Két óra, négy idegesítő reklámblokk és három pzs után kijelenthetem: a Marley és én tízből tízes film. De legalább kilences. Egyszerre szórakoztat és hat meg, ugyanakkor elgondolkoztat, olyan témákat vet fel, amelyek részei a mindennapjaidnak, mégis egyedi – talán éppen emiatt.
Mivel a film 2008-as, valószínűleg ismerős a cselekmény, sőt az is lehet, hogy már láttad a filmet. Egy házaspár életét mutatja be. Történetünk elején Jenny és John új városba költöznek, ahol megpróbálják megvalósítani álmaikat, Jenny tervei között a gyerekvállalás is szerepel. John azonban még nem érzi késznek magát az apaságra, így barátja tanácsára beszerez feleségének egy kiskutyát, Marley-t. A sárga, tüneményes labradorról azonban kiderül, hogy igazi energiabomba, ott rágja szét a házat, ahol tudja, ráadásul vészes határidőn belül hatalmasra nő.
A leírás alapján én egy tinglitangli vígjátékot vártam, pláne a színészlistát megnézve. Jennyt Jennifer Aniston játssza, Johnt pedig Owen Wilson, egyikőjükről sem a komoly, mélyenszántó filmek jutnak az eszembe, noha mindketten bájosak. Azonban nem azt kaptam. A film tökéletesen egyensúlyoz a humoros és a szomorú részek között, a történet elején az előbbi, a végén pedig inkább az utóbbi a jellemző. Ráadásul legalább tíz évet felölel a cselekmény, egy átlagos család életét bemutatva. Jó volt látni, ahogy John főnöke megkedveli a férfit, családvezetési tanácsokkal látja el; gügyögtem, mikor Marle pici volt; elképedtem, mikor nagy lett, és mindent tönkretett; és együtt bőgtem Jennyvel, amikor elment az első kisbabájuk. És ez még csak az első fél óra volt.
Azonban nem csak megható és vicces eseményeknek ad teret, hanem elgondolkodtató döntéseket, történéseket is bemutat. Jenny és John is újságíró, Jenny nagyon sikeres riporter, és a férje is ezt a célt tűzte ki maga elé. Azonban a sors (és a főnöke) mindig a kolumnák felé viszi, amelyekbe saját magát, a stílusát, az életét és nagyon gyakran kutyáját írja bele. Sikeres, mégis elégedetlen, mert olyan akar lenni, mint a (szintén újságíró) barátja és a felesége. Végül megadatik neki a riportírási lehetőség, de valami még sincs a helyén…
Ez több szempontból is elgondolkoztatott. Egyrészt, én biztosan fordítva lennék vele. Szívesebben írnék félig-meddig magamról. Egy jól megírt riport rámutat valamire, ráadásul valószínűleg közérdekű témát feszeget – egy jól megírt írás, amelyben te is benne vagy, viszont nem csak téged tükröz, hanem mindenki mást is. Hiszem azt, hogy az ember arról tud igazán őszintén írni, amit maga is ismer. Vannak olyan dolgok, amiket sokak ismernek, hétköznapi apróságok, mint szerelem, barátság, család, és minden, ami ezekkel jár, de csak kevesen tudják visszaadni ezt az egészet, megmutatva egy apró, mégis teljesen más szeletét. Magukon keresztül, akárcsak ebben a történetben. Akár csak ez a történet.
De nagyon elkalandoztam. Eredetileg arra szerettem volna rámutatni, hogy vajon milyen lehet az, ha amiben tehetséges vagy, szemben áll azzal, aki lenni szeretnél? Ha minden tökéletesnek látszik, de te mégis változtatnál? Mennyire adhatod fel a tökéleteset, hogy azt csináld, ami az álmod? És milyen érzés lehet ráébredni, hogy tévedtél?
És ez még csaj egy részlete a filmek. De ott van Jenny is. A nő, aki egyszer elvesztette a kisbabáját, akinek aztán több gyereke is lett. Aki sikeres volt abban, amit csinált, szerette a munkáját, azonban a családanya szerepe szembekerült ezzel a sikeres nővel. Egy olyan döntést mutatott meg a film, amelyet sok anyának meg kell hoznia. Álmok vagy család?
Vagy John barátja, a felületes Sebastian. Ő a munkában feltörekvő szoknyavadász prototípusa, aki egészen a New York Timesig, az amerikai újságírók legvadabb álmáig eljut. Engem mégis elgondolkoztatott (tudom, már röhejesen sokszor használtam ezt a szót ebben a bejegyzésben), mikor ott állt egyedül, míg John a családjáról készült képet mutogatta neki. Aztán továbbsétált, és folytatta ott az életét, ahol abbahagyta. Közben viszont – a karrieren kívül – nem változott, nem fejlődött semerre. Ugyanaz volt, mint tíz évvel azelőtt.
Röviden, ez a film piszok jó. Ne higgy az előzetesnek, nem csak egy habkönnyű vígjáték, sokkal több annál. Garantált nevetés és bőgés egy csomagban. Mellesleg a papír zsebkendőt is csomagostól ajánlom mellé.
Na, nem kell egy eltűnt rokonokkal és félvak, ám gyönyörű
főhősnőkkel tarkított szappanoperára számítani, a Coupling úgy mutat fel
igazságokat az emberi kapcsolatokról, hogy közben nem veszi magát teljesen
komolyan – és így lesz sikeres. Humoros szituációkban ágyazza a férfi és a női
gondolkodásmód közötti különbségeket (elképesztő, hogy ugyanazt a történetet
mennyire másképp adják elő, sőt látják az eltérő nemű karakterek), tudjuk, hogy
egy sit-comról van szó, mégis hiteles, a történetbe ágyazott
közönségnevetésekkel együtt. Ez valószínűleg azért van így, mert állítólag Moffat
sok mindent a saját kapcsolataiból merített, a szereplőket saját ismerőseiről
mintázta.
A sorozat egyik legjobb vonása az, hogy Moffat stílusa és módszerei
áthatják. A Doctor who-ban is jellemző, hogy egy-egy eseménynek később lesz
jelentősége, ezt a fél órás Coupling-részekben is alkalmazza. Van, hogy
valaminek a kimenetét látjuk, és csak utána az eseményeket; van, hogy ugyanazt
az eseményt több szempontból látjuk (férfi vs. női agy); megint máskor pedig
több, párhuzamosan futó és egymásra ható cselekmény-részletekből áll össze a
frappáns kép.
