A hobbit: Váratlan utazás, avagy a tizenháromból három törp nektek is megvan?

Három filmre bontani egy gyerek történetet teljesen abszurd ötlet. Peter Jackson azonban úgy döntött, megpróbálja. A furcsa elképzeléseket produkáló rendező végül egy kellemes humoros-kalandos történetet rakott le az asztalra, tíz megjegyezhetetlenül jellemtelen törppel és az én ízlésemnek kicsit túl monoton zenei világgal.

A történet

Egy aranyéhes sárkány, Smaug, elfoglalja a törpök aranyban gazdag otthonát, Erebort, annyira erélyesen pakolva ki a „kérem, ne zavarjanak!” táblát, hogy a törpök menekülniük kell, és elvesztik otthonukat. Ezután kénytelenek összecsapni egy ork sereggel – a csatát megnyerik, a királyt azonban elvesztik, fia, Thorin majd belehal a fájdalomba.

Évekkel később Gandalf, a szürkemágus, felkeresi a „köszöni szépen, de teljesen elégedett, és semmilyen kalandokra nem vágyó” hobbitot, Bilbót, hogy vegyen részt vele egy életre szóló kalandban. A hobbit először elutasítja kérését, amikor azonban tizenhárom törpe forgatja fel az odúját és az életét, valahogyan ráébred arra, szívesen ölne sárkányt a zajos társasággal. Így lesz a csapat „betörője”: az a személy, akit a méretes lény akkor sem vesz észre, ha az orra elé lopózik.

Gyerekregény három részben? 

Elkövettem a könyves hét főbűn egyikét: a történetet előbb láttam filmen, mint olvastam volna. Ennek ellenére annyit hallottam róla, hogy gyerekregény, kötetnyi humoros-kalandos történet, melyet egy nagy csata zár le. Kicsit ódzkodtam a filmtől, egyszerűen nehezen tudtam elképzelni, hogy ez a három részre vágott sztori működjön a vásznon. Hát gyerekek, működött. Az első rész legalábbis mindenképp.

Bilbó (Martin Freeman)

Humoros volt, körülbelül az egészet végigröhögtem, ami vagy az eszméletlen fáradtságomnak tudható be (három óra alvás, egy kávé, egy kapucsínó és egy folyamatban lévő kóla volt a hátam mögött), vagy annak, hogy fekszik nekem a sztori humora. Emellett viszonylag feszes tempóban pörögtek az események, egymást váltották a kalandok. Nem kell nagy történetívre számítani, egyrészt, mert annak csak az első harmadát látjuk, másrészt, mert ez egy mese. A legfiatalabb királyfi (hobbit) útra kel, és különböző kalandokat él át, hogy végül legyőzze a sárkányt (és elnyerje a királylány kezét). Az a 169 perc úgy eltelt, hogy észre sem vettem (és nem is aludtam be, ami a fentiek tekintetében nagy teljesítmény).

A film zenevilága meg egyéb dolgok

Persze, a cselekménynek megvannak a maga hátulütői. Egyrészt, mivel mese, az ember sejti, hogy nem fognak halomszámra hullani a törpék (vagy ha mégis, túlélik), pláne nem az első harmadában, így nem ül a katarzistól vagy az aggodalomtól reszketve a néző a mozi soraiban. Másrészt, bár a harcjelenetek és a humor szerintem nem alkotott egymást kizáró párosítást, sokakat zavarhat, hogy a kicsik számára talán ijesztő harcokkal és karakterekkel pakolták tele a filmet. Nálam működött ez a kombináció, de ki tudja a tíz év alattiak (szülei) mennyire rajonganak majd érte.

Kili (Aidan Turner)

 Ami engem (és ez merőben személyes vélemény) igazán zavart az, hogy kevésnek éreztem a zenei elemet a filmben. Elfogadtam volna még egy-két (törp)dalt, még akkor is, ha nem musicalről van szó. Ugyanakkor az aláfestő zenét is monotonnak éreztem, valahogy nem jött át ugyanaz az élmény, mint a Gyűrűk uránál (talán éppen azért, mert sokszor ugyanazokat a témákat ismételték, mint a Frodó-trilógiában).

Gandalf (Ian McKellen)

 És most, hogy ennyire kiemelten foglalkoztam a mű zenei világával, néhány szót ejtenék csak úgy mellékesen a karakterekről is. Gandalf (Ian McKellen) ugyanaz a gondokkal terhelt, mégis derűs mágus, aki a Gyűrű szövetségében volt, Bilbó (Martin Freeman) pedig a „tipikus és mégis teljesen más, mint a többi” típusú hobbitot testesíti meg, bármilyen furán is hangzik ez. Thorin (Richard Armitage), a sok veszteséget szenvedett törpkirály belefásult életébe, és bár mindenki tiszteletét kivívja, sokszor annyira ostobán makacs és szigorú, hogy már a saját és mások életét veszélyezteti. Valamint ott van a maradék tizenkét törp.

Esélytelen...

Ez a történet másik kényes pontja. A tizenkét szőrös apróság egy annyira összefolyó törptömböt alkot, hogy nem tudod, melyik szakálltulajdonosnak mi a neve. Egyedül Balint (Ken Stott) és Kilit (Aidan Turner) jegyzed meg, az előbbit azért, mert ő testesíti meg a bölcs öreget, az utóbbit pedig azért, mert mindenki más (a törpök is) az ő nevét tudják és ismételgetik, ráadásul minden humoros jelenetnél mutatják legalább egyszer (meg mert nagyon helyes). A maradék tíz törp memorizálása azonban esélytelen, egyedül Gandalf tudná felsorolni, hogy Dwalin, Fili, Dori, Nori, Ori, Oin, Gloin, Bifur, Bofur, Bombur, és csak akkor jössz rá, hogy Gimli felmenője is szerepel a történetben, amikor ezt a film után közlik veled.

... még így is.

Összegzésként

Tehát közel sem tökéletes a film, pláne nem korszakalkotó élmény. Azonban az aranyos humora, a képi világa, az atmoszférája és a színészek lelkesen profi játéka akkora élményt nyújtott, hogy még a félkómámból is teljesen felébredtem.

* omlósz hobbithúsz *

* Csak nekem fordult meg a fejemben, hogy A hobbit című film, mely a Babó című könyvből készült - első fordítás után szabadon - egy Lucy M. Montgomery történet címét használja alcímül? *