Suzanne Collins: Fecsegőposzáta (A kiválasztott)

– avagy, amikor nem találok szavakat. Kifacsartak.–

Hát, gyerekek (bár remélem, hogy ezt a posztot nem ők olvassák), most fejeztem be a Fecsegőposzátát, Az Éhezők Viadala utolsó részét. Nem vagyok benne biztos, hogy képes leszek összefüggő és értelmes dolgokat írni róla, de megpróbálom. Egy biztos. Ha éppen vidám szeretnél lenni, ne kezdj bele (persze, a második kötet befejezése után beszélhetek én…).

A történet
Az előző kötet végén kiderült: Haymitch félrevezette Peetát és Katnisst, nem kifejezetten az ő biztonságukat helyezte előtérbe, hanem a Kapitólium elleni, a Fecsegőposzáta miatt kitört lázadást. Katniss nem tudta megvédeni Peetát, így ő Snow elnök kezébe került, míg a lány a felkelők által vezetett Tizenharmadik körzetbe.

Katniss először nem hajlandó együttműködni Peeta cserbenhagyóival, sokáig csak lábadozik, és megszegi a körzet szabályait, végül azonban beleegyezik, ő lesz a lázadás arca, a lány, aki lángra lobbant, a Fecsegőposzáta. Ebben nagy szerepe van Peeta feltűnésének, akit a Kapitólium megint médiaszereplőként használ fel. Ezen a felvételen arról próbálja meggyőzni a lázadókat, fejezzék be a háborút –ezzel teljesen elvesztve hitelét a szemükben. Katniss rájön, csak úgy mentheti meg a fiút, ha vállalja a szerepét, ám feltételekhez köti annak teljesítését – többek között Peeta védelméhez.

Ezek után a lány megkapja régi stylistjait, akik Cinna instrukciói alapján Fecsegőposzátává alakítják, és nem egy propagandafilmet felvesznek szereplésével, mellyel a lázadókat akarják bíztatni. Közben persze nem engedik a frontvonal kényesebb területeire (minek az, amúgy is hajlamos bajba kerülni), viszont kap maga mellé egy megbízhatónak tűnő csapatot, köztük Gale-lel. A körzetek sorozatosan melléjük állnak, míg végül csak a Második Körzet marad a Kapitólium egyetlen segítője. Egy idő után pedig Peetát is visszahozzák Katnissnek –azonban nem úgy, ahogy megismerte és megszerette…

Egy újabb világ
Collins megint lenyűgözött a társadalommal, amit felvázol. Eddig megismerhettük a kifosztott emberek életét, a felszínes Hollywood-szerű Kapitóliumot, a média megcsinált, megjátszott világát, most pedig egy katonatársadalom jelenik meg lelki szemeink előtt. A tizenharmadik Körzetben minden szabályok szerint működik, az emberek ideje másodpercre pontosan be van osztva, ahogy az ételüket is a túléléshez és edzéshez szükséges kalória-bevitel alapján adagolják. Bizonyos kor után „közlegénynek” szólítják az ott élőket, többségüket harcra képzik ki, azokat pedig, akik megszegik a szabályokat, alaposan megbüntetik. Legalább annyira rossz világ ez, mint a Kapitólium-Hollywoodé.

A kapcsolatok
A szereplők kapcsolatai jócskán átalakulnak. Haymitch végül lerendezi a dolgot Katniss-szel, emlékezteti fogadalmukra, miszerint megvédik Peetát, társává válik, bár nagy szerepet a történetben nem kap. Peeta, miután sikeresen megmentik, megtámadja egykori szerelmét – a Kapitólium Katniss átmosott agyú vőlegényét küldte neki ajándékba. Gale és főhősnőnk egyre többet veszekednek, előjönnek a köztük lévő ellentétek – míg Gale hagyja, hogy a bosszúállás teljesen elragadja, Katniss mérlegel, nem tekint minden halált és minden módszert egyenlően elfogadhatónak.

A vég
Halálban ugyanis nem szűkölködik a történet, Collins nem bánik kesztyűs kézzel sem a szereplőkkel, sem az olvasóval. Azonban, míg eddig többnyire olyan karaktereket veszítettünk el, akik nem nőttek kifejezetten a szívünkhöz (az enyémhez legalábbis nem), most szeretett szereplőim csak úgy fogyatkoztak. A végén már össze sem tudtam számolni, hány embert veszítettünk el… És ha Katniss eddig kínlódott, ebben a kötetben már szenved. Miután befejeztem e történetet úgy éreztem, teljesen kifacsartak, ráadásul az eddigi szörnyűségeket a befejezés sem oldja fel teljesen.

Kategória: magánkönyvtárad egyik alapdarabja!

(Íme, egy kis videó, bár nem a hivatalos színészek szerepelnek benne, és nem is így képzelem el a szereplőket, valamint tele van idézetekkel, de annyira megragadott...)

Fecsegőposzáta az, bárki bármit mond

Vagy ír. Nem érdekel a borító. Elszánt kommandóba kezdek, ha kell, és fekete alkoholos filccel áthúzom az összes borítót, kijavítva ezt az elcsépelt, magyarok által kitalált, fellengzős címet, aminek annyi köze van a történethez, mint nekem a pink polárpulcsikhoz. (Azoknak, akik nem ismerik a stílusom: nem hordok pinket. Feltűnő, és bár vidám, nagy dózisban Paris Hiltont juttatja az eszembe, aki nem szerepel az agyam „Szívesen gondolok rá” polcán.)

Szóval, nem egészen egy hónap múlva a kiadó ígérete szerint kezemben foghatom majd Az éhezők viadala befejező kötetét, ami után már hónapok, egészen pontosan június hetedike óta remegve vágyódom, borzalmas elvonási tüneteket produkálva. Egyrészt, mert az egyik kedvenc trilógiámmá nőtte ki magát (bár a harmadik kötetnek a borítóját is csak virtuálisan láttam, nem hogy olvastam volna), másrészt mert a második rész úgy fejeződött be, hogy a lelkes olvasó legszívesebben a fejét verné a falba. Tehát az kifejezetten jó dolog, hogy hamarosan testet ölt közöttünk eme nemes történet, csak a címét, a címét minek kellett átírni?!

Értem én, hogy a magyarok szeretik a feltűnést keltő, monumentálisnak ható címeket, de „A kiválasztott” így negyvenhatezredik alkalommal inkább elcsépeltnek és unalmasnak hat, mintsem figyelemfelkeltőnek. Az eredeti cím, azaz a Fecsegőposzáta ellenben egyedi (ha elsőre nem is megjegyezhető), szerves része a történetnek, az a jelkép és metafora, amit Suzanne Collins két részen át épített fel. Minden szempontból tökéletes.

Tehát, drága Agave Kiadó, miért kellett ezt lecserélni?