Miért néztem meg?
Sosem voltam nagy Zac Efron rajongó. Nem tartom kifejezetten helyesnek, bár csúnyának sem nevezhető természetesen. Nem gondolom tehetségesnek sem, sőt a High School Musical második részébe belenézve leginkább a hányinger kerülgetett tőle. Emiatt lepett meg annyira, hogy ebben a filmben jól játszott. És pont emiatt, a maga ficsúr módján még helyesnek is láttam.
A filmet magát véletlenül néztem meg. Olyan tekintetben véletlenül, hogy egy időben valósággal rá voltam kattanva a youtube-on található előzetesekre. (A youtube igazán hasznos kis eszköz.) Ekkor láttam jeleneteket ebből a filmből, és határoztam el, hogy megnézem. Pár hónappal később a kezembe is akadt, s mikor szükségem volt egy jó vígjátékra, megnéztem. Nem is kellett csalódnom benne.
A történetről
Mike O’Donnell (Zac Efron és Matthew Perry) a gimi egyik legmenőbb sráca. Imád kosarazni, szerencsére tehetséges is benne, így nagy esélye van egy egyetemi ösztöndíjra. A suli egyik legcsinosabb csajával, Scarlettel (Allison Miller és Leslie Mann) jár, fülig szerelmesek egymásba. A legjobb barátja, Ned (Tyler Steelman és Thomas Lennon) egy kissé problémás, mivel sosem tartozott a közkedvelt srácok körébe, inkább a céltábla szerepét tölti be, ennek ellenére kitartanak egymás mellett jóban-rosszban. Mike tökéletes élete akkor omlik össze, mikor kiderül: Scarlett teherbe esett. Főhősünk lemond a jövőjével kapcsolatos álmairól, hogy szerelmének segíthessen – és hogy aztán majdnem húsz évvel később legjobb barátja lakásában tengesse napjait. Ugyanis Mike-nak nem sikerült kiheverni azt, hogy fel kellett adnia a kosaras és egyetemista jövőjét, így sem a férj, sem az apa szerepét nem tudja sikeresen, vagy akár csak megfelelően betölteni. Gyerekei, Maggie (Michelle Trachtenberg) és Alex (Sterling Knight) keresztülnéznek rajta; Scarlett, bár még szereti, már nem bírja elviselni.
Ebben a katasztrofális helyzetben jelenik meg Mike volt gimnáziumában hősünk angyala egy takarító képében – hogy visszaváltoztassa tizenhét évessé, megadva neki az esélyt a boldogságra. Ezt Ned, Mike legjobb barátja kezdetben nem fogadja nagy örömmel, egészen addig, amíg meglátja volt gimnáziumok új igazgatónőjét… És beindulnak az események. Miközben Ned bőszén udvarol az igazgatónőnek, Mike, immár Markként és Ned potyagyerekeként, kénytelen helytállni a gimiben, rendbe tenni fia és lánya korántsem rózsás helyzetét, és megakadályozni a mit sem sejtő majdnem ex-neje bepasizási lehetőségeit.
Márpedig egy a magabiztosságnak csöppjével sem bíró fiút (ez lenne Alex) nehéz felrázni úgy, hogy azt is meg kell előzni, hogy az ember lánya (ez lenne Maggie) egy olyan srácnak adja oda magát, aki egyáltalán nem érdemli meg. Közben persze fellángolnak a régi érzelmek, és Mike (akarom mondani, Mark) nem egyszer nehezen tudja megállni, hogy ne kezdjen ki újdonsült „haverjának”, Alexnak az anyjával… Ráadásul még Mike (Mark) „apja” is hajlamos beégetni őt, ha az igazgatónő halló-, illetve látótávolságon belül kerül…
Ami tetszett
Ez a cselekmény természetesen nem egyszer komikus helyzeteket és párbeszédeket eredményezett a film során. Többször is azon kaptam magam, hogy hangosan felnevetek a szereplők próbálkozásain. A humoruk nem volt az amerikai vígjátékokra gyakran jellemző módon taszító, sőt kifejezetten kellemesnek találtam.
Zac is jól játszott, kifejezetten szerethető volt, ami a HSM-beli szerepe után eléggé meglepett. Itt is hasonló karaktert hozott, a kosaras szépfiút, aki attól függetlenül, hogy menő, kedves az „elesettekkel” is (hiszen milyen lenne már egy „gimis amcsi film” hierarchia nélkül?...). Azonban a fent említett komikus szituációk és az abból származó beszólások sokkal emberibbé tették, nemcsak egy üresfejű szépfiúvá.
… és ami nem
Mint a filmek nagy részének, ennek az alkotásnak is voltak gyenge pontjai. Egy idő után, már túlzásba vitték az igazgatónő és Ned szerelmi szálát, némely hozzájuk tartozó poén gyengére, sőt néha gusztustalanra sikerült. Túlzottan erőltetetten próbálták meg furcsának, különcnek beállítani Nedet, és így gyakorlatilag egy balféket csináltak belőle. Ez a karaktertípus gyakori eleme a hasonló amerikai filmeknek, holott ez a film a saját lábán is megállna. De hiába: semmi sem lehet tökéletes.
Végeredményben
Egy átlagos amerikai vígjátéknál többet adott a Megint 17. Teljesen ellazultam, miközben néztem, sokat röhögtem, fel sem tűnt, és máris vége volt. Bár a történet alapsémája elcsépeltnek tűnik (a múltbeli énjének helyzetébe kerülő, életével elégedetlen karakter gyakran megjelenik a filmtörténetben), azzal a húzással, hogy a szereplő a jelenkorban marad, és úgy kell megküzdenie a boldogságért, feldobja a történetet. Mindent összevetve, nem volt hiányos a film, kihozták belőle azt, amit csak lehetett. Csak egy dologra lettem volna még kíváncsi a happy end után: hogyan magyarázta meg a gyerekeknek Scarlett és Mike Mark „eltűnését”? Ezt a rendezők már a néző fantáziájára bízták.
Talán jó is így…
