Alex Flinn: Beastly – A szörnyszívű, avagy Szépség és Szörnyeteg a XIX. században

Miért is olvastam el?
Az „is” szócska nem arra utal, hogy „minek kezdtem hozzá egyáltalán?!”, hanem csak arra, hogy „ennél többre számítottam”. Nem mintha a könyv rossz lenne. Viszont csináltak belőle filmet, amit Amerikában már le is adtak. Nem tudom, mennyire nagy durranás vagy, hogy mennyire fedi a könyvet (az előzetes alapján csak nagy vonalakban), de a szereposztás túl jó ahhoz, hogy B-kategóriás legyen (Mary-Kate Olsen, a HSM-es Vanessa Hudgens, aki remélem, jobb színész, mint a „legendás” musicalje idején és az Alex Rider-filmből, valamint a Vadóckából ismerhető Alex Pettyfer), és effektek terén sem nevezhető visszamaradottnak. Azt a két percet legalábbis elég jól összerakták ahhoz, hogy felkeltse az érdeklődésemet.

Nagy lelkesedésemben meg is szereztem a könyvet. ((Nálam alapvető szabály: ha tudok róla, hogy könyvből készült az adott film, a könyvvel kezdem – legalábbis többnyire. Higgyétek el, ezt így kell csinálni. Az esetleges kivételekért – köhömm… Interjú a vámpírral – nem vállalok felelősséget.)) Annak ellenére, hogy nem volt kiemelkedően jó ahhoz, hogy megfilmesítsék, lekötött annyira, hogy rövid időn belül befejezzem.

A történet
Napjaink New Yorkjában éli gazdag, külsőségekre koncentráló, felszínes kis életét a boldogság hiszemében Kyle Kingsbury. Híres televíziós bemondóként dolgozó apja minden kívánságát pénzeli addig, amíg nem kell két percnél hosszabb beszélgetést lefolytatniuk – ebben a két percben pedig nem győzi fiának hangsúlyozni, hogy minden a külső, a nélkül az ember nem mehet semmire a mai világban. Ilyen háttérrel nem is csoda, hogy fiából „szörnyszívű” lesz: a legnagyobb gondja, hogy éppen melyik „balfékkel” [sicc!] szórakozzon, elvigye a suli legdögösebb csaját a bálba és az, hogy ott herceggé válasszák iskolatársai. Röviden: felfuvalkodott kis hólyag, akinek egyetlen hobbija mások nyomorgatása.

Egyik ilyen gonoszkodása alkalmával a számára eddig ismeretlen és meglehetősen csúnya gót osztálytársnőjének ígéri meg, hogy őt viszi a bálba – hogy aztán ott pofára ejthesse, és egy jót röhöghessen. A bál napján azonban Kyle-nak nem sok kedve lesz röhögni: új házvezetőnője a dögös párja által kért méregdrága és feltűnő virág helyett fehér rózsát hoz, és ez jó pár perces hisztit és durcázást hoz ki a fent említett hölgyeményből a remélt smárolás helyett. Mikor a bálba érnek, Kyle kénytelen az útjába eső pénztáros lánynak adni a már két szirmát is elveszített gyomot (aki ennek ellenére Kyle számára meglepő módon örül), és a gót lányon sem nevethet annyit, mint remélte. Ugyanis egyáltalán nem úgy néz ki, mint akit megaláztak, ellenben mikor Kyle hazaér, megdöbbenve találja a szobájában – hogy nem sokkal később átkától sújtva olyan mennyiségű szőrt és karmot növesszen, amit egy vuki is megirigyelhetne, ám az emberek többsége nem ragaszkodna hozzá.

A boszorkány kétévnyi reményt ad Kyle-nak; ha azonban két év alatt nem sikerül új külsejével meghódítania valakinek a szívét, azt a lányt viszont szeretni és megcsókolni, örökre ilyen marad. Kyle néhány fölösleges próbálkozás után (úgymint netes ismerkedés, gyanta, plasztikai sebész, vudupap – egyszóval, minden, amit apuci vaskos pénztárcája lehetővé tehet) házvezetőjével, Magdával és új, vak, viszont a dolgokat annál jobban átlátó tanítójával, Willel apja hatására egy több emeletes luxuslakosztálynak álcázott börtönébe vonul. Szerencsére a boszorkány, Kendra valamiért a szívén viseli sorsát, így az általa ajándékozott varázstükrön keresztül Kyle megtalálja lehetőségét a szerelemre: a nagy szegénységben élő, drogos apa mellett szenvedő Lindát, egykori énje ellentétét. Sikerül magához beköltöztetnie a vörös hajú, könyvfaló, szeretetteljes lányt, aki mintegy utolsó rúgásként teljesen megváltoztatja az egykori Kyle-t. És boldogan is élnek – egészen addig, amíg Lindy haza nem megy ápolni drogoktól beteg, azt meg nem érdemlő apját…

Ami tetszett benne
Elsősorban a chates közjátékok, amik felvezetik az egyes nagyobb fejezeteket. Ezek során a magát SzornyetegNYC-nek nevező Kyle NemaLeannyal, Mr. Andersonnal, Brekivel és Grizzlysraccal beszélget a varázslatos, ám cseppet sem csodálatos átváltozásokról. NemaLeany a még átalakulás előtti kishableány, aki nagy reményekkel tekint a jövőben, hiszen egy boszorkány segítségével lehetősége nyílik arra, hogy emberként boldogan éljen szerelmével. Breki a megátkozott királyfi prototípusa, aki mellesleg ki nem állhatja a vizet, és békaujjaival nehezen megy neki a gépelés. Hogy ki Grizzlysrac nem teljesen tiszta, mindenesetre két lány között őrlődik, csak éppen medvealakban. Mr. Anderson nem változott át semmivé, de szakdolgozata révén behatóan tanulmányozta az ezekhez hasonló eseteket – dolgozatának címe: Az igaz szerelemből történő transzformáció hatásai, Grimm, LePrince de Beaumont, Akszakov, Quiller-Couch és Walt Disney munkássága alapján… Írnom sem kell (de azért megteszem), hogy az ötös vicces beszólásokat és aranyos – vagy kevésbé aranyos – utalásokat eredményez.

Szintén tetszett a XIX. századi környezet. Logikusak voltak Kyle kezdeti próbálkozásai, jó volt, hogy két ennyire magányos és emiatt hasonló embert két teljesen különböző élethelyzetből ragadott ki az átok, és a Kyle-ban végbemenő átalakulás is helyénvaló volt, hiszen mélyebb értékekre mutatott rá. Kyle megtanul lelassulni, már odafigyel az apróbb dolgokra is, türelmesen és szeretettel nevel virágokat és így közelít Lindához is, noha ez nagy erőfeszítésbe kerül neki, megtanul élvezetből tanulni és olvasni – olyan dolgokat tesz, amiket a kortársainak egy jelentős része már elfelejtett.

Lindában az tetszett a leginkább, hogy vörös hajú (ó, sorstársam!) és hogy, bár rettentően jószívű és kedves, nem naiv, valamennyire tud magára vigyázni. Ugyanakkor Will és Kendra személyisége jobban megragadott. Will humoros, lelkiismeretes, jó tanító és emberismerő. Kendra pedig kilép a tradicionális boszorkaszerepből, segít a főhősünknek, meglátja benne a jóra való hajlamot és gunyorosan rámutat az igazságra, ha kell. Mindketten üdítő színfoltjai voltak az amúgy hagyományos történetnek.

Ami viszont nem
Igazából jó történetről van szó, viszont nem igazán jól van tálalva. A szóhasználat, a mondatok és a felvonultatott események mennyisége szegényes, maga a nyelvezet nem tudott elvarázsolni. Olvasás közben egyszerűen azt éreztem, hogy „no, ez után a mondat után még kellene egy” vagy, hogy kicsit felpörgethetné vagy éppen lelassíthatná az eseményeket az írónő, hogy megteremtse a mű hangulatát.

A zárszó
Azon gondolkozom, hogy miért érezhetek így. Valószínű, hogy túl nagy elvárásokkal álltam a történethez, hiszen csak nagyszerű könyvből készítenek filmet. Viszont eredeti történeteket veszélyes újra feldolgozni – nagy bukás is lehet belőle; egyes szálak megtartanak, másokat megváltoztatnak, de az alapvető történeti ív ugyanaz kell, hogy maradjon. Egyszer elolvasni mindenesetre nem hátrány. Ki tudja, lehet, hogy később még visszatérek hozzá, és akkor megfelelőbb hangulatban kap el.

Kategória: Vedd ki, kérd kölcsön, érdemes elolvasni, bár beszerezni annyira nem!

Burdge bug, avagy a jövőbeli illusztrátorom bemutatója

Cirka fél évvel ezelőtt fedeztem fel magamnak a gondolatban már számtalanszor elképzelt, ám meg nem valósított regényem majdani illusztrátorát, Burdge bug-ot. E kiejthetetlen nevű, ám bűbájos rajzokat készítő hölgyemény a deviantart.com-on szorgoskodik legnagyobb örömömre.

Hogy mire fel ez a nagy lelkesedés? Először is, olyan regények szereplőit rajzolja, amiket én is szeretek. Vagy ha még nem, akkor az ő hatására biztosan elolvasom, és meg fogom szeretni. Másodszor a szereplőket mindig eltalálja, legyen szó a fiktív külsejükről, a mimikájukról vagy a kisugárzásukról. Percekig el tudnék nézni egy-egy nagyszerűen elkapott karaktert. Harmadszor, teljesen önálló, bármikor felismerhető, „burdge bug-os” stílusa van. Ezer közül megismerném. Negyedszer, imád párokat megrajzolni. Én pedig imádom a történetbeli párokat, legyen szó csókról, veszekedésről, félreértésről, zavarról, dühről vagy szenvedélyről.

Leginkább talán az első ok miatt szeretem. A Harry Potter kapcsán találtam rá, majd felfedeztem, hogy Alkonyatban is utazik. A Mia-Michael párosról (A neveletlen hercegnő naplója) készített rajzai feldobták a napomat. Amikor azt is észrevettem, hogy szereti az indokolatlanul elhanyagolt, ám általam annyira kedvelt könyvet, az Elátkozott Ellát, és nem restelli lerajzolni a könyvbeli (nem pedig a filmes) karaktereket, szívem szerint a keblemre öleltem volna. Ám új alkotásokat is megszerettem miatta: neki „köszönhetem” a Csontváros-trilógiát, részben a Percy Jackson-t és az éppen olvasási folyamatban lévő A burkot. Türelmetlenül várom, hogy megjelenjen magyarul a Hunger games meg az a regény, amiben a szárnyakkal rendelkező fiatalok vannak.

Ezt a tehetségének köszönheti. A rajzai szórakoztatók, s bár a stílusa kiforrt és éppen ezért minden művén visszaköszön, a szereplők egyediek és felismerhetők. Az arckifejezéseiket szinte mindig eltalálja, jól visszaadja az érzelmeiket, legyen szó idegességről, félelemről, szeretetről vagy örömről. Persze, neki is vannak kevésbé pazar rajzai, ám a megbabonázóakhoz képest csak elenyésző mennyiségben. Van mit tanulni tőle. (Pláne az olyan kétbalkezes lányoknak, akik már évek óta nem rajzoltak semmit. Leginkább nekem.)

Röviden, lányok (és romantikusabb lelkületű fiúk), akár szeretnétek jól rajzolni, akár nem, Burdge bug munkáiba érdemes belekukkantani. Az ott ragadással pedig már nem lesz gond. Nekem elhihetitek. Az egyik visszajáró vendége írja e sorokat…

A képek lelőhelye: Burdge bug

Philip Pullman: Külvárosi királynő, avagy politikai események szövevényes hálózata

Miért is csak most kezdtem bele?!
Még néhány hónappal korábban kaptam meg a nővéremtől ezt a könyvet. Mindketten szeretjük Philip Pullman Sally Lockhart-trilógiáját (illetve, én csak az első két kötetet – a harmadikat elvből nem olvastam el), és ez a regény annak a folytatása. Vagy legalábbis annak nevezhető – bár önálló történetként is megállja a helyét. Nem is értem, miért csak most vettem a kezembe – talán annak a tulajdonságomnak köszönhető, hogy a saját regényeimet lassabban olvasom el, mint a kölcsön kapottakat vagy kikölcsönzötteket. De ma végre elkezdtem. És be is fejeztem. Egyszerűen nem engedte, hogy letegyem.

A történet
Mint már említettem, a kötet önálló regényként is megállja a helyét. Három főszereplője van: a már előző részekből is ismert Jim, illetve Adelaide, valamint a már tapasztalt olvasók számára is ismeretlen Becky. Sally-nek csak egy apró mellékszerep jut, és a múltra tett utalásokat valamelyik szereplő mindig megmagyarázza, így a kevésbé szakavatott befogadók számára is érthető a történet. Vagy legalábbis annyira, mint a Pullman-rajongóknak.

Történetünk elején Becky Winter gyanútlanul, ám annál lelkesebben tart első tanítványához, hogy azt német nyelvre tanítsa. Ám rövid időn belül rá kell jönnie, a megismert Miss Bevan nem mindennapi lány. És ezzel egy időben arra is, hogy az oktatás nem éppen úgy fog zajlani, ahogy ő azt hitte. Mivel Adelaide a maga közönséges, ám szemtelenül okos valójában hercegné. Méghozzá éppen Becky szülőhazájának, Razkavia országának hercegnéje. Úgy, hogy ezt a fent nevezett területen senki sem tudja.

A reggeli döbbenetet rögtön követi egy másik: Adelaide férjét, Rudolf Strausst félreérthetetlenül megpróbálják eltenni láb alól egy pokolgép segítségével – közvetlenül az után, hogy megtudta: testvére, és egyben a trónörökös, valamint annak felesége merénylet áldozatai lettek.

Ezek után Rudolf kénytelen hazautazni, bemutatni a nem éppen makulátlan múltú újdonsült feleségét, és felkészülni a ráváró uralkodásra. Ám ezt nem teheti meg segítőtársak nélkül: szerencsére nem sokkal az eset előtt ajánlotta fel szolgálatait a magánnyomozóként dolgozó Jim Taylor. Jim végsőkig kitartó hűsége nemcsak saját becsületére, hanem gyerekkori ismerőse, Adelaide iránti gyengéd érzelmeire vezethető vissza. (Bár ez utóbbit csak az erre érzékeny Becky veszi észre, az érzelmileg akár felszarvazottnak is nevezhető férj nem…) Jim mellett Rudolf segítőtársaként jelenik meg egy idős és lojális házaspár, Thalgau gróf és neje.

E nem éppen mindennapi társaság – egy majdnem király, egy grófi pár, egy nem éppen kifogástalan modorú, éppen hogy csak nem királyné és egy úriembernek nehezen nevezhető, talpraesett ifjú – rövid időn belül Razkaviába is indul – Adelaide kérésére Becky társaságában.
Így az álmodozó, kalandokra vágyó lány végre megkapja vágyait. Tanárból tolmács lesz, diplomáciai események közvetítője, s az új királynő, Adelaide legfőbb bizalmasává és barátjává növi ki magát. Eközben Jim a helyi egyetemistákból hű információszerzőket és harcosokat verbuvál, és megpróbálja átlátni az udvar és az ország szövevényes kapcsolatait.

Hiszen az kiszámíthatatlan politikai erők végig a háttérben mozgolódnak: így lesz a nevenincs külvárosi Adelaide-ból, Razkavia királynője. Neki kell helytállnia mindennemű diplomáciai tapasztalat nélkül nemcsak két nagyhatalommal, hanem az ország vezetőivel szemben is. Még szerencse, hogy vele vannak barátai – hiszen ellenségekből akad bőven. És az ember sosem tudhatja, hogy éppen melyik álcázza jóakarójának magát…

Amiért egyszerűen megbabonázott
A regény szövevényes cselekményt jelenít meg: az olvasó sosem lehet benne biztos, mi minek a következménye, ki kinek az oldalán áll és mi a terve. S bár az író felfedi a háttérben sötéten kacagó ember kilétét, megmutatja, hogy milyen lelkesen mozgatja a kezében összefutó szálakat, az olvasó sosem tudhatja, ki található a szál másik oldalán. Még az aktuális személy sem mindig… Pullman egy olyan regényt írt, amely tökéletesen visszaadja a politika szövevényes világát (már ha vissza lehet adni egyáltalán), bemutatja, hogy mennyire kiszolgáltatott lehet nemcsak egy hétköznapi állampolgár, hanem maga az uralkodó is.

Ehhez hozzájárul az is, hogy nem próbál finomítani a dolgokon. Mikor elkezdtem olvasni, egy, ha nem is könnyed, de semmi képpen sem sokkoló történetre vártam. Ehhez képest árulás, halál, megtévesztő emberek, kiszámíthatatlan jövő jellemzi a három barát sorsát. És az egész valahogyan olyan mellbevágóan naturálisan jelenik meg, bár nem a szó hétköznapi értelmében. Pullman nem kis feszültséget teremt azzal, hogy szenvtelenül írja le a történéseket, annak ellenére, hogy az egyes szereplők érzelmeit pontosan megjeleníti. És az utolsó néhány oldal… Az emberben felötlik a kérdés: „Ez a vége?!”.

Azonban volt olyan is, ami nem tetszett
Nagy hatással volt rám a Külvárosi királynő. A szereplők szerethetők, a piszkos politika megrendítő. Ennek ellenére volt benne két olyan dolog is, amik nem tetszett. Becky a szívemhez nőtt a könyv végére – s bár nagy lelki és szellemi támogatást nyújtott a szereplőknek, elsősorban Adelaide-nek, mégis sokszor nélkülözték, kicsit talán le is nézték a karakterek és úgy érzem, néha maga az író is.

Lehet, hogy ez a miatt van így, mert Jim maga volt a cselekvő ember, aki szerelméért mindet megtesz, s olyan hihetetlen kisugárzással és erővel, hogy az mindenképpen kiemeli a hétköznapi jellemek sorából. Adelaide pedig nagy elszántsággal és sikeresen igyekezett megfelelni királynői feladatainak; a közönséges lányból rövid időn belül mások által megbecsült és azokra hatással lévő erőskezű uralkodónő lett. Két ilyen egyéniség mellett nehéz lehet különösebben kimagaslónak ábrázolni még egy szereplőt úgy, hogy azt mások is elismerik. Mégis – engem ez néhol kifejezetten zavart. Mert ő is ugyanazokon ment keresztül, mint a másik kettő, ugyanolyan állhatatosságról tett tanúbizonyságot, nélküle a többiek nem jutottak volna semmire.

A másik dolog nem tudom, a fordító, a szerkesztő vagy az író hibája-e (esetleg az én felfogási képességeimnek köszönhető). Néhol ugyanis az író úgy használ többes számot, hogy az az ige, legalábbis a körülmények alapján egy személyre vonatkozik, vagy esetleg többre, de csak indokolatlanul későn derül ki, kit takar még a többes szám. Ez néha megakasztotta az olvasást, ám semmi képpen sem annyira, hogy ne tudjam élvezni a könyvet.

Zárszóként
Hiszen olyan regényről van szó, melyet szívesen tudnék saját alkotásnak – bár korántsem vagyok biztos benne, hogy ennyi ellentétes szándékot és indítékot ki tudnék találni, azok hatásáról és a folyamatosan pörgő cselekményről már nem is beszélve. Az én szakterületem inkább a szerelmi szálakra koncentrálódik. Szerencsére, azokból is van. Ha nem is bőven, de mindenképpen elegendően.

Kategória: Magánkönyvtárad egyik alapdarabja!

Megint 17, avagy Zac Efron és a nagy meglepetés

Miért néztem meg?
Sosem voltam nagy Zac Efron rajongó. Nem tartom kifejezetten helyesnek, bár csúnyának sem nevezhető természetesen. Nem gondolom tehetségesnek sem, sőt a High School Musical második részébe belenézve leginkább a hányinger kerülgetett tőle. Emiatt lepett meg annyira, hogy ebben a filmben jól játszott. És pont emiatt, a maga ficsúr módján még helyesnek is láttam.

A filmet magát véletlenül néztem meg. Olyan tekintetben véletlenül, hogy egy időben valósággal rá voltam kattanva a youtube-on található előzetesekre. (A youtube igazán hasznos kis eszköz.) Ekkor láttam jeleneteket ebből a filmből, és határoztam el, hogy megnézem. Pár hónappal később a kezembe is akadt, s mikor szükségem volt egy jó vígjátékra, megnéztem. Nem is kellett csalódnom benne.

A történetről
Mike O’Donnell (Zac Efron és Matthew Perry) a gimi egyik legmenőbb sráca. Imád kosarazni, szerencsére tehetséges is benne, így nagy esélye van egy egyetemi ösztöndíjra. A suli egyik legcsinosabb csajával, Scarlettel (Allison Miller és Leslie Mann) jár, fülig szerelmesek egymásba. A legjobb barátja, Ned (Tyler Steelman és Thomas Lennon) egy kissé problémás, mivel sosem tartozott a közkedvelt srácok körébe, inkább a céltábla szerepét tölti be, ennek ellenére kitartanak egymás mellett jóban-rosszban. Mike tökéletes élete akkor omlik össze, mikor kiderül: Scarlett teherbe esett. Főhősünk lemond a jövőjével kapcsolatos álmairól, hogy szerelmének segíthessen – és hogy aztán majdnem húsz évvel később legjobb barátja lakásában tengesse napjait. Ugyanis Mike-nak nem sikerült kiheverni azt, hogy fel kellett adnia a kosaras és egyetemista jövőjét, így sem a férj, sem az apa szerepét nem tudja sikeresen, vagy akár csak megfelelően betölteni. Gyerekei, Maggie (Michelle Trachtenberg) és Alex (Sterling Knight) keresztülnéznek rajta; Scarlett, bár még szereti, már nem bírja elviselni.

Ebben a katasztrofális helyzetben jelenik meg Mike volt gimnáziumában hősünk angyala egy takarító képében – hogy visszaváltoztassa tizenhét évessé, megadva neki az esélyt a boldogságra. Ezt Ned, Mike legjobb barátja kezdetben nem fogadja nagy örömmel, egészen addig, amíg meglátja volt gimnáziumok új igazgatónőjét… És beindulnak az események. Miközben Ned bőszén udvarol az igazgatónőnek, Mike, immár Markként és Ned potyagyerekeként, kénytelen helytállni a gimiben, rendbe tenni fia és lánya korántsem rózsás helyzetét, és megakadályozni a mit sem sejtő majdnem ex-neje bepasizási lehetőségeit.

Márpedig egy a magabiztosságnak csöppjével sem bíró fiút (ez lenne Alex) nehéz felrázni úgy, hogy azt is meg kell előzni, hogy az ember lánya (ez lenne Maggie) egy olyan srácnak adja oda magát, aki egyáltalán nem érdemli meg. Közben persze fellángolnak a régi érzelmek, és Mike (akarom mondani, Mark) nem egyszer nehezen tudja megállni, hogy ne kezdjen ki újdonsült „haverjának”, Alexnak az anyjával… Ráadásul még Mike (Mark) „apja” is hajlamos beégetni őt, ha az igazgatónő halló-, illetve látótávolságon belül kerül…

Ami tetszett
Ez a cselekmény természetesen nem egyszer komikus helyzeteket és párbeszédeket eredményezett a film során. Többször is azon kaptam magam, hogy hangosan felnevetek a szereplők próbálkozásain. A humoruk nem volt az amerikai vígjátékokra gyakran jellemző módon taszító, sőt kifejezetten kellemesnek találtam.

Zac is jól játszott, kifejezetten szerethető volt, ami a HSM-beli szerepe után eléggé meglepett. Itt is hasonló karaktert hozott, a kosaras szépfiút, aki attól függetlenül, hogy menő, kedves az „elesettekkel” is (hiszen milyen lenne már egy „gimis amcsi film” hierarchia nélkül?...). Azonban a fent említett komikus szituációk és az abból származó beszólások sokkal emberibbé tették, nemcsak egy üresfejű szépfiúvá.

… és ami nem
Mint a filmek nagy részének, ennek az alkotásnak is voltak gyenge pontjai. Egy idő után, már túlzásba vitték az igazgatónő és Ned szerelmi szálát, némely hozzájuk tartozó poén gyengére, sőt néha gusztustalanra sikerült. Túlzottan erőltetetten próbálták meg furcsának, különcnek beállítani Nedet, és így gyakorlatilag egy balféket csináltak belőle. Ez a karaktertípus gyakori eleme a hasonló amerikai filmeknek, holott ez a film a saját lábán is megállna. De hiába: semmi sem lehet tökéletes.

Végeredményben
Egy átlagos amerikai vígjátéknál többet adott a Megint 17. Teljesen ellazultam, miközben néztem, sokat röhögtem, fel sem tűnt, és máris vége volt. Bár a történet alapsémája elcsépeltnek tűnik (a múltbeli énjének helyzetébe kerülő, életével elégedetlen karakter gyakran megjelenik a filmtörténetben), azzal a húzással, hogy a szereplő a jelenkorban marad, és úgy kell megküzdenie a boldogságért, feldobja a történetet. Mindent összevetve, nem volt hiányos a film, kihozták belőle azt, amit csak lehetett. Csak egy dologra lettem volna még kíváncsi a happy end után: hogyan magyarázta meg a gyerekeknek Scarlett és Mike Mark „eltűnését”? Ezt a rendezők már a néző fantáziájára bízták.
Talán jó is így…

Dido: No Angel, avagy a szerelem hangjai

Igen, elismerem, 1999-es album, szinte már porosodik. Illetve, porosodnia kellene, ha nem lenne ilyen jó. De én nem hagyom. Csak azért is ezt hallgatom.

Dido hangja valamilyen teljes megnyugvást és feloldódást nyújt, olyan mintha az ember beülne egy kellemesen meleg, illatos fürdőbe. Csak Dido hallgatása közben használhatok elektronikai cikkeket is – így például írhatom ezt a bejegyzést. Dupla élvezet.

Olyan kifinomult hangja van ennek a nőnek! Egyszerre szomorú és édes, megnyugtató és felkavaró. Tökéletes aláfestés egy szerelmes történet megírásához. Nem csak Dido hangja szép; maguk a számok is úgy vannak hangszerelve, hogy illeszkedjenek hozzá. Nem vagyok egy zenei zseni, de felismerem azt, hogy mi tetszik, hogy mi a jó. És ez az album az – nincs is olyan szám, amit nem szeretnék. Csak olyan, amit még annál is jobban szeretek.

Ilyen például az Igazából szerelemben is felhangzó Here With Me (az után az emlékezetes jelenet után hallhattátok, amikor Keira Knightley véletlenül rájön a férje legjobb haverjának érzéseire aközben a bizonyos videó nézése közben). Másik nagy kedvencem az All You Want, az Isobel, a többi hangulatától kissé eltérő Honestly OK, a Slide, a Take My Hand… mint már említettem, nincs olyan, amiért ne rajonganék.

Csak hallgassatok bele, ti is imádni fogjátok!

A CD-n található számok listája:
1. Here With Me
2. Hunter
3. Don't Think of Me
4. My Lover's Gone
5. All You Want
6. Thankyou
7. Honestly OK
8. Slide
9. Isobel
10. I'm No Angel
11. My Life
12. Take My Hand - (bonus track)

Street dance (3D), avagy izzadás csapzott haj nélkül

Hogy kezdtem el nézni?
A napokban láttam a Street Dance-et. Már jó ideje tánchiányom volt, amit egy táncos film megnézésével próbáltam kompenzálni. Nem sikerült, ez persze várható volt. Ha az ember lát egy adag jó táncost, neki is menten ropni támad kedve, leginkább ugyanolyan ügyességgel, mint azok a profik, akik a képernyőn pörögnek (ami természetesen lehetetlen). De a film maga szerencsére nem volt rossz, úgyhogy nem tekintettem kárba veszett időnek azt az egy óra harminc perc két másodpercet, amit a megnézésével töltöttem.

A történet
Sok tekintetben hasonlít az elődjeire (gondolok most a Step up sorozatra), de néhány dologban el is tér tőle. Történetünk főhősnője, Carly (Nichola Burley) azért jött Londonba, hogy street dancet táncolhasson (a film címe után ez nem olyan meglepő…), és ehhez meg is találta a megfelelő csapatot. Ennek a csapatnak a vezetője, Jay (Ukweli Roach) hamarosan Carly barátjává „nőtte ki” magát (vagy inkább fordítva...). A csapat minden álma, hogy megnyerjék a street dance bajnokságot, ennek az útjába legfeljebb csak az egyik ellenséges csapat állhat – egészen addig, amíg Jay ki nem száll a csapatból, és Carly-ra nem hagyja a csapat vezetését, öt héttel a döntő előtt.

Innentől kezdődnek a problémák: a csapatnak nincs pénze terembérletre, így lehetőségük sincsen a gyakorlásra, márpedig ez nagy érvágás. Carly fejébe szakad minden, a terem-problémától kezdve, a csapat majdnem-szétesésén át, Jay „szünetet kéne tartanunk”-bejelentéséig. Carly azonban egy szerencsés véletlen folytán összeismerkedik az érzelmek nélkül táncoló balettosokat oktató Helenával (Charlotte Rampling), aki felajánlja ingyen használatra az egyik termüket – bizonyos feltételek mellett. Így a street dancesek végül a mélyen lenézett balettosokat kénytelenek oktatni, Helena reményei szerint elsősorban szenvedélyre. Ez természetesen egyik csapatnak sem tetszik, de nincs mit tenni, másképp nincs döntő és az iskola is lemondhat a támogatásról és a Royal Ballett-ról.

Miben nyújt újat?
Bár a történet nagyon sokban hasonlít az elődeire (például könnyen kiszámítható, mikor ad okot egy kis tánc-bemutatóra a cselekmény), mégis voltak benne, ha nem is megdöbbentő, de váratlan fordulatok. (Gondolok itt például Eddie (George Sampson), a tizenöt éves kissrác húzására.) A Helena szerepére kiszemelt színésznő szimpatikus, jól játssza a kifinomult, de újítani vágyó oktató szerepét, a mellékszereplők pedig jól visszaadják a fintorgó balerinák/street dancesek stílusát.

A táncok is tetszettek (bár a Step up 2-ben láthatóak talán jobbak), érdekes hangulatot kölcsönzött a balett és a street dance vegyítése, a táncosokon látszott, hogy nem ma kezdték, az előforduló humoros elemek pedig valami újat nyújtottak az elődökhöz képest.

Mi volt az, ami nem tetszett?
A két főszereplő Carly és (a még nem említett balett-táncos) Thomas (Richard Winsor) is szimpatikus, bár Carly talán többször hisztizik be a kelleténél. Az biztos, hogy a színészek választása – szerintem – nem volt éppen főnyeremény, valahogy mindkettő olyan jellegtelen, bár maguk a karakterek kedvesek és szerethetők, néha pedig aranyosan szemtelenek. Carly szinkronhangja pedig egyáltalán nem tetszik, túl magas frekvencián nyivákol az én ízlésemhez. Hosszú távon persze mindenhez hozzá lehet szokni, de nem ez az elsődleges szempont valami megalkotásakor. Ezen kívül már csak egy kifogásolni valót találtam a filmben: hogy van az, hogy a próbán mindenhol (értsd: has és hát) izzadó Carly haja kifogástalan, mint ami hírből sem ismeri a csapzottságot?

Az összegzés
Mindent összevetve nem ez lesz életem Nagy Filmje, de ajánlom mindenkinek, aki egy könnyű esti szórakozásra vágyik, feszes balerina pasikkal (a néger balett-táncos egy igazi izomkolosszus!) és tánccal megspékelve.

Gossip girl – A pletykafészek, avagy rongyrázás jól tálalva

Bevallom őszintén, a promoképek alapján sosem volt szimpatikus ez a sorozat, mivel úgy gondoltam, fölösleges rongyrázást (jobb szó nem jut rá az eszembe) mutat a tinédzsereknek, azt, hogy az élet lényege a szép és garantáltan méregdrága ruhák, az XS-es ruhaméret és a féktelen bulizás meg minden, ami ezzel jár. Ráadásul jó öt évvel idősebbek a színészek a szerepektől, amiket eljátszanak, és ez nyilván kisebbségi érzést kelthet egy kamasz lányban. Aztán véletlenül belenéztem, és leragadtam nála, és viszonylag rövid időn belül megnéztem az egész első évadot, noha ez többnyire egyáltalán nem jellemző rám.

És rájöttem, hogy nem is olyan rossz, mint gondoltam, sőt. Oké, a „rongyrázós” dolog benne van, és nem mindig mutatja a legjobb példát a fiataloknak, ráadásul még az ember szíve is sajog, ha egy jó ruhát lát (bár ez utóbbi sok sorozat esetében jellemző – még olyanokéban is, mint a sci-fi Firefly!). A történet a New York-i Upper East Side felső tízezerének életét mutatja be, ott is főképp a gimisekre helyezve a hangsúlyt. Ennek meg van az a hátránya vagy előnye, kinek hogy tetszik, hogy néha eléggé vad bulik jelennek meg a képkockákon, töménytelen piával és esetenként drogokkal meghintve – azonban ezt sikeresen ellensúlyozzák a karakterek és a tényleges történet.

A sorozat világán belül az eseményekről az úgynevezett Pletykacica tájékoztat minket, aki ugyanúgy narrátori posztot tölt be, mint a Született feleségekben Mary Alice Young. Emellett ő az a titokzatos személy a sorozatban, aki minden pletykát ismer, sőt közzétesz a blogján, amit persze mindenki lelkesen olvasgat, és nem egy ember tippeket is ad neki, hála a kamerás mobiltelefon korszakának.

Az események akkor indulnak el és be, amikor a fél éve hirtelen eltűnt Serena van der Woodsen az Upper East Side-i körök egy leghíresebb szőkesége visszatár a középiskolába. Régi barátnőjét, az aktuális „méhkirálynőt”, Blair Waldorfot eléggé érzékenyen érintette barátnője hirtelen és búcsúkönnyek nélküli eltűnése – és még dühösebb lesz, amikor kiderül, hogy Serena az után lépett le, hogy lefeküdt a barátjával, Nate Archibalddal. Részben ezért, Serena igyekszik elkerülni a felsőbb köröket, és összeismerkedik Dan Humphrey-val, akinek titkon már rég óta tetszik a lány, viszont, ösztöndíjas lévén, sosem tartozott a köreibe. Esetleges találkájukat félbeszakítja, Dan húgának, Jenny-nek, a feltörekvése; egy Blair által rendezett bulin rámászik a sorozat ügyeletes csajfalója, Chuck Bass, és nem is hagyja békén addig, amíg Dan le nem kezeli egy jobbegyenessel…

Ez az első rész felületes összefoglalója, ami kutatásaim alapján (értsd: elolvastam a boltban az utolsó oldalt…) az első Bad girl kötetet foglalja össze – ugyanis ez a sorozat könyvadaptáció, bár nem egyszer azt hallottam, hogy kivételesen nem a könyv sikerült jobban, így nem is szándékozom elolvasni egyhamar. Mindenestre a sorozat nagyon tetszett, és ez a karaktereknek köszönhető.

Hat kamasz főszereplő van, akikhez később csatlakozik még egy lány. Mindegyiket szeretem, bár megvannak a kedvenceim, annak ellenére, hogy mindenkinek van valamilyen személyiséghibája – de mégis ki lehet tökéletes? Spoiler-veszély közeleg!

Az egyik nagy kedvencem Serena (Blake Lively – a Négyen egy gatyában Bridget-je), a visszatért „tékozló fiú”, aki megbánta bűneit. Miután fél évet internátusban töltött, úgy döntött, visszajön az Upper East Side-ra; ebben nagy szerepe van a depressziós öccsének. Serena alapvetően kedves lány, aki mindig nevet, ha csak lehetősége van rá (Dan egyszer meg is jegyezte, hogy úgy kacag, mint egy ötéves), megnyerő a stílusa, és mindent megtenne szeretteiért, a terhességi teszt vásárlásától egészen addig, hogy egy hivatalos eseményen nem tagadja, hogy drogelvonón volt – noha csak a depressziós öccsét látogatta meg a kórházban. Emellett vicces és magabiztos, röviden a Szerethető Karakter, egyedül a nem éppen patyolatiszta múltja az, ami folyamatosan kísérti; ez sokszor a Dannel való kapcsolatát is veszélyezteti.

Dan Humphrey (Penn Badgley) a másik nagy kedvencem, szeret olvasni és írni, nagyon okos, nincs oda az Upper East Side-i „rongyrázásért”, egyedül a jövője érdekében választotta azt a nívós sulit, ahová mások a pénzük és a családjuk révén bekerülhettek. Emellett javíthatatlan romantikus (bár szerencsére nem a telecsöpögtettem-egy-kádat-módon), odafigyel a körülötte élőkre, még a látszólag egyáltalán nem kedvelt Blairnek is segít. És még a humora is fantasztikus – rajta nevettem a legtöbbet a sorozat alatt. Egyetlen hibája az, hogy könnyen elítéli elsőre az embereket, de hajlandó változtatni a véleményén, azonban nehezen tud megbocsátani azoknak, akik nem úgy viselkednek, ahogy szerinte kéne.

Jenny Humphrey (Taylor Momsen – emlékeztek még a Grincsből az aranyos szőke kislányra? Na ő az.) a feltörekvő elsős, akinek minden vágya, hogy bekerüljön az elit rétegbe, és ezért mindent meg is tesz. A kezdeti „ott segítek, ahol tudok”-típusú talpnyalás, a későbbiekben még súlyosabbá válik, ám hála a jó neveltetésnek, és annak, hogy Jenny igazából rendes lány, meg is bánja tetteit. Nagy érzéke van a divathoz és a varráshoz, ezzel kompenzálja azt, hogy nem tudja azokat a ruhákat megfizetni, amiket iskolatársai; emellett örökölte azt a humort, amit Dan is, így rajta is jókat lehet szórakozni, pláne mikor testvéri szeretetből Dan agyát húzza. Ami engem meglepett vele kapcsolatban, hogy sokkal talpraesettebb, mint az elején látszik; ha meglenne hozzá a pénze, még Blairt is „kiütné a ringből”.

Chuck Bass, mint már említettem, a sorozat Casanovája, akinek az élete a bulik és a csajok körül forog, és látszólag egy cseppnyi felelősség nincs benne. Ha kell, akkor csal vagy hazudik (lopnia nem kell, ahelyett fizet…), így mindig eléri célját. Látszólag mentes az érzelmektől, de ahogyan az már csak lenni szokott, a látszat nem mindig felel meg a valóságnak. Egy idő után érzelmeket (bizony!) kezd Blair iránt táplálni, és minden követ meg is mozgat érte, noha a lány Nate-be, Chuck legjobb barátjába szerelmes. Emellett van még egy emberi vonása: a barátaiért mindig kiáll (hacsak nem a saját érdekeit sérti vele, természetesen). Minden negatív vonása ellenére kedvelem a srácot, bár a való életben az első pillanatban kiborítana, a másodikban leütném, a harmadikban pedig futnék a haragja elől. A színész, Ed Westwick, nagyon jó választás volt a szerepére; a görbe orrával és sötét szemével tökéletesen visszaadja a gátlástalan selyemfiút.

Blair Waldorf (Leighton Meester) élete tökéletes, és a lány az a típus, aki, ha az ellenkezőjét észleli, szimplán felveszi az szemellenzőjét, és úgy tesz, mintha nem látna. Azonban ha nagy a baj, kiveszi a fejét a strucc-lyukból, és tesz ellene, a legmanipulatívabb eszközöket bevetve, amiket csak ismer. Kapcsolata az emberiséggel kissé kacifántos: szinte mindenkit az alattvalójaként kezel, gyakran szarkasztikus mondatokkal sértegetve a körülötte lévőket; megint máskor leveti az uralkodónői jelmezt és bizonytalanabb, mint bárki más, ráadásul úgy viselkedik, mint egy ötéves (születésnapi kívánsága például az, hogy kapja vissza Nate-et). Hihetetlenül érzékeny, de igyekszik nem mutatni; szeretteihez nagyon ragaszkodik, próbál segíteni is rajtuk, a maga blaires módján. Mindent összevetve, ő már nem ragadott meg úgy, mint a fentiek, de nagyon sokan szeretik.

Nate Archibald (Chase Crawford) a legkevésbé karakteresebb karakter a sorozatban. Ő a sportos helyes fiú, aki Blairrel jár, látszólag harmonikus a családi élete; azonban sokáig Serenát szereti, és csak a családi vállalkozás kedvéért és szülei könyörgése miatt jár Blairrel; és a családja sem az a tökély, aminek látszik – apjának pénzügyi- és drogproblémái vannak, és ez sok gondot okoz. Nate is az a típus, aki igyekszik mindenkihez kedves lenni, de a család-barátnő-problémán kívül egyelőre nem sokat látok benne.

Hozzájuk csapódik Vanessa (Jesssica Szhor), Dan gyerekkori barátja, akinek szintén jó a humora (úgy tűnik, Dan vonzza az ilyen embereket), határozott a személyisége, és ő a történet legerkölcsösebb szereplője, aki, ha nem érzi jogosnak, a kapott pénzt sem magára költi el, noha neki lenne a legnagyobb szüksége rá. Kedves, de csak akkor, ha vele is kedvesek, amúgy kíméletlenül visszavág.

Mellette fontos szerepet kap még Serena öccse, Eric (Connor Paolo) is, aki egyszer öngyilkosságot próbált elkövetni, ezért kezdetben anyja lakat alatt tartja, amit nem visel valami jól. Egy idő után azonban kialakul közöttük a bizalom, így iskolába is járhat. Bölcsebb, mint nővére, nem ítéli el az embereket (még Chuck-ot sem), és depresszióján kívül még egy nagy titkot rejteget…

A kamaszokhoz természetesen járnak szülők is. Én két szülőt szerettem meg igazán: Serenáék anyját, Lilyt (Kelly Rutherford) és Danék apját, Rufust (Matthew Settle). Rufus az utóbbi időben egyedül neveli gyerekeit, legtöbbször jól ki is jön velük. Dant úgy ismeri, mint a tenyerét, egyedül a kamaszodó Jenny okoz neki fejfájást, hiszen nem mindig érti meg a lány státusz- és divatmániáját. Ennek ellenére a sorozat Idilli Család pillanatainak nagy részék ők produkálták, nagyon aranyosak együtt. Rufusszal ellentétben Lily kifinomult és visszafogott, aki kezdetben nem érti meg magát gyermekeivel, de a későbbiekben nyitnak egymás felé, amiben nagy szerep van annak, hogy kiderül: ő sem volt mindig kisangyal, sőt.

Húsz évvel ezelőtt ugyanis Rufusszal és a rock zenekarával járta a világot, olyannyira, hogy ő készítette a zenészről a leghíresebb képet is, és már a közös életüket tervezgették. Így mikor Rufus és Lily újra találkoznak (mivel Lily sérelmezi, hogy Rufus fia „rátapadt” a lányára…) azonnal felszínre törnek a régi érzelmek, noha Rufus a házasságát szeretné megmenteni, Lily pedig Chuck apjával közös kapcsolatát szeretné elmélyíteni. Ennek ellenére beindul az a bizonyos kémia és a Sors is folyamatosan egymás mellé sodorja őket – a legnagyobb örömömre.

Azt hiszem, a bejegyzés hosszúságából is láthatjátok, hogy mennyire szeretem a szereplőket és a sorozatot, minden esetlegesen felróható hibája ellenére, bár nagyon-nagyon félek, hogy elrontják a folytatást, és valami borzalmas katyvasz lesz belőle, amiben senki sem azzal van, akivel kéne, vagy nem úgy viselkedik, ahogy kéne. Imádkozzatok velem, hogy ne így legyen!