A Szívek szállodája pont olyan, mint a Száz év magány

Csak sokkal fájdalmasabb. (SPOILER!)

Stranger Things, avagy beköszönt a cuki horror

Újabb sorozat az olyan kockafejűeknek, mint én: azoknak, akik szerepjátékozva nőttek fel, szeretik a hetvenes-nyolcvanas évek popkultúrájának stílusát, esetleg kiskorukban arra vágytak, hogy hozzájuk is betoppanjon E.T. A Stranger Things című sorozat ugyanis ezen dolgok előtt tiszteleg, némi nyomozást, ijesztgetést, természetfelettit és egy adag cukiságot hozzájuk adva.

Spotlight, avagy altató a rémálomba

Régen volt már olyan, hogy egy film után szó szerint sírni szerettem volna az elkeseredéstől. Vagyis… talán még sosem volt ilyen. Egész a Sporlight-ig. 

[A bejegyzést spoilert tartalmazhat, ha semmit nem tudsz az ügyről!]

MovieAddicts.hu kritikák, avagy Sam Claflin gödröcskéi és Maggie Smith tökéletesek!

Az utóbbi időben eléggé lemaradtam a MovieAddicts.hu-n megjelenő kritikáim megosztásával, pedig volt köztük olyan film, aminek megéri terjeszteni a hírét. 

Ilyen például az Ahol a szivárvány véget ér (azaz a Love, Rosie) című romantikus vígjáték, amely pontosan azokat az elemeket ötvözi, amikért odavagyok (igen, a barátságból szerelem, a könnyed humor és Sam Claflin gödröcskéjének egyvelege:D). 

Kevésbé volt jó a Rio, szeretlek című film. Igazából nem is értem, minek próbálkoztam vele - vagyishát azért, mert az előzetese jónak tűnt, az meg, hogy már a New York, szeretlek című csodaalkotást sem bírtam végignézni, cirka öt perccel a film előtt ugrott be... 

Láttam még a furán véget érő Timbuktut, a melankolikus A cipőbűvölőt, a szerelmes Sambát, a groteszk Gemma Boveryt, a nagyon brit (és éppen ezért jó) X+Y-t, valamint a kicsit üres Jön Harold!-ot. 

Ezek mellett pedig igazán szerencsém volt, amikor moziban, ingyen, premier előtt megnézhettem az egyik nagy szerelmem folytatását: A második Marigold Hotelt, amelyben Maggie Smith-t még annál is jobban megszerettem, mint eddig szerettem. Ami nagy szó.

Papírvárosok könyv és film, avagy egy történet, két mondanivaló

Azon szerencsések közé tartozom, akik már látták a Papírvárosok című filmet[1], és még előtte olvasták a könyvet[2], szóval most egy kicsit osztani fogom ezekről az észt. Ez nem biztos, hogy koherens és érthető lesz azoknak, akik nem olvasták a könyvet, de azért jó szórakozást hozzá!

Mielőtt belevágok ebbe az írásba, szeretném megjegyezni, hogy már hetekkel, sőt hónapokkal ezelőtt olvastam a könyvet, ráadásul angolul, ami sosem tesz jót a hosszú távú memóriámnak, amely valamiért tipikusan magyar szövegre van berendezkedve. De azért igyekszem ügyesen és ferdítés nélkül összeszedni a gondolataimat.

A bejegyzés spoilereket tartalmazhat!

A Papírvárosok

Adva vagyon ez a srác, Quentin, aki varázslatos és számomra érthetetlen módon immár kissrác kora óta szerelmes a szomszéd lányba, Margóba, annak dacára, hogy évek óta alig beszélnek. Ez így is marad egészen addig, amíg Margo be nem csörtet hozzá az egyik éjszaka az ablakon át, és rá nem veszi, hogy legyen a bűntársa egy csínytevés sorozatban. Miután Q-ék lefotóznak egy csupasz srácot, egy másiknak pedig leborotválják a szemöldökét, valamint halott halat raknak egyesek autójába, hogy az kellemesen illatos legyen, Q azt hiszi, ezentúl, ha egy pár nem is, de tuti barátok lesznek. Hát téved. Margo ugyanis másnap eltűnik. A srác egy ideig ezen agonizál, majd rájön, hogy az enyhén balhés hölgyike jeleket hagyott maga mögött, amelyek alapján ő megtalálhatja a lányt, hogy aztán romantikusan elgaloppozzanak a naplementében… És ebbe a balhéba két barátját, Bent és Radart is belevonja, hogy aztán Margo legjobb barátnője is csatlakozzon a srácokhoz.

John Green tehát az Alaska nyomában című könyv után megint a béna srác-látszólag laza, azonban komoly gondokkal küszködő csaj párosát húzta elő, és rendezte szerencsesütik sorába. (Igen, azok a mondatok egy kicsit azért szerencsesütikre hajaznak, nem tagadhatod. Tudom, hogy Green jó író, de akkor is.[3]) Utálnám ezt a vázszerű koncepciót, ha nem spékelte volna meg egyéb dolgokkal. De Green tudja, hogyan adjon el egy teljesen sablonos sztorit úgy, hogy az végül ne legyen sablonos. Mondanivalóval. Meg szerencsesütikkel. Mindenki szereti a szerencsesütiket, csak jól kell…

Szerencsesütik jól tálalva

A Papírvárosok akkor talál magára, amikor Q nyomozni kezd Margo után. Eközben rájön, hogy mennyire nem ismeri a lányt, imádatának tárgyáról például azt sem tudja, hogy zenerajongó, valamint szeret verseket olvasni. Végül Whitman egyik alkotása (Ének magamról) lesz az egyik kulcs a lány megtalálásához, és a (kicsit baljós) vers révén fogalmazza meg Q tanára azt a mondanivalót, amelyet én igazán kihallottam a könyvből. (És ez az a rész, amire inkább csak benyomások alapján emlékszem, mintsem konkrétan, újra kéne olvasnom.) Az irodalom tanár ugyanis megtudja, hogy Q éppen Whitman munkásságába ásta bele magát, és szép elmagyarázza, hogy a vers valami olyasmit is jelent, hogy sosem ismerhetjük igazán a másikat, ugyanakkor mind ugyanannak az egésznek a része vagyunk. És a mondat első fele visszaköszön a regény közepén és végén is: először Q egyik barátja, Ben fogalmazza meg újdonsült barátnője kapcsán, hogy más, mint aminek képzelte, majd a végén Q jön rá arra, hogy Margo sokkal inkább az a lány volt eddig, akivé mások tették, mintsem az a lány, aki ténylegesen lenne. És ez a gondolat, ez, hogy te teszed a másikat azzá, aki, te osztod rá, milyen szerepet töltsön be, és ezzel, ha közben nem adsz neki teret, el is tudod távolítani saját magától, na ezzel valami nagyon fontosat fogalmazott meg Green. Még akkor is, ha Margo és Q is idegesítő a maga nemében…

"Micsoda csalóka dolog is azt hinni,
hogy egy személy több lehet, mint egy személy."

Az odavezető út a fontos

A filmben néhány dolgon változtattak a könyvhöz képest. Nagy sajnálatomra Whitman verse pusztán nyom szintjén maradt, jobban nem mélyedhettünk el a mondanivalójában egy felpörgött irodalom tanárnak köszönhetően. Így a fenti jelentésréteg is veszít az amúgy jelentős súlyából, hogy egy másikra tevődjön át a hangsúly. A filmben abszolút az utazás, a roadtrip, az emlékek, az élmények kerülnek előtérbe, az a folyamat, ahogy a kis béna srác végre megtanulja, hogy ideje élnie, ideje kalandokba keverednie. Margo törékenysége és szinte skizofrén szintre emelkedő összetettsége (az a kép, amit láttak a többiek és az, ami valójában őt ábrázolja) emiatt szinte alig jelenik meg a filmben, és szerintem emiatt a mondanivaló is butul kicsit. Ennek ellenére szerencsére benne hagytak jó pár fontos gondolatot, így például Ben fent említett mondatát is (bár mivel csak cirka három napja ismerte a szóban forgó hölgyeményt, ez kicsit röhejesebben hatott), valamint Radar, Q másik barátjának beszólását. Radar fogalmazta meg ugyanis a barátság és minden más kapcsolat alapját: ne akard, hogy a másik olyan legyen, mint te, örülj annak, hogy másmilyen. És fogadd el a hülyeségeit is, ha szereted.

A város papírból volt, de az emlékek nem...

A filmben azért van némi Hollywood

A Papírvárosok könyvben azt szerettem, hogy bár kamaszokról szólt, sikerült eltávolodnia a szokásos „tinik a gimiben” sallangoktól. A bál alig kapott hangsúlyt benne, az első nagy bulin pedig kiderült, hogy voltaképpen mindenki imádja béna főszereplőnket és barátait, csak eddig még nem töltöttek el elég időt együtt ahhoz, hogy erre rájöjjenek. Kifordulnak a szerepek és olyan dolgok veszítenek a jelentőségükből, amelyeket az amcsi filmek alapján hiper-szuper fontosak a kamaszoknak. Kicsit olyan, mintha egy távlati pillantás lenne a már elmúlt kamaszkorra, ami nem baj, mert a tinédzser olvasóknak újfajta perspektívát adhat az Államokban és hazánkban egyaránt.

Na, a filmből ez totál kimaradt. A bál über-fontos, a buliban a béna srác béna is marad, ráadásul a cselekmény mintha fele annyi idő alatt játszódna le, mint a könyvben (persze, hiszen oda kell érni a bálra!). Emellett Margo sem adja oda azt a bizonyos füzetet, pedig az a bizonyos füzet is hozzáadott valami fontosat a történet jelentésrétegeihez – kiegyenlítette a viszonyokat, megmutatta, hogy a fent írt dolgok lehetnek kölcsönösek. Emiatt a film végével annyira nem voltam kibékülve, de ha eltávolodok az eredeti történettől és annak a kaleidoszkópszerű mondanivalójától, kifejezetten kellemes alkotásnak gondolom a filmet. Ugyanis, amit beleraktak, azt jól rakták bele, kellemesen fanyar humorral átitatva, a sajtós nézőkkel jót nevettünk ezen a 109 percen. Ráadásul azt is összehozták, ami kifejezetten kritikus pont volt nálam: Radar néger Mikulásai is tökéletesen mutattak a képernyőn. :D

Szerintem: Újra kéne olvasnom a könyvet. Neked meg el kéne olvasnod, ha eddig még nem tetted. 

---

[1] Nyugodtan utálhatsz. :D

[2] Mellesleg, ez a sorrend kiváló.

[3] „– Semmi sem úgy történik, ahogy az ember elképzeli – közli Margo.

(…) – Igen, ez igaz (…). De persze ott van az is, hogy ha nem képzeled el, akkor történni sem fog soha semmi.” Meg: „Az örökkévalóság jelenekből font szövet.” à Látod?!

Tomorrowland, avagy Disney, visszatöltve

Két órára újra gyerek lehettem, és ezt az érzést nem lehet megunni. A Holnapoliszt ajánlom mindenkinek, aki szeretne 130 percnyi mosolydózist, na meg egy kis reményt!

Adva vagyon egy hittel teli kamaszlány, Casey (Britt Robertson), egy mogorva fickó (George Clooney), egy titokzatos kislány (Raffey Cassidy), valamint egy másik világ, Holnapolisz. Na meg a küszöbön álló világvége, amit hármójuknak kell megakadályozniuk, hogy az emberiség túlélje saját magát…

Amikor megnéztem a Tomarrowland előzetesét, arra gondoltam, mennyire béna lesz ez a film. Úgy is ültem neki, hogy valószínűleg béna lesz ez a film, de legalább szórakozom rajta egy jót. Miközben pörögtek a képkockák, kerestem a bénaságra utaló jeleket. Mikor végre hajlandó voltam feladni az előítéletességemet, rájöttem, hogy ez a film mennyire… cuki. Hitet ad, felemel, folyamatosan mosolyogsz, mint a vadalma, miközben pörögnek az események, az ismert párbeszédek és megoldások, alaposan bekajolod a nyálas frázisokat, még ha közben felnőttesen forgatod is a szemed[1]. Ennek a filmnek az a nagy előnye, hogy olyan disney-s. Felnőttek játszanak benne, élőszereplős, kicsit disztópia, kicsit tágabb értelemben vett szuperhősfilm, és mégis végtelenül disney-s – és nem csak azért, mert az elején felbukkan az ismert kastély (új alakban)[2].

Még mielőtt vasvillát ragadsz, szeretném leszögezni, hogy az én fogalmam szerint mit takar a Disney. Nem ám azt, hogy a főszereplő kiscsaj beleszeret a főszereplő srácba tíz perc alatt, hagyja magát megmenteni, majd a házasság intézményébe menekül, hogy kiteljesedhessen az élete. Nem, nekem a Disney egészen mást jelent. Azt jelenti, hogy Mulan olyan dolgokat tesz meg, csak hogy megmenthesse az apját, amelyekre sokak szerint nem képes. Azt jelenti, hogy Tiana mindent megtesz, hogy elérhesse az álmát. Azt jelenti, hogy Anna elmegy megmenteni a testvérét. Azt jelenti, hogy Belle imádja a könyveket és előrébb helyezi az apja biztonságát a sajátjánál, majd Stockholm-szindróm… meglátja a Csúnyában is a Szépet. Azt jelenti, hogy Jasmine tudja, nemcsak a pénz számít, boldoggá a szabadság tesz. Azt jelenti, hogy Hamupipőkének akármilyen rossz a sorsa, nem esik depresszióba.

Jó-jó, Csipkerózsikára még keresem a magyarázatot.

De alapvetően a Disney mindig egyfajta reményt, a jóságba vetetett hitet jelentett számomra. Azt, hogyha jól viselkedsz és olyan erkölcsi normákat követsz, mint család, szeretet, az ostoba elvek és szokások felrúgása, akkor végül elnyered a jutalmad. (Még akkor is, ha a jutalom egy 180 magas, gazdag és jóképű herceget takar, ami, valljuk be, eléggé ritka a valóságban.) És bár nem mindig követem, milyen filmeket hoz éppen ki a Disney, már hosszú ideje azt érzem, hogy abból az alapgondolatból, amit maga Disney meg akart és tudott fogalmazni a (rajz)filmjeiben, majd az utódjai még sokáig, mára az élőszereplős művekben nem sok maradt.

A Holnapolisz vagyis Tomarrowland azonban hivatalosan is visszatért ezekhez a gyökerekhez. Bár a filmben senki sem fakad dalra, nem egy ismert mesét vagy történelmi alakot dolgoz fel, ráadásul a realitástól is eléggé elrugaszkodott, amolyan „robotok harcolnak egymás ellen, emberek repülnek hátizsákkal, a kádról meg már ne is beszéljünk”-módon, mégis megvan benne az a csíra, amely egy Disney-történetet Disney-történetté tesz.

A tézis és az antitézis

Van egy jó nagy adag mondanivalója. Nem megdöbbentő, nem korszakalkotó, ráadásul néhol eléggé szájbarágósan prezentált (lásd: Hugh Laurie monológja vagy a film lezárása), mégis elgondolkodtató, és még az én kis szkeptikus lelkemre is hatott két szemforgatás között. Az egész történet két nagy üzenet köré épül. Az egyik, hogy vigyázz a világra magad körül, mert törékenyebb, mint gondolnánk, és minket is összetörhet. A másik pedig, hogy soha ne szűnj meg hinni. A pesszimizmus a legnagyobb pusztító erő az életben. Tipikus Disney-recept, új megközelítésből.

Ezt a mondanivalót kamasz főhősünk, Casey, testesíti meg. A kiscsaj tele van hittel, optimizmussal és daccal, ha ehhez egy jó nagy adag technikai tudást is hozzácsapunk, létre is jön az a személy, aki megmentheti a világot. (Amúgy érdekes, hogy az alapjellemvonások már nem elegek a boldog véghez, sokat elárul az a világunkról, hogy emellett még technikai zseninek is lenned kell…) Hogy ne legyen egyedül, és legyen kivel vitáznia, amolyan antitézisként jelenik meg a mogorva és megfáradt George Clooney, ex-lelkes zseni, akinek természetesen újra magára kell találnia, hogy a világ ne robbanjon fel (vagy valami). A trió utolsó tagja egy robot lány Holnapoliszból, aki igyekszik megmenteni a világot, és ezt egy tíz év körüli kislányhoz képest nagyon badass módon csinálja. (Le a kalapom Raffey Cassidy előtt, ő játszott a legjobban a filmben, a mimikája egyszerűen csodás volt!)

A badass kislány - szerepeket még neki!

Természetesen ebben a Disney-történetben is van szerelmi szál, hogy a mondanivaló mellett az érzelmi töltet se maradjon el. Azonban most nem kamasz főhősünk galoppozik el hercegével a naplementében, hanem egy, a múltban kialakult konfliktust kell lezárni ahhoz, hogy továbbléphessenek a szereplők, és még jó sokáig legyen holnap a Földön (is)…

Jó magyar módra elárulom azt is, mi nem jött be a filmben. Néha valahogy nem dolgozták ki az egész logikáját. Holnapolisz és a Föld közötti összeköttetést egy kitűző adja, amihez, ha hozzáér a delikvens, megláthatja Holnapolisz csodás világát, miközben a teste a Földön marad. Ez kiváló komikumforrás a film elején, azonban a közepén valahogy elfelejtkeznek róla, és Casey úgy lépcsőzik Holnapoliszban, hogy közben a Földön egy sík mezőn sétál. Sík mezőn lépcsőzik. Az sem volt eléggé világos, hogy a rosszfiúk miért akarják annyira megállítani Casey-éket. Mármint ők úgy voltak vele, hogy a földi világ így is, úgy is elpusztul. Akkor meg nem hulla mindegy, mit pattog ott három ember? Meg miért van az, hogy Holnapolisz a látomásban egy gyönyörű hely, a jelenben viszont tiszta lepusztult – és nem mondják el, mi történt?

Ha hozzáérsz, és betáplálték a DNS-ed, meglátod Holnapoliszt...
Na, nem látod? Sajna nem vagy kiválasztott.:D

Szóval, a Tomorrowland egyáltalán nem tökéletes. Néha logikátlan, megint máskor didaktikus, ráadásul olyan ismerős az egész. De pont ez az ismerősség a nagy előnye. Mert végre ezt a Disney-filmet kisgyerekeknek is megmutatnám, miközben engem is szórakoztatott.

Szerintem: Szánj rá időt mindenképp, és vidd el az unokahúgod/-öcséd!

---

[1] Így 14 felett az ember némely mondathoz már túl idős és túl szkeptikus…

[2] Na, az sokkolt.

Annyira hiányzik!

Moneypenny és James. Hihetetlen, hogy ezt a sorozatot elkaszálták, pedig Bel és Freddie abszolút megérdemelte volna a folytatást!

 Anything Could Happen

Heart's a Mess

Elköltöztünk!

(Na nem én, és nem ez a blog, ez szerintem örökre marad ezen a megjegyezhetetlen címen, aminek semmi köze az én eredeti nevemhez igazából. Csak úgy mondom. Nem vagyok Kovács Margit.)

Na, de, szóval, mint tudjátok, egy filmes oldalnál, a Filmpont.hu-nál szoktam kritikákat írni. Most eljutottunk oda, hogy ideje költözni, mert az előző felület nem valami fejlett, kb. a '90-es éveket idézi, és amúgy is ideje egy stílusosabb oldalt kialakítani. Úgy beindult a Movieaddicts.hu! Még nem minden funkció aktív, de már ide töltjük fel fantasztikus cikkeinket, érdemes figyelni, és követni az aktuális premiereket. (Ha vagy Facebookon, like-old az oldalunkat, akkor tuti nem maradsz le semmiről!:))

Sam Claflin csodás, Meggie szerelmes :D

Tőlem is megjelent már egy Oscar-jelölt film és az Ahol a szivárvány véget ér (normálisabb címén: Love, Rosie) című tök aranyos romantikus film kritikája. (Akiket érdekel, azok a Szürke ötven árnyalatáról is olvashatnak a honlapon, ráadásul egy pasi értékelését!)

Kódjátszma, avagy Cumberbatch Oscarért kiált

A II. világháború egy csapat keresztrejtvényfejtőnek köszönhetően ért véget úgy és olyan hamar, ahogy. A történet, amelyet évtizedekig államtitokként kezeltek, azt meséli el, milyen szomorú lehet a valódi hősök élete, milyen a partról nézve részt venni egy úszóversenyben, milyen, ha az embert pusztán azért bántják, mert más. Atyaúristen, ez a film egyszerűen tökéletes.

Január 29-tól irány a moziba!

A történetről

Alan Turing matematikus volt. Alan Turing a kódok, a rejtvények megszállottja volt. Alan Turing különc volt. Alan Turing nem volt valami sikeres, már ami a szociális interakciókat illeti. Alan Turing (csak hogy ne spoilerezzek) nagyban befolyásolta a II. világháború menetét (na jó, ne annyira spoilerezzek). Alan Turing egy furcsa hős volt. Az ő életéről, a II. világháborúban játszott szerepéről, későbbi sorsáról szól a három idősíkon futó Kódjátszma. 

Meggie filmnéző szokásairól

Általában úgy választok filmet, hogy a YouTube-on a trailer kínálatot böngészem, és ami megtetszik, azt mentálisan felírom a „MEGNÉZENDŐK” listájára. Na, az a történelmi film, amelyik két olyan színészt (Benedict Cumberbatch és Keira Knightley) is felsorakoztat, akiket imádok, automatikusan a lista tetejére kerül. És akkor még pont ennyit tudtam Alan Turingről, az Enigmáról és a németek kommunikációs módszereiről, és nem is olvastam róla előre semmit, mert ahhoz túl lusta vagyok, meg különben is, elrontja az újdonság varázsát.

Ezért van az, hogy én abszolúte semmit nem tudtam a szereplőkről és a cselekményről, mielőtt neki ültem a filmnek. Nem tudtam az egész fontosságáról, Turing neve meg maximum valahol az agyam hátsó felében lehetett elrejtve, abban a dobozban, amiben a számítógép történetéről szóló minimális és erősen megkopott tudásomat őrzöm. Na jó, de nem fecsegek ennél többet arról, mennyire nem ismertem ennek az előtörténetét, csak azt szeretném hangsúlyozni, hogy ez a film, ez az életsors engem bizony mellbe vágott, ahogy csak három orrszarvú tudna, és ők is csak egyszerre. Lehet, hogyha járatos vagy a történelem ezen részében, téged nem fog (annyira).

 

A csapat

A film ütemezéséről

A forgatókönyvet Graham Moore írta Andrew Hodges könyve alapján. Nem ismerős a neve? Nekem sem. Ennek ellenére nagyon jól megoldotta a feladatát, a párbeszédek frappánsak, a három idősík (Turing fiatalkora, a II. világháború és az ’50-es évekbeli nyomozás) pont jól váltogatja egymást, Morten Tyldum rendező pedig a megfelelő instrukciókat adta mindenkinek ahhoz, hogy ez az egész klappoljon. Persze lehet, hogyha valaki nem annyira szereti ezt a műfajt, akkor őt kevésbé vonzza majd be a történet, de engem az első mondattól a végéig abszolúte a magáénak tudhatott (és még utána is sokáig, nem véletlenül írok most róla).

A színészekről és Benedict ’Oscar’ Cumberbatchről

Ebben nagy szerepe van annak, hogy hogyan alakítottak a színészek. Na már most, én nem tudom, mit csinálnak a britekkel ott azon a nagy szigeten, de hogy valami kópéság van, az biztos. Szerintem, ahogy megtudják ott egy emberről, hogy színész szeretne lenni, belefecskendeznek valamit a vérébe, amitől egyszerűen halál laza és/vagy piszok jó színész lesz. (Vagy valamit, ami miatt Meggie akaratlanul is vonzódni kezd hozzájuk.)

Mindenki nagyon jól hozta a ráosztott szerepet. Keira Knightley a kezdetben a társadalmi elvárásoknak igenis megfelelni akaró, fiatal, okos nőt, aki később – pokolba mindennel és mindenkivel! – a saját útját akarja járni. A többiek az egyszerre felelősségteljes és mégis halál laza csapatot, amiben bizony van, akinek vaj van a füle mögött, és hozza ám a történetben a fordulatokat. Mindenki ott van, és mindenki nagyon brit.

De senki sincs annyira ott, mint Alan Turing.

Esszéket, sőt szakdolgozatokat lehetne megtölteni arról, mennyire összetett személyiség lehetett ő, és ezt mennyire jól ábrázolja Cumberbatch és fiatalkori megfelelője Alex Lawther. Lawtherről annyira kevés információ van az interneten, hogy még azt sem tudom, hány éves, ennek ellenére pontosan megértette a karakterét, és az alakításával Turing személyiségéről néhány dolgot hamarabb előrevetített, mint maga Cumberbatch. Remélem, hogy a kölyök ezután kap majd még szerepeket, mert ezek alapján teljességgel megérdemelné. Fiatal, mégis jól játszott, ritka az ilyen.

A fiatal Turing

Cumberbatch pedig… A Kódjátszma első néhány percében azt hittem, ugyanazt a karaktert hozza majd, mint Sherlocknál, és tökéletesen megértettem, miért őt választották, de nem vártam, hogy ekkora hatással lesz rám. Aztán, amikor elkezdte kibontani a szerepét, rájöttem, hogy tartogathat még meglepetéseket. Turing eléggé összetett személyiség, mert másképp gondolkozik, mint az emberek többsége (bár, van egy olyan ismerősöm, akivel a szociális interakciókról való felfogásában mutat hasonlóságokat…), éppen ezért az emberek többsége utálta és lenézte és szerintem félt tőle, ugyanakkor Cumberbatch mindezt úgy ábrázolta, hogy a néző maga viszont szimpatikusnak találja a karaktert, hiába halmozza az arrogáns beszólásokat.

Valahogy a tragédiájában fogta meg Turingot. (És itt értünk el oda, hogy SPOILER nélkül bizony már nem fogok tudni beszélni róla.) Turing mindig is kilógott a többiek közül, s az egyetlen ember, aki fiatal korában megértette és megvédte, akkor meg is halt. Ezen Turing soha sem tudott tovább lépni, azért is nevezi az Enigmát, a német kommunikációs rendszert feltörő gépet Christophernek. Akinek az ember változata mellesleg Turingnak az első (és gyanítom, az utolsó) nagy szerelme volt. Turing tehát két szempontból is más volt, mint a többség, és akkoriban egyik másságát sem nézték jó szemmel. Az emberek többsége nem tudta meglátni a benne lévő potenciális zsenit, és nem tudott hogyan közeledni hozzá (ahogy Turing sem tudott hogyan közeledni hozzájuk, itt valahogy a zsenik többségének véget ér a tudása), és ekkor bizony a melegeket is sokkal durvábban üldözték, mint most: Nagy-Britanniában börtön vagy kémiai kasztráció várt rájuk, ha kiderült a titkuk.

Benedict 'Oscar' Cumberbatch

Engem Turing kommunikációs nehézségei fogtak meg egyrészről nagyon (szakmai és személyes ártalom), így külsős szemmel pontosan megérti az ember, hogy mi mehetett benne végbe, ugyanakkor pontosan tudom, hogy ahhoz tényleg félig más agy vagy nagy tapasztalat kell, hogy az ember közeledni tudjon egy olyan személyhez, aki látszólag szánt szándékkal és nagyon arrogáns és idegtépő módon felrúgja a szociális konvenciókat, amikor párbeszédre kerül a sor. Pedig Turing igyekszik, azért is varázsolják el annyira kiskorában a rejtvények, mert sok párhuzamot fedez fel azokban és az emberi beszédben („az emberek nem azt mondják, amit gondolnak”). Turing félig úgy gondolkozik, mint a gépek, amelyekbe annyira belemerül felnőttként.

Éppen ezért ő az, aki kimondja, hogy sajnos, hiába fejtették meg az Enigma működését, nem használhatják fel a megszerzett tudást, nem menthetik meg minden ártatlan életét, matematikai alapokra kell helyezni, hogy mikor és melyik támadást akadályozzák meg, másképp a nácik rájönnek arra, hogy immár fogni lehet az üzeneteiket. Turing és csapata pontosan kiszámolja, melyik csatát kell megnyerni ahhoz, hogy előre lendítsék a háborút, de a nácik még ne jöjjenek rá, mi történt, ahogy – a kémrendszernek köszönhetően – a saját népe sem, s közben sajnos ártatlan halottakat is kénytelenek hátrahagyni. Turing ezt a tettét gondosan alátámasztotta logikailag, mindenkit meggyőzött helyességéről, akit meg kellett győznie ahhoz, hogy működhessen a terve, s később mégsem tudott együtt élni ezzel az egésszel: saját különcségével és zsenijével, a tetteivel, a magányosságával, amit a háború miatt volt kénytelen választani. Közben megmentett több ezer embert, és két évvel lerövidítette a háborút.

Szerettem az... öm, kapcsolatukat? :)

Ezt a számítógépszerű gondolkodást csak Knightley karakterének, Joan Clarke-nak sikerül megfejteni, ő az, akit részben elvarázsol, részben pedig pontosan tudja követni, mikor mit miért mondhat, noha ő a szociális interakciók menetét is vágja, mint hentes a húst. Nem véletlen, hogy Turing egyetlen olyan párbeszéde, amikor nem azt mondta, amit gondolt, amikor az emberek érzéseire apellálva manipulált, méghozzá úgy, hogy nem lehetett átlátni rajta, éppen köztük zajlott le: Clarke karaktere volt a híd Turing és a többiek között.

SPOILER VÉGE!

Turing tehát eléggé összetett személyiség, sokféle rezdülését kellett ábrázolnia Cumberbatchnek. És meg is tette, az egész életét tökéletesen hozza, nincs egy pillanat, amikor kiesne a karakterből vagy nem fogná meg tökéletesen, és adná elő érzékletesen, milyen lehetett ő. Bár nem sokat láttam eddig az Oscar-jelölt férfi színészek közül, csak őt, „Birdmant” és „Stephen Hawkingot”, én mégis azt mondom, vágjanak Cumberbatch-hez egy Oscar szobrocskát. A másik kettő színész is jó volt, de Cumberbatch átlagon felüli.

A film egyetlen hátránya

Bizony, ilyen is volt. Egyetlen hátránya van a filmnek: az, hogy Turing és Joan Clarke kapcsolatának alakulását a végén szerintem kicsit összecsapták, egy-két mondat még hiányzott ahhoz, hogy hiteles legyen.

 

Turing és Christopher

Összességében

Ez egy (majdnem) tökéletes film, ami abszolút megérdemli, hogy moziban nézzék. Nem nagy cucc a látványvilág, nincsenek benne orkok vagy kék emberek, de sokkal-sokkal mélyebb az egész történet. Az ilyenek megérdemlik, hogy támogassuk őket a pénzükkel.

Kategória: Vedd meg rá a mozijegyet. Úgy értem, most!

A mindenség elmélete, avagy az élet happy end

Újabb fantasztikus lehetőségem volt a Filmpont.hu jóvoltából: megnézhettem A mindenség elmélete című filmet, amely Stephen Hawkingről szól. Mint mindig, most is megvan a saját véleményem, amit itt olvashattok el, ha érdekel titeket. Alább pedig egy kis ízelítő az újságírói lét "nehézségeiből" és a cikkből.:)

Nagyon nehéz kritikát írni olyan filmről, ami korrekt. Külön nehéz, ha igaz történeten alapszik, és még nehezebb, ha olyan témát dolgoz fel, mint Hawking élete: azt az állapotot, amikor az ember hétköznapjainak részévé válik, hogy az élet és a halál között lebeg; amikor valakiben annyi értelem és tettvágy zubog, mint öt másik emberben együtt véve, de fizikai gátjai miatt nem tud teljesen teret engedni annak. És ha ehhez még hozzáadjuk a valóságos alapokon nyugvó családi drámát (amit nem teljesen drámaian adnak elő!), a filmnéző agya felpörög, majd leáll.

Ui.:Amúgy tényleg nehéz korrekt filmekről, könyvekről írni. Olyanokról, amik piszok jók vagy piszok rosszak bármikor gond nélkül, de a korrektek mindig nehézséget okoznak.

Filmek, amik forgatásra várnak, avagy karácsony másképp

Karácsonykor minden évben leadják (és valljuk be, minden évben meg is nézzük) a Reszkessetek betörőket és az Igazából szerelmet, de mi lenne, ha idén egy kicsit változatosabb filmes repertoárból választhatnánk? Persze, azért ismerős megoldásokkal, hogy megmaradjon a meghittség… Ezeket a filmeket érdemes lenne leforgatni!

A karácsonyok ura

Peter Jackson nem tud kitörni a megszokásból: legújabb filmje egy fantasy klasszikust dolgoz fel a karácsony jegyében. A karácsonyok ura egy enyhén kattant fickóról szól, aki ki akarja sajátítani magánk a karácsony ünnepét. Ezt persze főhőseink nem hagyhatják, így felveszik vele a harcot… Leharapott ujjak repkednek, miniatűr emberek karácsonyi dalok énekelnek söröskorsók mellett, az adventi fényekről pedig egy hatalmas katlan gondoskodik!

A karácsonyi vakáció

Audrey Hepburn el akar szabadulni, hogy végre normálisan, mindenféle kötelezettség nélkül ünnepelhesse meg a karácsonyt. Ebben egy dögös újságíró is segít neki, s közben a fantasztikusan gyönyörű Róma karácsony alkalmából feldíszített helyeit járják körbe. Romantika, humor, keserédes befejezés… Forrócsoki mellett ajánljuk!

101 kiskarácsony

Főhőseinknek apró problémája akad: több karácsonyon kell részt venniük, mint ahány nap adva van, ráadásul egyik közeli ismerősük tönkre akarja tenni boldogságukat. A film akkor éri el tetőpontját, amikor rájönnek, a közeli, gonosz ismerős miatt nem csak 10, hanem rögtön 101 karácsony várja őket!

Karácsony Park

A híres tudós megtalálja a karácsony esszenciáját, majd rögtön egy biztonságosnak mondott parkot épít köré. Azonban a szórakoztató egységben azonban nem csak veszélytelen, kedves lények élednek fel… Vajon az első látogatók túlélik a Karácsony Parkot? Izgalmas szórakozás az egész családnak!

Karácsonykirály

Főhősünk boldogan éli a királyfik életét, egészen addig, amíg meghal az apja. Azonban Simkarácsony nem veheti át apja helyét, mivel gonosz nagybátyja elhalássza orra elől a trónt. Ezután Karácsony lakóira általános szenvedés vár, amit csak a felnőtt Simkarácsony szüntethet meg. De vajon elég nagynak érzi magát a feladathoz?

Haláli hullák karácsonya

A brit kisvárost éppen karácsony előtt egy nappal súlyos katasztrófa éri, s sokan zombivá változnak. Ezek a zombik azonban nem emberhúst esznek, hanem szaloncukrot, abból is a legjobbat: zseléset! Vajon főhősünknek sikerül megmenteni a zselés szaloncukrokat, a szaloncukor gyárban dolgozó ex-barátnőjét, valamint magát a karácsonyt? Izgalmak, nevetés, enyhe borzongás vár minden szaloncukor szeretőt!