Haj-jaj, avagy irigységgel teli hajbörze

Mivel mostanában a hajam vagy lelapul, vagy kezelhetetlen örvényeket alkotva hülyén áll, esetleg egy teljes napig kibírja, hogy rendesen álljon, majd a fent említett kettőt ügyesen kombinálja nem kissé kísérteties sikoltásokat előcsalva belőlem, elkezdtem frizurákat nézegetni magamnak. Persze eszembe jutottak azok is, amik (nem olyan) rég voltak nagy kedvenceim, ezekből láthattok most néhány (sorrend nélküli) darabot.

Egyik kedvenc sorozatom a Szívek szállodája. A divatos bejegyzésemnél már említettem, hogy odavagyok a csajok ruháiért – ez, nem olyan meglepő módon, a hajukra is áll. Lorelai-jét a harmadik évadban szerettem a legjobban, ilyenkor ideális hosszúságú (nem áll jól neki a túl hosszú haj – ebben magamra ismerek…) és formájú (éljenek a hullámok!). Az ötödik évados haját is csípem, talán azért, mert hasonló szisztémán alapul.

Roryé az ötödik és az utolsó évadban tetszett leginkább. Az előbbiben nagyon jól állt neki a göndör és az egyenes egyaránt, a hetedikben pedig imádtam a frufruját (ami a hatodikban még túl rövid, ha engem kérdeztek). Ráadásul ő az a típus, akinek jól áll a hosszú haj.

Blake Lively fürtjei is irigylésre méltóak. (Legalábbis szőkén. És jól jegyezzétek meg ezt a mondatot, általában vörös-párti vagyok. Csak az ő esetében nem.) Hosszú és egészséges, laza vagy elegáns.

Mikor először láttam a Szerelem a végzeten című filmet, azonnal beleszerettem Kate Beckinsale tincseibe. El is rohantam levágatni a sajátomat ugyanolyan formájúra – és persze csúfos vereséget szenvedtem, tekintve, hogy nem volt hajvasalóm (akkor még)… Pedig igazából teljesen egyszerű frizura: egyenes, és a vége ki van szárítva. Valamint kicsit rétegesen vágták.

Amy Pond, azaz Karen Gillan hajáért is ölni tudnék (egy szúnyogot – nem vagyok túlzottan agresszív lány). Részben azért, mert vörösebb, mint az enyém, részben pedig azért, mert olyan jól be tudják állítani. Tényleg vennem kéne egy sütővasat – a hajvasalóm mellé…

Nem rajongok az Alkonyat filmért, de az első részben elég sok szereplőnek volt olyan frizurája, ami tetszett (aztán persze bejöttek a „három kilométerről is lerí róla, hogy paróka”-frizkók). Bella Swan haja elég szép (és ebben sincsen semmi extra: hosszú, barna és hullámok vannak benne), a Victoriát alakító színésznő sörénye pedig… Az enyém miért nem lehet mindig ilyen göndör? Megoldódna a lelapulás-probléma.

Halvány fogalmam nincs, ki ez a csaj, valamelyik tinisorozatban szerepel. De ez a frizura…!

Végül, a frizurák koronázatlan (és azokat igen sűrűn váltogató) királynője, Keira Knightley. Nagyrészt tetszik a sérója, az alábbi a három a kedvencem. A tépett-fokozatos már jó ideje tetszik; a frufruja pont az a stílus, amit a legjobban szeretek (az egyenes, tömött nem olyan jó); és végül a harmadik, a mostani nagy kedvencem. Azt hiszem, amint lesz rá pénzem, követelőzve a fodrászom orra alá nyomok egy képet róla… És a biztonság kedvéért tényleg beszerzek egy hajsütőt!

Meggie és az elenyésző, ám annál szenvedélyesebb divatmánia

Az előző, könnyednek maximum csak stílusában, nem pedig témájában nevezhető bejegyzésem után szeretnélek megajándékozni titeket egy abszolút felszínes, reményeim szerint mégis érdekesen megfogalmazott írással, melynek témaköre a divat.

Nem vagyok nagy divatszakértő. Nem bújom a magazinokat a legújabb trendek ellesése reményében, alig néhány márkát, és olyannyira elenyésző számú kollekciót ismerek, hogy az kerekítéssel egyenlő a nullával. Azonban, ha nézek egy filmet vagy sorozatot, esetleg szembe jön velem egy (jól) öltözött hölgyemény, alaposan felmérem aktuális darabjait, s köztük nem egy meg is tetszik. (Az már megint más kérdés, hogy mennyit szerzek be belőlük. Kerekítve ez sem sokkal nagyobb szám, mint a kollekcióknál említett. Ennek oka a boltok kínálatának sivársága, saját lustaságom, illetve kényes alakom, mely nem egy szabást és anyagot határozottan elutasít.) Lássuk, mik azok az összeállítások, melyek újabban megfogtak!

Ó, azok a fantasztikus sorozatok!
Mint tudjátok, nem egy sorozatot imádok, azonban ezek közül csak néhányban helyeződik valamennyi hangsúly a ruhákra. Ilyen például a Szívek szállodája, melyben dögös pasik, elképesztő helyzetek és humoros, pörgő párbeszédek mellett csinos ruhák is feltűnnek. A lányok évadról évadra jobban öltöznek, s bár most nem lebeg egy konkrét ruha lelki szemeim előtt, de azok a darabok, amiket a pénteki vacsiknál viseltek általában tetszettek. (A visszafogott, mégis bájos sminkeikkel együtt.)

Ennél maradandóbb élményt okoztak a Doctor Who Amelia Pondjának cuccai, és csak félig a miatt, mert nemrég láttam őket. Amy abszolút a stílusomban öltözködik, azt az egy aprócska tényt leszámítva, hogy neki jól állnak a hosszú ujjú pólók, míg nekem… hát, nem. Viszont, ha azokat lecseréljük ingekkel, akkor már kész is van Meggie egyik divat-énje. Rövidgatya, mely hangsúlyozza a lábakat? Hosszúnak és A-vonalúnak nehezen nevezhető szoknya? Még az enyémnél is vörösebb haj? Sportos és csinos egyben, imádom, még ha nem is sokszor viselem. (Kényelmesebb egy hosszú farmergatya, mint a harisnya valamelyikkel a fent említettek közül…)

Filmek divatszemmel
Nem rég láttam a Monte Carlo című tinivígjátékot, ami teljesen megnyerte a tetszésemet, egyrészt, mivel nincsenek benne az amcsi mozikra annyira jellemző ostoba viccek, másrészt a nem túl változatos (pár napot ugyanazokban az összeállításokban töltenek a csajok), egyszerű, mégis bájos ruhadarabok miatt. Leginkább a Leighton Meester által viselt cuccok jöttek be, és nem hinném, hogy azért, mert Meg volt a karakterének neve. A kék-barna összeállítása a nagy kedvencem, de szeretem a szőke csaj szoknyás-virágos, és Gomez kisasszony sportos stílusát is.

A szerelmes filmekben is találtam olyan ruhákat, amik tetszettek. Ha láttad a Nem kellesz eléggé című, több szálon futó alkotást, biztosan emlékszel Gigire. Ha így név alapján nem ugrik be: ő volt a legidegesítőbb lány az egész filmben, aki folyamatosan futott a pasik után, és akinek a legjobban kedveltem a filmben kialakuló kapcsolatát (annak ellenére, hogy néha tényleg szörnyen idegörlő volt a csaj). A ruhái is bejöttek: kicsit bohókásak, hiszen a rózsaszín plüssmamuszos lányról van szó, mégis voltak olyanok, amik kifejezetten tetszettek (és amilyeneket – egyelőre – nem vettem.)

A Négyen egy gatyában mindkét része alkalmas a nézelődésre: a kvartett tagjai eltérő stílusúak, van sportos, különc, nőies, meg… hát, átlagos (Carmen ruhái nem igazán jöttek be).

Kismellény, fülbevaló és gyom
A pesti élet révén rám ragadt egy-két kiegészítő is. Ilyen a kismellény. A kismellényt felismerheted arról, hogy látszólag semmi funkciója nincs, kevés anyagot használtak fel hozzá, mégis (jóval) többe kerül, mint egy felső, néha még a gatyák árát is lekörözi. Nos, én ennek a darabnak lettem a nagy szerelmese. Immár három funkció nélküli büszke tulajdonosának tudhatom magam: egy fekete lógósé, egy vajszínű, összegombolhatóé (tök jól megy a sötétkékhez!) és egy fehér, népiesé, amit a Nagyim szekrényéből mentettem ki, és azelőtt a nagynéném táncolt benne. Ehhez még keresnem kell egy illő felsőt, a többi már volt rajtam.

Másik nagy gyengémmé a fülbevaló vált. Már nem egyszer olvashattatok „lyukas kalandjaimról”, azóta én és a cimpáim nagyrészt megbékéltünk egymással, olyan szinten, hogy ma fülbevalótartót gyártottam egy magas, álló dobozból egy rózsaszín-sárga csomagolópapír és egy tű segítségével. Most eme szerkezeten lógnak fülékeim, szám szerint öt pár, mivel a hatodik nem megfelelő formájú ahhoz, hogy a dobozán kívül bárhol tartsam. De az apró köves zöld, a nagy köves fekete, a testvérpár, mely azonos anyagú és színű, csak eltérő formájú és a barna-kék kerek jól megfér egymás felett-alatt. Már csak egy döntően kék kéne…

A harmadik gyengém a gyom. Gyom alatt a hajban rögzíthető, vagy ruhára tűzhető, virág alakú csatot értem. Gyomból nem rendelkezem sok példánnyal – legalábbis egyelőre – de az alapvető visszafogott fekete már kipipálva. (Giccses gyomok kíméljenek!) Azonban Gyommal még szoknunk kell egymást: mindig attól félek, hogy elhagyom, vagy hülyén áll.

Hasonló számban rendelkezek kalapokkal is. Alapvetően ellene vagyok annak, hogy fürtjeimet valamilyen idegen anyag lenyomja, amitől ráadásul több mint harminc fokos melegben be is sül a homlokom. Azonban miután a héten háromszor kaptam napszúrást, megfogadtam jóindulatú szomszédom tanácsát, és beszereztem egy kalapot. Clarával való kapcsolatom szerelem volt első látásra. A fent említett szalmakalap nem csak jótékonyan takarja a szemem, de egy fekete masnit is tartalmaz, ráadásul olyan érzését kelt bennem, mintha a Váratlan utazás című sorozatba csöppentem volna. Hát kell ennél több?

(A mellékelt képen nem én vagyok, de valami hasonló Clara, a szalmakalap is. Állítólag.)

Kis arany szárnyacskák

Mivel oldalt, a „magamról” címke alatt feltűntettem a divat témát is, nem bírtam megállni, hogy ne lelkendezzek egy sort az egyik legnagyobb és legrégebbi szerelmemről – ezekről az édes arany szárnyakról. 

Sohasem vonzódtam különösebben a bogárvilághoz, és bár a katicák aranyosak, nem pedig ijesztő, fekete, óriási rettenetek, hozzájuk sem – egészen addig, amíg két és fél évvel ezelőtt meg nem láttam az egyik ismerősöm nyakában egy ilyen gyönyörűséget (aminek szépségét nyilván növeli az a tény, hogy képtelen mozgatni a lábát…). Aranyos, játékos és mivel az arany mint szín sok mindenhez illik, szinte bármilyen ruhához felvehető. Ezen kívül praktikus is, mivel a „kis arany szárnyacskák” (el sem tudom, hinni, hogy leírtam ezt a kifejezést…) egy analóg órát takarnak.  

De nem akarok tovább lelkendezni, mivel még olyan benyomást tennék, amilyet nem igazán szeretnék (értsd: buta liba); inkább leírom, hogy mit tudtam meg róla. Egy-két éve olvastam az óráról egy, a japán kultúráról szóló újságban; így kiderült az is, hogy onnan erednek (mint nem egy kacatnak is nevezhető aranyos dolog). Van más formájú is, a katicabogár mellett a leggyakoribb a bagoly alakú (bár szerintem ez nem néz ki annyira jól – nem olyan sima a szárnya). Különböző anyagúakat is készítenek belőle: ezüstöt, a sokoldalú színezés érdekében műanyagot (ezen belül változatos színűeket: kéket, rózsaszínt, pirosat…); ennek ellenére én személy szerint maradok a klasszikus aranynál. 

Mást nem sikerült megtudnom róla, azt hiszem, ez nem is baj, hiszen a kép magáért beszél. Hát nem édes!?