Suzanne Collins: Futótűz, avagy izgalmak a négyzeten

Már egy ideje lestem, hogy mikor futok össze Az éhezők viadala második részével. Bevallom, megvenni nem mertem, mert egy helyen azt olvastam, hogy nem lett olyan jó, mint az első része. Így aztán mikor végre-valahára megláttam a könyvtárban kölcsönözhető formában, égi jelnek vettem, és vizsgaidőszak ide vagy oda, rászántam értékes időmet.

Annak, aki az ajánlót írta, igaza volt. Nem volt olyan jó, mint az első rész. Sokkal jobb volt. Izgalmas, alig tudtam megállni, hogy ne rágjam tövig a körmöm, így aztán percenként vettem elő a körömreszelőm – a vonaton. A szereplőkről egyre több dolgot tudunk meg, árnyaltabbak lesznek a karakterek. A történet pedig nem pusztán élet-halál kérdése, hanem annál sokkal több, egy egész összeesküvés rendszere bontakozik ki, melyek emberek százainak múlhat a jövője. Nem tudom, miért nem tetszett az illetőnek, szerintem nagyon jól sikerült.

A történetDe ne rohanjunk ennyire előre! Az első rész végén Katniss és Peeta a lány ügyeskedése révén megnyerték az Éhezők Viadalát – azt a versenyt, amit csupán egy ember nyerhetne meg. Ezt a Kapitólium vezetője a rendszer elleni támadásnak veszi, és úgy gondolja, hogy Panem tizenkét körzetének lakói között még lázadás robbanhat ki Katniss vakmerő, és a hatalmat megszégyenítő tette miatt. Így hát Snow elnök elbeszélget főhősnőnkkel, és halványan utal rá, hogyha Katnissnak nem sikerül bebizonyítania, hogy a Peeta iránti szerelme, nem pedig az ellenük való lázadás hozta ki belőle végső tettét, akkor szépen sorban megöleti szeretteit.

Nyilakkal zsonglőrködő hősnőnk kénytelen eljátszani a szerelmest, olyannyira, hogy egy házasság rémképe felé sodorják az események. Ennek ellenére nem biztos érzelmeiben: Peetával az utolsó rész végén kissé jeges hangulatban váltak el, emiatt kezdetben kényelmetlen visszatérni régi szerepükhöz. Gale is átlépi azt a bizonyos határvonalat, mikor megcsókolj a lányt. Pedig Katniss nem akar férjet, és pláne nem akar gyereket, egy ilyen világban nem.

Tehát az érzelmi szálak jócskán bonyolódnak, s közben, hősnőnk és Peeta minden nemű erőlködése ellenére, vagy éppen a miatt, a körzetek is sorra fellázadnak. Snow ezt nem nézi jó szemmel, úgy dönt, megtorolja. A körzetekben egyre inkább hiánycikké válnak az alapvető dolgok úgy, mint élelem, ellenben a katonák száma nő. Emberek szöknek el, és tartanak a rejtélyes, talán az utolsó reményt jelentő Tizenhármas Körzet felé. Ráadásul új viadal van készülőben, az eddigieknél véresebb, ahol Katnissék a vártakkal ellentétben nem mentorként vesznek részt. Hanem versenyzőként…

Szerelmi szálakA szerelmi szálak nagyon jók. Gale természetesen fölöttébb idegesít (nem is én lennék), és minden egyes alkalommal, amikor Katniss azt hangsúlyozza, milyen fontos számára, vagy egy halvány utalást találok arra, hogy esetleg szereti, görcsbe rándul a gyomrom. Abszolút Peeta-párti vagyok. Bár az ő szerelme érdekes: furcsa, hiszen alig ismerte még a lányt, mikor már szerette. Most már bőven kiismerte (talán jobban, mint Katniss saját maga – SPOILER: lásd a kagyló átadását, mikor rákérdez a múlt éjszakára, és rájön, mit ért el), és egyre több oldalát ismerhettük meg.

Nem csak hősszerelmes: még mindig mindent megtenne a lányért, ugyanakkor tud művészi lenni, néha érzékeny, oltalmazó, mégis megbabonázza, és félrevezeti az embereket, lázad, ha kell, és dührohamot is képes kapni, mikor oka van rá. Jószívű, empatikus, megnyerő, jó emberismerő, és nagyon remélem, hogy hamarosan megkapja azt a vezérszerepet, amelyre olyan gyakran utalt Collins – és amit olyan szép a földbe döngölt az utolsó három oldallal…

Szorongva szeretett szereplők
Mint mondtam, ez a rész izgalmas, nagyobb benne a feszültség, mint az előzőben. Talán azért, mert már jobban megszerettem a szereplőket, ráadásul köztük is egyre szorosabb kötelékek alakulnak ki. Katniss Peetát, Peeta Katnisst szeretné megvédeni, emellett néhány kapitóliumi is megsiratja sorsukat, Haymitchcset is egyre inkább megkedveli a „szerelmes pár”, Cinna és Madge pedig abszolút megszeretteti magát az olvasóval. Ráadásul feltűnik néhány szimpatikus új szereplő is, tehát az egésznek teljesen más a hangulata.

Ugyanakkor érdekes módon borúsabb is. Nyilván azért, mert már jobban féltem a szereplőket, Katniss szeretteit, vagy, mert jobban lecsap a hatalom. Már nem csak a játékon belül érezteti a felsőbbségét, hanem azon kívül is: katonák, pusztítás, félelem… Érdekes módon mégis úgy van megírva a regény, hogy nem tartom ezeket túl durvának, visszataszítónak, vagy kiakasztónak. Annyira nem, hogy ne tartanám olvasásra méltónak, sőt…

Ráadásul Collis úgy zárta le a könyvet… Leginkább a Hamuváros befejezésére emlékeztet. Izgalmas jelenet, elhallgatott információk, elvarratlan szálak. És még azért is izgulhatunk, hogy Katniss összejöjjön valakivel. A megfelelő sráccal… De a legkiakasztóbb az egészben… nem hiszem el, hogy egészen télig várni kell a folytatásra!!

Kategória: Magánkönyvtárad egyik alapdarabja!

Vágyva várt könyv

Most, hogy véletlenül sem lesz időm olvasni az elkövetkezendő két és fél hétben, vagy legalábbis nem olyat, amit akarok, ha ötösöket szeretnék, de legalább négyeseket, és közben még a FemCafe-ra is írni, ki ne rúgjanak, minden lehetséges könyv megtetszett, amit elém hozott a jó sors. (Illetve, a határozottan pimasz sors. Felettébb pimasz.)

Az egyik Kerstin Giertől a Rubinvörös. Magát az írónőt sokat dicsérik, bár kissé megijedtem, mikor megláttam az alcímet: Időtlen szerelem. De nem, nem még egy elcsépelt a "vámpírsrác beleszeret az átlag csajba" sztori az Alkonyat nyomán (vagy fordítva: a vámpírcsaj, akiről csak a 100. oldalon derül ki, hogy nos... VÉRSZÍVÓ, holott azelőtt egy deka utalás nincsen rá, magára erőlteti, hogy beleszeressen valami random alakba, de nagyon nem megy neki - na, ez még rosszabb). Hanem időutazós. Imádom az időutazós cuccokat. Doctor Who, FAQ about time travel, Az időutazó felesége (jó ezt nem annyira imádom, de jó)... És most ez.

Persze még nincs meg. De meg lesz. Már csak azért is, mert az idézetek, amiket olvastam belőle fantasztikusak. Itt az egyik:
"Elragadtatva fordultam körbe még egyszer a tükör előtt, de gyönyörködésemnek nyomban vége szakadt, amikor Madame Rossini ismét mögém lépett, és feltette a fejemre a kalapot. Hatalmas volt és rémségesen ronda, szalmából készült, és tollak meg kék szalagok díszítették, és szerintem az egész külsőmet egy pillanat alatt tönkretette. (…) Az első gondolat, ami végigcikázott az agyamon, amikor Gideon belépett, ez volt: neki miért nem kell kalapot viselnie? A második: hogy nézhet ki valaki ilyen jól piros moirémellényben, sötétzöld térdnadrágban és csíkos selyemharisnyában? És ha volt még bármi, ami eszembe jutott, az körülbelül ez volt: remélhetőleg nem ül ki az arcomra, amit gondolok. A zöld szempár futólag rám villant. – Csinos kalap. Szemétláda."

Íme, egy másik:
"– Vedd le a kabátod, és tűrd fel a pólód ujját! – utasított dr. White. Mr. George, mint valami tolmács, lefordította a mondatot: – Kérlek, légy olyan kedves, és vedd le a kabátod, és tűrd fel a pólód ujját!"

Hát, igen. Bájos. Igazából tényleg jó. Tetszik a stílusa, jó a humora, kicsit Meg Cabotra, kamaszkori egyik példaképemre (már ha volt olyan...) emlékeztet. Szóval tök evidens, hogy 21-e után, az utolsó, rémségekkel teli, verejtékes vizsgámat követően az első utam a könyvesboltba visz majd, és ezt a gyönyörűséget fogom olvasni.

Időutazás. Mert megérdemlem. (Vagy legalábbis igyekszem. Szó mi szó, tényleg. Ma egy nap alatt megírtam egy öt oldalas beadandót a szegedi, 1728-as boszorkányperről, pedig azelőtt még csak két sort meg négy címet olvastam róla. És akkor sokat mondok. Persze, még javítani kell, de arra a holnapi napot szánom.)

Szóval. Elrontottam a Tökéletes Zárást.

Időutazás. Mert megérdemlem. (Vagy legalábbis igyekszem... Pofa be, agy!)

Cassandra Clare: Üvegváros, avagy utoljára (?) kapkodod a fejed

Szerencsére nem. Illetve részben igen: ez az első trilógia befejező része, de drága és szeretett írónőnk már írja a következőt, ugyanezekkel a szereplőkkel, csak más történettel és kihívással. Erre a hírre azon ismerőseim, akik olvasták a sorozatot, felvisítottak, majd örömködve ugráltak egy sort. (Nem úgy, mint én, amikor megláttam, ki fogja játszani Claryt… Kifakadásomhoz kattints ide.)

A történet
Szóval, a harmadik kötet, még mielőtt végképp elkalandoznék szemöldöktájra. Még mindig imádom a sorozat borítóját, a hátlapját – és azt is, ami közte van. A második kötet egy igen drasztikus és hajtépést eredményező mondattal fejeződött be (ó, igen, látom, emlékszel), aminek eredménye képpen Clary az Üvegvárosba, az Árnyvadászok eredeti lakhelyére igyekszik. Ennek „mindenképpen csak bátyja”, Jace nem örül: attól tart, hogy a Klávé megtudja, mekkora ereje van a lánynak rúnatekintetben, és nem hagyják majd békén. Éppen ezért megpróbálja rávenni Simont, üzenje meg a lánynak, hogy a családja nélküle megy el, ugyanakkor hazudja azt Lightwoodéknak, hogy Clary meggondolta magát. Erre végül semmi szükség nem lesz; egy démontámadás hatására kénytelen átugrani a Portálon Clary nélkül – azonban Simonnal együtt.

A Klávé természetesen nem örül a hívatlan Alviláginak, aki ráadásul még a napra is ki tud menni, szemfogai hosszúságának dacára. Clary pedig annak nem örül, hogy otthagyták, holott csak az Üvegvárosban találhatja meg azt a személyt, aki felébresztheti anyját. A dacos lány rajzol magának egy másik Portált, amin keresztül a dühös Luke is követi, nehogy baja essen. (Ó, igen, még egy Alvilági a Nephilimek szent városában. Ciki.)

Ezek után felpörögnek az események: Clary és Jace veszekednek, a lány szerez magának egy másik, túlbuzgó segítőtársat, Simon börtönbe kerül New York helyett, Isabelle viszont totál másképp viselkedik irányába, mint régen. Persze Valentine sem ül a babérjain, s hála városbeli kémjeinek hamarosan, na jó, a kötet végén, a Nagy Összecsapás közepén találhatjuk magunkat. És akkor a nem elhanyagolható méretű titkokról még nem is beszéltem…

Karakterek, kapcsolatok, sötétség
A cselekmény magával ragadó volt, azonban Clare sikeresen beleszőtte az eseményekbe a szereplők jellemének változását, és a köztük lévő kapcsolat alakulását is. Simon nagyon sokat változott, és most nem csak a sápadtságára gondolok. Magabiztos lett, igazi tökös csávó. Alec is fejlődik, persze csak komótosan, de azért szépen. Természetesen a szerelmi szálak is alakulnak, sokan elnyerik annak a figyelmét, akinek szeretnék (néhányan meg csak félig. Vagy még annyira sem. Csak hogy legyenek izgalmak a következő kötetre is.).

Ugyanakkor a történet sötétebb is, mint az eddigi köteteké. Olyan titkok derülnek ki, hogy beleborsódzik a hátad, és libabőrös lesz a karod, miközben olvasod. Azt sem mondhatnám, hogy Valentine előretör a népszerűségi listán, ugyanakkor az elég sokat elárul a dolgok alakulásáról, hogy lesz olyan, akit kevésbé bírsz. Talán ez a sötétség annak az oka, hogy kevesebb a frappáns párbeszéd (és azokkal párhuzamosan nő a „Fogd már be!”-felkiáltás – szeretem Claryt, de ilyenkor le tudnám ütni), de a szokásos és igazi Jace-beszólásokat azért nem kell nélkülöznünk, és Simonnal is alkotnak egy sort.

Jöhet a következő!
Szerettem ezt a „befejező részt”, és várom a következőt, hiszen nem egy dolgot elvarratlanul hagyott az írónő, ahogy arra utalgatott is néhány helyen. Ennek ellenére talán még mindig a második rész a kedvencem – az arckarmolást indukáló szerkesztői hibák ellenére. (Egyébként ilyeneket a harmadik kötetben már nem produkált – ki tudja, hányan panaszkodtak még rajtam kívül a kiadónak…) Ez persze nem jelenti azt, hogy a harmadik ne lett volna jobb a jónál, érdekes, felemelő és letehetetlen, sőt! (De azért valljuk be a második rész bővelkedett olyan helyzetekben, amik legendássá nőhetik ki magukat. Rettenhetetlen rúna…) Szóval, olvassátok, a kiadó meg fordítsa gyorsan a következő részt (de azért körültekintően), hogy megkaparinthassuk végre!

Kategória: Magánkönyvtárad egyik alapdarabja!

Soha-nem-fog-elkészülni típusú könyv adoptációk és kétes főszereplő csajok

Két jó könyvsorozatot is meg fognak filmesíteni. Legalábbis tervezik. Állítólag.

Az egyik a nagy szerelmem, a Csontváros-trilógia. (Megkaparintottam a harmadik részt, említettem már? A holnapi napom programja. Az utóbbi hetek után azt kell, mondjam, megérdemlem.) Már kiválasztották a rendezőt, a forgatókönyvírót és a főszereplő csajt, Claryt alakító színésznőt. A könyv körüli dolgokról részletesebben olvashatsz itt. (Természetesen én írtam. Ki más rakna fel róla cikket a Femcafe-ra?) Itt már csak egy dologra szeretnék rámutatni. SZEMÖLDÖK. Láttátok már Lily Collins szemöldökét? És a stylistok? És miért nem vékonyították? Mondjuk a felére, úgy is bőven elég lenne. Most nem tudok másra gondolni, csak erre. Miss Szemöldök. Ráadásul, bár a testalkata megfelelő, szerintem annyira nem clarys. Valahogy olyan az arckifejezése, mintha állandó jelleggel egy disznóól mellett állna. Engem legalábbis nem nyűgöz le.

(Mondjuk vendégszereplő volt a Doctor Whoban. Ez legalább egy pozitívum. Akárki nem lehet vendégszereplő abban a fantasztikus csodában.)

A másik megfilmesítés előtt álló történet Az éhezők viadala. Katnisst Jennifer Lawrence fogja játszani, amin először tök kiakadtam, mivel szőke képet tettek be róla. Azóta láttam barna, befont séróval, úgy már egészen hasonlít rá. Ráadásul a színésznőt is zavarta a körülötte lévő felhajtás, amikor sminkelték, drága és kényelmetlen ruhákba öltöztették, és közszemlére tették, mint Katnisst a Kapitóliumban. Ez persze még nem garancia arra, hogy tud színészkedni, de a remény hal meg utoljára – és annál sokkal „katnissabb”, mint amennyire Miss Szemöldök „clarys”.

Persze, Burdge Bug találta el leginkább a karaktereket. Már csak beszélniük és járniuk kéne, és… Meg persze az sem ártana, ha 3D-sek lennének. És élők.

Az újságírólét szépségei

Immár a hátam mögött tudhatom a második sajtós megjelenésemet. Ezúttal különbző hírességekbe is belefutottam, a cikket hamarosan megírom, és nemsokára a honlapra is felkerül majd, így elolvashatjátok. Most nem is az a lényeg, csak az egyik közjátékot szeretném megosztani, amin azóta is folyamatosan nagyokat vigyorgok.

Történt nem is olyan rég, hogy az egyik barátom egy rendezvényről tudósított. Ekkor összefutott egy magyar celebbel, akit nem neveznék meg, nehogy gond legyen belőle. A biztonság kedvéért a barátom nevét is lecserélem. Utólagos engedélyével Beatlesgirl lesz, a híresség pedig „Lagzi Lajcsi”. Vele biztosan nem fogja keverni senki – a nevéből adódik, hogy különbséget tud tenni két élelmiszer között, és még a nevüket is tudja. A barátja pedig legyen Elvis. Ne kérdezzétek, miért, én sem tudom.

Szóval kedves barátném a legnagyobb lelki nyugalommal állt, és beszélgetett a kajáspult előtt egy hasonló helyzetben lévő hölgyeménnyel, mikor „Lagzi Lajcsi” megszólította:
„Lajcsi”: Adsz egy olyan cuccot?
Beatlesgirl: Melyikre gondolsz? A zöldséges tekercsre, vagy a meggyes süteményre?
„Lajcsi”: Hát arra, ami ilyen piros és gyümölcsös.
Beatlesgirl: Tehát a meggyes süteményre.
„Lajcsi”: Ja, hogy azt meggyes süteménynek nevezted...meggyes süteménynek.
Beatlesgirl: Nem, igazából a zöldséges tekercsnek.
„Lajcsi”: Mi? Összezavarsz.
Elvis: Jézus, Lajcsi.

Mondanom sem kell, baráti társaságunkban szállóigévé vált a „meggyes sütemény” kifejezés. Ezek után, én a második sajtós szereplésem alkalmával, teljesen elveszve (mindenki ismert mindenkit, kivéve persze én), random leültem egy csapat lány közé, akikről később kiderült, hogy ők a szervezők. És mit ad Isten, ki ült le később pontban velem szembe? Eltaláltátok, Lagzi, „majdnemszemélyesen”. Miután bemutatkoztunk egymásnak, lelkesen osztani kezdte az észt a szervező hölgyeknek. Amivel annyira még nem is lett volna gond (a hangsúly azért az „annyirán” van). Viszont nekem végig ez járt a fejemben: „MEGGYES SÜTEMÉNY”. Nagy, vörös betűkkel, és meggyekkel díszítve.

Természetesen vigyorogtam, mint a vadalma, de legalábbis egy kis apró somolygás midvégig jellemzett. Igyekeztem annyi ingyen kaját tömni a számba (igen, vannak határozott előnyei a sajtóságnak. Eddig csak jó kajával hozott össze a sors.), amivel nem nézek ki hülyén, de annyira kitölti a szájüregem, hogy nem robban ki belőlem a nevetés. Észrevettem, hogy „Lagzi” eléggé vizslat miközben beszél, úgyhogy igazán próbáltam magam visszafogni. Szerencsére rövid időn belül át is adta a helyét az egyik csajnak, és csatlakozott az egy asztallal odébb ülőkhöz. Ennek ellenére biztos vagyok benne, hogy az járt a fejében, „itt egy elvetemült – már ha ismeri ezt a szót – rajongó. Hogy elvörösödött miattam.”

Szegény, felzaklatott pára, egyedül azt nem sejthette, hogy közben nekem egyetlen kifejezés járt a fejemben. MEGGYES SÜTEMÉNY.

Legkedvencebb doktorom

Új kedvenc sorozat a láthatáron! Bizony, a Firefly, a Tizedik királyság, a Szívek szállodája és Castle közé felzárkózott még egy gyönyörűség. Lehet, hogy már hallottál is róla. Ez, tekintve, hogy körülbelül a ’60-as évek óta megy, nem is lenne meglepő. A címe Doctor Who, magyarul Ki vagy, doki?.

Ismerősen cseng, de még nem láttál belőle részeket? Sürgősen pótold be! Engem a nővéremék fertőztek meg vele. Mikor még nem láttam egyetlen egy jelenetet sem, nemhogy részt, már akkor egyfolytában erről áradoztak. Valahogy így: „Ó, és amikor a doktor és a… De nem, ennél nem mondhatunk többet, lelőjük a poént. Hát nem tök jó?”. (Az idézet nem egészen szó szerinti, de a lényeget átadja.) Szóval, ekkor még – bocsi! – kissé megszállottnak és betegesnek tartottam ezt a viselkedést. Nos, most már nem. Mivel nekem is megmutatták.

De, csak hogy képben légy a történettel, akkor is, ha még nem láttad, elmesélem pár szóban. Főhősünket meglepő módon úgy hívják, vagy legalábbis ő úgy nevezi magát, hogy The Doctor. (Emiatt aztán sok szereplő vissza is kérdez, hogy „Doctor who?” – ebből adódik a cím. A válasz természetesen és nagyon stílusosan The Doctor.) Ő tér- és időutazó, így bármikor bárhova eljut kék színű, azelőtt rendőrségi telefonfülkeként funkcionáló, belül nagyobb, mint kívül-felépítésű Tardisával, hogy rendet tegyen az adott világban, kijátszva az aktuális, roppant veszélyes és ijesztő… nos, lényeket. Mellesleg nem halhat meg – maximum csak a történelemből írhatják ki –, amikor meghal, egyszerűn új testet és jellemet kap.

Így lehet az, hogy a legkedvencebb dokim a tizenegyes. Őt Matt Smith játssza, mégpedig fenomenálisan, egyszerűen nem lehet nem szeretni. Az ő évadja (ami eddig a legutolsó, állítólag 23-án jön a következő), úgy kezdődik, hogy egy hét éves kislány kertjébe toppan be fékcsikorgás-szerűséggel, egy összetörött házikóval, és kék Tardisával kísérve. Miután kikászálódik a járműből, rá kell ébrednie, hogy a fent említett, vörös hajú kislány egyenesen őt figyeli, valamint azt is ki kell találnia, hogy ebben az új testben miket szeret és miket nem. Néhány elképesztő kajakiköpős pillanat után megtalálja az igazit: vaníliakrém és halrudacska. (Brrr!) Ekkor kivizsgálja a lány, Amelia Pond panaszát is – van egy furcsa hasadás a falán, ami azt őt nevelő nagynénje szerint nem jelenthet gondot, mégis hangok hallatszódnak belőle. A Doktor ráébred, hogy ez a különleges rés igenis gondot okozhat, azonban el kell mennie egy rövid időre, így megígéri Ameliának, hogy öt perc múlva visszajön érte, és még kalandozni is elviszi. Ám, amikor visszatér a nagy házba, a kislány nincs sehol…

Őt pedig egy húszas évei elején járó, rendőrruhát viselő nő leütötte, pont mikor rájött, hogy mi a furcsa a házban – eggyel több ajtó van a kelleténél. Erre a lány figyelmét is felhívja, aki meggondolatlanul bemegy a szobába, miközben a Doktort lebilincselve hagyja. Tekintve, hogy ez a film első negyedórája, nem árulok el nagy titkot, ha leírom: a lány túléli, ellenben lát bent valami nagyon ijesztőt, gusztustalan fogakkal, ráadásul neki és a Doktornak körülbelül húsz percük van megmenti a világot a támadó idegenektől, miközben a Doktornak arra is rá kell ébrednie, hogy azt az öt percet kissé elszámolta… Mondjuk, tizenkét évvel, pedig Amy hűségesen várta.

Ez a felvezető része a sorozatnak. Már ezután visítva követeltem a következőt. A karakterek fantasztikusak, a Doktor csokornyakkendőjét nem lehet nem szeretni, Amy vörös hajú, akár csak én, ráadásul nagy szép a haja, jók a párbeszédek, a színészek pedig káprázatosan jól játszanak. A Doktorba teljesen beleszerelmesedtem, pedig nem éppen a világ legjóképűbb férfija. Az arca olyan, mintha fából faragta volna ki egy tehetséget vagy finomságot igencsak nélkülöző személy, a ruhái szürreálisan vannak összeállítva, a testalkata pedig messze áll az „izmosan kisportolt” kategóriától. Mégis… ahogyan ugrál jobbra-balra, meg futkos, pörög, és ha valamire rájön, akkor elképesztően hadar, és meg akarja győzni a többieket arról, hogy a csokornyakkendő „cool”, plusz ott van az a jellegzetes kacagása (Ha-ha!), és közben huncutul csillog a szeme…

Amy is nagyon jó. Eleve az, hogy vörös hajú szereplő, nagyon sokat jelent répafejemnek. És közben határozott is, bátor, céltudatos és humoros, tipikusan a szerethető karakter példánya, az, akit szívesen látok a Doktor kísérőjeként kalandozásai során. És a kapcsolatukat is imádom; bár majdnem kilencszáz év van közöttük, és a Doktor emberi érzelmek szempontjából néha egy gyökér, én annak szurkolok, hogy összejöjjenek végre, szerintem igenis összeillenek. Ezt egy kicsit akadályozza az a tény, hogy Amynek vőlegénye van, a tipikus balfék, de nagyon hűséges és szeretni rettentően nagymértékben tudó fazon. Ha nem Amy pasija lenne, szívlelném is… Ugyanígy vagyok egy göndör hajú hölgyeménnyel, aki ha megjelenik, tuti hoz valami balhét, de talpraesett, tudja mi a dolga, és jók a beszólásai, mégis irritál a szerepe miatt. De erről majd, ha látod a részeket, így is sokat elárultam…

Ennek ellenére, még a cselekményről szeretnék írni egy-két szót… mondatot… bekezdést. Eléggé összetett, én összesen, ha jól számolom, kilenc részt láttam három nap alatt, vegyesen a tízes (ő is nagyon jól játszik és még helyes is, de nem visel csokornyakkendőt…) és a tizenegyes dokival vegyesen. Azért haladtunk ennyire össze-vissza, mert a nővéremék az évadzáró duplaepizódot szerették volna felvezetni, majd bemutatni nekem, és egyes korábbi évados epizódok a befejező részek valamelyik szálához kapcsolódtak. Ebből is látszik, hogy újabban igyekeznek a köztük összefüggéseket kialakítani – hogy ez régen, úgy pár évtizeddel ezelőtt mennyire volt jellemző, nem tudom, úgy vettem ki a majdnem-sógorom szavaiból, hogy nem igazán. Ráadásul amióta az új forgatókönyvíró dolgozik teljes állásban a sorozaton, tényleg minden mondat, kérdés és miegyéb számít, amit a doktor vagy a karakterek mondanak, feltesznek, vagy miegyébelnek. Így például, amire sokan azt hittén, hogy rendezői baki, arról kiderült, hogy a történeti ív szerves része…

Viszont eléggé ijesztő részek is vannak, legalábbis az én gyenge idegeimnek biztosan. (A Könnyező Angyalok például totál paráztatnak azóta is…) Állítólag ezt olyan nyolc-tíz éves gyerekek is nézik a tengerrel körbevett kis szigetecskén, amit Nagy-Britanniának hívnak, de legalábbis Angliában biztosan (BBC-s sorozat, akár csak a Büszkeség és balítélet). Sőt, biztosan, mivel láttam olyan rendezvényről készült felvételeket, ahol aprócska, törékeny, nevetgélő kisgyerekek ültek, miközben a Doctor Who-s szörnyek és ellenségek köztük jártak… Mégis hogy nem rohantak ki sikítva a teremből? Én nyolc évesen biztos ezt tettem volna!

Ezek után már csak egy kérdés következik (így is hosszabb bejegyzés lett, mint amilyennek eleve szántam): „So, all of time and space, everything that ever happened and will… Where do you wanna start?” (The Doctor, nyilvánvalóan)

Az Arany-Disney dallamainak gyorstalpalója egy egyáltalán nem szakavatott író tollából

A legújabb Disneyről csak jót tudok mondani. Akinek meséltem már róla, tanúsíthatja. A szereplők szerethetők, nem érdektelen a történet (nem úgy, mint A hercegnő és a béka esetén), enyhe fantasy-beütése van az egésznek, az énekhangok és a zene varázslatosak (nem úgy a Hófehérkében…). Ez az Aranyhaj és a nagy gubanc. A történetre és a szereplőkre most nem szeretnék kitérni, akik már látták úgyis tudják, miről beszélek, akik meg nem, megnézhetik velem. (Szeretett nővéremnek még 3D-stelenítve is biztosíthatom!)

De a zene! A zene, az… Rádiós órámra kell egy órás zenebemutató hanganyagot összeállítani, azokból a számokból, amiket legjobban ismersz. Én praktikusan (azaz magamat figyelembe véve) a Disney-mesék zenéjét választottam. A témám szerint a jellegzetesebb számokat fogom bemutatni, amik utalnak a történet szereplőire és helyszínére (például A notre-dame-i toronyőr középkori karneváljait idéző fergeteges muzsikát, vagy Pocahontas dobjait). Emiatt merültem bele az Aranyhaj soundtrack-jébe egy átlagember szemében talán a kelleténél jobban. Most például az egyik alapzenét hallgatom, amiben nincs ének, de tényleg fantasy-középkori hangulata van. (Nem hiába, középkori vásárban játszódik, főszereplője az elvarázsolt hajú főhősnő, oldalán egy tolvajjal…)

És imádom. Majti barátnőm szerint musicales stílusban íródtak a számok. Lehet benne valami, hiszen nagyon tetszenek. (A musicalek kilencven százalékáért majd megveszek, a maradék tízet pedig egyszerűen csak szeretem.) Ugyanakkor az alapdallamokra tényleg jellemző egyfajta fantasy-szál. Ezeket Alan Menken komponálta, akinek nem ez az első Disney-munkássága. Bármilyennek is nevezzük őket, elvarázsoltak. Talán még jobban, mint a szöveggel felruházottak. (Ajánlom figyelmedbe a Kingdom Dance-et, szerintem az a legjobb!)

Az szöveggel rendelkező számokat eredeti angol nyelven Aranyhaj szerepében Mandy Moore énekelte fel, igazán jól. Magyarul Csifó Dorina nevéhez fűzhető, az ő hangja sem vetendő meg, bár én már hozzászoktam az eredeti hangokhoz (mp3-ban csak így vannak meg, pedig örülnék a magyar verziónak is, annak könnyebb megtanulni a szövegét). Flynn hangját Zachary Levi, illetve Tokaji Csaba adja. Ezzel csak egy gond van mindkét változatban: főtolvajunkat csak két szám erejéig élvezhetjük, az egyik esetén pedig alig néhány – megnyerően komikus – másodpercig. Öregedő főgonoszunk pedig érzékletesen játszik a hangjával, magyarul (Náray Erika) és angolul (Donna Murphy) egyaránt, bár talán angolul egy árnyalattal jobban. Tökéletesen adja a negédes, ám bármikor feldühödni képes „anyukát”.

Tehát új kedvencek a láthatáron! Mindenki, akinek számít hallásásnak épsége, meneküljön! Ha meg nem teszi, nem mondhatja, hogy nem szóltam… Addig is, itt egy kis Aranyhaj klip, magyar módra! Én ezt látva jöttem rá, hogy Aranyhaj magyarhangja voltaképpen szerepelt a Barátok köztben, de hogy kit játszott, ne kérdezzétek... Mindenesetre inkább ő, mint én. Így szól a közvélemény. És milyen bölcsen.