Becca Fitzpatrick: Csitt, csitt, avagy Nora Grey „foltos” kalandjai

Ó, azok a szerepes idők!
A barátnőm, aki lelkendezve és kissé nosztalgikusan kölcsönadta ezt a könyvet, azt mondta, hogy olyan, mintha egy szerepjátékunk lenne leírva. Ez a kijelentés szerintem is elég közel áll a valósághoz, de előre szólok a D’n’D, Vampire, M.A.G.U.S. és egyéb rajongóknak, hogy nem, nem az, amire számítanak. (Szinte képzelem, ahogy az örömtől kitágult pupillák most csalódottan összeszűkülnek.) A mi privát köreinkben a szerepjáték, noha hasonló alapokon fekszik (mesélő, játékosok), teljesen más. Azt hiszem, a beavatatlan kívülállók számára most le kéne írni, mi a szerepjáték általánosságban, de ezt nagy lustán a Wikipédia bevezetőjére hagyom utólagos engedelmetekkel.

Miután túlestetek az elképzelt fantáziavilág elemeinek elolvasásán, még annyit szeretnék hozzá tenni, hogy ezt általában valamilyen kiadott szabálykönyv alapján játszák az emberek, de mi mindig is jobban szerettünk a saját fejünk után menni. Ez azt jelenti, hogy a kalandmester találja ki a világot, ami így személyre szabottabb, bár a mesélőnek szinte, de csak szinte, teljhatalma van a történések alakításában. Mivel körülbelül tizennégytől és tizenhét éves korunkig játszottunk ezekben a világokban, nem egyszer (értsd: mindig) megjelent a helyes pasi „fehér lovon”, hogy fenekestől felforgassa kamasz leánykaraktereink életét. Ez ebben a könyvben sincs másképp.

Az események halvány szerepjátékos beütése
Ez estben Nora Grey, a jó tanuló jó kislány, életébe toppan be a titokzatos szépfiú, egy biológia órai kísérlet keretében. (Nektek is az Alkonyat ugrott be? Nem vagytok egyedül… Én is fintorogtam olvasás közben, de aztán ezt találtam a Wikipédián: "Bár a Hush, Husht már azelőtt megírta , hogy az Alkonyat siker lett volna, a kiadója mégis azt kérte, hogy a biológia órás részt írja át, mert az említett könyv elején is az van. Az írónő erre nem volt hajlandó, így az eredeti elképzelés alapján jelent meg a könyv." ) Nora a fiút, aki nagy stílusosan csak Foltnak nevezteti magát (biztosan jól mutat az ellenőrzőjében….), már az első pillanattól fogva veszélyesnek találja és körülbelül a másodiktól vonzónak. Kezdetben a lányban működik valamilyen természetes életösztön, és igyekszik elkerülni a kiismerhetetlen srácot – nem sok sikerrel. (Első számú közös vonás a szerepjátékainkkal: akivel a kalandmester össze akar hozni…) Közben a lány legjobb barátnője, Vee hatására összeismerkedik két sráccal: a magas és szófukar Jules-szal és a kedves és vonzó Elliottal, akinek jól láthatóan tetszik Nora. Azonban a lány, bármennyire is próbálja, nem tudja kivonni magát Folt veséig hatoló pillantása alól, annak ellenére, hogy a srác valószínűleg kémkedett utána, hiszen mindent tud róla. És még titokzatos támadások is érik Norát…

Így csöppen bele egy olyan világba, ahol a szépfiú – természetesen – természetfeletti, az ellenség elszántan meg akarja ölni (szerencsére csak alapos idegi kikészítés után), a legjobb barátnője meg makacsul nem hallgatja meg. Érdekesen hangzik, ugye? Bizonyos szempontból az is, de a „szerepjátékos beütés” miatt nem érzem azt az ívet, ami a regényekben megfigyelhető. Egymást követik az események, mindig van valami apró izgalom, de nem érzek nagy „kitüremkedéseket”. Kezdetben az az érzése is meg lehet az olvasónak, hogy maga az író sem tudja, mikor milyen ellenséget szabadít a karakterre, ám ezt a befejezés szerencsére elűzte. Az ívtelensége ellenére olvastatta magát a könyv, és a vége is tartalmazta azt a Nagy Fordulatot, ami elvárható egy regénytől.

A Szerelem vagy szerelem?
A történet alapvető eleme, mint a legtöbb ilyen Vörös pöttyös tiniregénynek, a szerelem, ami Folt és Nora között kialakul. Lehet, hogy én vagyok a hibás, de valahogyan nem éreztem sem az értelmét, sem a folyamatot. Vagy legalábbis nem igazán. (Spoiler-veszély!) Folt anno személyes „angyali” okokból elhatározta, hogy megöli drága főhősnőnket, ám e helyett megfigyelései közben beleszeretett. Annyi adatot gyűjtött össze róla, amennyit csak tudott, így azt még meg tudom érteni, ő miért szerelmes a lányba, hiszen ismeri. De Nora szerintem csak erős vonzalmat érezhet lovagja iránt, tekintve, hogy az írónő a a könyv első felében beveti azt a kalandmesteres vonást, miszerint „a helyes fiúról minél kevesebb mondunk”, és a közepe-vége felé sem ismerte meg igazán Folt jellemét (bár szerencsére a múltját és hobbijait nagyrészt igen). Valahogy nekem nem tudott átjönni az a nagy lángolás, ami a Hamuvárosban vagy akár az Alkonyatban van, noha az írónőnek biztosan az volt a célja.

A karakterek
Nora Grey azonban szerethető karakter, na nem az a „lelkitársammá vált"-típus, hanem inkább az „egész szimpi a csaj"-kategória. Néha bebizonyítja, hogy van humora; egész talpraesett; nem olyan izgága, mint a barátnője; megvan a magához való esze; és ha kell, jön az a löket adrenalin, ami szükséges a túléléshez.

Ezzel szemben Folt maga a titokzatosság, akinek a helyzetét nem sikerült teljesen átéreznem. A Csontváros Jace-e is kiismerhetetlennek, sőt logikátlannak tűnt a történet elején, de aztán összeállt a kép, hogy mit miért tett/tesz, és így megszerettette magát. Nála valahogy ez nem következett be, vagy legalábbis nem olyan nagy fokon. Nem azt mondom, hogy nem bocsájtja ki magából az ilyen könyvek esetében kötelező „jó pasik vagyok”-jelzéseket, de nem magával ragadó a karaktere.

A főgonoszok és az indítékaik azonban jól sikerültek. Nem gondoltam volna, hogy ki, mit és miért csinál, bár ebben lehet, hogy nagy szerepe volt, a mesélős ködösítésnek. Mindenesetre, okoz meglepetéseket a regény, és bár nem kerül fel az agyam „Kedvenceim” polcára, egy olvasásos élményeknek megfelelő volt. Az már megint más kérdés, hogy fél év múlva nem nagyon fogok emlékezni az eseményekre…

Kategória: Ha éppen önkínzáson szeretnél részt venni...

Agatha Christie: Örök éj, a krimi kiadó nem-krimije

(Ajánlom Cassnek. Szerintem, tetszeni fog.)

Ők figyelmeztettek. Világosan leírták a borító hátuljára, hogy ez a regény „az életmű ismerőinek is tartogat meglepetéseket”. Márpedig én már elég jól ismerem Agatha Christie életművét. És igazuk volt. De még mennyire.

Műfaji pontatlanságok
Az Örök éj című művet nem is tudom, hova soroljam be. Bizonyos szempontból szerelmes történet. Megint másból kicsavart krimi. Vagy egyszerűen a felforrósodott érzelmek bemutatását szolgálja, függetlenül attól, hogy melyik műfajba sorolható be? Azt hiszem, ez így pontos. Vagy legalábbis ez áll a legközelebb a valósághoz. Már ha nem mondjuk azt, csak úgy egyszerűen, hogy egy élet története.

Mikor megláttam, hogy Agatha Christie és, hogy az Európa Krimi kiadó, arra gondoltam, hogy egy gyilkosság elkövetőjének felderítéséről szól. Mikor elkezdtem olvasni, arra jutottam, hogy a hangulata egyáltalán nem olyan, mint az egyes krimiknek Agathától, viszont egy baljós szerelmi történetnek tökéletesen megfelel. A végén pedig… Beleborzongtam. Hihetetlen volt, mintha egy édes-keserű álomból rémálomba csöppentem volna. Elképesztő hatással volt rám; hogy ez a miatt volt, mert éppen jókor olvastam, vagy azért, mert általában így hat az emberre, nem tudom.

A regény hangulata
Abban biztos vagyok, hogy nagy szerepe volt ebben a regény stílusának. Nem a szokásos „angol vagyok” hangulat jellemzi a művet, ahol az emberek körülményesen fogalmaznak; a történteket a főszereplő, Michael Rogers meséli el, aki nem pironkodik leírni olyan dolgokat, amiket Christie más regényében nem olvashatunk, de nem is teszi taszítóvá a mű nyelvezetét. Bár az elején zavartak a szokatlanul szlenges kifejezések, de aztán azok is egyre inkább beleolvadtak a szövegbe, miközben a fontosabb témák és események felé haladt a történet.

A cselekmény
Michael azzal indít, hogy nem tudja pontosan meghatározni, hol is kezdődött a története, de az az egyik legfontosabb mozgatórugója életének, hogy szeretné magának megépíttetni a tökéletes házat az általa csodált építésszel, Santonixszal, a legtökéletesebb és leghangulatosabb helyen; és szeretné, ha ebben a házban élhetne élete szerelmével. Valósággal sóvárog ez után a két dolog után, ám pénzhiány miatt nem tudja megvalósítani. Aztán találkozik az ideális helyen, a Cigánytanyán egy kedves, szép és gazdag lánnyal, Ellie-vel.

Mindkettőjüknek megtetszik a birtok, azonban rá kell jönniük, hogy a helyiek szerint átok ül rajta: a cigányok átkozták meg még évekkel ezelőtt, hogy mindörökre az övék maradhasson a föld. Erre határozottan figyelmezteti is őket az utolsó helyi cigányasszony, azonban nem törődnek vele. Összeházasodnak, és valóra váltják közös álmokat: megépíttetik a vágyott házat Santonixszal. Azonban a házasságuk nem jelenthet tiszta boldogságot; erről gondoskodnak a családtagok, akik csak úgy legyeskednek Ellie és a vagyona körül, az átok, ami nyomasztja Mike újdonsült feleségét, valamint Ellie segítőtársa, a szőke szépség, Greta, aki valamiért nyomasztóan hat a férfira…

…És amit mindez kiváltott belőlem (újfent)
Azt hiheted a cselekményt olvasva, hogy egy teljesen átlagos könyvvel lenne dolgod, ha belekezdenél. De nem. A regény elején én is ezt hittem, majd magával ragadott a hangulata, teljesen belevont a történetbe, pedig akkor még minden csak érzékeltetve volt, úgy, mintha nem is lenne igazán fontos vagy érdekes. Majd jött az utolsó felvonás, az „örök éj”, és mintha arcul csaptak volna. Szó szerint ezt éreztem, közben a tüdőm vagy a szívem vagy a kettő egyszerre pingponggolyó méretűre zsugorodott. Hihetetlen volt. Először csak arról ábrándoztam, hogy igen, én is ilyen hangulatú történetet akarok írni, aztán… Jézus. És egészen sokáig más semmi. Nem akarom leírni, mi okozta ezt az érzést, mert nem akarlak megfosztani tőle. De miközben annyira megdöbbentő volt, teljesen hiteles.

Le a kalappal, Agatha. Nekem nagyon tetszett, bár teljesen más volt, mint amire számítottam. Biztos vagyok benne, hogy ezzel mindenki más is így lesz. Csak abban nem vagyok biztos, hogy mindenkinek úgy fog-e tetszeni, mint nekem, pont azért, mert ilyen.

Kategória: Magánkönyvtárad egyik alapdarabja!

Lynne Reid Banks: Aurelia, avagy tigris a Colosseumban

Hogy került hozzám?
Az egyik barátnőmnél aludtam, és lévén korán kelőbb, mint társaim unaloműzés képpen belekezdtem, aztán kölcsönkértem, hogy befejezhessem. Azt nem mondom, hogy elementáris erővel hatott rám, de az „egyszer el lehet olvasni”-kategóriába belesorolnám. Mindenképpen érdekesebb, mint két szuszogó társamat bámulni perceken át. (Ha legalább filctoll lett volna nálam…!)

A történet
A regény a borító ismertetője szerint „elvakult önzés és bölcs nagylelkűség” egymásnak feszüléséről szól az ókori Róma idején. Nos, nagylelkűségre nem igazán emlékszem, önzésre annál inkább. Az Aurelia két tigriskölyök sorsával indít, őket a római császár igénye szerint elragadják anyjuktól, és a nagyobb testvért a Colosseum sztárjává „léptetik elő”, míg a kisebbiket a császár lányának ajándékozzák, hogy szobacica lehessen. (Ezzel mutatja a császár, hogy milyen vagány lánya van, vili?) Persze, előtte megfosztják tépőfogától, és csak a császár lányán, Aurelián múlik, hogy karmaitól nem.

Ezután a regény középpontjába a tizenhárom éves lány; annak játszótársa és unokatestvére, a férfinak látszani akaró, ám attól távol álló, tizenegy éves Marcus; valamint Csizmás, a szobatigris őrzője, Julius kerül. Az ő kapcsolatukat mutatja be az írónő: azt, hogy Marcus hogyan nő fel akkor, amikor nem is számít rá; hogy Aureliának rá kell jönnie: a császár lányának lenni nem könnyű; Juliusnak pedig arra, hogy a császár lányába nem érdemes beleszeretni, pláne, ha az ember egy egyszerű rabszolga. Közben persze a másik tigris sorsáról is hallunk: megvadítva, kiéheztetve támadja az elítélteket a Colosseumban, így méltán kapja meg a Bestia nevet. És a bonyodalmak csak ez után kezdődnek…

A cselekményvezetés – kissé lapos a dolog
Azok a bizonyos bonyodalmak kicsit későn indulnak be, ha engem kérdeztek. Addig maga a történet nem valami nagy szám, sőt a fordulat is kezdetleges kissé, de az, amit elindít, tetszik. sajonos egészen a bonyodalomig nem igazán történik semmi. Természetesen ez minden történetben így van, de a száznyolcvan oldalas könyv első száztíz oldala maga a felvezetés, és én ezt kissé soknak éreztem. Ráadásul, valahogyan a bonyodalom bekövetkezte után éreztem azt, hogy a fogalmazás sem olyan már, mintha egy tizeneleje éves gyerek írta volna, hanem kiforrtabb. Arra gondoltam, hogy milyen ritkán sikerül állatokról szóló történetet fejlettebben megfogalmazni. Lehet, hogy a kettő valahogyan összefügg – mármint az állatok, mint szereplők és a fogalmazásmód. Mindenestre, ezen a könyvön meghagyta a nyomát. De a vége, az nagyon tetszett.

A vége
(Ezen bekezdés logikusan spoilereket tartalmazhat!) Naná, hogy tetszett, hiszen teljesen hihető volt. Az írónő ennél a pontnál nem arra apellált, hogy a könyvét tíz éves kortól ajánlják, hanem, hogy mi történne, ha ez a mű maga a valóság lenne. Így aztán a vége nem happy end, viszont sokkal nagyobb hatással van az emberre, mint az azt megelőző több, mint száz oldal. Ezért viszont megérte.

Az állatok
Ma voltam a nyíregyházi állatkertben, és láttam a fókák etetését, akrobatikus mutatványokkal kísérve – amiktől néha a hideg is kivert, noha láthatóan nem okoztak fájdalmat nekik. Hogy ez hogyan függ össze ezzel a kritikával? Úgy, hogy az állatok idomítása a regényben is nagy szerepet kap. Julius pontosan meg tudja állapítani a tigrisek viselkedéséből, hogy mi megy végbe bennük, és ezt fel is tudja használni ellenük, ha szükséges. Ő azonban szereti ezeket az állatokat, nem kínozza őket holmi cirkuszi mutatványért (pontosabban gyilkolásért). Sőt, valamilyen szinten pontosan átérzi azt, hogy a vadállatok emberek általi irányítása – természetellenes. Ezt a gondolatot mutatja be a könyv, amiben a tömegek bamba szájtátása megköveteli azt, hogy állatokat és embereket kínozzanak a kedvükért és ezáltal a hatalomért.

A csomagolás
Miután ilyen mély mondanivalót fedeztem fel ebben az ifjúsági könyvben, szeretnék beszélni egy kicsit a külcsínről is, mivel megérdemli. Az Orlando kiadó gondozásában jelent meg; ettől a kiadótól még nem láttam olyan regényt, aminek a borítója igénytelen lett volna. (Ilyen például az Édességek kicsiny boltja vagy a Bűbájos Mary.) Az anyaga kellemes tapintású, a kép szép, a kötés masszív, de lapozható. Ezért (is), ha külön megvásárlásra nem, de kikölcsönzésre vagy lejmolásra ajánlom mindenkinek, akit érdekel az ókori Róma vagy a tigrisek kezelése. (Amit otthon kipróbálni szigorúan tilos és életveszélyes!)

Kategória: Vedd ki, kérd kölcsön, érdemes elolvasni, bár beszerezni annyira nem!

Agatha Christie: A sors kapuja, avagy a hasznos oktatókönyv

A cselekmény
Tommy és Tuppence Beresford, a híres kémelhárító pár újra bevetésen! Számításaim szerint életükben utoljára, tekintve, hogy a könyv szerint hetven felé járnak, és ez alkalommal nem saját akaratukból csöppennek a nyomozás izgalmas helyzetébe, pusztán új házat vesznek egy kis vidéki városban, hogy nyugdíjukat élvezhessék. Azonban a házzal együtt megveszik az előző család ingóságait is, beleértve azok könyveit. Az izgága feleség elhatározza, hogy leltározza őket, eldöntve, hogy mit tartsanak meg, miket adjanak el. Nagy könyvfaló lévén nem tudja megállni, hogy bele ne olvasson ifjúsága kedvenceibe, mígnem az egyikben egy rejtélyes üzenetet talál: „Mary Jordan nem természetes módon halt meg. Valaki közölünk tette.”. Így hát a vérbeli kopók elhatározzák, hogy fittyet hányva korukra, nyomozni kezdenek az első világháború idején történt események után…

Mindaz, amit kiváltott belőlem
Ez így mind szép és jó, nem? Mégis – érezted már azt, hogy a gyomrod öklömnyire zsugorodik, hányingered van, ennek ellenére szíved szerint a We will rock you című szám ütemére szeretnéd verni a fejed a falba? Mert ha nem, és kíváncsi vagy rá, milyen érzés, olvasd el ezt a könyvet. A regény (lehet ezt annak nevezni?) fogalmazása egyszerűen bugyuta, az ember gyomra akaratlanul is felfordul tőle, bár bizonyos szempontból megnyugtató („ha ezt kiadták, akkor az enyémet is kifogják”-alapon). A pontos eseményeket nem lehet követni, az írónő csapong az idősíkok közt, van, hogy nem is a fontos történéseket emeli ki (gondolok itt arra, amikor egyszerűen kihagyja magát a nyomozást…). Azonban nem csak azt nem lehet tudni, milyen napszak van, mi mikor történik, de az sem mindig tiszta, hogy egyáltalán ki van jelen az adott helyszínen (a leírás is hagy némi kivetnivaló maga után). A párbeszédek elképesztően degeneráltak, a szereplők folyamatosan mellébeszélnek, és csak nagy nehezen térnek a lényegre (Christie így akarta ábrázolni a korosodást?). Emiatt gyakran már az első négy mondat után arra gondoltam, hogy… „mi van?!”.
Ráadásul még a tördelése is rossz.

A nyomozás menete
Miközben lelki szemeim előtt homlokom frontálisan ütközött barackvirágszínű falammal, egyre csak arra tudtam gondolni: „ki ez az író? És hová tette Agathát?”. Ugyanis nem csak a fogalmazás erősen hiányos, hanem maga a nyomozás is. És nem csak a miatt, mert gyakran szimplán kimarad a leírásból, valamint egyszerűen követhetetlen, hanem mert ennél a megoldásnál én is jobbat találtam ki olvasás közben. Sőt a könyv végén található befejezésnek titulált valamit a legnagyobb jóakarattal sem lehet megoldásnak nevezni. A szereplők egyszerűen belenyúltak valamibe, összeírtak pár nevet, ez feltűnt a jó oldalon álló nagykutyáknak, akik közül az egyik a regény végén elmesélte, mire kellett volna rájönnie a nyomozó párnak. Közben persze halálra dicsérte őket, hogy milyen ügyesek, okosak és egyáltalán kiemelkedők. Pedig a legkiemelkedőbb Hannibál, a terrier volt: ő rájött, hogy ki a csúnya néni/bácsi, és ehhez következetesen is tartotta magát a regény végéig, nem felejtkezett meg fontos dolgokról, mint a gazdái. Szerencsére a könyv végén lovaggá is ütötték. Igazán megérdemelte.

Soha, sehol, senkinek
Hogy kinek ajánlom? Soha, sehol, senkinek. Bár… ha nagyon szükséges, akkor… Minden olyan kezdő (krimi) írónak, aki szeretné megtudni, hogy mi az, amit mindenképpen el kell kerülnie. Igazából nagyon hasznos könyv.

Kategória: Rá se nézz. De még a szemed sarkából sem!

Agatha Christie: A kutya se látta

Agatha Christie megint megdöbbentőt alkotott. Én legalábbis nem értem fel Hercule Poirot „kis szürke agysejtjeihez”, és nem jöttem rá, ki is a tettes. De ne rohanjunk ennyire előre! Hisz ez már a vége – amit már csak az olvasói jogok érdekében sem fogok lelőni.

Hastings 1.
A kutya se látta tipikus Hercule Poirot-s regény, egy kis Hastingsszel fűszerezve. Hastings Poirot régi barátja, háborút megjárt veterán, akinek írói szempontból az a feladata, hogy Poirot szellemi nagyságát bizonyítsa. Körülbelül, sőt nem csak körülbelül; pontosan azt a feladatot látja el, amit a Sherlock Holmes-történetek esetében Dr. Watson. Méghozzá tökéletesen. Mivel ő a történtek elbeszélője is egyben (csak úgy, mint Watson), ennek nagyobb szerepe van a regényben. Az ő szemszögén keresztül látjuk a nyomozás menetét, amit azonban megelőz a már hónapok óta elkövetett gyilkosság – amire maga az áldozat hívja fel a figyelmet.

Apró eltérés a tipikustól
Ugyanis ebben a regényben rendhagyó módon nem az áldozat egyik ismerőse fogadja fel Poirot, hanem maga az áldozat, egy, már hónapokkal korábban megírt levélen keresztül, amit csak halála után adtak fel szolgálói. A levélíró egy beteges, ám kifejezetten határozott és éles eszű, és még annál is gazdagabb öreghölgy – aki pontosan tudja, hogy a rokonai közül mindenki a vagyonára pályázik, ám senki sem érdemli meg. Éppen ezért, miután az éjszaka közepén legurul a lépcsőn, ráébred, hogy bármilyen ügyesen is álcázták a dolgokat, ez nem Bob, a kutya labdája miatt bekövetkezett puszta baleset volt – valaki a családban a halálát kívánja, és nem szívesen halogatná a dolgot. Éppen ezért ír a híres, és ha kell, diszkrét Hercule Poirot-nak, egy homályos, ám sürgető levelet – amit aztán nem ad fel időben. Ám arra még van esélye, hogy a végrendeletét megmásítsa, hűséges, kedves, szerető, ám (mondjuk ki) eléggé butácska társalkodónőjére hagyva vagyonát. Aztán epebetegsége miatt meghal…

Levele szolgálói révén csak ez után kerül Poirot-hoz, aki gyilkosságot szimatolva, nyomozni kezd, Hastings ellenkezése ellenére, aki feleslegesnek tartja az egészet, hiszen Emily Arundell természetes halállal halt meg. Ez a látszólagos igazság nem állítja meg belga barátunkat, aki úgy hajt a cél felé, mint egy pödört bajuszos bulldózer – természetes sikerrel. Hat gyanúsítottja van: három közvetlen rokon, az előző örökösök; egy vőlegény; egy férj és maga a sokat örökölt társalkodónő, aki állítása szerint nem sejtett semmit…

Rövid és szubjektív óda Agatha erényeiről
Mint már írtam, én nem jöttem rá, ki a gyilkos. Természetesen, voltak olyan emberek, akiket kizártam, de köztük volt félig-meddig maga a tettes is, bár volt egy olyan pillanat, amikor erősen gyanakodtam rá. Néha elcsodálkozom azon, hogy Agatha hogyan tudott ennyi bűntényt, indítékot, bezavaró szálakat és összeesküvést kitalálni. Én, aki még a „főgonosz” bőrébe sem tudom beleélni magam, még akkor sem, ha én találom ki (vagy legalábbis próbálom…), csodálom őt ezért – bár egy kissé ijesztő is, ha belegondolsz…

Hastings 2. (…aki nekem nem hiányzott…)
Mindenesetre, nagy életművet hagyott maga után drága írónőnk, amelyből ezt a darabot tudom ajánlani. Nem olyan kiemelkedő, mint mondjuk a Gyilkosság az Orient expresszen, a Miért nem szóltak Evansnek? vagy a Tíz kicsi néger, de erős középkategóriás, ami Christienél jót jelent. A hangulata megvan, annak ellenére, hogy Poirot egészen visszafogottan beképzelt, bár Hastings eléggé idegesítő tud lenni, és az elbeszélése sem olyan szépen megfogalmazott, mint egyes Agatha Christie-regények. Persze, lehet, hogy a gyerekes részekről Bob feltűnése, és a beszélgetésbe való „beleugatása” tehet…

Kategória: Ha éppen önkínzáson szeretnél részt venni...

Rick Riordan: A villámtolvaj, avagy mi lesz, ha egy ifjúsági regénybe belecsap Zeusz villáma?

Hogy miért került hozzám?
Láttam filmet. Nem volt egy korszakalkotó mű, ez tény, de nem is volt rossznak nevezhető. Ennek hatására (valamint amiatt, hogy az egyik kedvenc deviantartos rajzolóm, burdge bug is szereti), elhatároztam, hogy elolvasom. Hiszen a könyv általában többet nyújt, mint a film. Szerencsére nem bántam meg.

A film és a regény eleje nem tér el sok mindenben (körülbelül annyira másak, mint a Harry Potter első része esetén), néhány részt kihagytak, de nem kifejezetten fontosakat, ám a vége teljesen más – emiatt nem tudtam, mire számíthatok, így szinte beavatatlanként olvashattam a regényt. Természetesen a könyv jobb, mint a film, indítékban, felépítésben és hangulatban is. A regény elején található anekdoták, az apróbb történések mélyebbé teszik az eseményeket. De nem a filmet szeretném összehasonlítani a könyvvel (legyen elég annyi, hogy az utóbbi jobb), hanem a regényről szeretném leírni a véleményem.

A történet
A regényt leginkább így tudnám leírni: a szokásos ifjúsági történet – átlagosnak látszó, de nagy hősi erényekkel és, mint később kiderül, erőkkel bíró főhősünk elmegy a barátaival megmenteni a világot – a görög mitológiával kereszteződik. És a végeredmény szerethető. Leginkább a Harry Potter és a Darren Shan – Vámpírkönyvek sorozathoz tudnám hasonlítani, talán éppen a miatt, mert az alapanyagok ugyanazok.

Főhősünk, a tizenkét éves Percy Jackson éli életét, és nagyon úgy tűnik, hogy már megint kicsapják az iskolájából. Ez nem is furcsa, hiszen mindig bajba keveri önmagát valahogyan, veszélyeztetve a körülötte lévőket, vagy egyszerűen csak felidegesítve tanárait. Most is pontosan ez történik. Azzal a különbséggel, hogy a felidegesített tanárnő szörnyeteggé alakul át, és eléggé sanszos, hogy első számú célja megölni Percy-t. Ám mitológiatanára, Mr. Brunner „kölcsöndob” neki egy tollat, amiből a fiú a kupak levétele után egy, az adott helyzetben roppant hasznos kardot varázsol elő, és legyőzi a volt tanárát, Mrs. Dodds-ot. Majd zajlik az élet tovább, mintha mi sem történt volna: Mr. Brunner udvariasan visszakéri a tollát, az osztálytársai nem ismernek semmilyen Mrs. Dodds-ot, csak Mrs. Kerrt, csak Percy legjobb barátja, Grover Underwood titkol előle valamit. Ráadásul a felhők is egyre gyülekeznek az égen…

Miután Percy-t az év végén végleg elbocsátják az iskolából, az mindenre fény derül. Mikor Percy és anyja, Sally nyaralni mennek, Grover meglátogatja őket, azon aprócska apropóból, hogy meg kell mentenie Percy-t a hatalmas és eléggé gyilkos természetű Minótaurusztól, és élve el kell juttatnia egy nyári táborba, ahol félvéreket képeznek – félvéreket, azaz félig emberi, félig isteni származásúakat. Ugyanis a görög istenek léteznek. Nem is kicsit.

Mindez meg is történik, azonban Percy anyjának halálával jár. A táborban viszont a fiú nem csak származására jön rá, hanem arra is, hogy anyját még megmentheti, már ha nem öli meg hamarabb a mestervillámjától megfosztott és őt gyanúsító főisten, Zeusz. Ennek feltétele az, hogy juttassa vissza az elidegenített tárgyat jogos tulajdonosához a nyári napfordulóig – azaz tíz napon belül. Így tehát adva vagyon főhősünk célja – illetve céljai. A túlélés, az anyja élete, és a világháborúhoz vezető istenek közötti háború megakadályozása.

Azonban nem egyedül lát ennek neki. Megkapja azt a bizonyos extra funkciókkal rendelkező tollát, pluszban társul hozzá az elismerésre és bizalomra vágyó védője, Grover, valamint a kalandokra ácsingázó, Athéné-lány, Annabeth. (Ez is olyan harry potteres felépítés – bár itt Annabeth nem Groverrel piszkálódik egyfolytában…)

A főszereplők...
Mindhárman kidolgozott karakterek, bár tartalmazzák az alapvető kliséket. (A karakter-leírások tartalmazhatnak spoilereket!) Percy a tapasztalatlan, ám a feladathoz felnőni kénytelen, dolgokba látszólag véletlenül, ám felettébb sorsszerűen belecsöppenő főhős, aki elmeséli a történteket. Mivel még csak tizenkét éves, nem kell nagy irodalmi bravúrokra számítani, ám így is élvezhető stílusban íródott a regény. Bátor, mindig kész megvédeni a barátait, gyakran bajba keveri magát, és szeretteiért mindent megtenne – talán csak a világ megmentését nem hagyná ki. Szóval, ő az ifjúsági-hőstörténet alapvető szereplője.

Annabeth, mint Athéné lánya, nagy tudással rendelkezik, ráadásul mindig igyekszik egy alapos és a célnak megfelelő tervet kitalálni. Ehhez társul az, hogy már évek óta nem hagyta el a félvér-tábort, így nagy kiképzést kapott és hatalmas kalandvággyal rendelkezik, amit azonban nem sikerült eddig kiélnie. Szomorú családi élete van; anyja, Athéné nem látogathatja, apja pedig nem akar hallani róla új családja védelmének érdekében. Emiatt éles a nyelve, amit nem egyszer alkalmaz Percy ellen.

Grover, főhősünk patás barátja, a szatír életmentő sok tekintetben hasonlít a Mulanból megismert Mushu-ra. Az ő feladata is az, hogy embereket védjen, ám ezt nem mindig tudja teljes mértékben teljesíteni – Percy esetében például ez fordítva alakult. És nem ez volt az egyetlen ilyen alaklom életében… Kissé kétballábas, néha hamar kétségbeesik, ám – szatír révén – szó szerint át tudja érezni azt, hogy mi játszódik az emberekben. Negatív tulajdonságai ellenére is fontos segítője lesz Percy-éknek, esélyt kapva rá, hogy megvalósítsa régi álmát…

...és a hőn szertett világ
A szereplőknél talán jobban megszerettem a világot. Alapjáraton rajongok az ókori görög világért, márpedig a könyvben megjelenő mitológiai alakok ennek szerves részei. Az író felhasználja a mitológiában található viszonyokat, viszályokat és szerelmeket, így jeleníti meg a szörnyeket (néha extra tulajdonságokkal felruházva őket – spoiler! – lásd a piros labdáért rajongó háromfejű kutyust, Kerberoszt vagy az olasz öltönyöket imádó, fizetésemelést követelő Kharónt). Az istenek is kapnak más tulajdonságokat, ám ezek beleillenek a róluk kialakított képbe (spoiler!): Árész például vad motorosként jelenik meg, akire gyakran jellemző a „többet erővel, mint ésszel”-életmód; és Percy apja sem öleli a fiát azonnal a keblére, mikor találkoznak, noha láthatóan kialakult benne valami szeretet-féle. Persze visz bele elképesztőbb módosításokat is az író; amerikai lévén hol máshol lenne az Olimposz, mint az U.S.A.-ban? Ám ezt is alá tudja támasztani észérvekkel, így nem tűnik erőltetettnek. Ráadásul már az első rész előrevetít fontos eseményeket, hagy elvarratlan szálakat, ám nem löki az ember orra elé a hatalmat és erőt gyűjtögető főgonoszt.

…Összegezve
Az egész könyvre jellemző valamilyen báj, egyik jelenete sem erőltetett, annak ellenére, hogy az elbeszélő csak tizenkettő, és ennek megfelelően használ szlenges kifejezéseket is. A regényt mindenkinek csak ajánlani tudom; mind cselekmény, mind háttértörténet szempontjából izgalmas és kidolgozott, a szereplői pedig szerethetők, az esetleges apróbb klisék ellenére is. Jó olvasást!

Kategória: Magánkönyvtárad egyik alapdarabja!

Agatha Christie: Éjféltájt – amikor azok a bizonyos szálak….

A regény célja – miért más, mint a többi?
Agatha Christie egyik a szokásostól kissé eltérő regényét tartaná a kezében az Olvasó, ha éppen tartaná. (Ami igen csak meglepne, hacsak nincs a monitorra meredő egyén közelében a kötet, hogy a cím olvasása után lekapja a polcról. De ezt erősen kétlem.) Ugyanis Christie ezzel a kötettel azt példázza, hogy a krimi nem a gyilkosság elkövetésével kezdődik. A kötet első fejezetében azokat az eseményeket vázolja fel, amik a későbbiekben befolyásolják a történések alakulását, még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy fél évvel a gyilkosságok megtörténte előtt kezdődik a regény és még akkor is, ha ezek az események nem tűnnek kiemelkedően fontosnak.

Az alaphelyzet – ki kibe szerelmes?
A második fejezetben az alaphelyzetet vázolja fel: egy házaspár férfitagja, Nevile Strange találkozik előző feleségével, aminek a hatására elhatározza, összebarátkoztatja a két Mrs Strange-t, az energikus és indulatos Kay-t, valamint az álomszerű és kifinomult előző nejét, Audrey-t. Ehhez a legjobb helyszín a gazdag rokon, Lady Tressilian háza, aminek közelében feltűnik Kay fiatalkori rajongója, Ted Latimer és Audrey gyerekkori barátja, Thomas Royde is, aki már évek óta szerelmes Audrey-ba, és úgy érzi, most jött el az ő ideje. Ehhez a csapathoz tartozik az idős és súlyosan beteg Lady gyakorlatias társalkodónője és házvezetője, Mary Aldin, aki szintén nem mentes az érzelmektől; valamint az öreg és sokat látott jogász, Mr Treves, aki egy történetet mesél el egy el nem ítélt gyilkosról, akit bárhol, bármikor felismerne – majd másnapra felmondja szíve a szolgálatot, egy tévesen kitett tábla miatt…

A nyomozó és a nyomozás – hogy is vannak azok a szálak?
Ám – természetesen – nem ez az egyetlen halál a könyvben; a nagy vagyont hátrahagyó Lady Tressiliant brutálisan meggyilkolják, és minden jel Nevile Strange-re, a vagyont örökölő rokonra mutat… Ekkor kapcsolódik be az eseményekbe Battle nyomozó, aki nem annyira híres, mint a stílusos Poirot vagy a törékeny, ám felettébb ravasz Miss Marple, de nem sokban marad el társaitól. Nyomozását nagyban segíti egy, fél évvel korábban öngyilkosságot megkísérlő fiatalember Angus MacWhirter, saját megérzései és az egyre kuszább, ám nem kibogozhatatlan szálak.

Márpedig szálak vannak rendesen. Szinte mindenki szerelmes valakibe, aki (látszólag vagy ténylegesen) szerelmes valaki másba; minden szereplőnek vannak vágyai és céljai, ám látszólag egyikőjüknek sem érdeke Lady Tressilian halála annyira, hogy ilyen tettet kövessenek el. Ennek ellenére Battle nyomozó az utolsó fejezetben sikeresen lerántja a leplet a gyilkosról, így az megkapja méltó büntetését, és a többiek – legnagyobb örömömre – az esélyt a boldogságra.

Ha az ember tudja, ki a tettes… dobja el a könyvet?
A krimit azonban nem tudom megítélni a legfontosabb szempontból: az alapján, hogy mit nyújt a nyomozás a beavatatlan olvasó számára, ugyanis nagy Agatha Christie-rajongó vagyok. Na ez nem azt jelenti, hogy nem tudok kellő mértékben elfogulatlan lenni, csak már a regény elolvasása előtt láttam filmen. (Csak egy aprócska észrevétel: emlékeim szerint Audrey pont azt a hatást váltotta ki a nézőből, mint az olvasóból.) Emiatt pontosan tudtam, ki a gyilkos, noha néhány szálat kihagytak a filmből, és nem is emlékeztem az indítékra. Ennek ellenére azt kijelenhetem, hogy ha az olvasó rá is jön, ki a tettes, mégsem éli meg elpazarolt időként az olvasást, erről Agatha gondoskodik.

Tökéletesen bele tud ringatni abba az „angol-történetről-van-szó”-hangulatba, ami sugárzik a regényeiből (még ha azok nem is mindig angol földön játszódnak), és amit annyira szeretek; valamint erre a könyvre fokozottan jellemző, hogy az olvasó azon gondolkodhat, hogy „ennek az eseménynek vajon mi köze lesz a gyilkossághoz?”. Ugyanakkor nem szúrja ki a szemünket az összes nyommal, nem tűntet fel minden később jelentős eseményt fontosnak; megmaradnak azok a bizonyos jelentéktelennek mutatott apró jelek is, amik a „rejtvényfejtés” élvezetét adják. Márpedig Agatha Christie nagyon ért ahhoz, hogy úgy bogozza össze a szálakat, hogy szinte kibogozhatatlannak tűnjenek – majd egy varázsütésre kibogozza azokat…

Kategória: Magánkönyvtárad egyik alapdarabja!