nagy titkokat” rejteget, és szexuálisan igencsak aktív… Így az sincsen ellenére, hogy a törékeny, nadrágban a hátsóját mutogató, tüzes, vörös hajú Finn őt szemeli ki…

És ami mögötte van
Az semmi. Illetve nem valami sok minden. A történet félig-meddig Goldenlane Pokoli balhéjára emlékeztetett, csak éppen sokkal rosszabban van tálalva annál. Szexualitástól abszolút túlfűtött, minden másban viszont annyira nem, mintha a történet és a karakterek csak mellékesek lennének. Nem teljesen szörnyű, viszont Megtől ezerszer jobbakat szoktam meg és várok el.

Az már másik kérdés, hogy vajon ő komolyan vette-e ezt a regényt, vagy paródiának szánta. Néha az az érzésem, hogy inkább ez az utóbbi, és elsősorban saját szórakoztatásnak szánta, másrészt viszont annyira szorosan a karakteréhez kötötte, hogy nem tudta nem kiadatni.

Ha valaki szereti az olyan típusú könyveket, amiknek a borítóján egy alig valamit takaró, ruhának nevezett cafatban, érzékinek szánt, félig nyitott szájjal álló nőt szorít magához egy marcona, izmoktól dagadó férfiú, mindenképpen ajánlom. Minden más esetben:

Kategória: Megteszi, ha nincs más.

Femcafe – két egyetem mellett

2011-10-03T21:08:00.002+02:00

Amióta két egyetemre is járok, körülbelül heti egy cikkre van energiám. Sajnos azok sem a legforradalmibb témák (szeretnék már egy velős, igazat szóló, frappáns párkapcsolati témájú cikket a képernyőre vetni, de egyszerűen vagy nincs témám, vagy akkor írnak valami hasonlót, de azért teljesen másat, amikor én szeretnék). Ellenben még a nyáron megírtakat sem tettem közzé, így többet tudok mutogatni ötnél…

A kedvencem és a legsikeresebb a macskákról szól, amit a régi kutyás cikkem mintájára írtam: összefoglalom mi a jó abban, ha van egy nyávogó szőrcsomód. Ezen kívül összeírtam, milyen filmeket forgattak az utóbbi időben hazánkban, és írtam a retusálásról is. Hajas-ruhás összeállítást is csináltam (azóta kevesebb feketét hordok, és büszke vagyok magamra emiatt – barnáknak, vöröseknek és szőkéknek – a barnáknak könnyű…). Írtam szép filmes helyszínekről, immár elévült nyári programokról, a Mission Impossible-ról, amiben szerepelni fog az általam annyira szeretett Simon Pegg, érdekes hajú sztárokról, és a Szlovák Paradicsomról. Volt egy Harry Potter-témájú sorozatom (hasznos varázsigék mindennapokra, Emma, Rupert és Dan jövője), írtam az együttélés fontosságáról és a Földközi-tenger cápáiról.

Úgy vélem, ennyi, bár lehet, hogy kihagytam valamit… Hosszúak a heteim. És most hónapok távlatában kéne visszaemlékeznem. Ha-ha-ha…

Kelley Armstrong: A szellemidéző, avagy Vörös pöttyös felsőfokon

2011-09-17T12:23:00.012+02:00

Armstrong regényéről már annyi jót hallottam, hogy még hetekkel, sőt hónapokkal ezelőtt felvettem az elolvasandók listájára. Aztán egyik barátnémnak hála (köszi, kicsi Chris!) kezembe is vehettem az egyik – ezt bátran állíthatom – legjobb Vörös pöttyös könyvet.

A történet
Chloé Saunders megrögzött filmrajongóként éli átlagos életét, míg nem egy nap megjön a menzesze. Tizenöt éves főhősnőnk szerint ennek már régen itt az ideje, csak éppen arra nem számít, hogy furcsa dolgokat von maga után. Egészen pontosan azt, hogy olyan személyeket lát maga körül, akiket mások nem. Hirtelen el(ő)tűnő fiú, síró lányhang, majd egy akaratos gondnok… Egy ilyen nap után nem is meglepő, hogy Chloé menekülési módszerét félreértve öngyilkosjelöltnek tekintik, s apja és nénje megállapodása szerint előbb a kórházba, majd egy speciális kezelést igénylő gyerekek otthonába, a Lyle Házba viszik.

Itt hősnőnknek nem egy dologgal kell egyszerre megküzdenie: orvosai a „skizofrén” címkét sütik rá, a helyi királynő hisztije gyakran rajta csattan, ráadásul egyik zavarokkal küzdő, sötét lelkületűnek tűnő társa is rászáll… hogy aztán olyan dolgokra mutasson rá, amikről Chloé még csak nem is álmodott. Lehet, hogy nem is őrült? Hogy társai nagy részének nincsen semmilyen szellemi problémája, csak éppen mások, mint a többi ember? Mások, akár csak ő, Chloé? Lehetséges, hogy nem is hallucinációk gyötrik, hanem szellemeket lát? Vajon mi nincs rendben ezzel a hellyel?...
Ez a trilógia első kötete, így nem is meglepő, hogy aránylag kevés szálat bogozunk ki, bár nincs meg az a „verem a fejem a falba, amiért nem derült ki semmi, de tényleg semmi” érzése az embernek, mint a Rubinvörös esetén. Van benne ív, egy aprócska lezárással, ennek ellenére elvonási tünetektől remegve várom a következő kötetet. Ennek, a történeten túl, számtalan oka van.

A főhős
A könyv első körülbelül ötven oldala közben kissé gyerekesnek tartottam Chloét, éretlennek tűnt mind a tizenöt évével. Aztán haladtak az események, s vele együtt módosult hősnőnkről alakított képem is… Őt ugyanis teljes joggal lehet hősnőnek nevezni. A mostani lányregények nagy részében a főhős –bár maximálisan bejön az aktuális szépfiúnak – nem valami mély karakter, vagy vállalhatatlanul vak, vagy elképesztően ostoba, vagy a kettő felváltva. Többnyire képtelenek logikusan gondolkodni, csak mennek a hirtelen támadt ötleteik után. Hát, Cholé nem ilyen, ami nagy felüdülést jelent nekem, mivel „elátkozott” Ella óta nem találkoztam ennyire ésszerű, kemény, bátor, mégis emberi hősnővel.

Félreértés ne essék, Cholé nem a Tökéletes Karakter, hanem az Emberi Szereplő. Amellett, hogy kikövetkezteti, mit kell tennie az adott helyzetben, módszeresen gondolkodik, majd követi tervét, képes végtelenül félni. Mégis összeszedi magát, nem hagyja, hogy eluralkodjon rajta a pánik, bármennyire is tisztában van rettegésével – és éppen így lesz emberi és hős egyszerre. Felüdülés volt a szemszögéből látni a dolgokat, ahogyan az is, hogy hosszú ideje először a főszereplő a kedvenc karakterem.

A többiek
A társait is megkedveltem. (Nos, legalábbis nagy részüket.) Azonban róluk, tekintve, hogy alig pár hét eseményeit ismerhetjük meg, keveset tudunk. Ennek ellenére az írónő ügyesen elkerüli azt, hogy a többiekhez hasonló, már sablonossá vált módon ábrázolja őket. Szereplői nem tökéletesek: egyik lány sem kiemelkedően szép, az aktuális szépfiútól való olvadozást sem erőlteti, sokak kedvenc szereplőjét, Dereket pedig néhol kifejezetten visszataszítónak írja le pattanásaival és állandó jellegű izzadásával. Nem csak kijelenti, érzékelteti, hogy gusztustalan, ugyanakkor megajándékozza előnyösebb testrészekkel is. Mindezt összetetten és finoman teszi.

A kiadás

Elég igényes formátumot hozott össze a kiadó, bár nem vagyok teljesen elégedett. A borító nagyon szép, igényes, emlékezetes, nem a sablon fekete háttér-valami gyom/gyümölcs/árnyékos arc kategória, és illik a történethez is.

Néhol azonban a szöveg tördelésével nem voltam teljesen elégedett: mivel nem mindenhol írták ki, hogy éppen ki viszi a társalgás fonalát, egyes helyzetekben nagy jelentősége lett volna annak, hogy új gondolatjelet kap-e a mondat, vagy sem. Néhányszor előfordult, hogy vissza kellett olvasnom, hogy rájöjjek, az előző mondat kihez tartozik. Szerencsére nem volt túlzottan zavaró, és ebben a történetben nem társítottak mondatokat olyan személyhez, aki nincs is jelen az adott beszélgetéskor úgy, mint a Hamuváros esetén. (Azért még mindig morcos vagyok a kedves fordítóra és a szerkesztőjére… Ebben a munkában nem lehet sötétnek vagy figyelmetlennek lenni, a Hamuváros pedig pláne nem ezt érdemelte volna.)

Szóval, összességében elégedett vagyok a kiadással, arról nem is beszélve, hogy a regényért magáért pedig teljesen oda vagyok. Csakis ajánlani tudom mindenkinek (neked is, Ili!), aki szereti a paranormális tiniregényeket, éppen ezért…

Kategória: Magánkönyvtárad egyik alapdarabja!

Haj-jaj, avagy irigységgel teli hajbörze

2011-09-12T22:17:00.017+02:00

Mivel mostanában a hajam vagy lelapul, vagy kezelhetetlen örvényeket alkotva hülyén áll, esetleg egy teljes napig kibírja, hogy rendesen álljon, majd a fent említett kettőt ügyesen kombinálja nem kissé kísérteties sikoltásokat előcsalva belőlem, elkezdtem frizurákat nézegetni magamnak. Persze eszembe jutottak azok is, amik (nem olyan) rég voltak nagy kedvenceim, ezekből láthattok most néhány (sorrend nélküli) darabot.

Egyik kedvenc sorozatom a Szívek szállodája. A divatos bejegyzésemnél már említettem, hogy odavagyok a csajok ruháiért – ez, nem olyan meglepő módon, a hajukra is áll. Lorelai-jét a harmadik évadban szerettem a legjobban, ilyenkor ideális hosszúságú (nem áll jól neki a túl hosszú haj – ebben magamra ismerek…) és formájú (éljenek a hullámok!). Az ötödik évados haját is csípem, talán azért, mert hasonló szisztémán alapul.

Roryé az ötödik és az utolsó évadban tetszett leginkább. Az előbbiben nagyon jól állt neki a göndör és az egyenes egyaránt, a hetedikben pedig imádtam a frufruját (ami a hatodikban még túl rövid, ha engem kérdeztek). Ráadásul ő az a típus, akinek jól áll a hosszú haj.

Blake Lively fürtjei is irigylésre méltóak. (Legalábbis szőkén. És jól jegyezzétek meg ezt a mondatot, általában vörös-párti vagyok. Csak az ő esetében nem.) Hosszú és egészséges, laza vagy elegáns.

Mikor először láttam a Szerelem a végzeten című filmet, azonnal beleszerettem Kate Beckinsale tincseibe. El is rohantam levágatni a sajátomat ugyanolyan formájúra – és persze csúfos vereséget szenvedtem, tekintve, hogy nem volt hajvasalóm (akkor még)… Pedig igazából teljesen egyszerű frizura: egyenes, és a vége ki van szárítva. Valamint kicsit rétegesen vágták.

Amy Pond, azaz Karen Gillan hajáért is ölni tudnék (egy szúnyogot – nem vagyok túlzottan agresszív lány). Részben azért, mert vörösebb, mint az enyém, részben pedig azért, mert olyan jól be tudják állítani. Tényleg vennem kéne egy sütővasat – a hajvasalóm mellé…

Nem rajongok az Alkonyat filmért, de az első részben elég sok szereplőnek volt olyan frizurája, ami tetszett (aztán persze bejöttek a „három kilométerről is lerí róla, hogy paróka”-frizkók). Bella Swan haja elég szép (és ebben sincsen semmi extra: hosszú, barna és hullámok vannak benne), a Victoriát alakító színésznő sörénye pedig… Az enyém miért nem lehet mindig ilyen göndör? Megoldódna a lelapulás-probléma.

Halvány fogalmam nincs, ki ez a csaj, valamelyik tinisorozatban szerepel. De ez a frizura…!

Végül, a frizurák koronázatlan (és azokat igen sűrűn váltogató) királynője, Keira Knightley. Nagyrészt tetszik a sérója, az alábbi a három a kedvencem. A tépett-fokozatos már jó ideje tetszik; a frufruja pont az a stílus, amit a legjobban szeretek (az egyenes, tömött nem olyan jó); és végül a harmadik, a mostani nagy kedvencem. Azt hiszem, amint lesz rá pénzem, követelőzve a fodrászom orra alá nyomok egy képet róla… És a biztonság kedvéért tényleg beszerzek egy hajsütőt!

Rachel Caine: Az Üvegház, avagy tizenhat éves egyetemista versus vámpírok

2011-09-12T20:44:00.010+02:00

Hogy került hozzám?

Mivel elég sok helyen olvastam róla, úgy döntöttem, hogy ideje befogadnom egy újabb vámpíros történetet. Mert ez bizony az. Ráadásul az is mellette szólt, hogy az Agave Kiadó adta ki, akár Az éhezők viadalát vagy a Dick-könyveket. Így, amikor megláttam a könyvtárban, lecsaptam rá.

A történetről
Főhősnőnk, Claire Denvers friss gólya, alig hat hete boldogítja a morganville-i egyetemet, és annak kollégiumát. Még mielőtt elkezdenél ujjongani: Claire nem lépett be a nagykorúak tündöklő sorába, hanem (nehogy kilógjon a tiniregények sorából a kötet…) tizenhat éves szuperaggyal és nem hanyagolható mennyiségű szorgalommal – valamint egy adag antiszociális vonással. Éppen ezért, mikor bekerül arra a közeli egyetemre, melyre szülei ilyen fiatalon küldték, nem sok barátságot köt.

Ehhez hozzájárul az is, hogy maga Morganville nem mentes a furcsaságoktól: a városban kőkemény és kikezdhetetlennek tűnő hierarchia uralkodik, és Claire-nek sikerül megsérteni a rangsorban bőven felette álló Monicát. Ezek után Monica csatlósaival zaklatni kezdi a lányt, s mikor egyik ilyen „játszadozásuk” majdnem Claire életébe kerül, tizenhat évesünk úgy dönt, albérletbe költözik.

Így kerül egy házba három tizennyolc éves (éljen! végre nem dominál a „sweet sixteen”!) vagány fiatallal: a különcködő, gót kislányt játszó Eve-vel, a macsó Shane-nel és a naponta rejtélyesen eltűnő Michael-lel. Azonban itt sem tud a szeretett tanulásra koncentrálni: Eve hihetetlennek tűnő városi legendákkal, egészen pontosan vámpír-sztorikkal traktálja, és még azt is meg kell szoknia, hogy két felettébb jóképű sráccal van egy házba zárva…

…És arról, amit nyújtott
Nem vagyok maradéktalanul elégedett vele, ennek ellenére tény, hogy röpke két nap alatt kivégeztem. Ehhez azonban az kellett, hogy beinduljanak az események, azaz a kedves olvasó túl jusson az első száz oldalon (nem sokkal a századik oldal előtt már ott tartottam, hogy ez is a Befejezetlen Könyvek Sorába kerül közvetlenül az Evernight után…). Ez a rész ugyanis eléggé unalmas és idegesítő: az írónő valahogy felvezetés nélkül belecsap a dolgokba, mégsem izgalmas ez a rész. Ha ez nem lenne elég, itt maga a főszereplő is bosszantó: Caine erőszakosan különcnek és egyedinek szeretné beállítani, éppen ezért nem lesz az.

Aztán a századik oldal után mintha kicserélték volna az írónőt. A történések felpörögnek, a szerethető karakterek nagyobb szerephez jutnak, Claire tökösebb csaj lesz, és azon kapod magad, hogy nem tudod letenni a háromszáz oldalas kötetet. Az Üvegház-beli hármast bírtam: Eve a csontvárosos Isabelle-re emlékeztet (érzelmes, harcias, fekete hajú), Michael felelősségteljes és felnőttes, Shane ellenben az a típus, aki esetlenül tudja érzékeltetni a lovagiasságát, mégis nagy Casanova.

Azonban nem csak az első száz oldallal kellett megküzdenem a regény során: én, aki olvadozok az irodalmilag szinte tökéletes Ízek, imák, szerelmek minden második mondata és minden írói képe felett, nem szeretem az olyan történeteket, ahol sután, néhol már-már gyerekesen fogalmaznak… Ez pedig nem egyszer előfordult, leginkább az indokolatlanul használt tőmondatokon akadtam fenn. (Nem nyomatékosítást fejeztek ki. Csak oda voltak rakva.)

Ennek ellenére örülök, hogy nekiestem, és kíváncsi vagyok a folytatásra is, mivel az írónő eléggé idegtépő jelenetnél fejezte be az első kötetet… Azt hiszem, ez újabban nagy divat.

Kategória: Vedd ki, kérd kölcsön, érdemes elolvasni, de beszerezni annyira nem!

Michael Grant: Gone – Köddé váltak, avagy Legyek ura szuperek erőkkel

2011-09-02T22:02:00.011+02:00

Grant regényével már szemezgetek egy ideje, egészen pontosan az óta, hogy megláttam egy boltban, és elolvastam a hátulját valamint az első pár oldalt. Azonban, mivel elhatároztam, hogy veszek magamnak nyáron egy könyvet, és ez is a lehetségesek listáján volt, nem vettem meg (akár csak az összes többit). Ellenben habozás nélkül kivettem a könyvtárból (ami nagy szó, mivel már amúgy is leszakadt a vállam, hála kitömött táskáimnak), mikor véletlenül rábukkantam.

Miről szól?
A nemsokára tizenöt éves Sam Temple nyugodtan tengeti életét, ami nagyrészt abból áll, hogy legjobb és egyetlen haverjával, Quinn-nel szörföznek a Perdido parton. Ez azonban gyökeresen megváltozik, mikor egy közepesen unalmas történelem órán egyszer csak köddé válik az éppen beszélő tanár, a város összes többi tizenöt év feletti lakosával egyetemben.

Ezek után főhősünk – főhős lévén – akarva-akaratlanul elkezdi kibogozni a szálakat, amikből bizony nem egy van. Ilyen a kiszemelt szőke lány, Astrid nehezen kezelhető öccse, a helyi atomerőmű, egy érdekes fal, néhány megmagyarázhatatlan mutáció, és saját keze, illetve múltja… Mert bizony a beszélő farkasok ugyanúgy a történet szerves részei, mint a rivális iskola nem éppen könnyű természetű, erőkkel rendelkező diákjai és Sam múltja.

Ugyanakkor ezzel párhuzamosan rendet kell teremteni a tizenöt év alattiak körében, amit Sam kezdetben nem vállal magára, és emiatt a dolgok ki is fordulnak önmagukból. Ifjú hősünknek hamarosan rá kell ébrednie: vagy ő teremt rendet, vagy beköszönt a gyilkosságok és az elnyomások kora. Ráadásul alig két hete van erre, mivel tizenöt évesen nagy eséllyel ő is köddé válik…

Mi van mögötte?
Alapjáraton nagyon tetszett az elgondolás, bár nem mai találmány, ez tény. A „csodabogarak” hirtelen feltámadt erői azonban érdekessé teszik a történetet – mindig is szerettem a szupererőket. Amolyan Legyek ura fantasy-köntösben. Ennek megfelelően nem mindig nevezhető habkönnyű esti mesének, bizonyos kor felett ajánlom csak (mit szólnál mondjuk a tizenhathoz?).

Talán éppen ezért volt olyan furcsa, hogy ilyen fiatalok a szereplők. Bár a mostani természetfeletti történetek hősei általában kamaszok (többnyire tizenhat évesek), egyetemistákat nagy eséllyel nem találni ezekben a történetekben, a tizennégyet (-hármat, -kettőt, ki mennyi) mégis csak kevésnek érzem. Nehezen tudom elképzelni, hogy egy kiskamaszban van annyi felelősség, ami egy ilyen helyzetben (betegek és kicsik ellátása, élelmezés és a teljhatalom megtörése) szükséges. Tehát, kissé szkeptikusan álltam a korukhoz.

Ennek ellenére egy idő után elfogadtam. Az pedig külön tetszett, hogy az érettségre néhol még szóhasználatban is rájátszott az író-fordító. A munkába igyekvő kiskamaszok (nem sok van belőlük, de legalább karakteresek) gyakran olyan párbeszédeket folytatnak le, olyan frázisokat alkalmaznak, amilyeneket a felnőttek szoktak. Ez valahogyan megadta a mű hangulatát.

A fordítóval vagy a szerkesztővel (nagyon rossz esetben magával az íróval) azonban elégedetlen vagyok. Ugyanaz a könyv hibája, mint ami a Hamuvárosé volt: néhol olyan szereplők szólalnak meg, akik nincsenek is jelen, vagy ha jelen vannak, sem beszélnek. Ez igencsak bizarr helyzetekhez vezetett: például nem a megfelelő lány közeledett a megfelelő sráchoz (hiszen apróbb szerelmi szálak is bontakoznak ki), esetleg nem lány közeledett sráchoz egy-egy bekezdés vagy sor erejéig…

A szereplők
A szereplők tipikus karakterek, vagy csak én szoktam már ezekhez a sémákhoz. Ennek ellenére nagyrészt kedvelem őket, a „rosszfiúk” persze nem nyerték meg a tetszésemet, ellenben egy „rosszkislány” igen. Na jó, ha nem is volt szimpatikus, de mindenképpen érdekes volt annyira, hogy ne horkanjak fel megvetően, ha rá terelődik aszó.

Sam a főhős, mint arra már rájöhettél. Ennek megfelelően a történet egyik nagy gócpontja, hatalmas szívvel, kicsivel kisebb bátorsággal. és még kisebb, de azért még helyén lévő ésszel. Ő az, akitől a megváltást várják az ifjak, s aki az elején makacsul menekül ez elől, majd magára ölti a megmentő szerepét. Erre a mélyenszántó folyamatra azonban alig valamivel több, mint tizenkét napja van, mégis hitelesen szidja, majd vállalja sorsát.

Astrid a szőke zseni. Ő az, aki kínos pontossággal tud (és idéz és rendszerez) mindent, kezdve a költői kérdésekkel egészen a nagy fizikai törvényekig. Agya a legfőbb fegyvere, ugyanakkor ő az a személy, aki elindítja Samet a megfelelőnek ítélt úton, s megrögzötten vigyáz autista öccsére. Kezdetben (szőke, beképzelt liba) nem rajongtam érte, majd (egész jófej, még humora is van, ráadásul mire menne nélküle hősszerelmesünk?) ez szerencsére megváltozott.

Quinn a gyenge karakter. Többnyire Sam mellett áll, ám amikor úgy érzi, már nagyon rezeg a léc alattuk, vagy hisztizni kezd vagy cserbenhagyja. Igazán szimpatikus, nem? Az egyetlen nagy előnye, hogy emberszerű – a tizennégy évesek többsége hasonlóan reagálna. De még a felnőtteké is.

Izgalmas karakternek tartottam Dianát, a „rosszkislányt”, bár nem sok minden derült ki róla. Kissé szeszélyesnek tűnik első pillantásra, majd igencsak módszeresnek, mindvégig pimasznak és nagyszájúnak, tipikusan azoknak a szereplőknek a sorába tartozik, aki nem a saját korának megfelelően viselkedik. Ő az egyetlen olyan gonosz szereplő, aki nem teljesen kiszámítható, talán azért, mert nem teljesen rossz, csak egy kissé romlott. Remélem, a későbbiekben több fog kiderülni róla.

A folytatás
Ugyanis, a kötet befejeztével döbbenten kellett megállapítanom, hogy ez még koránt sem ért véget: később megtudtam, hogy még legalább három regény várható, Éhség, Hazugságok és Pestis címmel. Hogy ezek mikor jelennek meg magyarul, nem tudom, jó lenne minél hamarabb. Megérdemli a folytatást, mivel gördülékeny, bár néhol esetlen a fogalmazásmód, mégis vannak nagyon hatásos jelenetek, érzékletes mondatok is. Az elkövetkező izgalmakról és talányokról meg már szó ne essék…

Kategória: Vedd ki, kérd kölcsön, érdemes elolvasni, bár beszerezni annyira nem!

Fogyni vagy gyúrni szeretnél? Vagy szimplán csak mazochista hajlamokkal rendelkezel?

2011-09-01T14:20:00.003+02:00

Elő a „Kopasszal”! A legnagyobb komolysággal mondom. A „Kopasz” egy bizonyos Tatarek Rezső nevű úriembert takar, aki videóival bedurrantja az izmaidat, visítógörcsöt hoz rád, és még meg is ríkat. Bizony, eme hajjal kevésbé rendelkező férfi nem kíméli a tornázót.

Az első öt percben azt hiszed, most fogsz meghalni. De aztán eljutsz a hatodik percbe… és rájössz, hogy tévedtél. Nincs mese, most fogsz meghalni. Szóval, ha túléled az első blokkot, mely a karizmaidat veszi kezelésbe, könnyek gyűlnek a szemedbe, és gonosz megjegyzéseket teszel a fent említett uraságra. (Aki, ezúton szeretném hangsúlyozni, olyanokat mond, hogy „szado-mazóban vagyunk”, majd a feladatok felét ellógja, azt hangsúlyozva, hogy az öregek, akik nem bírják, ezt meg azt csinálják. Nyilván magát is az öregek csoportjába sorolja, mivel be is mutatja a nem igazán megterhelő feladatokat. Felettébb lelkesen.) Aztán jön a hátizom felső része, majd nem hanyagolható mennyiségű láb… és még csak ezután kerülsz a padlóra.

Az ottani gyakorlatok nagyrészt a felsőtestedet kínozzák, kivéve, amikor a feneked, és emiatt sírsz. Márpedig a hátsód izmait nem egy feladat veszi igénybe, és bár nagyrészt a földdel érintkezel, mégsem érzed úgy, hogy elengedheted magad, és pihenhetsz egy sort az előző fél óra után. A hasizmok igénybevételekor pedig halvány hányinger tör rád (amire Rezső nagy tapintatosan fel is hívja a figyelmet… ha véletlenül nem tűnt volna fel). Szóval, állva vagy fekve, mindenedet megfeszíti. Utána pedig büszke lehetsz magadra.

Hiszen megcsináltad, ráadásul nagyobb erőbedobással, mint az edződ. És még túl is élted. Legalábbis egyelőre…

Tatarek egy órás gyúróvideó! Keresd a TV-ben, illetve, ahol rátalálsz. De az is lehet, hogy ő talál meg téged…

Íme, egy kis ízelítő. Nem az, amit én próbáltam, de a lógás-faktor itt is megvan:

Meggie és az elenyésző, ám annál szenvedélyesebb divatmánia

2011-08-26T14:00:00.019+02:00

Az előző, könnyednek maximum csak stílusában, nem pedig témájában nevezhető bejegyzésem után szeretnélek megajándékozni titeket egy abszolút felszínes, reményeim szerint mégis érdekesen megfogalmazott írással, melynek témaköre a divat.

Nem vagyok nagy divatszakértő. Nem bújom a magazinokat a legújabb trendek ellesése reményében, alig néhány márkát, és olyannyira elenyésző számú kollekciót ismerek, hogy az kerekítéssel egyenlő a nullával. Azonban, ha nézek egy filmet vagy sorozatot, esetleg szembe jön velem egy (jól) öltözött hölgyemény, alaposan felmérem aktuális darabjait, s köztük nem egy meg is tetszik. (Az már megint más kérdés, hogy mennyit szerzek be belőlük. Kerekítve ez sem sokkal nagyobb szám, mint a kollekcióknál említett. Ennek oka a boltok kínálatának sivársága, saját lustaságom, illetve kényes alakom, mely nem egy szabást és anyagot határozottan elutasít.) Lássuk, mik azok az összeállítások, melyek újabban megfogtak!

Ó, azok a fantasztikus sorozatok!
Mint tudjátok, nem egy sorozatot imádok, azonban ezek közül csak néhányban helyeződik valamennyi hangsúly a ruhákra. Ilyen például a Szívek szállodája, melyben dögös pasik, elképesztő helyzetek és humoros, pörgő párbeszédek mellett csinos ruhák is feltűnnek. A lányok évadról évadra jobban öltöznek, s bár most nem lebeg egy konkrét ruha lelki szemeim előtt, de azok a darabok, amiket a pénteki vacsiknál viseltek általában tetszettek. (A visszafogott, mégis bájos sminkeikkel együtt.)

Ennél maradandóbb élményt okoztak a Doctor Who Amelia Pondjának cuccai, és csak félig a miatt, mert nemrég láttam őket. Amy abszolút a stílusomban öltözködik, azt az egy aprócska tényt leszámítva, hogy neki jól állnak a hosszú ujjú pólók, míg nekem… hát, nem. Viszont, ha azokat lecseréljük ingekkel, akkor már kész is van Meggie egyik divat-énje. Rövidgatya, mely hangsúlyozza a lábakat? Hosszúnak és A-vonalúnak nehezen nevezhető szoknya? Még az enyémnél is vörösebb haj? Sportos és csinos egyben, imádom, még ha nem is sokszor viselem. (Kényelmesebb egy hosszú farmergatya, mint a harisnya valamelyikkel a fent említettek közül…)

Filmek divatszemmel
Nem rég láttam a Monte Carlo című tinivígjátékot, ami teljesen megnyerte a tetszésemet, egyrészt, mivel nincsenek benne az amcsi mozikra annyira jellemző ostoba viccek, másrészt a nem túl változatos (pár napot ugyanazokban az összeállításokban töltenek a csajok), egyszerű, mégis bájos ruhadarabok miatt. Leginkább a Leighton Meester által viselt cuccok jöttek be, és nem hinném, hogy azért, mert Meg volt a karakterének neve. A kék-barna összeállítása a nagy kedvencem, de szeretem a szőke csaj szoknyás-virágos, és Gomez kisasszony sportos stílusát is.

A szerelmes filmekben is találtam olyan ruhákat, amik tetszettek. Ha láttad a Nem kellesz eléggé című, több szálon futó alkotást, biztosan emlékszel Gigire. Ha így név alapján nem ugrik be: ő volt a legidegesítőbb lány az egész filmben, aki folyamatosan futott a pasik után, és akinek a legjobban kedveltem a filmben kialakuló kapcsolatát (annak ellenére, hogy néha tényleg szörnyen idegörlő volt a csaj). A ruhái is bejöttek: kicsit bohókásak, hiszen a rózsaszín plüssmamuszos lányról van szó, mégis voltak olyanok, amik kifejezetten tetszettek (és amilyeneket – egyelőre – nem vettem.)

A Négyen egy gatyában mindkét része alkalmas a nézelődésre: a kvartett tagjai eltérő stílusúak, van sportos, különc, nőies, meg… hát, átlagos (Carmen ruhái nem igazán jöttek be).

Kismellény, fülbevaló és gyom
A pesti élet révén rám ragadt egy-két kiegészítő is. Ilyen a kismellény. A kismellényt felismerheted arról, hogy látszólag semmi funkciója nincs, kevés anyagot használtak fel hozzá, mégis (jóval) többe kerül, mint egy felső, néha még a gatyák árát is lekörözi. Nos, én ennek a darabnak lettem a nagy szerelmese. Immár három funkció nélküli büszke tulajdonosának tudhatom magam: egy fekete lógósé, egy vajszínű, összegombolhatóé (tök jól megy a sötétkékhez!) és egy fehér, népiesé, amit a Nagyim szekrényéből mentettem ki, és azelőtt a nagynéném táncolt benne. Ehhez még keresnem kell egy illő felsőt, a többi már volt rajtam.

Másik nagy gyengémmé a fülbevaló vált. Már nem egyszer olvashattatok „lyukas kalandjaimról”, azóta én és a cimpáim nagyrészt megbékéltünk egymással, olyan szinten, hogy ma fülbevalótartót gyártottam egy magas, álló dobozból egy rózsaszín-sárga csomagolópapír és egy tű segítségével. Most eme szerkezeten lógnak fülékeim, szám szerint öt pár, mivel a hatodik nem megfelelő formájú ahhoz, hogy a dobozán kívül bárhol tartsam. De az apró köves zöld, a nagy köves fekete, a testvérpár, mely azonos anyagú és színű, csak eltérő formájú és a barna-kék kerek jól megfér egymás felett-alatt. Már csak egy döntően kék kéne…

A harmadik gyengém a gyom. Gyom alatt a hajban rögzíthető, vagy ruhára tűzhető, virág alakú csatot értem. Gyomból nem rendelkezem sok példánnyal – legalábbis egyelőre – de az alapvető visszafogott fekete már kipipálva. (Giccses gyomok kíméljenek!) Azonban Gyommal még szoknunk kell egymást: mindig attól félek, hogy elhagyom, vagy hülyén áll.

Hasonló számban rendelkezek kalapokkal is. Alapvetően ellene vagyok annak, hogy fürtjeimet valamilyen idegen anyag lenyomja, amitől ráadásul több mint harminc fokos melegben be is sül a homlokom. Azonban miután a héten háromszor kaptam napszúrást, megfogadtam jóindulatú szomszédom tanácsát, és beszereztem egy kalapot. Clarával való kapcsolatom szerelem volt első látásra. A fent említett szalmakalap nem csak jótékonyan takarja a szemem, de egy fekete masnit is tartalmaz, ráadásul olyan érzését kelt bennem, mintha a Váratlan utazás című sorozatba csöppentem volna. Hát kell ennél több?

(A mellékelt képen nem én vagyok, de valami hasonló Clara, a szalmakalap is. Állítólag.)

Hogyan nézd a Tízes Dokit?

2011-08-15T20:15:00.011+02:00

Érdeklődő barátaim számára íme egy összeállítást arról, mik azok a részek, amiket mindenképpen érdemes megnézni az egyik kedvenc sorozatomból, már ami az első négy (és fél) évad eseményeit illeti. Hiszen hogy lehet egy ilyen klasszikus nélkül élni?

A Kilences Doktort annyira nem ismerem, de hozzá is köthető egy-két rész, amit nem kéne kihagyni, már csak a folytonosság miatt sem. Ez pedig a The Empty Child és a The Doctor Dances című duplaepizód, ami amellett, hogy egy későbbiekben fontos karakter debütálását tartalmazza, hátborzongató, érdekes és ötletes is.

Emellett nem árthat ismerni az évadzáró duplaepizódot is, de ha kihagyod, az sem baj: a folytatáshoz elég annyit tudni, hogy a „Bad Wolf” kifejezés valamilyen veszélyt takar, ráadásul szőke Rose-unkhoz köthető.

És most, csapjunk bele David Tennantba, de azért csak úgy, hogy ne fájjon neki!

A második évad:
Kezdésként nem árthat megnézni a Christmas Invansiont, hogy ráérezzünk a Tízes ízére (már nem csak verjük, harapjuk is… Szegény, szegény Tennant!), és megtudjuk, mi lett a kezével. Amúgy annyira nem jó rész, már csak Rose nyávogása miatt sem, de az utolsó negyed óra és a Doktor pizsamás alakja feldobja.

Ezután jöhet a New Earth, aminek a történet íve szempontjából nincs nagy szerepe, de a karakterek jellemét eléggé kidomborítja, és még jó rész is.
A Tooth and Claw nem maradhat ki, egyrészt Viktória királynő, másrészt egy jövőbeli intézmény miatt.
Ezt követi a School Reunion, melyben feltűnik egy fontos szereplő.
A Rise of the Cyberman és a második része nem kifejezetten nagyon jó, viszont a második évad ívének egyik alappillérét adja.
A The Idiots Latern akár ki is maradhat, utólag is elég megnézni, ha már nagyon Doktor-hiányod van (ami pedig lesz). Nem rémlik, hogy bármilyen fontos mondat vagy jelenet lenne benne.
A The Impossible Planet és The Satan Pit kihagyhatatlan, minden szempontból.
A Love and Monsters: különálló epizód, érdekes elbeszélő móddal. A történésekben semmi szerepe nincs, de emlékezetes rész lesz ám…
A Fear Her emlékeim szerint kihagyható, majd később visszatérhetsz rá, mert azért rossznak nem nevezném. Csak annyira jónak sem.
Az Army of Gosts és Doomsay az évadzáró duplaepizód, értelemszerűen fontos.

A harmadik évad:
A The Runaway Bride-ot ki ne hagyd! Ahhoz túl jó szereplők vannak benne.
A Smith and Jonesban feltűnik egy szereplő, akinek a későbbiek nagy szerepe lesz.
A The Shakespeare Code a kedvenc történelmi személyt felvonultató részem. Illetve, az egyik kedvenc, de mindenképpen a legviccesebb. Vagyis az egyik legviccesebb. Mindenesetre, a Harry Potter rajongóknak egy-két emlékezetes mondatot jelent. A történet íve szempontjából nem annyira fontos.
A Gridlock tartalmaz egy fontos mondatot!
A Daleks in Manhattant és a folytatását akkor nézd meg, ha kíváncsi vagy a Dalekokra. Velük egyedül ezek igazán jók.
A The Lazarus Experimentben megismerhetjük Martha családját és egy fontos ember nevét… Fontos rész!
A 42-t nem árthat látni.
A Human Nature és Family Blood nem része teljesen az egésznek, de ha már kellően sok részt láttál a Doktorral, nézd meg! Érdekes színt ad a jellemének.
A Blink kultusz. Egyedülálló részként is bőven értelmezhető, ennek ellenére legendás mondatokat hagyhatsz ki, ha nem látod. Este nézd!
Az Utopia és a The Sound of Drums, valamint a Last of the Time Lords nagyon fontos részek!

A negyedik évad:
A Voyage of the Damned nem része az „ívnek”, utólag is megnézheted, akkor azonban nézd meg!
A Partners in Crime-t ki ne hagyd! Aranyos, ha rossz a kedved, felvidít.
A The Fires of Pompeii a túl jó rész ahhoz, hogy kihagyd. Emellett fontos is.
A The Planet of the Ood fontos, akár csak az előző, és mélyenszántó. Szójáték, jóslat, érzelmek…
A The Sontaran Stratagem-ben és a folytatásában van egy apró fontos jelenet, de annyira nem lényeges, hogy mindenképpen megnézd ezt a két részt. Nem mintha rosszak lennének, de annyira nem is jók, hogy ne érjenek rá később.
A The Doctor’s Daughter inkább érdekes, mint fontos.
A The Unicorn and the Wasp nem lényeges, de ha szereted Agatha Christie-t, megnézheted.
A Silence in the Library és a Forest of the Dead kötelező duplaepizód, amely a következő Doktor életére is hatással van.
A Midnight is kötelező. Ebben a kiváló pszichológiai alapú részben bepótolhatod azt az ívre való utalást, amit a The Sontaran Stratagem esetén kihagytál.
A Turn Left: fontos, utaltak is rá.
A The Stolen Earth és a Journey’s End nagyon fontos duplaepizód. Emellett megható is.

A négy és feledik évad:
A The Next Doctor érdekes, izgalmas, humoros, de a nagy ívnek nem a része.
A Planet of the Dead ellenben igen, bár annyira nem jó, mint az előző.
A The Waters of Mars nagyon fontos, és kifejezetten jó is. Tovább árnyalja az amúgy sem egyszerű Doktorunk jellemét.
A The End of Time című évadzáró duplaepizód a pont az „i”-n.

Tehát, az ív szempontjából nagyon fontos részek, a kifejezés szoros értelmében: Tooth and Claw, School Reunion, Rise of the Cyberman, The Impossible Planet, Army of Gosts, Gridlock, The Lazarus Experiment (vagy a 42), Utopia, The Fires of Pompeii, The Planet of the Ood, Silence int he Librarym Midnight, Turn Left, The Stloen Earth, Planet of the Dead, The Waters of Mars, The End of Time. (Ahol az van kiírva, hogy „To be continued”, értelemszerűen több részes…)

Azok a részek, amiket „büszkén mutogatok”: Love and Monster, The Runaway Bride, The Shakespere Code, Human Nature, Blink, Partners in Crime, The Fires of Pompeii, The Planet of Ood, Silence int he Library, Midnight, Turn Left, The Stolen Earth, The Next Doctor, The Waters of Mars és The End of Time. Egyszerűen briliánsak!

A Nagy Doctor Who Áttekintés – A 4,5. évad

2011-08-15T18:32:00.006+02:00

Mert bizony van ilyen is. A Tízes és a Tizenegyes Doktor közti átmenetet egy öt részes évad előzi meg, amit a negyedik évad speciális részeinek neveztek ki. Az elsőt karácsonykor, a másodikat húsvétkor, a harmadikat ősszel, a negyediket a következő karácsonykor, az ötödiket pedig Újév napján adták le. Lássuk, mit alkottak!

The Next Doctor: a Doktor idei karácsonyát kénytelen egyedül tölteni, míg az 1800-as években Doktorért nem kiált egy nő… És fel nem tűnik egy másik férfi, aki azt állítja magáról, hogy ő a Doktor.
Kategória: Humor.
Skála: 4,5.
Kategória: Megható.
Skála: 3.
Ismert színész: David Morrissey (BBC-s Értelem és Érzelem, A másik Boleyn lány) és Dervla Kirwan (BBC-s Casanova).

Planet of the Dead: a sorozat 200. részében a Doktor a 200-as buszra száll, hogy aztán utastársaival, köztük egy körözött bűnözővel egy másik bolygón találja magát…
Kategória: Humor.
Skála: 3,5.

The Waters of Mars: a Doktor teljesen új oldalát ismerhetjük meg… Nagyon emberi, de másképp, mint a Martha melletti duplaepizódban. Emellett ijesztő is rendesen, érdemes megnézni.
Kategória: Rémisztő.
Skála: 4,5.
Kategória: Érzelmes.
Skála: 4,5.
Ismert színész: Lindsay Duncan (Lost in Austen, Napsütötte Toszkána).

The End of Time: a befejező duplaepizód, mely nagyszabásúan zárja le a Tízes életét. A „Négyszer fog kopogni”-szálat nagyon jól megoldották.
Kategória: Megható.
Skála: 4,5.
Ismert színész: Timothy Dalton (Üvöltő szelek, Scarlett, Vaskabátok – amennyiben nem láttad, nézd meg most!).

A Nagy Doctor Who Áttekintés 4. – A negyedik évad

2011-08-13T18:10:00.011+02:00

Elérkeztünk a kedvenc évadomhoz – már, ami a Tízes Dokit illeti. Ez egyben azt is jelenti, hogy a legjobban szeretett kísérőm tűnik fel, fergeteges poénokat, tüzes vitákat, és felejthetetlen pillanatokat okozva.

4.00: Christmas Special: Voyage of the Damned: az előző évad meghökkentő zárójelenetének („What?!”) folytatása, melyben a Doktor a felső tízezer karácsonyi szórakozásába csöppen.
Kategória: Megható
Skála: 3.
Kategória: Humor.
Skála: 3.
Ismert színész: Kylie Minogue. Na jó, ő nem színészként ismert nálunk, ettől függetlenül a karaktert bájosan hozza.

4.01: Partners in Crime: egy ismerős újra feltűnik… Nagyon aranyos rész – szó szerint, arra mentek rá, hogy a „rosszak” minél cukibbak legyenek. Emellett tele van humoros párbeszédekkel és egy kis helyzetkomikummal. Délutáni kikapcsolódásnak tökéletes!
Kategória: Humor.
Skála: 5.

4.02: The Fires of Pompeii: ókori karakterek, melyek nem sokban térnek el a mai emberektől, a vallás követőire tett hatalmas befolyása, mely szintén utalhat a mai helyzetre és egy óriási döntéshelyzet, ami megváltoztathatja a történelmet…
Kategória: Humor.
Skála: 5.
Kategória: Megható.
Skála: 3,5.
Ismert színész: a legelőször feltűnő papnőt figyeljétek meg jól: ő Karen Gillan, aki a későbbi évadban csakis idézőjelesen „újjászületik”, és a Doktor mellé szegődik.

4.03: Planet of the Ood: elgondolkodtató, erkölcsi kérdéseket felvető epizód, melyben újra feltűnnek az Oodok (a második vadban már láthattuk őket), de most egy teljesen más szerepben. Végül pedig elhangzik egy jóslat, melynek még nagy szerepe lesz…
Kategória: Megható.
Skála: 4.
Kategória: Rémisztő.
Skála: 2.
Ismert színész: Tim McInnery (101 és 102 kiskutya, illetve a Heath Ledger-féle Casanova).

4.04: The Sontaran Stratagem és 4.05:The Poison Sky: egy nem olyan régi ismerős segítséget kér a Doktortól, így ő ott találja magát, ahol legkevésbé szeretné: egy katonai alakulat csapatában. Egy régebbi szereplő életétnek folytatását ismerhetjük meg, és feltűnnek olyan idegenek, akiknek a későbbiekben is lesz némi szerepük.
Kategória: nem igazán tudom besorolni, bocsi!

4.06: The Doctor’s Daugther: Doktort és kicsiny csapatát egy háború kellős közepére viszi szeretett TARDIS-a, ahol rövid időn belül feltűnik a címszereplő – a Doktor lánya is… Bizonyos szempontból aranyos.
Kategória: Megható.
Skála: 2,5.
Ismert színész: Georgia Moffett. Na jó, ő nem ismert, legalábbis nem hazánkban, de érdemes megfigyelni, már csak azért is, mert a valóságban ő a „Doktor” gyermekének anyja. Bizony, David Tennant mellette kötött ki, ráadásul az ötös Doktor, azaz Peter Davidson pedig tényleg az apja. Így lehetséges az, hogy a Doktor lányát a Doktor lánya alakítja, aki a Doktor lányának anyja.

4.07: The Unicorn and the Wasp: Agatha Christie rajongóknak kötelező: ebben a részben igyekeztek az összes regényére utalást tenni, és ez, ha maga a nyomozás annyira nem is, feldobja a történetet. Mellesleg azt is megtudhatjuk, Christie miért tűnt el tíz teljes napra…
Kategória: Humor.
Skála: 4,5.
ismert színész: Felicity Jones (A klastrom titka és a Szolgálók című sorozat).

4.08: Silence in the Library és 4.09: Forest of the Dead: a Donna és a Doktor a történelem legnagyobb könyvtárában kalandoznak, ahol a szokásosnál és (a kelleténél) nagyobb a csend… A következő évad szempontjából fontos dupla epizódok!
Kategória: Rémisztő.
Skála: 4,5.
Kategória: Megható.
Skála: 3.
Ismert színész: Talulah Riley – akinek a szülei tudatmódosító szerrel élhettek, mikor ezt a nevet választották – a Keira-féle Büszkeség és Balítélet, St. Trinian’s. Valamint Alex Kingston, aki River Songot alakította, a Vészhelyzetből és a Lost in Austenból.

4.10: Midnight: az egyik kedvenc részem a sorozatban. A Doktor és egy csapat turista a senki földjén ragad buszos utazása során – egy olyan bolygón, ami mégis valakié… Nagyon hatásos rész, tele feszültséggel és pszichológiai vonatkozásokkal. Elgondolkodtató.
Kategória: Hátborzongató. (Nem, nem egyenlő a Rémisztővel.)
Skála: 4,5.
Ismert színész: Colin Morgan (Merlin kalandjai).

4.11: Turn Left: Mi történik, ha a Doktor meghal? Valóra válik egy jóslat… És nem az, amelyikre gondolnál.
Kategória: Megható.
Skála: 4,5.
Kategória: Hátborzongató.
Skála: 4.

4.12: The Stolen Earth és 4.13: The Journey’s End: az évadzáró duplaepizód, melyben nem egy ismerős tűnik fel, és több bolygót is ellopnak. Az eddigiek közül ezek voltak a legnagyobb hatással rám, a végén szó szerint megkönnyeztem.
Kategória: Megható.
Skála: 6.
Kategória: Humor.
Skála: 4,5.
Ismert színész: a Csapat a Torchwoodból és a Sarah Jane Smithől. Jók a BBC-s áthallások, ugye?

A Nagy Doctor Who Áttekintés 3. – A harmadik évad

2011-08-06T00:11:00.010+02:00

Azt már leírtam, melyik rész milyen (Rémisztő, Humoros vagy Megható) szerintem az előző évadban, és milyen ismert színészek tűnnek fel benne. Lássuk ugyanezeket a harmadik széria esetén, melyben Billie Piper helyett Freema Agyeman tűnik fel a Doki kísérőjeként (hála Istennek…).

3.00: Christmas Special 2.: The Runaway Bride: ebben a részben tűnik fel először Donna, aki a későbbiekben nagyobb szerepet kap. Érdemes már csak ezért megnézni, hiszen melyik másik kísérő nevezné következetesen marslakónak a Dokit?
Kategória: Humoros.
Skála: 4,5.

3.01: Smith and Jones: Debütál Martha, a Doktor ismét kacsint (nyugi, nem fogom felsorolni az összes résznél, de nem tudtam megállni), ráadásul érdekes ugrálgatást is bemutat…
Kategória: Humoros.
Skála: 4.-
Ismert színész: Trevor Laird Martha apját alakítja. Önmagában nem nevezném ismertnek, de már szerepelt egyszer a sorozatban – 1986-ban.

3.02: The Shakespeare Code: mint a címe is mutatja, legalább egy történelmi személy feltűnik ebben a részben, ráadásul tele van poénokkal, igazán érdemes megnézni (úgy érzem, összeállítok majd egy „kötelezően látni kell” listát is).
Kategória: Humoros.
Skála: 5.
Ismert színész: Dean Lennox Kelly, aki az Időutazás nagy kérdéseiben (FAQ about Time Travel) játszotta az egyik főszereplőt (megjegyzem, ez is nagyon jó időutazásos történet) és Christina Cole (Lost in Austen, Jane Eyre, Miről álmodik a lány?), akire valamilyen rejtélyes okból kifolyólag mindig a gonosz szerepét bízzák

3.03: Gridlock: ismét New New York, ám ezúttal nem éppen a felső réteg köreiben járunk. Viszont vannak cuki macskák, és összehoz minket a sors Boe Arcával is, aki a későbbiek szempontjából fontos információt közöl.
Kategória: Humoros.
Skála: 3,5.
Ismert színész: Lenora Crichlow (A vámpír, a vérfarkas és a szellem – nem mintha láttam volna egy részt is).

3.04: Daleks in Manhattan és 3.05: Evolution of Daleks: ezúton szeretném kifejteni, hogy utálom a Dalekokat. Valahogyan irritálnak, ráadásul azok a részek, amikben ők a főgonoszok nem sikerülnek valami jól. Ugyanakkor ez a két rész megnyerte a tetszésemet, talán a hangulata miatt. Mégis csak van benne revü. Valamint egy „Laszlo” nevű szereplő. Ez ám az igazi!
Kategória: Megható.
Skála: 3.
Ismert színész: arcra ismerős lehet Hugh Quarshie (Star Wars 1., Ezeregy éjszaka meséi), de nekem Andrew Garfield volt, aki igazán feltűnt, mint már látott figura. Ő játszott a Social Networkben, a Ne engedj el-ben, valamint ő fogja alakítani a legújabb Pókembert.

3.06: The Lazarus Experiment: megismerhetjük a fiatalság titkát, Martha családjából is kapunk egy nagyobb ízelítőt és a rész végén feltűnik egy név…
Kategória: Humoros.
Skála: 3.
Ismert színész: Mark Gatiss, aki az Értelem és Érzelemben játszotta Josh Dashwoodot. Nem abban, amelyikben Emma Tompson is feltűnik: az felettébb pocsék volt.

3.07: 42: életre menő kvíz, (túl) Nap közeli űrhajó… mondhatni, a szokásos. Az évadzáróban szerepe lesz egy-két itteni eseménynek.
Kategória: Humoros.
Skála: 3.
Kategória: Megható.
Skála: 2,5.
Kategória: Rémisztő.
Skála: 2.

3.08: Human Nature és 3.09: The Family of Blood: letaglózó duplaepizós, amit csak akkor nézz meg, ha már elég részt láttál ahhoz, hogy ismerd magát a Dokit!
Kategória: Megható.
Skála: 4,5.
Ismert színész: Jessica Hynes (Bridget Jones 2. és egy későbbi Doctor Who epizód), Thomas Sangester, aki az Igazából szerelemben a bűbájos kisfiút alakította, valamint Harry Lloyd (Trónok harca).

3.10: Blink: amilyen keveset szerepel benne a Doktor, olyan emlékezetes maga a rész, és annyira maradandó az a néhány mondat, amit kiejt.
Kategória: Rémisztő.
Skála: 6.
Ismert színész: Carey Mulligan (Ne engedj el, A klastrom titka, Büszkeség és Balítélet).

3.11: Utopia, 3.12: The Sound of Drums és 3.13: Last of the Time Lords: e három rész szorosan egymáshoz kapcsolódik, és a Doktorral együtt megjárjuk a poklot, ezúttal csak átvitt értelemben. Ha ez nem lenne elég, Jack kapitány is feltűnik, ez első évad után szabadon.
Kategória: Megható.
Skála: 3,5.

Ezzel a végére is értünk a harmadik évadnak. Vannak benne nagyon jó részek, és vannak átlagosak is, ugyanakkor sokkal jobban tetszett, mint a második.

A Nagy Doctor Who Áttekintés 2. - A második évad

2011-08-05T14:54:00.010+02:00

Mivel a végére értem azoknak a Ki vagy, Doki? részeknek, melyekben a Doktort egy színész-isten (értsd: David Tennant vagy Matt Smith) játssza, kénytelen vagyok egy áttekintést írni. Aztán, ha rászánom magam, hogy egy vigyorgó kuglifejet (bocsi, Kilences és rajongói!) nézzek, kiegészítem a 2005-ös sorozat első évadjával mondanivalóm. Íme, a sorozat második része, amely stílusosan a második évad részeit ismerteti!

A részeket a jellegük szerint osztom csoportokba (többnyire Megható, Humoros vagy Rémisztő), leírva, hogy ötös skálán mennyire jellemző rá. Ugyanakkor egy csomó, ismétlem, egy csomó ismerős színész szerepel bennük, ezt is érdemes megfigyelni – erre is felhívom a figyelmet, ne aggódjatok! (Az angol hírességek csapata eléggé belterjes, legalábbis BBC berkekben biztosan…)

2.00: Christmas Special 1: Christmas Invasion: a Doki regenerálódik, Rose kiakad, a Földet idegenek rohanják le. Úgy láthatjuk a Dokit, ahogy eddig soha, és ezután is csak ritkán: pizsamában. Sajnos hosszú ideig meg vagyunk fosztva tőle, egy ideig csak Rose-t „élvezhetjük”.
Kategória: Humoros.
Skála: 3.

2.01: New Earth: a Doktor és Rose megismerkedik New New Yorkkal, találkoznak macskaorvosokkal és egy régi ellenséggel. David bemutatja, hogy nagyon jól tud játszani (bár ez sok részre elmondható), és megnevetteti a nézőt.
Kategória: Humoros.
Skála: 5.
Kategória: Megható.
Skála: 2,5.

2.02: Tooth and Claw: telihold, egy elbaltázott utazás (ejnye, Doki, sosem tanulod már meg kezelni a Tardist?) következtében koncert helyett 1800-as évek, a Viktória királynő ellen elkövetett sokadik merénylet. Csakhogy ezúttal földönkívüli erő által… Torchwood szempontjából fontos rész.
Kategória: Humoros.
Skála: 4.

2.03: School Reunion: a Doktor fizikát tanít, de a diákok legalább annyit tudnak, mint ő… naná, hogy ennek utána kell járni! Feltűnik egy régi ismerőse, így megismerhetjük Sarah Jane múltját, sőt, a Doktor kedvenc háziállatával is találkozhatunk.
Kategória: Megható
Skála: 2.
Kategória: Humoros.
Skála: 4.

2.04: The Girl in the Fireplace: újabb történelmi személyiség, és a Doktor kacsint!
Kategória: Rémisztő.
Skála: 3.
Kategória: Humoros.
Skála: 4.
Ismerős színész: Sophia Myles (Underworld)

2.05: Rise of The Cyberman és 2.06: The Age of Steel: párhuzamos világ, Rose halott apja, és anyjának kutyája. Az egyik karakter jövője itt dől el.
Kategória: –. Egyik sem kifejezetten jellemző. Izgalmas a leginkább, de a részek többsége az.

2.07: The Idiots Latern: 1953, korabeli ruhák, korabeli koronázás, és a korabeli televíziózás fogásait idéző nyitó és záró családi jelenetek.
Kategória: Humoros.
Skála: 3.

2.08: The Impossible Planet és 2.09: The Satan Pit: a Doki és Rose messzi és ismeretlen vizeken. Maradandó dupla epizód, annyi biztos.
Kategória: Rémisztő.
Skála: 6. (És ezt gyerekek nézik!!)

2.10: Love and Monsters: érdekesen felépített epizód, melyben a Doki magához képest keveset szerepel, ettől függetlenül ajánlott megnézni.
Kategória: Érdekes.
Skála: 5.
Ismerős színész: Marc Warren, aki többek között a Hogfather című Terry Pratchett filmadaptációban szerepelt – ő alakította az emlékezetes főgonoszt. Karácsonykor nézd meg, ha még nem láttad!

2.11: Fear Her: 2012-es Olimpia, rajzoló kislány.
Kategória: Megható.
Skála: 2.
Ismerős színész: Nina Sosanya (Igazából szerelem: Hugh Grant undok asszisztense, valamint feltűnik David Tennant mellett a Casanovában is, amit szintén ajánlok mindenkinek).

2.12: Army of Gosts és 2.13: Doomsday: évadzáró duplaepizód. Mivel ez az évad nem volt annyira felépítve, mint a többi, csak a cybermanes rész kell igazán hozzá, valamint a Tooth and Claw sem árthat.
Kategória: Megható.
Skála: Valaki olyan nyilatkozzon, aki szereti Rose-t…
Kategória: Humoros.
Skála: 3,5.
Ismerős színész: Jól nézzétek meg a 12-es rész női néger szereplőjét: a következő évadban nevet vált, úgy hívják majd, Martha…

A Nagy Doctor Who Áttekintés 1. – A szereplők rövid ismertetése

2011-08-05T13:44:00.008+02:00

Mivel a végére értem azoknak a Ki vagy, Doki? részeknek, melyekben a Doktort egy színész-isten (értsd: David Tennant vagy Matt Smith) játssza, kénytelen vagyok egy áttekintést írni. Aztán, ha rászánom magam, hogy egy vigyorgó kuglifejet (bocsi, Kilences és rajongói!) nézzek, kiegészítem a 2005-ös sorozat első évadjával mondanivalóm. Kezdésként a szereplőket ismertetem néhány mondatban, enyhe spoiler-veszéllyel kísérve.

Szóval, bevezetőként azok számára, akik nem annyira járatosak a sorozatban, mint én: a Doktor regenerálódása révén ahelyett, hogy feldobná a talpát, teljesen új testet vesz fel, mikor halálos sebet kap (kivéve, ha megakadályozzák a regenerálódást, de ez már más tészta). Így van az, hogy mi már a Tizenegyes Doki játékát élvezhetjük a legújabb évadokban, őt alakítja a fent említett Matt Smith. Előtte volt a – mily meglepő – Tízes Doki, akit a szintén jeles színész, David Tennant játszik (aki nem mellesleg, veszettül jóképű az én fogalmaim szerint, pláne, amikor kacsint. ;)).

A Tízes csak úgy bezsebelte a csajokat: három évad, három különböző kísérő: Rose, Martha és Donna. Nekem speciel Donna a kedvencem, lehengerlő a stílusa, egyszer érzelmes, máskor felbőszült, és ő tud a legjobban veszekedni a Dokival, ugyanakkor a leghumorosabb jelenetei is vele vannak szerintem. Chatrine Tate játssza, aki a színésznő-istennő címet kapja meg szerény személyemtől szerény blogocskámban. Marthát is bírtam, alapvetően nagyon szerethető, talpraesett, őt Freema Agyeman játssza. Rose pedig a szőke butikeladó, az állas Billie Piper által alakítva (kitalálhattátok: őt szeretem a legkevésbé, magam sem tudom, pontosan miért. Talán mert a másik kettő karaktere kiforrottabb jellem.)

Tizenegyes kevésbé „nőcsábász”, neki csak Amelia Pondot (gyönyörű név, imádom!) akasztja a nyakába a sors, illetve saját döntése, valamint egy rejtélyes idegent a személyes és spoilerekkel teli jövőjéből. Amy vörös hajú (oh, je!), ennek megfelelően viselkedik: talpraesett, ugyanakkor érzelmes és tüzes. Amúgy Karen Gillan alakítja, és ő az egyik kedvenc kísérőm Donna mellett. A másik hölgyemény a göndör hajú River Song (Alex Kingston), aki magabiztosságával álcázza törékenységét. Rajtuk kívül a Doki kénytelen egy férfi kísérővel is boldogulni, hiszen Amy vőlegénye csak nem ülhet otthon: így kerül a csapatbaa kicsit balfékecske, de szerethető Rory (a női névvel rendelkező sorozatszereplők listája ezzel egyről kettőre bővült: a Firefly-béli Jayne üdvözöl a sorban, Rory Gilmo…), azaz Arthur Darvill.

Mindent összevetve, szerethető és stílusos karakterekkel van tele a sorozat, már csak értük megéri nézni.

A tízes doki támadása...

2011-08-01T11:38:00.005+02:00

Avagy Doctor Who iránti rajongásom folytatódik. Nem is kicsit.

Mivel kifogytam a Tizenegyes Doki részeiből (értsd: ötös és hatos évad - megjegyzem, ez utóbbi nem sikerült olyan fényesre, mint az előbbi, de remélem, a második fele jobb lesz ősszel...), az előző évadokra kattantam rá. David Tennant játssza a Doktort, a nővérem és a majdnem-sógorom imádják az arckifejezéseit (megjegyzem, joggal), úgyhogy mikor megtaláltam ezt a videót, azonnal éreztem, hogy nekik kell küldenem. Egy hibája van: a minőség nem a legjobb, de ez mikor akadályoz meg egy Tízes Doki-rajongót?

(A bécsi kirándulásuk után az utolsó pár másodperc pedig egészen átértékelődik, ugye?)

Ez pedig a kedvenc Donna/Doki videóm. Annyira humorosak együtt, imádom! Arról nem is beszélve, hogy mindkettőt nagyon jó színész játssza!

És még ezt, mert a Doktor egy szívtipró (de most komolyan - szegény Martha!), és mert imádom ezt a számot.

Celia Rees: Kalózok!, avagy nők a fedélzeten

2011-07-27T21:49:00.007+02:00

Hogy került hozzám?
Az egyik barátnőm gyűjteményében fedeztem fel, és amint megtudta, hogy még nem olvastam, a kezembe nyomta. Amúgy is szemezgettem már vele egy ideje, hiszen az írta, aki a Bűbájos Mary-t is, de általában, ha egy ideje szemezgetek már valamivel, és szinte biztos, hogy igényes mű, nem olvasom el. (Bezzeg hirtelen felindulásból…!)

A történet…
Nagyon jó. Röpke másfél nap alatt olvastam el úgy, hogy közben mást is kellett csinálnom. Izgalmas, kedvelhetőek a szereplők, jó az elgondolás, olvasmányos a megfogalmazás. Most, hogy áradoztam egy sort, lássuk, miről szól!

Az 1700-as években járunk, a kalózkodás fénykora még javában tart. Nancy Kington egy kereskedő egyetlen lánya, modortalan és szívtelen bátyjakkal. Életének első tizenöt évében, az anyai felügyelet hiánya miatt, a közeli kikötőben játszott társaival, köztük a két évvel idősebb Williammel, egy kocsmárosnő és egy tengerész fiával. Kamaszkorában rá kellett ébrednie, hogy beleszeretett a fiúba, s az érzés kölcsönös. Már közös jövőjüket tervezgették, mikor egy hatalmas vihar következtében apja elvesztette kereskedelmi hajóinak többségét.

Nancyt apja ezek után egy sötét lelkű, ám hatalmas vagyonnal rendelkező brazil férfihoz, Bartholome-hoz szeretné hozzáadni. Halála után ezt a feladatot fiaira bízza, akik lelkesen teljesítik is kérését, nehogy elveszítsék maradék vagyonukat is. Nancy megörökli apja távoli birtokát, ahol a rabszolgák cukrot termelnek, s ami teljesen véletlenül szomszédos a braziléval. Nancynek itt rá kell ébrednie: a rabszolgákat embertelenül kizsákmányolják, őt a nyomasztó férfihoz szeretnék adni, ráadásul rabszolgahajcsárja újdonsült, mellesleg fekete barátnőjét szeretné megerőszakolni. Ekkor elpattan nála a cérna, lelövi az emberét, majd barátnőjével, Minervával együtt menekülni kényszerül. S hol találhatna menedéket két, a társadalomból kitaszított hölgyemény, ha nem egy kalózhajón?

A kalózkodás természetesen nem veszélytelen, pláne nem két ifjú hölgynek, ám az ilyenkor szokásos csaták, vér és üldöztetés mellett Nancy-nek a brazil fenyegető emlékével is meg kell küzdenie, amiről nem lehet tudni, meddig marad puszta emlék…

A szereplők – női „hatalomátvétel”
Igazi kalandregény, melyben kivételesen a nőké a főszerep. Mondanom sem kell, imádom az ilyen felállást, már csak azért is, mert mind Nancy, mind Minerva tökös csajok – majdnem szó szerint. Vagányak, bátrak és hűségesek: a végsőkig kitartanak egymás mellett. Ugyanakkor Nancy az érzékenyebb, ő az, aki inkább gyámolításra és bátorításra szorul, mégsem idegesítően túlzó elesettsége.

Mellesleg, kalózkapitányuk, Broom is a szívemhez nőtt, a férfiak közül őt kedveltem legjobban. Igazi piperkőc, ad a megjelenésére, tengerészként és kalózként is. Ennek ellenére bátor, igazi kalandor lélek, aki mindent megtesz az aktuálisan megkívánt zsákmányért. Ugyanakkor odaadó kapitány, legénységét nem megfélemlítéssel, hanem jutalmazással és stílusos viselkedéssel tartja maga mellett. És ahogyan fogalmaz!

Kidolgozott háttér
A történet is izgalmas, mégis hiteles marad – már ha az ember elfogadja, hogy nők vannak a fedélzeten (nem tudom, hogy ilyen volt-e a valóságban, vagy a felhozott példák csak az írónő szüleményei). Rees korhűen és részletesen ábrázolja az 1700-as évekbeli világot, s megteremeti, nem pedig csak úgy odalöki a lehetőséget és a kényszert, hogy a lányok kalózok legyenek. Látszik, hogy belevetette magát a korabeli és történeti leírásokba, ügyesen elegyíti a misztikumot és a konkrét adatokat.

Mindent összevetve, csak jót tudok mondani a regényről. Nincsen benne semmilyen erőltetettség, gyakoriak a humoros párbeszédek, ám, ahogy az egy ilyen típusú kalandregényhez illik, nem uralják a terepet. Hangulatos, magába szippant, megszeretteti magát. A maga nemében ötcsillagos. Tehát, rühes dögök, kalandra fel!

Kategória: Magánkönyvtárad egyik alapdarabja!

Stieg Larsson: A tetovált lány, avagy könyv a nők kiszolgáltatottságáról

2011-07-18T19:51:00.017+02:00

Hogy került hozzám?

Az egyik barátnőm kapta, neki nagyon tetszett, így elolvastatta velem is. Azok alapján, amiket előtte hallottam róla (azaz megnéztem a film-adoptáció előzetesét, illetve hallottam, hogy krimiről van szó, melyben egy férfi és egy nő nyomozgatnak) valami izgalmas, kissé kiszámíthatatlan, ám azért – már amennyire egy krimi engedi – könnyed történetre számítottam, visszafogottabb szerelmi szállal, mely a romantikus énemet is kielégíti valamelyest. Hát, nem azt kaptam.

Miről szól?
Mikael Blomkvist kénytelen ideiglenesen felmondani az állását, hacsak nem akarja, hogy munkahelyén mindenki más is elveszítse azt. Mindezt azért, mert egyik ügye a bíróságon kötött ki, s rágalmazás vádjával el is ítélték három hónapra. Mikael ugyanis egy független, az igazságot kutató és leleplező lapnak a riportere, valamint egyik vezetője, aki rossz fülest követett, így magára haragította az egyik nem éppen makulátlan múltú, ám nagyhatalmú gazdasági vezetőt. Társával végül arra jut: kénytelen ideiglenesen elállni az útból, ha csak nem akarja feláldozni a lapot.

Ezzel párhuzamosan egy gazdag, ám élete végén járó úriember, Henik Vanger megkapja negyven éve szokásos születésnapi ajándékát: egy lepréselt virágot, keretben. A feladó ismeretlen, ám szándéka annál inkább kiszámítható: az öreg szeretett unokahúgának eltűnésére és valószínűsíthető meggyilkolására akarja emlékeztetni őt. Ám Henrik nem bírja tovább, szeretne még egyszer utoljára próbát tenni: az eset felgöngyölítésére az aktuálisan munka nélkül maradt Mikaelt kéri fel.

Ugyanakkor a dolog „gazdagéknál” sosem olyan egyszerű, hogy csak úgy felfogadnak valakit, pláne nem egy ilyen régi és bonyolult ügy esetén: először le kell nyomoztatni a kiszemelt fiatalembert. Erre bérli fel a megbízható nyomozócég nem éppen bizalomgerjesztő, ám annál profibb önfejű beosztottját, Lisbeth Salandert. A különös lány el is végzi a melót, kedvező képet fest Mikaelről, ám valami felkelti érdeklődését: vajon Blomkvist miért nem védekezett a tárgyaláson? Elhatározza, hogy megbízásán kívül utána jár a dolognak…

Mondanivaló a fejezetcímek alatt
Az író a kötetet négy részre osztotta, minden cím alatt egy statisztikai adat található. Nem egy elborzasztó, és van bennük valami közös: a nők kiszolgáltatottságát mutatják. (A második szerint például a svéd nők negyvenhat százaléka lesz valamilyen férfi által elkövetett erőszakos bűncselekmény áldozata. Negyvenhat!) E köré épül a történet is: Mikaelnek egy fiatalon eltűnt lány múltját kell felkutatnia, eközben nem egy véres bűncselekményre bukkan.

Bevallom, kevésbé durva és (a gyomrunkat) felkavaró történetre számítottam. Az biztos, hogy egy ideig filmben nem szívesen nézem meg: a lelki szemeimet ki tudom kapcsolni, ha kell, ám ha a filmben részletgazdagon mutatják be az ügyet, akkor napokig nem tudok majd aludni a látottaktól. Ugyanakkor nem csak az nyomozás kapcsán olvashatunk taszító tettekről: Lisbeth is belekerül egybe, míg nem dolgozik együtt Mikaellel.

Ez volt a másik olyan dolog, ami merőben eltért a várakozásomtól: azt hittem, főhőseinket viszonylag hamar összehozza a sors, ám a kötet háromötödében még csak nem is beszélgetnek. Mikael a látszólag kibogozhatatlan ügyön dolgozik, Salander pedig saját ügyes-bajos dolgait intézi. Abból pedig jut neki bőven.

A szereplők
Ugyanis Salander a legnagyobb jóakarattal sem nevezhető hétköznapi embernek és szereplőknek. A külseje egy anarchista kamaszéra emlékezteti az embert: bár már huszonnégy éves, alakja egy anorexiás modellt idéz, magassága egy tizenkét évest, ennek összhatása pedig nem egy felnőtt nőé. Ha ehhez hozzátesszük, hogy rövid, feketére festett haja, minimum öt tetoválása és nem egy piercingje van, akkor azt hiszem, már be tudod lőni a típust.

A külseje egy, nos, nem mindennapi személyiséget takar, az egyszer biztos. Az emberek kilencvenkilenc százalékához alig szól, szeret a maga feje után menni, akármennyire is zavarja ez a társadalom többi részét. Saját magát tartja el, ám a bíróság szerint gyámra szorul: ez jelenti egy idő után a problémáját. Mindent összevetve konzervatívnak nehezen nevezhető, szerintem viszont nem is annyira a jellemével, hanem a köréje felépített viselkedésével lóg ki az emberek többsége körül. Nekem sokáig nem volt szimpatikus, ám a regény végére jó irányba fejlődött a megítélésem, bár még most sem a szívem csücske, sőt. Abban, hogy már nem irritál, nagy szerepe van annak, hogy találkozott Mikaellel.

Blomkvistet ugyanis kedvelem. A nőkkel való kapcsolata kissé zavaros lenne nekem: egyszerre többel folytat szexuális kapcsolatot, ám ezt ők mindig tudják – mégis: nem terheli ez őt le érzelmileg? Már csak ezért is, mivel emellett gazdaságilag (és emberileg) az erkölcs, újságíróilag pedig az etika mellett áll ki. Az szexet szinte lazán veszi, a másikat pedig véresen komolyan. Ennek ellenére és ezzel együtt nincs vele semmi bajom, sőt őt kedvelem legjobban a könyvben.

Henrik Vanger a tipikus „idős, befolyásos, ám fájdalommal teli úriember”, aki életének utolsó éveit – többek szerint megszállottan – az őt nyugodni nem hagyó ügy felderíttetésével szeretné eltölteni – bármi áron. Alapvetően kedvelem az öreget: bár nem sokat szerepel, mégis az ember szívéhez nő egy kicsit. („Hű-de-nagyon-szeretem” karakter nem volt a könyvben.)

A nyomozás
Mint már említettem, véres, taszító és elképesztő ügyet derítenek fel hőseink. Bár a valóságban nehéz ilyet elképzelni (persze én alapvetően védett helyen nőttem fel), a kötet végére elhatároztam, hogy egy ideig idegen férfiakkal nem érintkezem, veszek egy gázsprayt és egy önvédelmi kurzust. Valamint tizenhat, esetleg tizennyolc éven aluliaknak nem ajánlom ezt a könyvet.

Agyilag megdolgoztatott a történet. Egy részére már azelőtt ráéreztem, hogy beindultak volna az események, míg más csak a szereplőkkel együtt állt össze a fejemben. Az biztos, hogy ez utóbbi az elején kiszámíthatatlan, az előbbi azonban olyan ráérzésekkel, mint az enyém, megjósolható (persze a bizonyítékok és a miértek csak később álltak össze).

Mindent összevetve izgalmas, átgondolt, bizonyos szempontból pedig roppant modern felfogású könyvről van szó. (A konzervatívabb olvasókat megbotránkoztathatja!) Teljesen másra számítottam, nem is került fel a „kedvenc könyveim” listára, viszont, mikor már megemésztettem ezt a részt, szívesen elolvasnám a következő két kötetet is, melyek együtt alkotnak egy újabb fejtörést.

Kategória: Vedd ki, kérd kölcsön, érdemes elolvasni(, bár beszerezni annyira nem)!

Jay Asher: Tizenhárom okom volt…, avagy egy öngyilkosság elbeszélése

2011-07-05T14:09:00.013+02:00

Sosem hittem abban, hogy az öngyilkosság bárminek is a megoldása. Inkább „könnyed” feladásnak nevezném. Megfutamodásnak. Gyávaságnak. Önzőségnek. Ijesztőnek. Kezelhetetlennek. Legalábbis én nem tudom, hogyan közelednék hozzá.

Ehhez a témához, azt hiszem, mindenki másképp közeledik. Jay Asher az elkövető szempontját ragadta meg. És egy ahhoz közeli, mégis eltaszított személyéjét.

A történet
Clay Jensen évfolyamtársát, Hannah Barkert gyászolja, mikor kap egy rejtélyes csomagot, benne hét kazettával és tizenhárom történettel. Tizenhárom okkal, amik Hannah öngyilkosságához vezettek. A bevezető szerint az egyik ok maga Clay.

Ezek után Clay az egész éjszakát a kazetták meghallgatásával tölti, hogy megtudja, mi az a lavina effektus, ami Hannah-t tettéhez vezette. Az ő szemszögéből kísérhetjük figyelemmel az eseményeket, két év történéseit, tele megalapozatlan pletykákkal, apróbb és nagyobb sérelmekkel és – valljuk be – óriási butaságokkal. Eggyel legalábbis biztosan. Egy elveszett lány története ez, mely a kisváros számtalan helyszínén és személyén át kalauzol, melyek mind kapcsolódnak egymáshoz. Egy ok-okozati folyamatot, ahol maga az ok gyakran nagyobb szerepet kap, mint az okozat, holott azok súlyát felmérve, fordítva kéne, hogy legyen.

…és ami mögötte van
Azonban kissé elkalandoztam, és a történetről magáról alig írtam valamit. Nem is szeretnék. Egyesek szerint fölösleges apróságokon húzta fel magát a lány, megint mások szerint nem. Én még nem foglaltam állást. Tény, hogy néhány dolog mindennapi apróság volt, ugyanakkor Hannah mindent összevetve olyan elhagyatottnak tűnt. Végig azon gondolkoztam, hol vannak a szülei. Nincsenek barátai? Persze, nincsenek, de számomra ez elképzelhetetlenül nagy magány, amit én csak önzően depresszív pillanataimban beszélek be, roppant makacs módon magamnak.

De mindegy, hagyjuk. Akár kicsik az okok, akár nagyok, maga a regény mindenképpen hatással volt rám. Először is, tetszett a stílusa. Igen, tudom, abszurd egy ilyen téma esetén erről beszélni, de gondoljatok bele, mennyire taszított volna az egész, ha a főhősnőnk beszélőkéje nem lett volna hangulatos. Clay is szimpatikus: az író igyekezett megkönnyíteni az azonosulást – bárki mást „választana ki” a szalagokról, utálnánk az egészet. Persze, ez volt a terv. Hogy együtt érezzünk.

Nos, nekem ez olyan mértékben sikerült, hogy még most is rohadtul hasogat a fejem. Nyilván az sem segített, hogy két nap alatt végeztem ki a regényt, így nem volt ideje leülepedni. Két hatalmas hajtás. Néhány megtörtént dolgot közben el sem tudnék képzelni. Mármint, hogy van ilyen, pedig nyilván van, csak nem az én életemben (szerencsére), hanem valahol a tengeren túl. Legalábbis a filmek-regények eléggé ezt sugallják. Mindenesetre, felkavaró volt. Maga az alapkoncepció is eléggé morbid: egy lány magnóra mondja öngyilkosságának okait, majd – halála után – sorra meghallgattatja az érintettekkel.

Voltak olyan dolgai, amiket nem értettem. Illetve, egy, az utolsó előtti indok, amit ő okozott magának. Elismerem: a leejtőn az ember gyakran úgy érzi, már nem tudja kontrollálni a dolgokat, éppen ezért ő maga teremti meg a bajt. Mintha az, hogy ő határozza meg, milyen csapás legyen a következő, biztonságérzetet okozna. De akkor is – ha tudja, hogy csak baja származhat belőle, minek teszi meg? A leejtő még nem indok semmire. Sőt, a lavina sem. Nálam ez verte ki a biztosítékot.

Ezen kívül más nem: az egész hangulatos, még ha sötét is, belemerülhet az ember, és az író tudatosan (vagy erőszakosan) egy mélyebb témát ragad meg, tálcán kínálva a mondanivalót. Amire a mai fiataloknak (mondom ezt, mind a húsz évemmel) szüksége is van.

Kategória: Magánkönyvtárad egyik alapdarabja!

Íme egy rajongó által készített előzetes. Kissé beleborzongtam, csak az után nézd meg, hogy olvastad a regényt. Bízz bennem. Meg fogod.

Femcafe: elképesztően sok cikk

2011-07-05T13:47:00.009+02:00

Húú, kissé lemaradtam a Femcafera írt cikkek linkelésével. Pedig írok még oda, bár már letelt a három hónap. Nyáron mindenképpen szeretném továbbvinni, mert ha felvesznek a BGF-re, hogy valami olyasmit is tanuljak, amiből már 80%-os eséllyel tudnék megélni, akkor nem lesz időm napi egy cikkre. (Így nyáron meg nehéz rávenni magam, de menni fog, nem leszek lusta… Ugye?)

Szóval írtam egy cikket a nyíregyházi állatkertről, ahol komodói varánusz is van, és ez sokat jelent haveri körömnek (plusz, mivel nyíregyi vagyok, kénytelen lesznek nyáron ellátogatni ide...). Gyönyörű képek vannak, érdemes megnézni, magától a parktól kértem. Az a jegesmaci...! (Ráadásul,miután én megírtam ezt, lehozott róla egy cikket a Nők lapja is. Már megint. Ezelőtt is előfordult, hogy "egy rugóra járt az agyunk" - ez nem egy jel, hogy ott kell kikötnöm?)

Természetesen megint megajándékoztam egy szerelmes cikkel a nagyvilágot, ez esetben a távolság kapcsolatban betöltött fontosságáról. És igen, megint a körülöttem élők alapján. Mivel nagy könyvbörzébe kezdtem (elvégre itt a nyár!), összeállítottam egy Vörös pöttyös könyvek felnőtteknek szekciót is. Összeállítottam egy kis szösszenetet a júliusi mozipremierekről (éljen a Harry Potter! Meg a Király!-t is meg akarom nézni.). Hogy a divat se maradjon ki, kerestem bikinis sztárokat. Írtam a szuperhősökről, miután elkezdtem nézni a No ordinary family-t. Meg a régi sorozatokról (én mondom, egy idő után nagyon nehéz jó témát találni. Ezért Téénél szoktam verni az asztalt némi segítség reményében. Ő ajánlotta ezt is.).

Ahogy a fóbiákról szóló cikkemet is, amihez közvetlenül kapcsolódnak a hírességek fóbiái. A japán szokásokról is írtam (egyszer ki akarok menni Japánba, de ott azért nem élnék... És nem a WC miatt.), akár csak Adriana Trigianiról, aki egy írónő, és nagyon csípem. Megint egy szerelmes cikk, ezúttal bájosan mellette. Majd a kutyatartás előnyei - bár nem tudom, hogy előtte vagy utána vetettem képernyőre, de tény, hogy megírtam. Kérésre nyomatta egyet a nyári programokról is, és saját szórakoztatásra a szép helyszínen játszódó filmekről. Írtam a retusálásról, a sztármamákról és Tom Cruise legújabb lehetetlen küldetéséről (noha eddig egyet sem láttam emlékeim szerint. De ebben szerepel Simon Pegg. Pegg miatt megnézem.).

Ennyi, bár azt hiszem, bőven sok. Néha már tényleg nagyon nehéz értelmes témát találni - bele kéne vetnem magam az egészségről szóló tudományos cikkekbe... Majd. De akkor tényleg.

Könyvbörze

2011-06-26T15:55:00.006+02:00

Még mindig van vizsgám, szám szerint egy. Egy UV. Na, nem mintha megbuktam volna, ahhoz túúúl stréber vagyok, vállalom, de hármas lett, és az átlagom, az ösztöndíj és a szakirány meg egyéb marhaságok miatt nem hagyhatom annyiban. Bár így jobban belegondolva, a szakirányhoz nem kell, mert nem alaptárgy. Mindegy. A lényeg az, hogy egyes könyvekre még mindig csak csorgathatom a nyálam. Lássuk, mik ezek!

Diana Rowland: A démon jele
Még a Sparban néztem ki, mikor anyára vártam. Bele-bele olvasgattam, és a stílusa alapján jónak tűnik. A főhősnő is vagány, talpraesett, és nem nyávog (ami elsődleges szempont az utóbbi idők kissé hisztis főhősnői után). Legalábbis az alapján, amit olvastam. Az olyan egy-két oldal lehetett. Vagy csak egy. De a Moly.hu-n 84%, ez csak jó jel. De az biztos, hogy a démoné.

Benina: A boszorka fénye
„Boszorkánytörténet, hmmm...", ez volt az első gondolatom, mikor elolvastam a fülszöveg első néhány mondatát. A másik meg az, hogy kissé tartok ettől a könyvtől: a leírás alapján ugyanolyan sablonos, mint az összes többi fekete háttér+valamilyen kép=borítótípusú regény. Aztán megnéztem Molyon (90%), majd az egyik könyvfaló csaj blogján (5/5, illetve 5/6 pont), és talán mégis érdemes adni neki egy esélyt.

Kristine Cashore: A garabonc
Fantasy, de nem a "vámpírok, boszorkányok, démonvadászok császkálnak közöttünk"-fajta, hanem az, amelyikben úrnő és királyságok vannak. Meg szupererők. Hősnőnk például nyolc éves kora óta rendelkezik eggyel - melynek hála a kisujja begörbítésével meg tud ölni egy embert, ha akar. Vagy valami hasonló. Meg persze belebotlik a Jó Pasiba is, akinek szintén van valamilyen ereje... És titkok is kiderülnek. 87%-os, az idézetek alapján szimpatikus.

John Curran: Agatha Christie titkos jegyzetfüzetei
Ez egy Agatha Christie jegyzeteit rendszerező kötet, mely a zseniális krimiíró gondolatmenetét tartalmazza. Első kézből (illetve, jegyzetből) tudhatjuk meg, hogyan dolgozott a gyilkosságok és nyomozások királynője. Nekem kell! (Már csak írás szempontjából is... De van vagy négyezer forint.)

Kelly Armstrong: A szellemidéző
Főhősnőnk látja a szellemeket... De nem a Jesse de Silva-féle kedves (és dögös) szellemeket, hanem a visszataszító-ijesztőket, és ezt nem igazán tudja feldolgozni. Végül az őrültekházában köt ki, amiről azonban kiderül, hogy nem az, aminek látszik - és ő sem azért van ott, amiért hiszi... Az idézetek tetszenek, a történet állítólag fordulatos és izgalmas (meg egy kicsit rémisztő, de a Doctor Who-maraton után ki ijed már meg, ha-há...). Ráadásul a Molyon 97%-ot kapott. Az baromira magas. Azt hiszem, egyes számú jelölt.

Könyvek, amiket már olvastam, de úgyis megveszem a nyár folyamán (kivéve, ha nem lesz pénzem. Vagy ha ruhát kel vennem. Esetleg fülbevalót. Ne adj Isten, vonatjegyet.):

Elizabeth Gilbert: Ízek, imák, szerelmek
Megígértem a nővéremnek, hogy veszek neki újat, én meg elkérem tőle a szétesőfélben lévőt. De nem egészen én tehetek róla. Egy csomó sérülés már rajta volt, mikor megkaptam. Ugye, elhiszed? (Meg amúgy is szeretem ezt a könyvet. Olyan hangulatos. És Virginia Woolf is csípte volna. A Saját szoba alapján legalábbis biztos.)

Suzanne Collins: Futótűz
Miután rajongtam érte egy sort, azt hiszed, hiányozni fog a könyvtáramból? Hát azt nem. Már csak azért is, mert olvasás után napokig a hatása alatt álltam.

Stephenie Meyer: A burok
Vajon aki ilyet tud írni, minek pazarolja az idején az Újholdra? De most komolyan. Érthetetlen ez számomra.

Kirstin Gier: Rubinvörös, avagy a befejezetlen első rész

2011-06-22T22:19:00.009+02:00

Személyes khmm… „történelem”

Mint már írtam, egy ideje nyáladzok a Rubinvörös című könyvre, ki is néztem magamnak, mint „vizsgaidőszak utáni jutalom”. Valahogyan pont úgy tudtam megrendelni a Bookline-on, hogy pont az utolsó, médiajog vizsgám napjára érkezzen meg a sulival szembeni lerakóhelyre (hát nem meglepő?...), így már aznap belekezdhessek, élvezve a szabadság nagy előnyeit.

Bár totál nem biztos, hogy az a bizonyos utolsó vizsgám az utolsó vizsgám (ha hármas lesz, vagy annál rosszabb, az etr díszes felületén meghívót kapok az UV-ra), és tegnap vásároltam egy adag ruhát, elmentem koktélozni, majd megnéztem a Vörös és Fekete első két részét Lorral és Ewan McGregor fenekével megspékelve, a ma délelőttömet pedig Amőbával töltöttem, hogy, hogy nem, volt annyi időm, hogy ma estére befejezzem mind a háromszáz oldalnyi bordó betűt.

A körítés

Ennyit a személyes háttérről, térjünk át a lényegre, a könyvre! Már mikor a kezemben tartottam, éreztem, hogy szimpatikus olvasmány lesz, és nem csak azért, mert a témája (időutazás) és a már olvasott idézetek megfogtak, hanem mert jól van tálalva. A borító nem az unott, és agyon nyomtatott fekete háttér plusz valamilyen tárgy/ember, ráadásul az ajánlása is aranyos: Jávorszarvas, Delfin és Bagoly rögtön az „én” Amőbámat és Menyétemet jutatta eszembe. Emellett stílusos, hogy a fent említett bordó betűk valósak, mennek a címhez, és mégsem fájdul meg tőlük az ember szeme.

A történet

Persze, ha mindez az egyszerű, ám hatásos fogás nem takar jó történetet, az egész nem ér semmit. A történet pedig… Nos, tehát, főhősünk, a tizenhat esztendős Gwendolyn családja kissé furcsa. Tele van titkokkal, jóstehetséggel bíró nagynénikkel (illetve, eggyel), egy régi és óriási házban él, mellesleg egyes tagjai az időutazás tehetségét is öröklik. Emellett már nem is meglepő, hogy Gwen látja a szellemeket, és mozgó vízköpőkkel beszélget, jobban mondva, igyekszik őket lerázni, mivel eléggé tapadós népségről van szó. A család nagy része nem igazán törődik vele (leszámítva a kétbalkezességére/tökéletlenségére/tudatlanságára vonatkozó megjegyzéseket), hiszen unokatestvére, Charlotte hamarosan első időugrását éli át.

Mindez addig megy így, míg Gwen néhány pillanatra egy másik időben nem találja magát. Két napon belül háromszor. Ezek után nem vitás, hogy az igazi örökös a mi megfelelő oktatástól (értsd: hegedű, pukedli, vívás) mentes hősnőnk. A család nagy része ezt persze nem nézi jó szemmel: anyja a veszélyektől félti, unokatestvére és annak szülője megveti, jövőbeli utazótársa, a nem mellékesen még félhosszú hajjal is helyes Gideon pedig nem tartja megfelelő segítségnek. Arról nem is beszélve, hogy Gwen semmit nem tud a család igazi múltjáról, márpedig az jóval összetettebb puszta időugrásoknál: tizenkét utazó; két „időgép”, de legalábbis –szerkentyű; rejtélyes okból összegyűjtendő vér; sötét erővel és nagy ravaszsággal rendelkező ősök; még beazonosíthatatlan, de biztosan létező ellenségek… És még arra is rá kell jönni, mi történik, ha az időgép és a vér egyesül, ahogy azt Gwendolynék ősei tervezték. Arról nem is beszélve, hogy vajon miért akadályozta ezt meg Lucy és Paul, Gwen és Gideon elődei...

A „kerek egész” hiánya

Sajnos ezek nagy részére az utolsó oldalon sem derül fény. Az egész könyv olyan, mintha csak felvezetés lenne – nyilván az, de hiányzik belőle az ilyenkor szokásos „elterelő” cselekmény, ami által egy nagyrészt teljes kép áll össze a fejünkben. Vagy legalábbis összeáll valami. Mert most még ez sem történt meg, csak halvány fény és derengés látszik agyam pókoktól hemzsegő „Rubinvörös” feliratú polcán.

A karakterek

Gier stílusa élvezetes, de annyira nem hasonlított Meg Cabotéra, mint gondoltam, hogy fog, ami egyszerre előny és hátrány. (Nagyon szeretem Meget, de azért nem árt az egyediség, ugye.) Az elbeszélőnk, Gwen tizenhat éves, kissé talán felszínes (irodalom- és történelem órára való felkészülés egyenlő a filmnézéssel. Viszont az összes színész és színésznő nevét tudja.), de nem idegesítő (ami sok más kamaszregény esetén nem mondható el…).

Gideon néhol arrogáns, parancsolgató, és hajlamos elkötelezni magát a „szent ügynek”, amit ő sem lát át, ennek ellenére kedves, és védelmező. Egyelőre sokkal naivabbnak tűnik, mint Gwendolyn, ami nem is meglepő, hiszen őt születése óta a Cél véghezvitelére nevelik. Sajnos egyik szereplőbe sem látunk (még) bele teljesen, de alapvetően szimpatikus fiatalember. (Bár az utolsó megmozdulása kissé elhamarkodott volt, nem néztem volna ki belőle, nem találok racionális magyarázatot, és nem észleltem megfelelő mennyiségű jelet sem.)

A főszereplő legjobb barátnője, sok tiniregénnyel ellentétben, nem volt idegesítő, nekem kifejezetten szimpatikus. Leslie egyáltalán nem komoly személyiség, aki lazán veszi az életet, mégis aggódik barátnőjéért. Ennek talán az az oka, hogy a saját jövője miatt minek parázzon, messze van még a felnőtt kor, viszont Gwen élete most zajlik. Tény, hogy nagy segítség, aki az elejtett információmorzsák után veti magát, hogy összeálljon a fejébe egy kép a történtekről, és segítse hősnőnket. Kedvelem, de kíváncsi vagyok, pórul jár-e még emiatt valamikor.

Kérdések tömkelege

Szóval, minden elég nyitott. Millió kérdés fogalmazódott meg bennem, például, hogy a tizenkét utazóról szóló versikének a sorai mit jelképeznek, milyen erejük van/volt a többieknek, ki a jó, és ki a rossz fiú, és még egy adag, ami még több spoilert tartalmaz, mint ezek. Kicsit fura, hogy nincs meg a „kerek egész” érzésének félrevezető illúziója.

A második részre pedig még őszig várni kell. Tipikus.

Kategória: Magánkönyvtárad egyik alapdarabja!

A Doktor és a fez

2011-06-20T20:42:00.003+02:00

Ezt szeretem ebben a sorozatban. A Doctor Who még egy fezből is kihozza a maximumot - és még annál is többet...

... és akkor az állandósult csokornyakkendőről nem is beszéltünk.

...És ez a nevetés!

Csontváros szereposztás, saját ízlés szerint

2011-06-14T17:02:00.012+02:00

Mint tudjátok, megindult a Végzet ereklyéinek a megfilmesítése, és hosszú válogatás (vagy ha nem is válogatás, de legalábbis hosszú idő) után kiválasztották főhőseinket. Messze nem érik el a fejemben kialakult képet (ami azt illeti, még nem hallottam elégedett olvasóról, pedig sok ismerősöm szereti a sorozatot), úgyhogy Amőba szobatársammal összeállítottuk a saját szereposztásunkat. Gyönyörködjetek benne!

Jace Waylandot a hírek szerint Bower fogja játszani. Róla írtam egy szép hosszú bejegyzést, nem is pazarolnék több szót arra, miért nem megfelelő. Helyette nem egy rajongó Alex Pettyfert szerette volna Jace-ként látni, csak a kis dög (hoppá, elnézést, Lil!) mást vállalt helyette.

Pedig tökéletes: szép, de nem szabályos, mégis vonzó arc. Nem nevezhető megnyerőnek a szó „kedves” értelmében, de női ismerőseim nagy része sóhajtozik, ha szóba kerül az illető. Arról nem is beszélve, hogy kellőképpen kockás a hasizma, ráadásul a verekedős-harcos jelenteket is meg tudná csinálni, már nagy tapasztalata van benne. Egyszóval a flegma, néha gyerekes, de azért érzelmes és szeretetteljes Árnyvadászt a kisujjából rázná ki, ha vállalta volna a szerepet.

Helyette...

Lily Collnis lett Clary. Haha, nagyon vicces, de komolyan. A testalkata (kicsi és vékony) megfelelő, csak a fejét kéne lecserélni. A tökéletes Clary-t még nem sikerült megtalálnunk, hiszen eleve kevés a vörös hajú színésznő, olyan meg még kevesebb van, aki megfelelne a kritériumoknak. Én mindenesetre adnék egy esélyt Willa Hollandnak befestett, középen elválasztott, vagy összefogott hajjal. (Az oldalválaszték a visszafogott Clary-nek túl szexi, ha engem kérdeztek.)

Lil pedig Molly Quinnre szavaz. (Szép ez a csaj, de én Clary-t amolyan tökéletesen szabályos fejformájúra képzeltem, vékonyabb arccal. Csak Lil kedvéért említem. Remélem, nagyra értékeli.)

Helyette pedig...

Vagy Lil szerint...

Alec Lightwood hála Istennek még nincs kiválasztva. Eggyel kevesebb hajtépés, és több remény. Amőbával Gaspard Ullielre szavazunk. Helyes, kék szeme és sötét haja van, és szerintem át tudná adni az önbizalomhiánnyal szenvedő meleg srácot. (Valahogy legalább olyan helyesnek képzeltem mindig is, mint Jace-t, csak Jace-nek meg van a

z a jellegzetes tulajdonsága, hogy mint pasi fenemód magabiztos, míg Alecból ez hiányzik. Gondolj csak a bő, fekete ruhákra, amikkel csak magát rejtegeti.)

Isabelle Lightwood. Szexis, magas, játékos, drámai, nőies. Sötét haj, világos szemek. Kat Dennings szerintem jó lenne. Nem tökéletes szépség, inkább a megnyerő kategória, akit a kisugárzása és magabiztossága (vagy inkább drámaisága?) tesz emlékezetessé.

Simon az igazi kocka, aki amúgy helyes, csak balfácán viselkedésével néha ezt igazán jól titkolja (állandó utalások a d’n’d-re, amit én egyébként bírok. Na, nem a D’n’D-t, hanem a szerepjátékra való utalást. Bár lehet, hogy nem a véresen komoly helyzetekre kéne ezt tartogatnia.). Arról nem is beszélve, hogy tipikusan az az ember, akinek kell egy kis kikupálódási idő. (Az egyszer biztos, hogy az lesz neki bőven…) And the winner is… Kristopher Turner. Egyes képeken még szemüvege is van. Máshol meg helyes.

Magnus Bane, a kis kedvencem. Csillogás, strasszkövek, magabiztosság (az ő esetében száz százalékosan), enyhe beképzeltség. A pontos kinézetére már nem emlékszem, de Adam Lambert több szempontból is megfelelő…

Luke pedig Scott Patterson számomra. Még a Szívek szállodájában állandóan viselt flaneling is stimmel. Ezen kívül, bizalomgerjesztő, apás, nagy szíve van, szikár és szőrös, tipikus vérfarkas. (Bár azt még nem néztem meg, hogy az utóbbi időben kopaszodott-e. Remélhetőleg nem, vagy jöhet a póthaj. Luke-nak van haja.)

A szülőket még keresem, de számomra ők a központi, alapvető, „hiányuk elképzelhetetlen”-karakterek. Most mennem kell, még két cikket meg kéne írnom, és nem, még mindig nem jut eszembe, miről. Remélem, azért élvezted a showt!

Jamie Cambell Bower mint Jace Wyland?!

2011-06-09T10:53:00.008+02:00

Igen, jól olvassátok. Már már egy ideje, azaz pár napja tudni lehet, de hála a vizsgaidőszaknak, hozzám csak ma jutott el a hír. És az első gondolatom az volt: mi van?!?!

Sajnos, a továbbiak is. Nem így képzeltem el Jace-t. Én is azoknak a körébe tartozom, akik a dögös Alex Pettyfert várták erre a szerepre (állítólag az írónővel egyetemben – és ez azért jelent valamit…). Ő a tökéletes Jace. Még mielőtt belegondoltam volna, úgy jelent meg a szemeim előtt. És ő hasonlít a Burdge Bug-féle képekre is. De Jamie…

Szó sem róla, nincs bajom a pasival. Ő a Ginny-t alakító lány, Bonnie vőlegénye, játszott Johnny Depp oldalán, szerepelt az Alkonyat folytatásaiban, mint az egyik rosszfiú, és Grindelwald fiatalkori szerepe is az övé a Harry Potterből. De nem Jace.

Jace sokkal… finomabb, tökéletesebb, szimmetrikusabb arcú. Elegánsabb, még akkor is, ha éppen csupa vér. Makacs, önfejű, nem fél semmitől, arrogáns, de vannak érzelmei, és a szeretteiért mindent megtesz. Attól félek, hogy ezt Jamie nem tudja majd átadni, míg Alexnek a többi filmjében is olyan volt a mozgása, a kisugárzása, hogy érezni lehetett a „jaceségét”.

Bár még csak a két főszereplő van meg, egyre inkább az az érzésem, mintha mindenki szereplőt egy hasonló, de azért bőven „B” kategóriás megoldás játszana el. Tudom, hogy ez így durván hangzik, de akkor sem tökéletesek… Már csak az mentheti meg őket a szememben, ha jól játszanak. És ha könyvhű lesz a forgatókönyv… (Bár ez utóbbi hiú ábránd. Legalábbis az eddigi tapasztalataim alapján.)

További képek:

(Ezt szeretem. Itt legalább a kisugárzása jó. Még ha Jace nem is dohányzik...)

(Karddal a kezében, Arthur királyként.)

(Bájos, meg minden, de akkor is olyan igénytelen nekem. Legalábbis Jace-hez.)

És, íme, néhány videó:

(Énekelni legalább tud. Kellemes hangja van.)

(Sapkában.)

(A Camelotban. Mindig is sajnáltam Arthur királyt. Olyan durva, hogy a szerelme és a legjobb barátja árulja el, még ha nem is szánt szándékkal.)

(egy kis mix a szereplőkből. Mit gondolsz? Szerintem totál nem megfelelőek. Így jobban belegondolva még CSÓKOLÓZNI sem tudnám elképzelni őket.)

És valaki véleménye. Van, aki jobban kiakadt, mint szerény személyem. Azt hiszem, egészen jól leírja az egészet.:)
(Azért szegény cica ott a végén... Ne aggódjatok, nem verik, mint olyan sok filmben, de az a hang...)

Suzanne Collins: Futótűz, avagy izgalmak a négyzeten

2011-06-07T15:55:00.007+02:00

Már egy ideje lestem, hogy mikor futok össze Az éhezők viadala második részével. Bevallom, megvenni nem mertem, mert egy helyen azt olvastam, hogy nem lett olyan jó, mint az első része. Így aztán mikor végre-valahára megláttam a könyvtárban kölcsönözhető formában, égi jelnek vettem, és vizsgaidőszak ide vagy oda, rászántam értékes időmet.

Annak, aki az ajánlót írta, igaza volt. Nem volt olyan jó, mint az első rész. Sokkal jobb volt. Izgalmas, alig tudtam megállni, hogy ne rágjam tövig a körmöm, így aztán percenként vettem elő a körömreszelőm – a vonaton. A szereplőkről egyre több dolgot tudunk meg, árnyaltabbak lesznek a karakterek. A történet pedig nem pusztán élet-halál kérdése, hanem annál sokkal több, egy egész összeesküvés rendszere bontakozik ki, melyek emberek százainak múlhat a jövője. Nem tudom, miért nem tetszett az illetőnek, szerintem nagyon jól sikerült.

A történet
De ne rohanjunk ennyire előre! Az első rész végén Katniss és Peeta a lány ügyeskedése révén megnyerték az Éhezők Viadalát – azt a versenyt, amit csupán egy ember nyerhetne meg. Ezt a Kapitólium vezetője a rendszer elleni támadásnak veszi, és úgy gondolja, hogy Panem tizenkét körzetének lakói között még lázadás robbanhat ki Katniss vakmerő, és a hatalmat megszégyenítő tette miatt. Így hát Snow elnök elbeszélget főhősnőnkkel, és halványan utal rá, hogyha Katnissnak nem sikerül bebizonyítania, hogy a Peeta iránti szerelme, nem pedig az ellenük való lázadás hozta ki belőle végső tettét, akkor szépen sorban megöleti szeretteit.

Nyilakkal zsonglőrködő hősnőnk kénytelen eljátszani a szerelmest, olyannyira, hogy egy házasság rémképe felé sodorják az események. Ennek ellenére nem biztos érzelmeiben: Peetával az utolsó rész végén kissé jeges hangulatban váltak el, emiatt kezdetben kényelmetlen visszatérni régi szerepükhöz. Gale is átlépi azt a bizonyos határvonalat, mikor megcsókolj a lányt. Pedig Katniss nem akar férjet, és pláne nem akar gyereket, egy ilyen világban nem.

Tehát az érzelmi szálak jócskán bonyolódnak, s közben, hősnőnk és Peeta minden nemű erőlködése ellenére, vagy éppen a miatt, a körzetek is sorra fellázadnak. Snow ezt nem nézi jó szemmel, úgy dönt, megtorolja. A körzetekben egyre inkább hiánycikké válnak az alapvető dolgok úgy, mint élelem, ellenben a katonák száma nő. Emberek szöknek el, és tartanak a rejtélyes, talán az utolsó reményt jelentő Tizenhármas Körzet felé. Ráadásul új viadal van készülőben, az eddigieknél véresebb, ahol Katnissék a vártakkal ellentétben nem mentorként vesznek részt. Hanem versenyzőként…

Szerelmi szálak
A szerelmi szálak nagyon jók. Gale természetesen fölöttébb idegesít (nem is én lennék), és minden egyes alkalommal, amikor Katniss azt hangsúlyozza, milyen fontos számára, vagy egy halvány utalást találok arra, hogy esetleg szereti, görcsbe rándul a gyomrom. Abszolút Peeta-párti vagyok. Bár az ő szerelme érdekes: furcsa, hiszen alig ismerte még a lányt, mikor már szerette. Most már bőven kiismerte (talán jobban, mint Katniss saját maga – SPOILER: lásd a kagyló átadását, mikor rákérdez a múlt éjszakára, és rájön, mit ért el), és egyre több oldalát ismerhettük meg.

Nem csak hősszerelmes: még mindig mindent megtenne a lányért, ugyanakkor tud művészi lenni, néha érzékeny, oltalmazó, mégis megbabonázza, és félrevezeti az embereket, lázad, ha kell, és dührohamot is képes kapni, mikor oka van rá. Jószívű, empatikus, megnyerő, jó emberismerő, és nagyon remélem, hogy hamarosan megkapja azt a vezérszerepet, amelyre olyan gyakran utalt Collins – és amit olyan szép a földbe döngölt az utolsó három oldallal…

Szorongva szeretett szereplők
Mint mondtam, ez a rész izgalmas, nagyobb benne a feszültség, mint az előzőben. Talán azért, mert már jobban megszerettem a szereplőket, ráadásul köztük is egyre szorosabb kötelékek alakulnak ki. Katniss Peetát, Peeta Katnisst szeretné megvédeni, emellett néhány kapitóliumi is megsiratja sorsukat, Haymitchcset is egyre inkább megkedveli a „szerelmes pár”, Cinna és Madge pedig abszolút megszeretteti magát az olvasóval. Ráadásul feltűnik néhány szimpatikus új szereplő is, tehát az egésznek teljesen más a hangulata.

Ugyanakkor érdekes módon borúsabb is. Nyilván azért, mert már jobban féltem a szereplőket, Katniss szeretteit, vagy, mert jobban lecsap a hatalom. Már nem csak a játékon belül érezteti a felsőbbségét, hanem azon kívül is: katonák, pusztítás, félelem… Érdekes módon mégis úgy van megírva a regény, hogy nem tartom ezeket túl durvának, visszataszítónak, vagy kiakasztónak. Annyira nem, hogy ne tartanám olvasásra méltónak, sőt…

Ráadásul Collis úgy zárta le a könyvet… Leginkább a Hamuváros befejezésére emlékeztet. Izgalmas jelenet, elhallgatott információk, elvarratlan szálak. És még azért is izgulhatunk, hogy Katniss összejöjjön valakivel. A megfelelő sráccal… De a legkiakasztóbb az egészben… nem hiszem el, hogy egészen télig várni kell a folytatásra!!

Kategória: Magánkönyvtárad egyik alapdarabja!

FemCafe - nagyon sok

2011-06-03T20:16:00.005+02:00

Kedves olvasóm, itt vannak az eddigi cikkek, az utolsó FC-s bejegyzésem óta. Mivel sietek, csak címszavakban.

Szösszenet a helyes pasikról, cikk a kapcsolatfüggésről (eléggé közelről megfigyelhettem hónapokon át a dolgot, ahhoz, hogy kiboruljak, és írásban adjam ki a feszültséget). Érdekességgel tarkított cikk a plasztikáról, romantikus lánykérés videóval, Lady Gaga (nem vagyok rajongó, csak aktuális. Amúgy olyan átlag kategória számomra). Humorosnak szánt divatcikk, írás a vörös hajúakról, (legalább hasznosítottam valamire...), az első DIVATBEMUTATÓM (és eléggé nagyon-nagy szabású - asszem ez a legjobban tetszikelt is). Három jó, de nálunk elhanyagolt sorozat, szép görög romok. (Ki akarok oda menni. Most.) Csinos nyári frizurák, könyvadaptáció előnyei és hátrányai és a legutolsó: a Boszorkánysziget (végül erről írom a társtöris beadandóm. Illetve, írtam.).

Vágyva várt könyv

2011-06-01T00:50:00.007+02:00

Most, hogy véletlenül sem lesz időm olvasni az elkövetkezendő két és fél hétben, vagy legalábbis nem olyat, amit akarok, ha ötösöket szeretnék, de legalább négyeseket, és közben még a FemCafe-ra is írni, ki ne rúgjanak, minden lehetséges könyv megtetszett, amit elém hozott a jó sors. (Illetve, a határozottan pimasz sors. Felettébb pimasz.)

Az egyik Kerstin Giertől a Rubinvörös. Magát az írónőt sokat dicsérik, bár kissé megijedtem, mikor megláttam az alcímet: Időtlen szerelem. De nem, nem még egy elcsépelt a "vámpírsrác beleszeret az átlag csajba" sztori az Alkonyat nyomán (vagy fordítva: a vámpírcsaj, akiről csak a 100. oldalon derül ki, hogy nos... VÉRSZÍVÓ, holott azelőtt egy deka utalás nincsen rá, magára erőlteti, hogy beleszeressen valami random alakba, de nagyon nem megy neki - na, ez még rosszabb). Hanem időutazós. Imádom az időutazós cuccokat. Doctor Who, FAQ about time travel, Az időutazó felesége (jó ezt nem annyira imádom, de jó)... És most ez.

Persze még nincs meg. De meg lesz. Már csak azért is, mert az idézetek, amiket olvastam belőle fantasztikusak. Itt az egyik:
"Elragadtatva fordultam körbe még egyszer a tükör előtt, de gyönyörködésemnek nyomban vége szakadt, amikor Madame Rossini ismét mögém lépett, és feltette a fejemre a kalapot. Hatalmas volt és rémségesen ronda, szalmából készült, és tollak meg kék szalagok díszítették, és szerintem az egész külsőmet egy pillanat alatt tönkretette. (…) Az első gondolat, ami végigcikázott az agyamon, amikor Gideon belépett, ez volt: neki miért nem kell kalapot viselnie? A második: hogy nézhet ki valaki ilyen jól piros moirémellényben, sötétzöld térdnadrágban és csíkos selyemharisnyában? És ha volt még bármi, ami eszembe jutott, az körülbelül ez volt: remélhetőleg nem ül ki az arcomra, amit gondolok. A zöld szempár futólag rám villant. – Csinos kalap. Szemétláda."

Íme, egy másik:
"– Vedd le a kabátod, és tűrd fel a pólód ujját! – utasított dr. White. Mr. George, mint valami tolmács, lefordította a mondatot: – Kérlek, légy olyan kedves, és vedd le a kabátod, és tűrd fel a pólód ujját!"

Hát, igen. Bájos. Igazából tényleg jó. Tetszik a stílusa, jó a humora, kicsit Meg Cabotra, kamaszkori egyik példaképemre (már ha volt olyan...) emlékeztet. Szóval tök evidens, hogy 21-e után, az utolsó, rémségekkel teli, verejtékes vizsgámat követően az első utam a könyvesboltba visz majd, és ezt a gyönyörűséget fogom olvasni.

Időutazás. Mert megérdemlem. (Vagy legalábbis igyekszem. Szó mi szó, tényleg. Ma egy nap alatt megírtam egy öt oldalas beadandót a szegedi, 1728-as boszorkányperről, pedig azelőtt még csak két sort meg négy címet olvastam róla. És akkor sokat mondok. Persze, még javítani kell, de arra a holnapi napot szánom.)

Szóval. Elrontottam a Tökéletes Zárást.

Időutazás. Mert megérdemlem. (Vagy legalábbis igyekszem... Pofa be, agy!)

Videók, vörös nők, vállalhatatlan bejegyzés

2011-05-23T23:14:00.010+02:00

Mindig is érdekelt, hogyan lehet berakni videókat a blogbejegyzésekhez, csak eddig nem volt türelmem vacakolni vele. Igazából most sincs, mert egy csomót tököltem azzal, hogy egy nagy halom könyvcímet átolvassak, amik csak azt a remény oltották ki bennem, mi szerint találok valamilyen könyvet a társadalom történetes beadandómhoz (a vörös hajú nők történeti megítélése). Egyébként ebben a témában egy csomó lehetőség van. Mármint boszorkányok, ledér nők, prostituáltak, elvörösödés, tűzről pattant menyecske... Csak magyarul nincs róluk semmi. Pedig angolul sok minden van - csak meg kellene rendelni külföldről, pénzért...

Szóval, videó, a válogatás igénye nélkül. Illetve, egyetlen elvárásom: legyen benne vörös haj.

Két Clary/Jace videó. Halvány fogalmam nincs, milyenek, csak próba. De van bennük vörös haj. Kissé fáradt vagyok, pihent aggyal. Bocsi a bejegyzésért. De legalább már tudom, hogy pótolni kell a vörös hajas szakirodalmat...

Cassandra Clare: Üvegváros, avagy utoljára (?) kapkodod a fejed

2011-05-22T17:05:00.018+02:00

Szerencsére nem. Illetve részben igen: ez az első trilógia befejező része, de drága és szeretett írónőnk már írja a következőt, ugyanezekkel a szereplőkkel, csak más történettel és kihívással. Erre a hírre azon ismerőseim, akik olvasták a sorozatot, felvisítottak, majd örömködve ugráltak egy sort. (Nem úgy, mint én, amikor megláttam, ki fogja játszani Claryt… Kifakadásomhoz kattints ide.)

A történet
Szóval, a harmadik kötet, még mielőtt végképp elkalandoznék szemöldöktájra. Még mindig imádom a sorozat borítóját, a hátlapját – és azt is, ami közte van. A második kötet egy igen drasztikus és hajtépést eredményező mondattal fejeződött be (ó, igen, látom, emlékszel), aminek eredménye képpen Clary az Üvegvárosba, az Árnyvadászok eredeti lakhelyére igyekszik. Ennek „mindenképpen csak bátyja”, Jace nem örül: attól tart, hogy a Klávé megtudja, mekkora ereje van a lánynak rúnatekintetben, és nem hagyják majd békén. Éppen ezért megpróbálja rávenni Simont, üzenje meg a lánynak, hogy a családja nélküle megy el, ugyanakkor hazudja azt Lightwoodéknak, hogy Clary meggondolta magát. Erre végül semmi szükség nem lesz; egy démontámadás hatására kénytelen átugrani a Portálon Clary nélkül – azonban Simonnal együtt.

A Klávé természetesen nem örül a hívatlan Alviláginak, aki ráadásul még a napra is ki tud menni, szemfogai hosszúságának dacára. Clary pedig annak nem örül, hogy otthagyták, holott csak az Üvegvárosban találhatja meg azt a személyt, aki felébresztheti anyját. A dacos lány rajzol magának egy másik Portált, amin keresztül a dühös Luke is követi, nehogy baja essen. (Ó, igen, még egy Alvilági a Nephilimek szent városában. Ciki.)

Ezek után felpörögnek az események: Clary és Jace veszekednek, a lány szerez magának egy másik, túlbuzgó segítőtársat, Simon börtönbe kerül New York helyett, Isabelle viszont totál másképp viselkedik irányába, mint régen. Persze Valentine sem ül a babérjain, s hála városbeli kémjeinek hamarosan, na jó, a kötet végén, a Nagy Összecsapás közepén találhatjuk magunkat. És akkor a nem elhanyagolható méretű titkokról még nem is beszéltem…

Karakterek, kapcsolatok, sötétség
A cselekmény magával ragadó volt, azonban Clare sikeresen beleszőtte az eseményekbe a szereplők jellemének változását, és a köztük lévő kapcsolat alakulását is. Simon nagyon sokat változott, és most nem csak a sápadtságára gondolok. Magabiztos lett, igazi tökös csávó. Alec is fejlődik, persze csak komótosan, de azért szépen. Természetesen a szerelmi szálak is alakulnak, sokan elnyerik annak a figyelmét, akinek szeretnék (néhányan meg csak félig. Vagy még annyira sem. Csak hogy legyenek izgalmak a következő kötetre is.).

Ugyanakkor a történet sötétebb is, mint az eddigi köteteké. Olyan titkok derülnek ki, hogy beleborsódzik a hátad, és libabőrös lesz a karod, miközben olvasod. Azt sem mondhatnám, hogy Valentine előretör a népszerűségi listán, ugyanakkor az elég sokat elárul a dolgok alakulásáról, hogy lesz olyan, akit kevésbé bírsz. Talán ez a sötétség annak az oka, hogy kevesebb a frappáns párbeszéd (és azokkal párhuzamosan nő a „Fogd már be!”-felkiáltás – szeretem Claryt, de ilyenkor le tudnám ütni), de a szokásos és igazi Jace-beszólásokat azért nem kell nélkülöznünk, és Simonnal is alkotnak egy sort.

Jöhet a következő!
Szerettem ezt a „befejező részt”, és várom a következőt, hiszen nem egy dolgot elvarratlanul hagyott az írónő, ahogy arra utalgatott is néhány helyen. Ennek ellenére talán még mindig a második rész a kedvencem – az arckarmolást indukáló szerkesztői hibák ellenére. (Egyébként ilyeneket a harmadik kötetben már nem produkált – ki tudja, hányan panaszkodtak még rajtam kívül a kiadónak…) Ez persze nem jelenti azt, hogy a harmadik ne lett volna jobb a jónál, érdekes, felemelő és letehetetlen, sőt! (De azért valljuk be a második rész bővelkedett olyan helyzetekben, amik legendássá nőhetik ki magukat. Rettenhetetlen rúna…) Szóval, olvassátok, a kiadó meg fordítsa gyorsan a következő részt (de azért körültekintően), hogy megkaparinthassuk végre!

Kategória: Magánkönyvtárad egyik alapdarabja!

Soha-nem-fog-elkészülni típusú könyv adoptációk és kétes főszereplő csajok

2011-05-20T21:21:00.018+02:00

Két jó könyvsorozatot is meg fognak filmesíteni. Legalábbis tervezik. Állítólag.

Az egyik a nagy szerelmem, a Csontváros-trilógia. (Megkaparintottam a harmadik részt, említettem már? A holnapi napom programja. Az utóbbi hetek után azt kell, mondjam, megérdemlem.) Már kiválasztották a rendezőt, a forgatókönyvírót és a főszereplő csajt, Claryt alakító színésznőt. A könyv körüli dolgokról részletesebben olvashatsz itt. (Természetesen én írtam. Ki más rakna fel róla cikket a Femcafe-ra?) Itt már csak egy dologra szeretnék rámutatni. SZEMÖLDÖK. Láttátok már Lily Collins szemöldökét? És a stylistok? És miért nem vékonyították? Mondjuk a felére, úgy is bőven elég lenne. Most nem tudok másra gondolni, csak erre. Miss Szemöldök. Ráadásul, bár a testalkata megfelelő, szerintem annyira nem clarys. Valahogy olyan az arckifejezése, mintha állandó jelleggel egy disznóól mellett állna. Engem legalábbis nem nyűgöz le.

(Mondjuk vendégszereplő volt a Doctor Whoban. Ez legalább egy pozitívum. Akárki nem lehet vendégszereplő abban a fantasztikus csodában.)

A másik megfilmesítés előtt álló történet Az éhezők viadala. Katnisst Jennifer Lawrence fogja játszani, amin először tök kiakadtam, mivel szőke képet tettek be róla. Azóta láttam barna, befont séróval, úgy már egészen hasonlít rá. Ráadásul a színésznőt is zavarta a körülötte lévő felhajtás, amikor sminkelték, drága és kényelmetlen ruhákba öltöztették, és közszemlére tették, mint Katnisst a Kapitóliumban. Ez persze még nem garancia arra, hogy tud színészkedni, de a remény hal meg utoljára – és annál sokkal „katnissabb”, mint amennyire Miss Szemöldök „clarys”.

Persze, Burdge Bug találta el leginkább a karaktereket. Már csak beszélniük és járniuk kéne, és… Meg persze az sem ártana, ha 3D-sek lennének. És élők.

FemCafe - újra

2011-05-16T20:15:00.003+02:00

Természetesen írtam. Még egy jó nagy adagot mellékelek most. Ha nem annyira lendületesek, az annak tudhatók be, hogy nyakamon a vizsgaidőszak - ki tudja, hány ZH-n, beadandón vagyok túl, és mennyi jön még... (Na, nem mintha nyávogni szeretnék. Annyira.)

Szóóval, írtam a sorozatokbeli ruhatrendekről (elvégre valahogyan képernyőre kellett vetni a Doctor whot - megint...); taglaltam azt, hogy miért házasodnak az emberek később (de most komolyan. Mire én anya leszek, az átlag anyaéletkor negyven év lesz...). Megjelent a kávés cikkem második felvonása (olvassátok el az utolsó különlegességet!). Adatokat gyűjtöttem a Chanel-reklámokról (Keira olyan szép!); szerelmes filmek idézeteit kommentáltam. Itt van a második rendezvényes megjelenésem (de a MEGGYES SÜTEMÉNY nincs rajta egyik képen sem....:D), és nyomattam egy gondolatsort az adód egy százalékáról (már ha van olyan). Keira hajáról is írtam egy összeállítást (említettem már, hogy milyen szép ez a csaj? Csak kissé gebe, híznia kéne, így ijesztő már.). A nővérkém rám hozta a Csillag születik nézését, éééés az olvasók figyelmébe ajánlottam a Csontvárost is.

Oh, igen.

Az újságírólét szépségei

2011-05-09T16:40:00.007+02:00

Immár a hátam mögött tudhatom a második sajtós megjelenésemet. Ezúttal különbző hírességekbe is belefutottam, a cikket hamarosan megírom, és nemsokára a honlapra is felkerül majd, így elolvashatjátok. Most nem is az a lényeg, csak az egyik közjátékot szeretném megosztani, amin azóta is folyamatosan nagyokat vigyorgok.

Történt nem is olyan rég, hogy az egyik barátom egy rendezvényről tudósított. Ekkor összefutott egy magyar celebbel, akit nem neveznék meg, nehogy gond legyen belőle. A biztonság kedvéért a barátom nevét is lecserélem. Utólagos engedélyével Beatlesgirl lesz, a híresség pedig „Lagzi Lajcsi”. Vele biztosan nem fogja keverni senki – a nevéből adódik, hogy különbséget tud tenni két élelmiszer között, és még a nevüket is tudja. A barátja pedig legyen Elvis. Ne kérdezzétek, miért, én sem tudom.

Szóval kedves barátném a legnagyobb lelki nyugalommal állt, és beszélgetett a kajáspult előtt egy hasonló helyzetben lévő hölgyeménnyel, mikor „Lagzi Lajcsi” megszólította:
„Lajcsi”: Adsz egy olyan cuccot?
Beatlesgirl: Melyikre gondolsz? A zöldséges tekercsre, vagy a meggyes süteményre?
„Lajcsi”: Hát arra, ami ilyen piros és gyümölcsös.
Beatlesgirl: Tehát a meggyes süteményre.
„Lajcsi”: Ja, hogy azt meggyes süteménynek nevezted...meggyes süteménynek.
Beatlesgirl: Nem, igazából a zöldséges tekercsnek.
„Lajcsi”: Mi? Összezavarsz.
Elvis: Jézus, Lajcsi.

Mondanom sem kell, baráti társaságunkban szállóigévé vált a „meggyes sütemény” kifejezés. Ezek után, én a második sajtós szereplésem alkalmával, teljesen elveszve (mindenki ismert mindenkit, kivéve persze én), random leültem egy csapat lány közé, akikről később kiderült, hogy ők a szervezők. És mit ad Isten, ki ült le később pontban velem szembe? Eltaláltátok, Lagzi, „majdnemszemélyesen”. Miután bemutatkoztunk egymásnak, lelkesen osztani kezdte az észt a szervező hölgyeknek. Amivel annyira még nem is lett volna gond (a hangsúly azért az „annyirán” van). Viszont nekem végig ez járt a fejemben: „MEGGYES SÜTEMÉNY”. Nagy, vörös betűkkel, és meggyekkel díszítve.

Természetesen vigyorogtam, mint a vadalma, de legalábbis egy kis apró somolygás midvégig jellemzett. Igyekeztem annyi ingyen kaját tömni a számba (igen, vannak határozott előnyei a sajtóságnak. Eddig csak jó kajával hozott össze a sors.), amivel nem nézek ki hülyén, de annyira kitölti a szájüregem, hogy nem robban ki belőlem a nevetés. Észrevettem, hogy „Lagzi” eléggé vizslat miközben beszél, úgyhogy igazán próbáltam magam visszafogni. Szerencsére rövid időn belül át is adta a helyét az egyik csajnak, és csatlakozott az egy asztallal odébb ülőkhöz. Ennek ellenére biztos vagyok benne, hogy az járt a fejében, „itt egy elvetemült – már ha ismeri ezt a szót – rajongó. Hogy elvörösödött miattam.”

Szegény, felzaklatott pára, egyedül azt nem sejthette, hogy közben nekem egyetlen kifejezés járt a fejemben. MEGGYES SÜTEMÉNY.

Megint FemCafe

2011-05-01T21:13:00.004+02:00

Hamarosan keresnem kell egy szinonimát a "megintre". De most nincs időm, olvasnom kell egy szöveget még ezután, és kijegyzetelnem a majdani, hátam-közepére-sem-kívánom vizsgámhoz, valamint a beadandómhoz, ha ezzel a szöveggel fogok polemizálni, bármit is jelentsen ez.

Szóval, cikkek. Írtam egy cikket arról, hogy mi a tartós fogyás titka (csak nekem kéne betartani - apropó, éhes vagyok, hihetetlen, már megint), parancsra; tegnap egy nagyon épületes cikket, miután egész nap egy beadandót pötyögtem, illetve az anyagokat kerestem hozzá, a Hollywoodban legújabban divat ombré hajstílusról. Még régen egy fülbevalós cikkel jelentkeztem (ha nem leszek leégve, veszek néhány új darabot, tiszta szégyen, hogy a szobatársamét nyúlom le már hetek óta), ezt végre felrakták; illetve szintén kérésre utána jártam a fekete kávé hatásainak. Mit ne mondjak, megdöbbentett az a sok ellentétesség, amit nem csak a cikkek között, de a cikkekben is felleltem. Éljen a hitelesség... És végül ma, mivel az eső elmosta az anyák napi rendezvényt, melyről tudósítottam volna, feldolgoztam a fent említett ünnep történetét.

Ezen a héten nem volt szerelmi tanácsadás, Anya szerint "száraz" cikkek, de hát mit tegyen az ember, ha ezt kérték? Remélem, azért tetszeni fog, igyekszik az ember élvezhető stílusban fogalmazni. És abban is reménykedek, hogy Anya legalább az anyák napi cikkemet nem találja majd túl száraznak, bár tele van információkkal, úgyhogy nem lepne meg, ha igen...Ettől függetlenül, ezúton is nagy szeretettel, drága anyukám!

FemCafe - megint cikkek

2011-04-25T19:13:00.003+02:00

Mivel napi egy cikket kell írnom a fent említett honlapra, van mit linkelnem. Íme, néhány újabb! (Nem akarom, hogy felhalmozódjon, így könnyebb Neked is, kedves Olvasóm.)

Mivel remélem, hogy végigolvasod ezt a bejegyzést, és utána mazsolázgatsz a témák közül (halvány utalás arra, hogy tedd ezt!), indítok a legkevésbé mélyenszántóbb témákkal... Töredezik a hajam és a körmöm, úgyhogy megnéztem, mit tehet ellene az ember, és meg is írtam, mert ki tudja, hányan vannak még vele. (Meg, na jó, ha már melóztam a dologgal...) Még régen összeállítottam egy csoki-süti receptsort, az most megjelent. Írtam egy ezoterikus témájú cikket is (legtöbb like - érthetetlen módon), aminek semmi köze az ezoterikához és azon belül a karmához, leszámítva az első bekezdést, azon túl életfelfogás (ami viszont egész korrekt). És szerelmi tippeket is adtam, megint, egyet a kihűlt szerelmekről, és hogy mivel mentheted meg a kapcsolatod (tág téma, de igyekeztem), és egyet arról, hogy micsoda dolog elhanyagolni a barátnőidet az új pasidért (ezt a témát én osztottam magamra - szerelmi tippeknél általában a főnök adja - és teljesen önös érdekből, igen...).

Mára ennyit. Remélem, tetszenek a cikkek, én szeretek ide írni. Egy hónap után csak kissé vagyok fáradt, és teljes mértékben remegek a vizsgaidőszak rémétől. Szoríts, hogy ne legyek elmebeteg, kérlek!

FemCafe, avagy rohadt - elnézést a szóhasználatért - sok cikk

2011-04-21T21:29:00.004+02:00

Nem vártam ki a beígért két hetet egészen, ha jól emlékszem. De annyit raktak fel, hogy ki sem fér egy ablakba, ha csak lapokként nyitom meg őket. Jó érzés ránézni, miután az első félévben azon emóztam, hogy nem publikálnak.

Most már amiatt sírok, hogy fáj a vállam, és a nyakam, nagyon és iszonyatosan. Szerencse, hogy triatlonon úszhatok, nem tudom, hogyan bírnám ki ezt máskülönben az év végéig. (Illetve, úsznom kell. De lábam szerencsétlen sorsáról majd egy másik bejegyzésben.)
Nem időrendi sorrendben, de:

Napszemüvegszakértő lettem; kiéltem romantikus (film)vágyaimat; úgy tettem, mintha tapasztalt lennék, és osztottam az észt az egyéjszakás kalandok témájában; szóban berendeztem a szobád, hogy igazán tavaszias hangulata legyen. Ugyanakkor szakításszakértő is lettem; megírtam a modell pasik női párját, csak, hogy ne érezzék magukat egyedül (mondanom sem kell, a pasis összeállítást több ember likeolta...); vergődtem egy sort a tavaszi lombokkal; és még a sztárok frizuráját is rádszabtam. Felléptem az anorexiás színésznők ellen, de legalábbis írtam róluk; nemrég húsvéti programajánlót állítottam össze (ezen módosított a főnököm a legtöbbet - észreveszitek, melyik bekezdés nem az én művem?); és roppant képmutatóan a sorozatfüggőségről is képernyőre vetettem pár sort - mentségemre legyen mondva, hogy még a Doctor Who feltűnése előtt kipattant a fejeből. És végül, de nem utolsó sorban, a legtöbbet tetszikelt írásom: barátságból szerelem témában. Az én képernyőm szerint 65 ember kedveli, de lehet, hogy csak délibáb... Ugye, nem?

Vicces, hogy pont én lettem divat- és szerelemszakértő. Persze, néhány témát a főnököm osztott rám, például a szex/szerelem nagy részét, de ha az első úgy sikerült, hogy még többel is megbíztak, annyira nem lehet rossz, igaz?

Mindazonáltal egy masszőr jól jönne...