Battle Royale vs Az éhezők viadala, avagy miért koppintok azok fejére, akik koppintásnak veszik az utóbbit

Nem egyszer hallottam már azt a felháborodott kijelentést, hogy "Az éhezők viadala csak másolta a Battle Royale-t", és mostanra eléggé elegem lett már ebből ahhoz, hogy összehasonlítsam a két művet. Illetve, megmutassam, hogy miért nem ugyanaz a kettő.

Be kell vallanom, bár a Battle Royale (1999) korábbi alkotás, Azéhezők viadalát (2008) hamarabb olvastam, és nagyon szeretem mindmáig. Ez nem jelenti azt, hogy ne hallottam volna a japán regényről, mielőtt nekiültem az amerikainak, Kósun írását már akkor a kezemben tartottam, mikor megjelent magyarul, olvasóként viszont csak később hozott össze vele a sors. De ami a legfontosabb: mindkét történetet nagyon szeretem, és kifejezetten jónak tartom. Éppen ezért értetlenül állok a makacsul vak összehasonlítgatások és fröcsögések előtt.

Az alapsztori

A két történet alapsztorija minden összehasonlítgatás, felháborodás, vita és miegymás kiindítója. És el kell, ismerjem, hogy nem véletlenül, hiszen nagyrészt megegyezik: a hatalmi rendszer egy adag fiatalt vesz rá, hogy azok halomra gyilkolják egymást. Ez az alaptörténet, és most erősen gondolkozom azon, hogy itt fejtsem ki, hogy miért értelmetlen ujjal mutogatni Suzanne Collinsra, vagy a bejegyzés végén kap ez nagyobb hangsúlyt. Mindenesetre, igen, az alapötlet egyezik.

„Elviszik a gyerekeket a körzetekből, és arra kényszerítik őket, hogy a szemünk láttára legyilkolják egymást – a Kapitólium így emlékezteti Panem lakóit, hogy korlátlan hatalommal rendelkezik felettük; hogy semmi esélyünk túlélni egy újabb lázadást.”

A valós sztori

Nos, a valós történet már eltér egymástól. A Battle Royale egykötetes sztori, mely csak a „Programra” koncentrál, míg Az éhezők viadala – és ezt nem szabad elfelejteni, mikor értelmezzük – trilógia, az események a folytatásokban túlmutatnak a „Viadalon”.

A két alapvérengzés tálalása is teljesen más: bár mindkettő a hatalmi rendszer megfélemlítési eszköze, a Battle Royale a titkokon alapszik, a Viadal pedig a show-n és a szórakoztatáson. A Battle Royale-ban nem lehet tudni, kiket visznek el, mik történnek az elzárt területeken, csak a végén jelenik meg a TV-ben egy pár perces hírösszefoglaló az eseményekről. Az éhezők viadalának pedig az a lényege, hogy a harcosok sorsát széles képernyőn tálalják, elszomorítva és visszafogva a körzetlakókat, és cirkuszt szolgáltatva a lebutított Kapitólium-belieknek.

Mint láthatjuk, a két könyv mondanivalója is teljesen más. Kósun a bizalmi kérdésekre helyezi a hangsúlyt, megmutatva, hogy egy fasiszta világban mennyire fontos az összefogás – az egész Programnak az a lényege, hogy ezt az összefogást lehetitlenítik el az állítólag működőképes ország érdekében. Bár nem vagyok teljesen járatos a japán kultúrában, a politikai helyzetben és az emberek ideológiájában, van egy olyan merész tippem, hogy Kósun az ottani helyzetet nagyítja fel, és így fogalmazza meg kritikáit.

„De szerinted miért sugároz a helyi híradó képsorokat a győztesről? Aki meglátja, biztosan sajnálkozik, hogy mennyire utálhatta az a gyerek a játékot. De végül is nem tudott jobbat, mint hogy megvívjon a többiekkel, nem? Tehát a végén nem bízott már senkiben. Mindenki erre gondol, nem? És akkor pedig senkinek sem fog eszébe jutni, hogy összefogjon másokkal, és fellázadjon, ugye? A Nagy kelet-ázsiai Köztársaság eszméi örökre fennmaradnak.”

Az biztos, hogy Collins így jár el a Viadal esetén, csak ő világméretű jelenségeket feszeget. Rámutat arra, mennyire népbutítóak az egyes valóságshowk, hogyan lehet az orránál fogva vezetni a népet; ugyanakkor az alapvető szegény-gazdag különbségeket is megjeleníti; végül pedig egy katonaállam működésképtelenségét mutatja be. (Mellesleg valószínűleg ez lehet az oka, de a Collins-féle vezetői réteg indítékait jobban átlátom, így sokkal logikusabbnak tűnik a Panem-beli félemlítési módszer. Show-t csinálni egy ilyen dologból…) Már magának az első kötetnek a felét ez a valóságshow teszi ki (parádézni kell, a kapitóliumiak abszolút rajongása a mű dolgok iránt, stb.), a tényleges öldöklés csak a második felében jelenik meg – és még ott is nagy szerepet kap a TV adások volta, hiszen a résztvevőknek valamilyen szinten folyamatosan el kell adniuk magukat.

„Milyen lehet egy olyan világban élni, ahol egy gombnyomásra az ember asztalán van az étel? Mivel tölteném az időt, amit most élelemgyűjtésre fordítok, ha ilyen könnyen tudnánk élelmet szerezni? Vajon mivel töltik napjaikat a kapitóliumi emberek, azonkívül, hogy feldíszítik a testüket, és izgatottan várják, hogy befusson az újabb kiválasztottszállítmány, és a gyerekek legyilkolják egymást az ő szórakoztatásukért.
Ahogy felnézek, Cinna a szemembe bámul. – Milyen hitványnak láthattok ti bennünket – mondja.”

Érdekes, hogy ami az egyik könyvben a reményt jelentő ország (a szabad Amerika a Battle Royale-ban), az a másikban minden probléma egyik legnagyobb forrása, hiszen hol virágzik jobban a valóságshow-k általi népbutítás, ha nem az U.S.Á-ban?

A szereplők kapcsolatai

Nos, igen, ismételten kényes téma, már ami az összehasonlításokat illeti. A Battle Royale-ban a hangsúly elsősorban a karakterdrámákon van. Ennek tökéletes körítése az, hogy minden egyes harcos ismeri egymást már jóval az összecsapások előtt. Meg tudják ítélni a másikat, vannak előismereteik, és ennek megfelelően érzelmi síkon is közeledhetnek egymáshoz. Tele van szerelmekkel, barátságokkal, ellenségekkel és kisebbségi érzésekkel az egész történet, nem egyszer ezek valamelyike a motiváló erő.

„Élj! Beszélj! Gondolkodj! Tevékenykedj! Néha hallgass zenét is… Nézelődj, hatódj meg. Nevess sokat, de néha sírj is. Ha pedig találsz egy helyes lányt, udvarolj neki, és szeressétek egymást… Akkor leszel igazán az, akinek én szerettelek.”

Az éhezők viadalában szinte senki nem ismer senkit, hiszen két ember, egy fiú és egy lány, jön egy körzetből, koránt sem biztos, hogy ezek ketten (eltérő nemű, helyzetű és gyakran korú egyénekről van szó) kifejezetten jóban lennének. Az egyedüli motiváló erő a túlélés, az, hogy mindenkit gyerekkora óta arra ösztönöznek ezzel a műsorral, hogy bizony az arénában gyilkolni kell. Ettől tér el a 74.Viadal, melyben Peeta már azelőtt gyengéd érzelmeket táplál a főszereplő iránt, hogy bekerülnének az élet-halál harcba. Végül ez az érzelem menti meg főhőseinket és indít el egy lázadássorozatot, mely megváltoztatja az egész Panem sorsát. Míg a Battle Royale-ban a két főhős szabadulása gyakorlatilag semmilyen változást nem idéz elő, hiszen nem kísérik figyelemmel több százan a tetteiket és a kapcsolatukat – ez is alapvető különbség a két történet között.

„– Nem hiszem, hogy ez menni fog. A győzelem… rajtam nem segít – mondja Peeta.
– És mégis miért nem? – kérdezi Caesar zavartan.
Peeta fülig vörösödik, és kinyögi a választ. – Mert… mert… együtt jöttünk a Viadalra.”

Az elbeszélésmód

A fentiek fényében már nem is meglepő, hogy a sokszereplős, karakterdrámás Battle Royale E/3-ban íródott, nem egy tanuló szemszögéből. Ezzel szemben a trilógia végig Katniss E/1-es elbeszélését tartalmazza, hiszen ő az események gyújtópontja (itt szó szerint; és vannak olyan események, amelyeket beindíthat) és a továbbiak bábja.

Körforgás: ez nem a lényeg, hanem a tény

A két történet alapja tehát ugyanaz, mégis teljesen más. Más szereplők, más mondanivaló, más hangsúly, más korlátok és más megoldások. Az egyik önmagában egy öldöklést tesz ki, a másikban ez csak egy fejezete egy folyamatnak. Meglehet, hogy Collins olvasta a Battle Royale-t, és az hatott rá, de őszintén szólva, fütyölök rá.

Egyrészt, mert alkotott olyan jót, mint Kósun, másrészt, mert az irodalom maga egy nagy körforgás. Ugyanazok az ötletek jelennek meg, csak más környezetben, képtelenség teljesen újat alkotni, nem hiába van annyi (monda-)feldolgozás például (amiket senki sem vesz koppintásnak, pedig ilyen alapon azok). Kósun például biztosan olvasott már Shakespeare-t, hiszen az ő igaz szerelmesei is öngyilkosok lesznek az elején – ejnye-benye, Takami bácsi, csak nem lopott? Ezt nem teheti, hiszen már van egy híres öngyilkos szerelmes pár, minek még egy, még ha teljesen más okokból, köntösben, és egyáltalán egy fantasztikusan megírt történetben? Sajnos kénytelenek vagyunk megvetni a művét, de reméljük, megérti.

Tehát teljesen felesleges ujjal mutogatni. (Vagy csak akkor tegye mindenki, ha ő maga képes önállóan megírni egy teljesen egyedi történetet, anélkül, hogy bármiből építkezne a saját fantáziáján túl… Megsúgom: nem fog menni. Ha más nem, a tudatalatti beleszól.) Meglehet, hogy Collins tudatosan jelenített meg egy ugyanolyan alapötletet, mint ami a Battle Royale-ban van, vagy mindkettőjükre hatott Stephen King 1979-es regénye, a The Long Walk, esetleg a cirka 2117 éve kitalált gladiátorharcok. Egy lényeg van: hogy mindketten jót alkottak, mélyebb mondanivalóval rendelkező, magával ragadó, izgalmas olvasmányokat, amelyek a fiatalokat is megszólítják.

Takami Kósun: Battle Royale, avagy „van rosszabb az iskolánál”

A regény alcímét használtam én is alcímként, mert a történet témájához meglehetősen illik, de olyan kifejezésekkel is jellemezhetném a Battle Royale-t, hogy karakterdrámák véresen tálalva, vagy „mondottam osztálytárs: küzdj és bízva bízzál!”.

A történet

1997-ben járunk, a fiktív (de valószínűleg Japánt takaró) Nagy Kelet-ázsiai Köztársaságban. Az aktuális hatalmi rendszer mindent megtesz, hogy fenntartsa a neki tetsző állapotot, így jól láthatóan megfélemlítési céllal „kísérleteket” szervez, melyeknek az a lényegük, hogy egy teljesen véletlenül kisorsolt osztály tagjai legyilkolják egymást, mígnem megmarad a győztes, aki egyben a túlélő is. Így jár szerencsétlen Kagava tartománybeli, Sitroivai Önkormányzati Középiskola 3/b osztálya is, melynek tanulóinak szemszögéből láthatjuk az elkövetkezendő alig több mint 18 óra eseményeit. Huszonegy fiú és huszonegy lány csap össze, és bár sokan barátok, ilyen helyzetben nehezen alakulnak ki bizalmi viszonyok, ami könnyen (és esetenként szó szerint) fejetlenséghez vezethet…

Kérdések és válaszok

Már elég régóta szemezgettem ezzel a könyvvel, egészen pontosan valamikor kamasz koromban fedeztem fel, amikor még újdonság volt a magyar könyvesboltok polcain. Azonnal megfogott a felépítése, az, hogy a témához illően az élőfejen olvashatjuk az életben lévő diákok számát (és már ekkor lelőttem magam előtt a történet poénját, teljesen akaratlanul… Ha nem ismered a sztorit, ne lapozz a kötet végére!).

Hogy ennyi ideig mégis miért kerültük el egymást, nem tudom (bár lehet, hogy tudat alatt féltem az ijesztően véres részektől, amelyek bár véresek voltak, ilyen idős fejjel ijesztőnek már nem nevezném őket), nem kellett csalódnom benne. Logikusan felépített, jól megírt kötetről van szó, amelyben bár az elején, a közepén meg a háromnegyedénél még vannak olyan alapvető kérdések, amelyek homályosak az olvasó számára, az utolsó oldalakon minden a helyére kerül. Én speciel nem értettem, hogy az egyik szereplő miért gyilkol annyira elszántan és, hogy miért épp így félemlíti meg a kormány az embereket – az aktuális hatalmi rendszert nem nyomja az író az olvasó képébe, mégis csak érzékelteti, mint a történések fontos keretét –, de azért ezeket a dolgokat is elég szépen a helyére tette Kósun. Látszik a könyvön, hogy tényleg éveken keresztül dolgozott rajta.

Karakterdrámák: ó, azok a középiskolás kapcsolatok!

A történet elemzésének legfontosabb szempontja talán a karakterek felépítése és megjelenítése. Kósun E/3-ban beszél a szereplőkről, azok nézőpontját váltogatva, így vannak, akiket jobban megismerünk és vannak, akiket kevésbé. És ezzel párhuzamosan, vannak, akiket megszeretünk és vannak, akiket nem, bár ez nem mindig a szereplővel „eltöltött idő” függvénye. (Nekem például nagyon szimpatikus volt az alig pár oldalt kapó „titkár”, a könyv eléggé jelentős szerepét, mégis töredékrészét jelentő Sindzsi és a történet nagy részében jelenlévő Kavada is.) Mégis minden szereplőről elmondható, hogy a lelkiállapotát és a jellemét is meglehetősen jól felvázolja az író, bár, bevallom, névsor ide vagy oda, néha nehéz volt követni, melyik tanulóról is van szó a negyvenkettő közül. (Az utolsó részben pedig volt egy olyan szereplő, akinél csak kapkodtam a fejem, hogy mégis hogy került oda és azon túl, hogy elszállt egy kissé az agya, mit is akar… Mintha maga az író is elfelejtkezett volna róla, hogy aztán az utolsó oldalaknál kapjon a fejéhez, hogy „hoppá, még egy embert ki kell iktatnunk!”. Ezen az abszurdnak tűnő írói helyzeten jót nevettem.)

Egy ilyen típusú műnél nagyon fontos, hogy az író megszerettessen néhány karaktert, máskülönben az egész egy kiüresedett váz lenne, öncélú gyilkolásnak tűnhetne. Mint említettem, Kósunnál ez nem áll fenn, ennek pedig az az oka, hogy az elbeszélésben a pörgős-gyilkolászós eseményeket váltogatta a humoros vagy éppen érzelmes-beszélgetős, már-már idilli jelenetekkel. Ezeknek tökéletes alapja, hogy minden versenyző ismer mindenkit, nagyrészt meg tudják jósolni, mit tenne a másik (megint máskor meg annyira nem), és 15 évesekhez méltóan keresztbe-kasul szerelmesek egymásba az osztálytársak. Legnagyobb szerepet ilyen szempontból a Noriko-Súja páros kapja, akik (ezzel nem lövök le nagy poént) végig kitartanak egymás mellett, mégsem eredményeznek nyálas jeleneteket, ugyanakkor megfigyelhetjük, hogyan fejlődik a kapcsolatuk. Emellett mély barátságoknak, elszánt szökési terveknek vagy éppen hősszerelmes kutatásoknak lehetünk olvasó-tanúi, ezek mind-mind feloldották a szemkiszúrós-nyakátvágós jeleneteket, végső soron izgalmas karakterdrámákat eredményezve.

A fekete humor helyes használatáról…

Kósun emellett egyfajta fekete humorral dolgozott: a helyzethez méltóan néha groteszknek hatottak egyes megjegyzések és gondolatok, ebben a világban azonban teljesen működtek. Néha, félig idegességemben, én is felröhögtem rajtuk, ráadásul biztos vagyok benne, hogy ilyen helyzetben nekem is hasonló agymenéseim lennének, amiket persze nem osztanék meg a külvilággal. Egyszóval, nem csak morbidnak hatottak, hanem nagyon természetesnek is.

Legközelebb jobban tördelj... haver!
(Bocsi, nem hagyhattam ki! Igazán bocsi! :D)

… valamint a tördelés fontosságáról

Egyetlen hátránya van annak a példánynak, amelyet én olvastam (és amelyről nem tudom, mikor adhatták ki, könyvtári, és ez az oldal éppen hiányzik belőle): a tördelés. Az egész szöveg nagyon ömlesztve jön, nem azért, mert nincsenek benne bekezdések, hanem mert a kiadónál „elfelejtették” használni a behúzás opciót… Ez gyakran megzavarta az olvasás menetét, találgatnom kellett, hogy ezt még ugyanaz a szereplő mondja-e vagy a másik, de erről már nem Takami Kósun tehet.

Ő magával ragadót alkotott.

Kategória: Mindenképpen olvasd el! Akár van időd, akár nincs!