Megjelent egy novellám

A másik blogomon mindig olvashatjátok, miket írok éppen, azonban az egyik novellám meg is jelent az ÚjNautilus honlapján. Ez az Indiántánc, aminek folytatást is tervezek, sőt, a második fejezetét már meg is írtam, a többi meg formálódik a fejemben. Mivel most kényszerszabadságon vagyok, hála egy lépcsőnek, úgy tervezem, írok a héten sokat. Szent meggyőződésem, hogy legalább egy fejezetet fogok is.:D

Addig is, olvassátok a régebbieket, és írjatok véleményt!

Páran párban, avagy Szex és New Yo… izé, Moffat

Moffat újra alkot[1]… Ezúttal sitcomban, méghozzá nagyot. A Coupling, azaz Páran párban 28 résznyi szórakozást, visszafoghatatlan vihogást és a női-férfi gondolkodásmód bemutatását ígéri. Kicsit olyan, mintha a Jóbarátokat kevertük volna a Szex és New Yorkkal, hogy aztán hozzáadjunk egy adag tesztoszteront.

Adva van hat, harminc év körüli ember, három férfi, három nő. Az egyik férfi szakítani szándékozik a barátnőjével, míg az egyik nő a barátjával. Véletlenül egymásba botlanak, aminek randi lesz a vége. Ám a férfi még mindig nem szakított előző barátnőjével… Ez a kis apróság adja az első rész konfliktusát, hogy aztán a szálak, amik a szereplőket kötik össze, tovább bonyolódjanak.

Na, nem kell egy eltűnt rokonokkal és félvak, ám gyönyörű főhősnőkkel tarkított szappanoperára számítani, a Coupling úgy mutat fel igazságokat az emberi kapcsolatokról, hogy közben nem veszi magát teljesen komolyan – és így lesz sikeres. Humoros szituációkban ágyazza a férfi és a női gondolkodásmód közötti különbségeket (elképesztő, hogy ugyanazt a történetet mennyire másképp adják elő, sőt látják az eltérő nemű karakterek), tudjuk, hogy egy sit-comról van szó, mégis hiteles, a történetbe ágyazott közönségnevetésekkel együtt. Ez valószínűleg azért van így, mert állítólag Moffat sok mindent a saját kapcsolataiból merített, a szereplőket saját ismerőseiről mintázta.

A karakterek szerethetők, nem merülnek ki az évadok során (bár a negyedik évadban Steve folyamatos rinyálása kissé kiborító), ebben is a Jóbarátokra emlékeztetve a nézőt. Szerencsére a jellemük csak apró vonalakban hasonlít: a dilis Jane például Phoebe-re emlékeztet. A többiek viszont annyira nem juttatják eszembe „amerikai megfelelőjüket”, a kvázi főhős, Steve nagyszabású monológjairól híres (Moffat kiegészítő állítása szerint, bár ez a sorozatban nem hangzik el, Steve író). Barátai közül Jeff a balfék, aki mindig alkot valamilyen kifacsart és elképesztő teóriát; Patrick pedig a nőcsábász, aki valahogyan nem tudja kezelni a nők érzelmi aspektusait (míg másokat igen…). Steve szerelme, Susan a kedves, mindenki által vonzónak talált, határozott nő; neki a legjobb barátja a folyamatosan az öregedés és a növekvő hátsóméretek miatt aggódó Sally. Jane-nel együtt ők alkotják az alaphatost, azonban az utolsó évadban Jeffet lecserélik egy hasonlóan göndör hajú és balfék szereplőre, akinek csak a neve más.

A sorozat egyik legjobb vonása az, hogy Moffat stílusa és módszerei áthatják. A Doctor who-ban is jellemző, hogy egy-egy eseménynek később lesz jelentősége, ezt a fél órás Coupling-részekben is alkalmazza. Van, hogy valaminek a kimenetét látjuk, és csak utána az eseményeket; van, hogy ugyanazt az eseményt több szempontból látjuk (férfi vs. női agy); megint máskor pedig több, párhuzamosan futó és egymásra ható cselekmény-részletekből áll össze a frappáns kép.

A sorozat egyetlen hátránya az utolsó évad. A már említett szereplőcsere teljesen felesleges volt szerintem, ha a színész le is mondta Jeff szerepét, akkor is maradhatott volna ugyanaz a karakter, hiszen jól láthatóan teljesen ugyanarra a típusra építették fel a jellemét, olyannyira, hogy még az új színész is hasonló. Nem mondom, hogy biztosan ez a szereplőcsere tehet mindenről, de tény, hogy az utolsó évad kicsit kifullad az előtte lévőkhöz képest. (Márpedig a harmadik évad egyenesen fenomenális, az a kedvencem.) Ráadásul nem lehet a harmadik évad után befejezni a nézését, egyrészt, mert hasonló színvonalra számít (és esetenként kap) a néző, másrészt, mert nem minden szereplőnek varrták el a sorsát. Ennek ellenére a negyedik évadban Steve szinte csak nyavalyog, Jeff jövőjét pofátlanul félredobta az író, egyedül Sally és Patrick karakteréből tudott valami igazán Moffat-szintűt produkálni.

Ennek ellenére messze túl jó sorozat ahhoz, hogy kihagyd: akár nevetni akarsz, akár a szex-szerelem nagy és nem annyira nagy kérdésein agyalni, a Coupling előtt a helyed. Ha már kívülről fújod Carrie-ék szövegeit, kétszeresen – Steve biztosan más monológot ad elő, mint a híres divatdiktátor…

---

[1] Ami azt illeti, nem egészen újra, mintsem hamarabb, ez a Doctor Who előtti projektje volt, 2000-2004 között futott.

Marley és én, avagy kutya, rumli – élet

Két óra, négy idegesítő reklámblokk és három pzs után kijelenthetem: a Marley és én tízből tízes film. De legalább kilences. Egyszerre szórakoztat és hat meg, ugyanakkor elgondolkoztat, olyan témákat vet fel, amelyek részei a mindennapjaidnak, mégis egyedi – talán éppen emiatt.

Mivel a film 2008-as, valószínűleg ismerős a cselekmény, sőt az is lehet, hogy már láttad a filmet. Egy házaspár életét mutatja be. Történetünk elején Jenny és John új városba költöznek, ahol megpróbálják megvalósítani álmaikat, Jenny tervei között a gyerekvállalás is szerepel. John azonban még nem érzi késznek magát az apaságra, így barátja tanácsára beszerez feleségének egy kiskutyát, Marley-t. A sárga, tüneményes labradorról azonban kiderül, hogy igazi energiabomba, ott rágja szét a házat, ahol tudja, ráadásul vészes határidőn belül hatalmasra nő.

A leírás alapján én egy tinglitangli vígjátékot vártam, pláne a színészlistát megnézve. Jennyt Jennifer Aniston játssza, Johnt pedig Owen Wilson, egyikőjükről sem a komoly, mélyenszántó filmek jutnak az eszembe, noha mindketten bájosak. Azonban nem azt kaptam. A film tökéletesen egyensúlyoz a humoros és a szomorú részek között, a történet elején az előbbi, a végén pedig inkább az utóbbi a jellemző. Ráadásul legalább tíz évet felölel a cselekmény, egy átlagos család életét bemutatva. Jó volt látni, ahogy John főnöke megkedveli a férfit, családvezetési tanácsokkal látja el; gügyögtem, mikor Marle pici volt; elképedtem, mikor nagy lett, és mindent tönkretett; és együtt bőgtem Jennyvel, amikor elment az első kisbabájuk. És ez még csak az első fél óra volt.

Azonban nem csak megható és vicces eseményeknek ad teret, hanem elgondolkodtató döntéseket, történéseket is bemutat. Jenny és John is újságíró, Jenny nagyon sikeres riporter, és a férje is ezt a célt tűzte ki maga elé. Azonban a sors (és a főnöke) mindig a kolumnák felé viszi, amelyekbe saját magát, a stílusát, az életét és nagyon gyakran kutyáját írja bele. Sikeres, mégis elégedetlen, mert olyan akar lenni, mint a (szintén újságíró) barátja és a felesége. Végül megadatik neki a riportírási lehetőség, de valami még sincs a helyén…

Ez több szempontból is elgondolkoztatott. Egyrészt, én biztosan fordítva lennék vele. Szívesebben írnék félig-meddig magamról. Egy jól megírt riport rámutat valamire, ráadásul valószínűleg közérdekű témát feszeget – egy jól megírt írás, amelyben te is benne vagy, viszont nem csak téged tükröz, hanem mindenki mást is. Hiszem azt, hogy az ember arról tud igazán őszintén írni, amit maga is ismer. Vannak olyan dolgok, amiket sokak ismernek, hétköznapi apróságok, mint szerelem, barátság, család, és minden, ami ezekkel jár, de csak kevesen tudják visszaadni ezt az egészet, megmutatva egy apró, mégis teljesen más szeletét. Magukon keresztül, akárcsak ebben a történetben. Akár csak ez a történet.

De nagyon elkalandoztam. Eredetileg arra szerettem volna rámutatni, hogy vajon milyen lehet az, ha amiben tehetséges vagy, szemben áll azzal, aki lenni szeretnél? Ha minden tökéletesnek látszik, de te mégis változtatnál? Mennyire adhatod fel a tökéleteset, hogy azt csináld, ami az álmod? És milyen érzés lehet ráébredni, hogy tévedtél?

És ez még csaj egy részlete a filmek. De ott van Jenny is. A nő, aki egyszer elvesztette a kisbabáját, akinek aztán több gyereke is lett. Aki sikeres volt abban, amit csinált, szerette a munkáját, azonban a családanya szerepe szembekerült ezzel a sikeres nővel. Egy olyan döntést mutatott meg a film, amelyet sok anyának meg kell hoznia. Álmok vagy család?

Vagy John barátja, a felületes Sebastian. Ő a munkában feltörekvő szoknyavadász prototípusa, aki egészen a New York Timesig, az amerikai újságírók legvadabb álmáig eljut. Engem mégis elgondolkoztatott (tudom, már röhejesen sokszor használtam ezt a szót ebben a bejegyzésben), mikor ott állt egyedül, míg John a családjáról készült képet mutogatta neki. Aztán továbbsétált, és folytatta ott az életét, ahol abbahagyta. Közben viszont – a karrieren kívül – nem változott, nem fejlődött semerre. Ugyanaz volt, mint tíz évvel azelőtt.

Röviden, ez a film piszok jó. Ne higgy az előzetesnek, nem csak egy habkönnyű vígjáték, sokkal több annál. Garantált nevetés és bőgés egy csomagban. Mellesleg a papír zsebkendőt is csomagostól ajánlom mellé.

Katniss Everdeen haja

Egy totálisan öncélú bejegyzés következik Katniss Everdeen filmes hajáról.

Imádom a hajakat Az éhezők viadala filmben! (Oké, Peeta lenyalt, ötéves frizkója talán annyira nem meggyőző...) Pedig nem volt könnyű dolguk a fodrászoknak, olyan szempontból, hogy Peeta színészének világos szőke haja eredetileg majdnem fekete, Gale ellenben világosbarna volt, sötét Katnissünk pedig szőke. És azt sem hinném, hogy Ceaser kék volt...De ami a legjobban tetszik, az nem a színek, hanem Katniss befont frizurája. Alapból sokkal jobban áll Jennifer Lawrencenek a barna, mint a szőke, így befonva pedig totál csinos. Ráadásul maga a fonat is tök ötletes, mégis egyszerű, hogy mennyire, bizonyítja az alábbi tanító videó. (A csaj sminkjétől meg na ijedjetek meg!)

Éhezzünk a moziban is, mert megéri!

Az éhezők viadala éjféli premier? Nyilván. Első kézből, és pusztán néhány órás csúszással olvashatjátok velős, de nem tömör véleményem.

Igazából korrekt volt. Bizonyos szempontból elragadtatással meredtem a képernyőre, megint más viszont felháborodást váltott ki belőlem (még ha nem is akkorát, mint a Harry Potter filmek esetén). Összességét tekintve viszont – egyelőre – nem tudom utálni. Ami adaptáció lévén elég nagy szó.

A történet a távoli jövőben, Észak-Amerika romjain játszódik, a fényűző és gazdag Kapitólium és tizenkét, kiszipolyozott körzet területén. Régebben volt egy tizenharmadik is, azonban lakói fellázadtak, a Kapitólium leverte felkelésüket, hogy aztán évente megrendezze az Éhezők Viadalát, sikerére emlékeztetve és megfélemlítve a többi körzetet. A Viadalon ugyanis huszonnégy kamasz (tizenkét-tizenkét lány és fiú) küzd meg egymással – életre-halálra, és csak egy maradhat. Hogy a körzetlakók se maradjanak ki az izgalmakból, a TV élő adásban mutatja a véres jeleneteket. Mikor főhősnőnk, Katniss Everdeen kishúgát sorsolják ki a jeles eseményre, Katniss önként jelentkezik, hogy felváltsa a törékeny Primet.

Azt azonban nem sejti, hogy ezzel és következő tetteivel lázadások sorát szítja fel: ő lesz az a szikra, amely meghatározza a körzetek sorsát. Pedig nála csak a túlélés a cél, ennek érdekében próbálja magát a média módszereivel eladni iszákos mentora és körzettársa segítségével, majd az arénában helytállni, szinte csak sodródik az eseményekkel, ugyanakkor többnyire ösztönös cselekedeteivel alakítja is azokat.

A könyvben Katniss szemszögéből láthattuk az eseményeket, a film azonban kitép ebből a nézőpontból. Ennek megvan a maga előnye és hátránya is. Mivel rólam van szó, az utóbbival kezdem. Imádtam a szereplők kapcsolatait, bármennyire is érzelmileg nulla néha a főhősnő. Jó volt hallgatni, ahogy a mentor Haymitch osztja az észt, Peeta először felháborodik rajta, majd összedolgoznak, és megpróbálnak a vonakodó Katniss-szel karöltve egy hathatós módszert kialakítani, hogy eladják a nézőknek önmagukat. És igen, jó volt a romantikus részeket olvasgatni – nem voltak nyálasok, azonban totál megmelengették az ember szívét (és elvakult rajongásba taszították a hősszerelmes iránt).

Ezek nagyrészt kimaradtak a filmből. Sokkal kisebb hangsúlyt fektettek a showműsor „eladom a lányt, aki lángra lobbant” részére, pedig – vérbeli médiásként – rajongtam ezekért a taktikázásokért. A szereplők cselekedetei is következetlenek lehetnek néhol azok számára, akik nem olvasták a regényt – pedig egy-két mondattal meg lehetett volna oldani a legbanálisabb kimaradásokat. („Peeta, te megsérültél!”, „Igen, megvágtak. De azt véletlenül sem árulom el, hogy azért, mert téged védtelek. Így sokkal nagyobb poén. Senki sem tudja meg, miért is mented meg a nyomorult kis életem.”)

Ugyanakkor megvoltak az előnyei is. Nagy élveztem azokat a jeleneteket, amikor a Játékmesterek ténykedéseit mutatták, beavatva a nézőt abba, hogyan alakítják a műsor menetét. („Dobj egy tüzes fát a lányra!”, „Mutánsok. Király!” – Na jó, lehet, hogy nem pont így fogalmaztak, de a lényeg…) Annyira izgalmas volt nézni, ahogy utópisztikus irányítópultjukon igazgatták a dolgokat! Ráadásul így már ebben a részben nagyobb hangsúlyt tudtak fektetni arra, hogy lázadás várható. Megmutatták a Kapitólium vezetőjének, Snow elnöknek a gondolatmentét, és a körzetek hangulatát is. És volt valami, ami szinte perverz élvezettel töltött el, és azóta röhögök, ha rá gondolok: Gale arca, miközben Katniss és Peeta csókolózik. Megfizethetetlen.

Peetával azonban nem voltam kibékülve: sokkal kisebb szerepet kap, mint a könyvben, és az is leginkább balféknek mutatja be, aki csak sodródik az árral. Nincs taktikája, az, hogy igazi showman, pedig csak nyomokban érzékelhető. Nem megnyerő, nem helyes, fele annyira sem karizmatikus, mint a könyvben, és erről a forgatókönyv tehet. Egy valamiben mégis megvan az erőssége, amivel néha el is feledteti, hogy igazából nem rajongok a színészválasztásért, mivel alacsony, tizennégynek néz ki, és bár a maga módján szimpatikus, közel sem annyira, mint szőkeségünk a képzeletemben. Szerelmesen nézni azonban tud. Határozottan tud. Hirtelen elég idősnek tűnik ahhoz, hogy ne legyen liliomtiprás, ha egy húsz évessel kezd, és néhány tizedmásodperc alatt eléri, hogy beleolvadj a kanapéba.

Szóval, Peeta jelelmét abszolút hiányoltam. Ez a Katniss-szel való kapcsolatára is rányomja a bélyegét, fele annyira sem érzelmes és következetes, mint lehetett volna. Suta lesz az egész: nem értjük, mi a fenéért menti meg ez a csaj a másik életét, mikor bőven elég a sajátjával törődni. Nem ismerik egymást annyira, mint a könyvben, ahol sokat együtt dolgoztak a viadalra való készülés alatt, és figyelemmel kísérték egymás életét előtte. Kiüresedett kapcsolattá válik, amelynek a csúcspontja néhány szerelmes pillantás – ugyanakkor ez minden, ami benne van.

Technikai szempontból érdekes volt a film, néhol viszont idegesítő. Az elején nagyon rámentek a „rángassuk a kamerát, az növeli a feszültséget” dologra, túl gyakran mutattak zavaróan közeli képeket a szereplőkről, mintegy belenyomva a képükbe kamerát. Ez nem tett jót az ember gyomrának.

Összességében mégis korrekt volt, nem tudom utálni. Zavar, hogy Peetát ennyire leredukálták, hogy Madge gyakorlatilag nem létezik (a poszáta Katniss és Prim között vándorol), hogy Prim kissé hisztis az elején, mégis adott olyan extrákat, amiket megbecsülök, és amik a könyv és a film furcsa szimbiózisát eredményezik. Élnek külön is (a regényt imádom, a film egyik nem szakavatott ismerősöm szerint izgalmas volt, követeli is az első részt), de együtt még többet adnak. Tény, hogy a 100%-ból legalább 70 a könyv javára írandó, de az a 30 is becsülendő…

Karen Marie Moning: Álom és valóság, valamint A hajnalra várva, avagy a már nem annyira Barbie-lány kalandjai folytatódnak

A már kizárólag ünnepnapokon rózsaszín Mac története tovább folytatódik – oldalról-oldalra bonyolódva. Nem csak főhősnőnk ruhái, de a történet is egyre sötétebb, szerencsére a folyamatos pörgés és Mac ironikus humora nagyban tompítja ezt. Lássuk, mit alkotott Moning a második és a harmadik részben!

A történet
Macnek még inkább fenekestül felfordul az élete. Nem elég, hogy nővérét brutálisan meggyilkolták, ennek következtében Mac bosszút forral, majd rájön, hogy tündérek márpedig igenis léteznek, viszont egyáltalán nem olyan aranyosak, mint a Disney-mesékben, néhányan őt is szeretnék eltenni láb alól, megint mások pedig eszközként szeretnék felhasználni, hogy megtalálják minden idők legsötétebb könyvét, a Sinsar Dubh-t… Ráadásul Mac nem tudja pontosan, kiben bízhat és kiben nem, kiknek vannak sötét céljai a könyvvel, és ki akar megmenteni olyan apróságokat, mint a világ.

Vendéglátója, Barrons szokása szerint titokzatoskodik, rövid időn belül nem csak az lesz kérdéses, mik a tervei a Könyvvel, hanem az is, mi ő valójában. O’Duffy felügyelő tovább nyomoz, és olyan dolgokra jön rá, amelyeknek később megfizeti az árát, ráadásul Mac-kel látták utoljára – nem is csoda, hogy a felügyelő munkatársa ezek után főhősnőnkön tartja a szemét. Fiona féltékenykedik, az Árnyak nőnek, és bizony nem félnek bemutatni az egyik legerősebb élő sidhe-látónak…

Ezek még csak apró szegmensei a köteteknek. Moning igazán pörgős, több szálon futó cselekményt hozott össze, Mac ellenségeinek és potencionális, ám egyáltalán nem biztos barátainak száma csak úgy nő. Gyakran csak úgy kapkodtam a fejem, nem csak a főszereplő, hanem én is sodródom az árral.

Megy a pörgés ezerrel
Hogy ez mennyire tett jót a történetnek… Hát, néha bizonytalan vagyok ezzel kapcsolatban. A második rész igazán jól sikerült, a harmadikban azonban volt egy-két mélypont, néha azt éreztem, ez már túl sok. Vagy éppen sokk. Arról nem is beszélve, hogy helyenként átváltott egyfajta tündéres Anita Blake-ké: mindenki a főhősnőnket akarja, és nem csak mint Könyvkeresőt…

Mac jelleme is kettőssé vált: sodródik az árral, és bizony nem igazán akad ki azon, ha ölnie kell, bármennyire is rózsaszín volt a lelke az elmúlt huszonkét évben. Ez bizonyos szinten érthető is, hiszen az adott helyzetben nem igazán tehet mást, mégis visszás érzéseket keltett bennem olvasás közben. Az viszont nagyon tetszett, ahogy alakul a jelleme, a felszín alatt megjelennek a félelmei, érezhetően erősebb szeretne lenni, és imádtam az egyszerű, mégis vagány ötleteit, amelyekkel felvette (volna) a harcot a tündérek ellen.

A második kötet tetszett, a harmadikkal azonban már voltak problémáim. Nem csak az, hogy Barrons pokolian keveset szerepelt, és akkor is pokolian bunkó volt. Valahogy túl sok volt a sodródás, túl sok a tesztoszteronnal túlfűtött „kakasviadal”, amit Barrons és V’lade levágott. Azonban van még egy nagy gondom vele.

A függővégek
És most beszéljünk a függővégekről! Azokat a (könyv)sorozatbeli befejezéseket nevezem így, amik után az ember fia-lánya kaparja a falat, tépi a haját, és közben azt kiáltozza, hogy „miért?! Mi fog történni ezután?! És miért, Istenem, miért kell várnom még a folytatásra?!”. Megvan a funkciójuk: amellett, hogy kínozzák az olvasót, fenntartják az érdeklődést.

Ezekkel él Moning is. Az első kötet végén van egyfajta hangulatbeli lezárás (Barrons, ahogy körmöt fest!). A második résznél majd megőrültem: bár kivettem a harmadikat, elcsaklizta a szobatársam, így órákat kellett várnom a folytatásra, azonban teljesen pozitív érzést keltett bennem. A harmadik ellenben azzal a fajta mocskos kínzással él, amelyet még az ellenségeimnek sem kívánok (mivel nincsenek is). Totál dühítően izgalmas, azonban az a fajta izgalom, amely az idegszálaidon táncol, egészen addig, míg el nem tépkedi őket – nem biztos, hogy optimális. Természetesen betölti funkcióját, el fogom olvasni a negyedik kötetet, hiszen érdekel, hogy hova tovább. Viszont, valamilyen rejtélyes okból kifolyólag, bármilyen hatásos is volt a lezárás, egyelőre nem várom remegve az utolsó előtti részt. (Ami nagy szerencse, tekintve, hogy hivatalosan nem lehet tudni, mikor jön ki magyarul.)

Kategória: a második kötet: Magánkönyvtárad egyik alapdarabja!, a harmadik: Vedd ki, kérd kölcsön, érdemes elolvasni, bár beszerezni annyira nem!

Az éhezők viadala filmzene, avagy elolvadok, de nagyon

Azon túl, hogy már most alig várom Az éhezők viadala filmet (bár kissé tartok is tőle, de csak kicsit), hogy majd belehalok, még ez is... Ó, Istenem, beleszerettem az énekes hangjába. Remélem, piszok helyes, mert kénytelen leszek hozzámenni feleségül.