Battle Royale vs Az éhezők viadala, avagy miért koppintok azok fejére, akik koppintásnak veszik az utóbbit

Nem egyszer hallottam már azt a felháborodott kijelentést, hogy "Az éhezők viadala csak másolta a Battle Royale-t", és mostanra eléggé elegem lett már ebből ahhoz, hogy összehasonlítsam a két művet. Illetve, megmutassam, hogy miért nem ugyanaz a kettő.

Be kell vallanom, bár a Battle Royale (1999) korábbi alkotás, Azéhezők viadalát (2008) hamarabb olvastam, és nagyon szeretem mindmáig. Ez nem jelenti azt, hogy ne hallottam volna a japán regényről, mielőtt nekiültem az amerikainak, Kósun írását már akkor a kezemben tartottam, mikor megjelent magyarul, olvasóként viszont csak később hozott össze vele a sors. De ami a legfontosabb: mindkét történetet nagyon szeretem, és kifejezetten jónak tartom. Éppen ezért értetlenül állok a makacsul vak összehasonlítgatások és fröcsögések előtt.

Az alapsztori

A két történet alapsztorija minden összehasonlítgatás, felháborodás, vita és miegymás kiindítója. És el kell, ismerjem, hogy nem véletlenül, hiszen nagyrészt megegyezik: a hatalmi rendszer egy adag fiatalt vesz rá, hogy azok halomra gyilkolják egymást. Ez az alaptörténet, és most erősen gondolkozom azon, hogy itt fejtsem ki, hogy miért értelmetlen ujjal mutogatni Suzanne Collinsra, vagy a bejegyzés végén kap ez nagyobb hangsúlyt. Mindenesetre, igen, az alapötlet egyezik.

„Elviszik a gyerekeket a körzetekből, és arra kényszerítik őket, hogy a szemünk láttára legyilkolják egymást – a Kapitólium így emlékezteti Panem lakóit, hogy korlátlan hatalommal rendelkezik felettük; hogy semmi esélyünk túlélni egy újabb lázadást.”

A valós sztori

Nos, a valós történet már eltér egymástól. A Battle Royale egykötetes sztori, mely csak a „Programra” koncentrál, míg Az éhezők viadala – és ezt nem szabad elfelejteni, mikor értelmezzük – trilógia, az események a folytatásokban túlmutatnak a „Viadalon”.

A két alapvérengzés tálalása is teljesen más: bár mindkettő a hatalmi rendszer megfélemlítési eszköze, a Battle Royale a titkokon alapszik, a Viadal pedig a show-n és a szórakoztatáson. A Battle Royale-ban nem lehet tudni, kiket visznek el, mik történnek az elzárt területeken, csak a végén jelenik meg a TV-ben egy pár perces hírösszefoglaló az eseményekről. Az éhezők viadalának pedig az a lényege, hogy a harcosok sorsát széles képernyőn tálalják, elszomorítva és visszafogva a körzetlakókat, és cirkuszt szolgáltatva a lebutított Kapitólium-belieknek.

Mint láthatjuk, a két könyv mondanivalója is teljesen más. Kósun a bizalmi kérdésekre helyezi a hangsúlyt, megmutatva, hogy egy fasiszta világban mennyire fontos az összefogás – az egész Programnak az a lényege, hogy ezt az összefogást lehetitlenítik el az állítólag működőképes ország érdekében. Bár nem vagyok teljesen járatos a japán kultúrában, a politikai helyzetben és az emberek ideológiájában, van egy olyan merész tippem, hogy Kósun az ottani helyzetet nagyítja fel, és így fogalmazza meg kritikáit.

„De szerinted miért sugároz a helyi híradó képsorokat a győztesről? Aki meglátja, biztosan sajnálkozik, hogy mennyire utálhatta az a gyerek a játékot. De végül is nem tudott jobbat, mint hogy megvívjon a többiekkel, nem? Tehát a végén nem bízott már senkiben. Mindenki erre gondol, nem? És akkor pedig senkinek sem fog eszébe jutni, hogy összefogjon másokkal, és fellázadjon, ugye? A Nagy kelet-ázsiai Köztársaság eszméi örökre fennmaradnak.”

Az biztos, hogy Collins így jár el a Viadal esetén, csak ő világméretű jelenségeket feszeget. Rámutat arra, mennyire népbutítóak az egyes valóságshowk, hogyan lehet az orránál fogva vezetni a népet; ugyanakkor az alapvető szegény-gazdag különbségeket is megjeleníti; végül pedig egy katonaállam működésképtelenségét mutatja be. (Mellesleg valószínűleg ez lehet az oka, de a Collins-féle vezetői réteg indítékait jobban átlátom, így sokkal logikusabbnak tűnik a Panem-beli félemlítési módszer. Show-t csinálni egy ilyen dologból…) Már magának az első kötetnek a felét ez a valóságshow teszi ki (parádézni kell, a kapitóliumiak abszolút rajongása a mű dolgok iránt, stb.), a tényleges öldöklés csak a második felében jelenik meg – és még ott is nagy szerepet kap a TV adások volta, hiszen a résztvevőknek valamilyen szinten folyamatosan el kell adniuk magukat.

„Milyen lehet egy olyan világban élni, ahol egy gombnyomásra az ember asztalán van az étel? Mivel tölteném az időt, amit most élelemgyűjtésre fordítok, ha ilyen könnyen tudnánk élelmet szerezni? Vajon mivel töltik napjaikat a kapitóliumi emberek, azonkívül, hogy feldíszítik a testüket, és izgatottan várják, hogy befusson az újabb kiválasztottszállítmány, és a gyerekek legyilkolják egymást az ő szórakoztatásukért.
Ahogy felnézek, Cinna a szemembe bámul. – Milyen hitványnak láthattok ti bennünket – mondja.”

Érdekes, hogy ami az egyik könyvben a reményt jelentő ország (a szabad Amerika a Battle Royale-ban), az a másikban minden probléma egyik legnagyobb forrása, hiszen hol virágzik jobban a valóságshow-k általi népbutítás, ha nem az U.S.Á-ban?

A szereplők kapcsolatai

Nos, igen, ismételten kényes téma, már ami az összehasonlításokat illeti. A Battle Royale-ban a hangsúly elsősorban a karakterdrámákon van. Ennek tökéletes körítése az, hogy minden egyes harcos ismeri egymást már jóval az összecsapások előtt. Meg tudják ítélni a másikat, vannak előismereteik, és ennek megfelelően érzelmi síkon is közeledhetnek egymáshoz. Tele van szerelmekkel, barátságokkal, ellenségekkel és kisebbségi érzésekkel az egész történet, nem egyszer ezek valamelyike a motiváló erő.

„Élj! Beszélj! Gondolkodj! Tevékenykedj! Néha hallgass zenét is… Nézelődj, hatódj meg. Nevess sokat, de néha sírj is. Ha pedig találsz egy helyes lányt, udvarolj neki, és szeressétek egymást… Akkor leszel igazán az, akinek én szerettelek.”

Az éhezők viadalában szinte senki nem ismer senkit, hiszen két ember, egy fiú és egy lány, jön egy körzetből, koránt sem biztos, hogy ezek ketten (eltérő nemű, helyzetű és gyakran korú egyénekről van szó) kifejezetten jóban lennének. Az egyedüli motiváló erő a túlélés, az, hogy mindenkit gyerekkora óta arra ösztönöznek ezzel a műsorral, hogy bizony az arénában gyilkolni kell. Ettől tér el a 74.Viadal, melyben Peeta már azelőtt gyengéd érzelmeket táplál a főszereplő iránt, hogy bekerülnének az élet-halál harcba. Végül ez az érzelem menti meg főhőseinket és indít el egy lázadássorozatot, mely megváltoztatja az egész Panem sorsát. Míg a Battle Royale-ban a két főhős szabadulása gyakorlatilag semmilyen változást nem idéz elő, hiszen nem kísérik figyelemmel több százan a tetteiket és a kapcsolatukat – ez is alapvető különbség a két történet között.

„– Nem hiszem, hogy ez menni fog. A győzelem… rajtam nem segít – mondja Peeta.
– És mégis miért nem? – kérdezi Caesar zavartan.
Peeta fülig vörösödik, és kinyögi a választ. – Mert… mert… együtt jöttünk a Viadalra.”

Az elbeszélésmód

A fentiek fényében már nem is meglepő, hogy a sokszereplős, karakterdrámás Battle Royale E/3-ban íródott, nem egy tanuló szemszögéből. Ezzel szemben a trilógia végig Katniss E/1-es elbeszélését tartalmazza, hiszen ő az események gyújtópontja (itt szó szerint; és vannak olyan események, amelyeket beindíthat) és a továbbiak bábja.

Körforgás: ez nem a lényeg, hanem a tény

A két történet alapja tehát ugyanaz, mégis teljesen más. Más szereplők, más mondanivaló, más hangsúly, más korlátok és más megoldások. Az egyik önmagában egy öldöklést tesz ki, a másikban ez csak egy fejezete egy folyamatnak. Meglehet, hogy Collins olvasta a Battle Royale-t, és az hatott rá, de őszintén szólva, fütyölök rá.

Egyrészt, mert alkotott olyan jót, mint Kósun, másrészt, mert az irodalom maga egy nagy körforgás. Ugyanazok az ötletek jelennek meg, csak más környezetben, képtelenség teljesen újat alkotni, nem hiába van annyi (monda-)feldolgozás például (amiket senki sem vesz koppintásnak, pedig ilyen alapon azok). Kósun például biztosan olvasott már Shakespeare-t, hiszen az ő igaz szerelmesei is öngyilkosok lesznek az elején – ejnye-benye, Takami bácsi, csak nem lopott? Ezt nem teheti, hiszen már van egy híres öngyilkos szerelmes pár, minek még egy, még ha teljesen más okokból, köntösben, és egyáltalán egy fantasztikusan megírt történetben? Sajnos kénytelenek vagyunk megvetni a művét, de reméljük, megérti.

Tehát teljesen felesleges ujjal mutogatni. (Vagy csak akkor tegye mindenki, ha ő maga képes önállóan megírni egy teljesen egyedi történetet, anélkül, hogy bármiből építkezne a saját fantáziáján túl… Megsúgom: nem fog menni. Ha más nem, a tudatalatti beleszól.) Meglehet, hogy Collins tudatosan jelenített meg egy ugyanolyan alapötletet, mint ami a Battle Royale-ban van, vagy mindkettőjükre hatott Stephen King 1979-es regénye, a The Long Walk, esetleg a cirka 2117 éve kitalált gladiátorharcok. Egy lényeg van: hogy mindketten jót alkottak, mélyebb mondanivalóval rendelkező, magával ragadó, izgalmas olvasmányokat, amelyek a fiatalokat is megszólítják.