Megdíjaztak!

Gretty-től kaptam egy díjacskát – és lopom a bevezetőszövegét:D –, aminek lényege, hogy egyszerre beszéljünk magunkról, és kérdezzünk másokról, miközben persze elismerjük egymást a blogos szférában. :)

A díjnak vannak szabályai is, történetesen ezek:

@ Mindenkinek 11 dolgot kell mondania magáról

@ A jelölő mindegyik kérdésére válaszolni kell

@ 11 kérdést kell feltenni a jelölteknek

@ 11 embert meg kell jelölni és linkelni

@ Nincs visszaadás/visszajelölés

Tehát, belekezdek.

11 random infó magamról:

– A nevem Hargitai Ági, gyűlölöm, ha Ágnesnek neveznek, és ezzel egy időben nem értem az öregek, elnézést, idősebbek azon hajlamát, hogy Ágikának szólítanak. Az Ági olyan szép, rövid, könnyen az ember szájára jön…

– Az ELTE-ré járok, kicsiny fővárosunkba, a BTK-s kommunikáció és médiára. Jártam kereskedelemre is, de addigra már túl bölcsész volt az agyam, így rövid időn belül vége szakadt a kapcsolatunknak…

– Bár sosem voltam az a túlzottan bulizós személyiség, imádom kicsiny fővárosunkat, sok ismerősömmel ellentétben csak ott tudom elképzelni a jövőm. (Egészen addig, míg gyerekeim nem lesznek, de mivel 21 éves vagyok, Bridget jonesosan tartós kapcsolat nélkül, ez a veszély egyelőre nem fenyeget.)

– Újságíró szeretnék lenni. Egészen öt éves koromig az állatorvosival szemeztem, ám eziránti vágyam derékba tört, amikor kiderült, hogy tehenekben is kéne turkálnom, ha ezt a szakmát választom, nem csak cuki szőrös állatokat simogatni.

– Szeretem a cuki szőrös állatokat, akarok egy kutyát, de leghamarabb akkor lesz, amikor saját házam is (remélhetőleg még az elkövetkező tíz évben…). Meg egy-két macsek is jól jönne.

– Amíg kertes házban éltem, volt olyan, hogy egyszerre hét macskám volt. Plusz egy imádnivaló kutyám. Az volt az aranykor, én mondom.

– Amúgy nem csak kritikaírással foglalkozom, hanem regényírással is, olyan feltörekvő vágyaim vannak, hogy az csak na! Első körben szeretnék befejezni egy regényt. Később beszélhetünk a kiadásról.

– Kreatív írás kisszakon is vagyok az egyetemen (minor – 50 kreditnyi kurzust hallgathatok), ez nagy motiváció, ha egyszer rááll az agyam egy feladatra, addig nem nyugszik, míg ki nem találja a jellememhez is passzoló novella-megoldását.

– A jellememet leginkább az határozza meg, hogy vörös a hajam. Természetes vörös. És imádom. Csak lenne mellé még rakoncátlanul göndör is. (Ezek után tuti minden göndör olvasó le akar majd beszélni eziránti vágyaimról…) Szóval, női karaktereim elég nagy része vörös.

– Utálok főzni, és minél inkább meg kéne tanulnom (vénülök!), annál kevésbé akarom. Egyedül akkor szeretek, amikor van kivel beszélgetnem közben. Amúgy felesleges időpocsékolásnak érzem.

– Végül az utolsó: utálom a hangyákat. Mindenhol ott vannak. Állítom, hogy valamelyik kormánynak, ha nem is az aktuális magyarnak (utálom a politikát, távol akarom tartani magam tőle, amennyire csak lehet… Mission impossible.), folyamatosan információkat közvetítenek a népességről. Vagy ha nem, hát megírom majd egy sci-fiben. Ezennel le is védetem az ötletet, ha az FBI/CIA, vagy bármi hasonló kölcsön szeretné venni, fizesse ki a könyves/újságírós álmaimat!

És a kérdések, melyeket Gretty tett fel:

1. Általában mikor és hogyan szakítasz időt az olvasásra?

Egyetemi időben többnyire utazás közben, metrón és villamoson olvasni nagyon hangulatos, koliszobában valahogy kevésbé, nem tudom, miért. Most nyáron igyekszek pár órát elcsípni a „nem annyira tengernyi, mint szeretném” szabadidőmből, és könnyen emészthető/olvasható regényekbe belekezdeni, így sokkal többet tudok „molyírtani”, jobban megvan az az illúzió, hogy van időm olvasni.

2. Ha azt az időt nem olvasással töltenéd, akkor mi az alternatíva?

Írás. Ha nem az, random jelenetek kitalálása. Ha az sem, akkor a barátaimmal lógás (sokan vannak, és illő ápolnom a kapcsolatunkat). Ha az sem, vállalhatatlan mennyiségű időt tölteni a neten való szörföléssel, és amikor már unom a bent ülést, biciklizés.

3. Minden általad olvasott könyvből készül bejegyzés?

Dehogy! Vannak olyan könyvek, amikről annyira nem tudok mit írni. Általában a jók ilyenek. Ha valami nagyon jó, akkor lehet róluk nyáladzani, ha valami nagyon rossz, akkor meg nincs dolog, ami jobbat tenne megtépázott lelkemmel, mint hogy ízekre szedem.

4. Van valamilyen különleges, könyves rigolyád? (Ha igen, akkor micsoda?)

Hmm… A saját könyveimet mindig sokkal később olvasom el, mint a kölcsönkapottakat vagy a könyvtáriakat. De szerintem ezzel a többség így van. Nem vagyok valami jellegzetes ilyen szempontból.:D

5. Ha kiadóvezető lennél, mi alapján választanál könyveket?

Ez egy nagyon nehéz kérdés, mivel kapásból azt mondanám, hogy mi fog meg. De ez szubjektív, ráadásul azt is figyelembe kell venni, hogy mi kell a népnek, hiszen valamiből fenn kell tartani a kiadót (befigyel a félév kereskedelmi oktatásom!:D). De szerintem a Vörös pöttyös sorozat nagyon ravasz megoldása a dolgoknak, a Könyvmolyképző kiválasztotta, hogy melyik réteget akarja megfogni, és azoknak válogat regényeket. Szóval, keresnék egy arculatot, és annak megfelelően könyveket, aztán, ha megvan a vásárlói réteg, ezt bővíteném.

6. Mi történik azokkal a könyveiddel, amikkel nagyon mellényúltál?

ELÉGETEM ŐKET! :D Nem, nem égetek könyveket, bár néhány megérdemelné… Ellenben hirdetem az igét, miszerint: „Rá se nézz. De még a szemed sarkából sem!”. A moly-hu-nak hála általában kiválogatom, milyen könyvekre szánok időt, amiről tudom, hogy pocsék, nem kezdek bele. Tudom, hogy a negatív kritika is fontos, de inkább jókat ajánlok az olvasóimnak, mint elrettentem őket a rosszaktól (amiknek a híre csak eljut hozzájuk, de például Goldenlane egy nagyon jó írónő, és mégis kevesebben olvassák, mint szeretném, ezért inkább az ilyen esetekre használom fel blogos hatalmamat. MUHAHAHA, ördögi kacaj!).

7. Térítesz-e olvasásra másokat a környezetedben?

Folyamatosan, kisebb-nagyobb sikerrel. Az egyik fiú ismerősöm a hatásomra olvas YA fantasy-kat, bezzeg Jane Austenba nem kezd bele. Nyilván, mert túl nőies. Ki érti ezt?

8. Ki a kedvenc női karaktered?

Ella az Elátkozott Ellából, gyerekkorom óta, és hűséges típus vagyok. Erős, okos, ravasz, nem nyavalyog, könnyen tanul nyelveket, frappáns a szövege, mi kell még?

9. Van-e olyan író, akit örökre eltiltanál attól, hogy történeteket vessen papírra?

Hm. Talán Claudia Gray. Én megpróbáltam esélyt adni az Örök éjnek, de miután a 100. oldalon csak úgy mellékesen megjegyzi a főszereplő csaj, hogy „jah, amúgy vámpír vagyok, és a dögös pasi vérét szívom”, hát, leraktam a kötetet. Először is, a történeteket építsük fel rendesen. Másodszor, még ha úgy is nőtt fel a lány, hogy tudja, hogy vámpír, akkor sincs az, hogy nem gondol rá egyáltalán, mert a teljesen idegen fiúval való instant szerelme fontosabb (hogy aztán egy sokkal szimpatikusabb pasival menjen a bálra, akit aztán ott le is koptat. És még a főszereplő is kibírhatatlan, nem csak logikai és felépítésbeli hibái vannak a könyvnek. ÉS EZ EGY SOROZAT ELSŐ RÉSZE, AMELYET LE IS FORDÍTOTTAK!).

10. Ha süt a nap, kék az ég, zöld a fű, nincsenek gondok, csak lehetőségek, olvasol vagy mással foglalkozol?

Hangulattól függ, illetve attól, hogy van-e olyan történet, ami éppen a vonzásában tart. Ha van, akkor úgy is olvasok, ha éppen leszakad a pokol. Illetve, fel.

11. Ha más témában kellene blogolni, mit választanál?

Van már másik blogom, az a főzésről szól… Haha, nem. Írok, hirdettem is itt önös célokkal. Éppen egy fantasy-n dolgozok, remélem, jó irányba halad a sztori. A visszajelzések (amelyekből sajna kevés van) szerint igen. De így, hogy nem írtam meg teljesen előre az egészet, hanem folyamatában töltöm fel, bizonytalan vagyok ezzel kapcsolatban. (Ó, igen, kommenteljetek oda, olvassátok, és kommenteljetek!)

Most pedig én alkotok...

Másokhoz való kérdéseim:

1. Mikor fordult meg először a fejedben, hogy elhivatottabban kéne írnod, mint az órákon való kötelezettség? (Bónuszkérdés: ez mennyire volt érthető?:D)

2. Mit csinálsz szívesen szabadidődben az evidens bloggerkedésen kívül?

3. Mi az a dolog, amit szíved szerint nem csinálnál soha, de kell, mert az elvetemült élet rákényszerít?

4. Ha megválaszthatnád, kinek a bőrébe bújnál bele egy napra? (Fiktív, élő és holt is lehet, ez utóbbi még élettel teli formájában… kivéve, ha nem úgy szeretnéd.:D)

5. Könyvek: kinek adsz a leginkább a véleményére, ha arról van szó, mit olvass?

6. Kivel szoktad levágni a legélvezetesebb vitákat a közös olvasmányaitok kapcsán?

7. Ki az a három fiktív karakter (akár filmes is lehet), akivel ki lehet kergetni a világból?

8. Milyen olvasmányélmény indított el a könyvfaló-lét rögös útján?

9. Szoktál olvasás közben enni/inni? Ha igen, mit, és landolt már könyvön egy darabkája? :D

10. Bloggerkedés: mi motivál leginkább?

11. Melyik olvasói visszajelzés volt a legemlékezetesebb (pozitív vagy negatív is lehet)?

És akiknek a kérdéseim szólnak…:

Ancsi

Briszéisz

Cammie

Clary

Deszy 

Gigi, alias GonoszKaktusz

Heloise

Katamanó

Kelly

WildWorld

Zsani és Anita, avagy Akiknek élmény az olvasás!

Remélem, még senki sem kapta meg, igyekeztem olyanokat keresni, akiknek szeretem a blogjait, és nem láttam rajtuk, de amilyen kicsi a világ, ki tudja!

Köszönöm a díjat, egyrészt nagyon jól esett, másrészt öröm volt válaszolni a kérdésekre (melyek sokkal ötletesebbek az enyémeknél...)! Éljenek a bloggerek!

Takami Kósun: Battle Royale, avagy „van rosszabb az iskolánál”

A regény alcímét használtam én is alcímként, mert a történet témájához meglehetősen illik, de olyan kifejezésekkel is jellemezhetném a Battle Royale-t, hogy karakterdrámák véresen tálalva, vagy „mondottam osztálytárs: küzdj és bízva bízzál!”.

A történet

1997-ben járunk, a fiktív (de valószínűleg Japánt takaró) Nagy Kelet-ázsiai Köztársaságban. Az aktuális hatalmi rendszer mindent megtesz, hogy fenntartsa a neki tetsző állapotot, így jól láthatóan megfélemlítési céllal „kísérleteket” szervez, melyeknek az a lényegük, hogy egy teljesen véletlenül kisorsolt osztály tagjai legyilkolják egymást, mígnem megmarad a győztes, aki egyben a túlélő is. Így jár szerencsétlen Kagava tartománybeli, Sitroivai Önkormányzati Középiskola 3/b osztálya is, melynek tanulóinak szemszögéből láthatjuk az elkövetkezendő alig több mint 18 óra eseményeit. Huszonegy fiú és huszonegy lány csap össze, és bár sokan barátok, ilyen helyzetben nehezen alakulnak ki bizalmi viszonyok, ami könnyen (és esetenként szó szerint) fejetlenséghez vezethet…

Kérdések és válaszok

Már elég régóta szemezgettem ezzel a könyvvel, egészen pontosan valamikor kamasz koromban fedeztem fel, amikor még újdonság volt a magyar könyvesboltok polcain. Azonnal megfogott a felépítése, az, hogy a témához illően az élőfejen olvashatjuk az életben lévő diákok számát (és már ekkor lelőttem magam előtt a történet poénját, teljesen akaratlanul… Ha nem ismered a sztorit, ne lapozz a kötet végére!).

Hogy ennyi ideig mégis miért kerültük el egymást, nem tudom (bár lehet, hogy tudat alatt féltem az ijesztően véres részektől, amelyek bár véresek voltak, ilyen idős fejjel ijesztőnek már nem nevezném őket), nem kellett csalódnom benne. Logikusan felépített, jól megírt kötetről van szó, amelyben bár az elején, a közepén meg a háromnegyedénél még vannak olyan alapvető kérdések, amelyek homályosak az olvasó számára, az utolsó oldalakon minden a helyére kerül. Én speciel nem értettem, hogy az egyik szereplő miért gyilkol annyira elszántan és, hogy miért épp így félemlíti meg a kormány az embereket – az aktuális hatalmi rendszert nem nyomja az író az olvasó képébe, mégis csak érzékelteti, mint a történések fontos keretét –, de azért ezeket a dolgokat is elég szépen a helyére tette Kósun. Látszik a könyvön, hogy tényleg éveken keresztül dolgozott rajta.

Karakterdrámák: ó, azok a középiskolás kapcsolatok!

A történet elemzésének legfontosabb szempontja talán a karakterek felépítése és megjelenítése. Kósun E/3-ban beszél a szereplőkről, azok nézőpontját váltogatva, így vannak, akiket jobban megismerünk és vannak, akiket kevésbé. És ezzel párhuzamosan, vannak, akiket megszeretünk és vannak, akiket nem, bár ez nem mindig a szereplővel „eltöltött idő” függvénye. (Nekem például nagyon szimpatikus volt az alig pár oldalt kapó „titkár”, a könyv eléggé jelentős szerepét, mégis töredékrészét jelentő Sindzsi és a történet nagy részében jelenlévő Kavada is.) Mégis minden szereplőről elmondható, hogy a lelkiállapotát és a jellemét is meglehetősen jól felvázolja az író, bár, bevallom, névsor ide vagy oda, néha nehéz volt követni, melyik tanulóról is van szó a negyvenkettő közül. (Az utolsó részben pedig volt egy olyan szereplő, akinél csak kapkodtam a fejem, hogy mégis hogy került oda és azon túl, hogy elszállt egy kissé az agya, mit is akar… Mintha maga az író is elfelejtkezett volna róla, hogy aztán az utolsó oldalaknál kapjon a fejéhez, hogy „hoppá, még egy embert ki kell iktatnunk!”. Ezen az abszurdnak tűnő írói helyzeten jót nevettem.)

Egy ilyen típusú műnél nagyon fontos, hogy az író megszerettessen néhány karaktert, máskülönben az egész egy kiüresedett váz lenne, öncélú gyilkolásnak tűnhetne. Mint említettem, Kósunnál ez nem áll fenn, ennek pedig az az oka, hogy az elbeszélésben a pörgős-gyilkolászós eseményeket váltogatta a humoros vagy éppen érzelmes-beszélgetős, már-már idilli jelenetekkel. Ezeknek tökéletes alapja, hogy minden versenyző ismer mindenkit, nagyrészt meg tudják jósolni, mit tenne a másik (megint máskor meg annyira nem), és 15 évesekhez méltóan keresztbe-kasul szerelmesek egymásba az osztálytársak. Legnagyobb szerepet ilyen szempontból a Noriko-Súja páros kapja, akik (ezzel nem lövök le nagy poént) végig kitartanak egymás mellett, mégsem eredményeznek nyálas jeleneteket, ugyanakkor megfigyelhetjük, hogyan fejlődik a kapcsolatuk. Emellett mély barátságoknak, elszánt szökési terveknek vagy éppen hősszerelmes kutatásoknak lehetünk olvasó-tanúi, ezek mind-mind feloldották a szemkiszúrós-nyakátvágós jeleneteket, végső soron izgalmas karakterdrámákat eredményezve.

A fekete humor helyes használatáról…

Kósun emellett egyfajta fekete humorral dolgozott: a helyzethez méltóan néha groteszknek hatottak egyes megjegyzések és gondolatok, ebben a világban azonban teljesen működtek. Néha, félig idegességemben, én is felröhögtem rajtuk, ráadásul biztos vagyok benne, hogy ilyen helyzetben nekem is hasonló agymenéseim lennének, amiket persze nem osztanék meg a külvilággal. Egyszóval, nem csak morbidnak hatottak, hanem nagyon természetesnek is.

Legközelebb jobban tördelj... haver!
(Bocsi, nem hagyhattam ki! Igazán bocsi! :D)

… valamint a tördelés fontosságáról

Egyetlen hátránya van annak a példánynak, amelyet én olvastam (és amelyről nem tudom, mikor adhatták ki, könyvtári, és ez az oldal éppen hiányzik belőle): a tördelés. Az egész szöveg nagyon ömlesztve jön, nem azért, mert nincsenek benne bekezdések, hanem mert a kiadónál „elfelejtették” használni a behúzás opciót… Ez gyakran megzavarta az olvasás menetét, találgatnom kellett, hogy ezt még ugyanaz a szereplő mondja-e vagy a másik, de erről már nem Takami Kósun tehet.

Ő magával ragadót alkotott.

Kategória: Mindenképpen olvasd el! Akár van időd, akár nincs!

Engem meghatározó favoritok 4. – könyvek/írók

Mint ígértem, a 100. blogbejegyzésem megünneplésének alkalmából összeszedem azokat a dolgokat, amelyek a leginkább meghatároznak engem: a stílusomat, a felfogásomat és végül, de nem utolsó sorban a történetekkel kapcsolatos elvárásaimat. Utolsó körben jöjjenek azok a könyvek, amelyek befolyásoltak, valamint azok az írók, akikre felnézek valamiért. (A kettő nem mindig fedi egymást.)

Könyvek, melyek nagyban hatottak rám:
5. Gail Carson Levine: Elátkozott Ella

Gyerekkori nagy kedvencem ez a könyv (nem a film, amely csak gyenge, hollywood-i utánzata ennek a tökéletességnek… Ó, már megint elragadtattam magam!:D), minden benne van, amit szeretek. Mesés lények, kalandok, jópasi és egy fantasztikus főhősnő. Bevallom, leginkább Ella karaktere fogott meg, ugyanis az általam olvasott regények nagy részében a főszereplők logikátlanul viselkednek, feleslegesen hisztiznek, de közben kibírhatatlanul „tökéletesek”. Nos, Ella nem tökéletes, és részben ez teszi azzá. Ügyetlen (de tényleg!), nem rajongja körbe az összes hímnemű szereplő (hála Istennek), de közben talpraesett, eszes, bátor, és nagyon erős jellem. Végig logikusan viselkedik, nem hagyja, hogy az érzelmei túlzottan elragadják, de robotnak sem nevezném. Egyszerűen fantasztikus! Ellának fogom nevezni a majdani lányom!

4. Margaret Mitchell: Elfújta a szél

Körülbelül tizenhárom évesen, kamaszkorom küszöbén olvastam el ezt a regényt, és lettem a nagy szerelmese (Rhett Butlerrel egyetemben). Pedig, az Elátkozott Ellával ellentétben, ennek a főszereplőjét még csak véletlenül sem nevezném tökéletesnek, olyan távol áll tőle, mint én a popsztárságtól (akik személyesen ismernek, tudják, hogy mennyire hamis a hangom, ráadásul még botfülem is van). Mégis teljesen beleszerettem az egész történetbe, azzal együtt, hogy mennyire ostobák a főhősök, hogy nehezen nevezhető happy endnek a vége. Ennek részben az elképesztően vonzó Rhett Butler az oka, illetve az, ahogyan kezeli Scarlettet („Szakértelemmel ingerelte a nőt..”), másrészt Melanie karaktere, harmadrészt pedig a nagyfokú érzelmek. De elsősorban Rhett.:D

3. Karen Marie Moning: Fever-sorozat

(Bár még várom az ötödik részt,) Moning sorozata már akkor megfogott, amikor az első kötetbe olvasgattam bele. Akkor még nem sejtettem, mennyire megszeretem majd a sorozatot. Egyrészt a főszereplő páros kapcsolata fogott meg, imádom, ahogyan alakul, és egyre jobban ragaszkodik hozzájuk az ember. De ami különösen nagy erőssége a sorozatnak, az az, hogy teljesen kiszámíthatatlan. Nem lehet előre tudni, mi fog történni, egyik csavar jön a másik után, ráadásul, mire kiderül valami, felvetődik legalább tíz másik kérdés. Remélem, Moning az utolsó kötetben méltón helyrerakja majd a dolgokat (úgy hallottam, igen), és, fú, anyám, ilyen cselekményvezetést akarok kitalálni én is!

2. Suzanne Collins[1]: Az éhezők viadala-trilógia

Collins műve nagy port kavart az életemben, és nem minden síkon jót, ennek ellenére imádom, sőt, hasonló értékűt/műfajút/stílusút is szívesen írnék. Mindhárom részt körülbelül egy húzásra olvastam el, magával ragadott, bevont, megszeretette magát, és nem egy szereplőt ismertem meg és sirattam el általa. Amellett, hogy szórakoztatott és érzelmileg is hatott rám, el is gondolkoztatott (és ezzel egy időben el is borzasztott) azzal a teljesen reális jövőképpel, amelyet megjelenít. Szerintem egy igazán jó könyvnek ezeket az elemeket kell tartalmaznia: nem elég csak szórakoztatni, ahogy az sem elég, ha csak magasröptű gondolatokat vagdos az olvasó fejéhez. A szereplőkhöz való ragaszkodás pedig talán a legfontosabb. Legalábbis nekem biztosan.

1. J. K. Rowling: Harry Potter-sorozat

Rowling elképesztően híres regényei alapjaiban változtatták meg az életemet, amikor valamikor harmadikos koromban belekerültek abba. Nem hinném, hogy magyarázni kéne, miért, a korosztályomból sokan élték bele magukat a történetbe, követték figyelemmel a jó és rossz harcát, és várták azt a bizonyos baglyot. Közben pedig „megtanultak” olvasni úgy, ahogy kell: élvezetből, izgalommal, egy egész képzeletbeli világot befogadva és továbbgondolva. Engem pedig rárugdosott az írás rögös útjára is, mint egy mellékesen. Bár, gondolom, ezzel sem csak én vagyok így…

Írók, akik hatottam rám… (Mivel ők pusztán a könyves listámra nem illettek. Mármint, próbáltatok már meg csak egy jó könyvet kiválasztani az alábbi íróktól? Nekik szerintem az életművük vagy annak egy része egészében érték, és volt rám hatással.)

5. Nemere István

Nemerétől csak ifjúsági könyveket olvastam, de abból nagyrészt az összeset (egyedül a sci-fi-sorozata maradt ki mindmáig, de igyekszem pótolni a lemaradást!). Hogy a felnőtt irodalma milyen, nem tudom, de az biztos, hogy a fiataloknak szánt írásai izgalmasak, pörgősek, szerethetőek, jók bennük a szövegek. Meg valahogyan azt mutatják be ebben a „varázslényekkel” és veszélyekkel teli irodalmi világban, hogy teljesen hétköznapi világban is találkozhat az ember izgalmakkal. (Lásd: A fantasztikus nagynéni és folytatásai, Nagyfülű Artúr kalandjai, Gyémántvadászok...)

4. Meg Cabot

Az egyik olyan írónő, akinek tiniként faltam a műveit, és ez meg is látszik a stílusomon. Egy időben legalábbis biztosan nagyon befolyásolta azt, de nem sajnálom vagy szégyellem. Cabot olyan szórakoztatóan tudna írni akár a semmiről is, ha akarna, hogy fájna a hasam a nevetéstől. (Olyan, mint Briszéisz barátnőm ebben a tekintetben. Pont olyan.:)) Emellett izgalmas történeteket is talál ki, legyen szó átlagos vagy szupererős hősnőkről. Ráadásul az egész tinifantasy-ban valamilyen szinten úttörő volt: az ő főszereplői hamarabb találtak meg eltűnt embereket, láttak szellemeket vagy mentették meg a szeretteiket, mint a közkedvelt Vörös pöttyös-könyvsorozatoké. Arról meg már ne is beszéljünk, hogy neki köszönhetem a férfiakkal kapcsolatos elvárásaimat.:D (Lásd: Mediátor, Hívó-szám 1-800, A neveletlen hercegnő naplója, stb...)

3. Agatha Christie

Még egy olyan írónő, akinek bármikor fel tudom venni a stílusát. Ennek az az oka, hogy szintén kamaszként sorban faltam a könyveit: Christie hihetetlenül jól tudja kitalálni a gyilkosságokat, felépíteni a nyomozást, elrejteni a jeleket, és felgöngyölítetni az ügyet. Emellett mind Poirot, mint Miss Marple ikonikus tagja az irodalmi nyomozóknak. Kell ennél több ahhoz, hogy elismerjem Christie krimi-életművét?

2. Jane Austen

Az idillikus, gyengéd angolszász romantika képviselője, aki a hat legfőbb regényében olyan szerelmespárokat vonultatott fel, akiket az ember automatikusan az irodalomtörténet leghíresebb párosai között tart számon. Austen jellegzetes hangulatot teremtett, és olyan dolgokról is hűen írt, amelyeket (állítólag) nem élt át, ráadásul annyira jól forgatta a szavakat, hogy bármilyen szövegkörnyezetbe be tudott illeszteni egy találóan ironikus mondatot.

1. Goldenlane, avagy Goldman Júlia

Goldenlane-ről egyszer már áradoztam ezen a blogon, nem is véletlenül, egyszerűen fantasztikus, amit és ahogy ír. Általában fantasy-ban utazik a hölgyemény, és általában valamilyen szélhámos az egyik vagy éppen mindkettő főszereplője. Ezek a szereplők jól is csavarják a szót, egészen addig, míg mindent helyre nem hazudoznak (esetenként hatalmi rendszereket döntenek meg, megint máskor csak a világot mentik meg, de mindig a szélhámos címhez méltóan teszik ezt); Goldenlane stílusa pedig nagyon szórakoztató. Ezzel egyidőben a cselekményvezetése is szédületes: kalandok kalandok hátán, nem megjósolható csattanók és végkifejletek, egyszerűen fenomenális! (Az igazság kedvéért hozzá kell tennem, hogy nem minden regénye. És a Papírtigrisbe nem kezdek még egyszer bele. Nem. Bezzeg a többibe…)

(Drága, Júlia! Ezt az egy képet találtam rólad, tölts fel többet! És írj még regényeket!!)

(De nagyon megszenvedtem ezzel a listával… És még így is kimaradt, hogy imádom Tolkien/Cassandra Clare/Rick Riordan részletesen kidolgozott, fantáziadús világait, hogy Elizabeth Gilbert stílusa egyszerűen elvarázsol az Ízek, imák, szerelmekben, hogy mind Kerstin Gier, mind Kelley Armstrong nagyon tehetségesen ki tudott alakítani olyan kamasz-fantasy történeteket, amelyeket azonnal megfognak, hogy Stephenie Meyer A burokkal érzelmileg teljesen megrázott, de a lehető legjobb értelemben, hogy…)

---

[1] Istenem, most a Battle Royale-rajongók biztos a szívükhöz kapnak! Egyébként azt is szeretem, hamarosan könyvkritikát olvashattok róla a blogon.:)

Engem meghatározó favoritok 3. – filmek

Mint ígértem, a 100. blogbejegyzésem megünneplésének alkalmából összeszedem azokat a dolgokat, amelyek a leginkább meghatároznak engem: a stílusomat, a felfogásomat és végül, de nem utolsó sorban a történetekkel kapcsolatos elvárásaimat. Eddig egészen könnyű dolgom volt, sorozatból és mangából is megvannak a stabil és mindig eszembe jutó állandók, de a filmekkel (és majdan a könyvekkel) már más a helyzet… De megpróbálok semmit sem kihagyni!

5. Mulan

Be kell, hogy valljam, Disney meséken nőttem fel, és még most is imádom őket, részben valószínűleg a nosztalgia miatt. Az egy estés rajzfilmek egyszerűen igényesek, legyen szó rajzolásról, történetről vagy zenéről (igen, a legtöbb számot vagy ezerszer hallottam és/vagy énekeltem már). Nekem kiforgatottnak tűnik az a negatív hatás is, amit a felnőtt nézők hajlamosak belemagyarázni[1] például a hercegnős mesékbe: sosem volt kisebbségi érzetem vagy megfelelési kényszerem, miután megnéztem valamelyiket, és azt sem éreztem, hogy a nőknek az a feladatuk, hogy csak jók és szépek legyenek, de talpraesettek vagy okosak ne, sőt, kitartásra tanítottak ezek a történetek, arra, hogy küzdjek az álmaimért. Ja, és azt sem várom el a pasiktól, hogy gazdagok legyenek és lehetőleg hercegek. (Bár lehet, hogy bennem van a hiba, ti hogy vagytok ezzel? Valljátok, hogy elég a szépség meg egy pénzes pasi, és ha ezt a két hozzávalót összekeverjük, kész az instant boldogság?)

Legkedvesebb történetem persze a harcos, női egyenjogúságért is küzdő, családszerető és kitartó Mulanról szól, aki saját apja helyett áll be a frontra katonának, hogy a sebesült öreg ne küzdjön végig még egy háborút, mert nagy eséllyel belehal. Ehhez az enyhén hímsoviniszta Kínában az kell, hogy férfinak nézzék, és így egyenrangú félként kezeljék harcostársai. Mulan tehát férfiruhát ölt, beveti magát a katonalét szépségeibe, és egy kissé ügyetlen sárkány, egy tökös ló és szerencsetücsök segítségével megmenti Kínát a hunoktól. Igazi hardcore csaj!

4. Hogfather – Varázsapu

A Hogfather Terry Pratchett regényből készült, méghozzá nagyon igényesen, nagyrészt fedi is a történetet. Ennek megfelelően eléggé összetett, több szálon fut, és egyszerre tűnik nagyon idiótának és nagyon zseniálisnak. (Nem mintha ez a kettő kizárná egymást, sőt.) Végül pedig egy nagyobb mondanivalóvá forrja össze magát, és ez az, amit igazán szeretek benne: nem csak kalandos, fantasztikus és humoros, de van benne egyfajta mélyebb tartalom. Ezt a mélyebb tartalmat pedig nem tolja folyamatosan az ember arcába, hogy „nézd, én ennyire komoly alkotás vagyok”, hanem csak felvillantja – ez az a valami, amire én is szeretnék törekedni írás közben.

3. Hot fuzz – Vaskabátok

Nicholas Angel elsőrangú rendőr: minden ügyet megold, mindenkit utolér, és elképesztően lelkiismeretes, ha a törtvény betartatásáról van szó. Nem csoda, hogy munkatársai is elismerik a munkáját, és szépen el is távolítják a nyüzsgő Londonból egy angol kisvárosba, ahol látszólag semmi sem történik. Azonban Angelt nem annyira könnyű átvágni: a tökéletes kisvárosban is bűntetteket keres (hiszen azok hol nincsenek?), és amikor balesetnek (eléggé rosszul) álcázott gyilkosságok történnek mindenki tiltakozása ellenére nyomozni kezd új, ügyefogyott társának segítségével…

Szintén jól és érdekesen felépített történet: a kamerakezelés és a filmes vágások az elején kicsit idegesítettek, de végül hozzájuk szoktam, majd rájöttem, hogy az abszurdság növelésének érdekében kellenek és működnek is. A történet sem mindennapi: az a fajta abszurd-zseniális ötlet, amelyet annyira szeretek. (Bár magam számára is meglepően hamar rájöttem a gyilkosságok indokára. Persze, ha jól figyeltek, már a film közepén elsütik a megoldást, ami megint csak zseniális!) Simon Pegg és Nock Frost párosa pedig lenyűgöző – sosem gondoltam volna, hogy egy teknősbéka fejű ember arckifejezéseibe feledkezek bele (értsd: Pegg mimikája fenomeniális)! Egyedüli rossz pont a végén a nagy robbanás. Az már teljesen felesleges volt.

2. Love Actually – Igazából szerelem

(Még) egy olyan film, amelyet mindenki ismer, hiszen karácsonykor minimum három adó játsza párhuzamosan, és nem is véletlenül. A több szálon futó történet egyszerre idillikus és valóságos, humoros és szomorú, abszurd és elképzelhető, tehát minden, ami az élet is. Emellett pedig filmtechnikailag is zseniálisan van összerakva (nem mintha annyira értenék a filmes megoldásokhoz, de ezek eléggé nyilvánvalóan egyszerű, mégis trükkös megoldások): például ugyanaz a zene megy az esküvőn, mint a temetésen: ez egyrészt nagyszerű átsiklás az egyik jelentből a másikba, másrészt hátborzongatóan utal az élet rövidségére és körfogására. Az is zseniális, hogy összefutnak a szálak, mindenki kapcsolódik valahogy valakihez; a kisgyerek egyszerűen imádnivaló; én is akarok egy olyan táblás vallomást, amilyet Keira Knightley karaktere kapott; és tegye fel a kezét az, aki a végén, a Nagy Öleléses Jelenetnél és Hugh Grant monológjánál ugyanúgy meghatódott legalább egy kicsit, mint én… Na, ugye, hogy ugye!

1. Star Wars – Csillagok háborúja

Közhely, de rám is igaz, hogy imádom a Csillagok háborúját, gyerekkorom egyik meghatározó filmje. Ahogy az is közhely, de igaz, hogy csak az eredeti trilógiáért rajongok, az újabbal meg vannak alapvető problémáim[2]. Az eredeti viszont egyszerűen fantasztikusan van összerakva, olyan típusú történet, ami ha a megfelelő időben kapja el az embert, a hátralévő életében nem ereszti. Jó és rossz harca, családi problémák enyhén másképp tálalva, a filmtörténet egyik leglegendásabb szerelmespárja és kardpárbaja, a zöld, bölcs „kisember” alakja – mindenen érződik a lelkesedés és a találékonyság. George Lucasnak sikerült legendát teremtenie, ennél tovább ezt nem is magyarázom.

Na, nem csak ennyi filmért rajongok. Az időutazás nagy kérdései a címéhez méltóan hihetetlenül klassz (három balek pasi, egy kocsma, egy a jövőből érkező szupercsaj és némi zavar az időben – tuti összetevői egy maradandó filmnek), a Sky kapitány és a holnap világa a legtöbb olyan elemet tartalmazza, amit szeretek (nagydumás kalandor, belevaló újságírónő), a Holiday-t bármikor megnézném, a Kung Fu Hustle hülyeségként indul, és példátlanul végződik, a Jane Austen magánélete szomorú és tökéletes, és felsorolhatnék egy adag olyan tinifilmet is, ami valamiért megfogott. De most nem teszem, így is alig találok már szinonimákat a zseniálisra.

---

[1] Bár erre a kérdésre még visszatérek a szakdolgozatom megírásai után is. Rám mindenesetre biztosan nincsenek rossz hatással ezek a történetek. Az amerikai kislányokért meg már nem felelek.

[2] …Mit csinálnak ezek a szereplők? Hogy lehet valaki ennyire idióta? Miért ilyen nyálas ez a szerelmes pár? Hol van a Han és Leia-féle varázs? Miért ilyen nyálas Anakin? Miért ilyen agresszív Anakin? Miért vállalják egy ilyen felelőtlen ember taníttatását az elvileg nyugodt és bölcs jedik? Miért tartják ezt a srácot a film jó pasijának, amikor az egyszer Obi-Van Kenobi?! Hogyan szerethettem én kiskoromban Jar Jart és mégis miért, ó miért bíznak rá ennyire felelősségteljes pozíciót? Padmé olyan kis helyes volt az első részben. Most már inkább pedofilnak hat…

Engem meghatározó favoritok 2. – mangák

Mint ígértem, a 100. blogbejegyzésem megünneplésének alkalmából összeszedem azokat a dolgokat, amelyek a leginkább meghatároznak engem: a stílusomat, a felfogásomat és végül, de nem utolsó sorban a történetekkel kapcsolatos elvárásaimat. Legutóbb sorra vettem azt az öt sorozatot, amelyet a leginkább szeretek, most lássuk a mangákat!

(Előre szólok, nem vagyok az a nagy mangás. Legalábbis abból a szempontból nem, hogy meglehetősen egyoldalú az ízlésem mangák terén: általában shoujókat olvasok. Vagyis inkább olvastam, mostanában valahogy kimaradt az életemből. Ennek ellenére vannak olyan kedvencek, amiket bármikor előkapnék, bár egy „vérbeli mangás” lehet, hogy megszólna értük. De pont nem érdekel.)

5. Maria: Lovesick

Igen, máris egy szerelmes témájú mangával indítok… ÉS MIND AZ LESZ! :D (Legalábbis részben.) Ez a történet egy lányról szól, akinek még kiskorában meghal az anyja, így a fiatal, és az addig szinte ismeretlen mostohaapja veszi át a nevelését. Ezzel csak az a gond, hogy a lány kamaszodni kezd, és beleszeret a mostohaapjába, aki viszontszereti, ennek ellenére a fenti helyzet miatt nem teljesedhet be a szerelmük. (Szerintem ennyire esetlenül még egyetlen egy cselekményt sem vázoltam fel, ami az alább kifejtettek fényében enyhén szólva ciki.)

Igazából nem is a történet az, ami annyira megfogott a mangában, hanem a rajzolása. Egyszerűen gyönyörű, és bár az általam olvasott mangák többsége szép (ha ronda, nem tudom elolvasni. Egyszerűen képtelen vagyok rá.), ez még azokon is túltesz. Valahogy képes megteremteni egy finom, keserédes, a történethez is illő atmoszférát, amit azért tartok fontosnak, mert az írók pedig ezt teszik, csak éppen szavakkal. Nem csak világot teremtenek, hanem a hozzá illő hangulatot is. És ahogy egy rondán megrajzolt mangát nem vagyok képes elolvasni, úgy egy igénytelenül megfogalmazott történetet sem, legyen az bármennyire jó. Meg kell adni neki a keretet.

4. Mitsuba Takanashi: Akuma de Sourou / Beniiro Hero

Ezt a két történetet ugyanaz a mangaka készítette. Nem mondhatnám, hogy ugyanolyanok: az egyik szerelmes-családi, a másik meg szerelmes-sportos történet. (Én szóltam, hogy itt minden manga shoujo lesz! :D) Imádom mindkettőt: nagyon jó idézetek vannak bennük, a mangaka gyakran felnagyítja a hétköznapi helyzetek érzelmi oldalát. Ami igazán megragadott az ez volt: „A család nagyon furcsa dolog. Közel állnak hozzád, mégsem tudsz hozzájuk [mindig] kedves lenni. Pedig tényleg olyan közel állnak hozzád, hogy nem is tudod szavakba önteni.” (Akuma de Sourou)

3. Svetlana Chmakova: Dramacon

Nem is tudom, hogy ez mennyiben nevezhető mangának, ha csak az olyan képregényeket nevezzük így, amelyeket japán rajzoló készített, akkor nem, számomra mindenesetre manga. Egyrészt a témája, másrészt a rajzolása miatt. Christie-ről, a feltörekvő íróról szól, aki életében először ellátogat egy AnimeCon-ra, őrült haverjaival és érzéketlen barátjával egyetemben. Itt aztán összeismerkedik Mattel, a szókimondó sráccal, és alapvetően megváltozik minden…

A történet igazából nem nagy cucc, könnyed vígjáték, érzelmekkel, leginkább a kapcsolatokra helyezve a hangsúlyt. Mégis pokolian jól működik: a párbeszédek frappánsak, a karakterek szerethetők, a főszereplők nem egysíkúak, és a rajzolása sem elhanyagolható. Egyrészt szép, ami el is várható egy kiadott mangától, másrészt részletes – negyedjére olvasva is felfigyeltem olyan apróságokra, amik addig nem tűntek fel. Ráadásul Christie 90%-osan olyan, mint én.

2. Wataru Yoshizumi: Marmalade boy

A főhősnő, Miki[1] élete alapvetően a fejetetejére áll, amikor a szülei bejelentik, hogy elválnak. És ha ez még nem lenne elég, újból meg is házasodnak, méghozzá egy másik házaspár tagjaival, így külön sem kell költözniük: négyen látják majd el a szülői teendőket. Ráadásul Miki egy fiútestvért is kap, a titokzatos Yuu-t, aki múltja után nyomoz…

Ez sem kerülne be a mély mondanivalóval rendelkező történetek sorába, mégis akárhányszor el tudnám olvasni. Olyan a felépítése, mint amilyet Watase Yuu is alkalmazni szokott hosszabb hangvételű mangasorozatainál: először könnyed, humoros, az ember megszereti a karaktereket. Majd a közepétől felgyorsulnak az események, a mangaka szépen összetöri az olvasó szívét, és azon kapod magad, hogy nagyon szomorú vagy[2]. De a két módszer nem teljesen ugyanaz: ez a manga mégis tiszta happy enddel végződik (bár nagyrészt azért, mert másképp a kiadó megverte volna a rajzolót).

1. Watase Yuu: bármely műve Ayashi no Ceres

Imádom Watase Yuu-t! Ezt a történetét is nagyon szerettem, bár, bevallom őszintén, csak egyszer olvastam, aztán előállt nálam a „könyv-nyelven” A burok-effektusnak nevezett lelkiállapot: nem voltam képes még egyszer nekiállni, annyira megrázott.

Yuu módszerét részben már ismertettem: ő az a galád történetmesélő, aki humorosnak és lazának indít egy sztorit, megszeretteti a szereplőket, majd véresen komolyra vált, és azon kapod magad, már a hatodik kedvenc szereplődet siratod… Aztán persze a vége sem jelent teljes happy endet, keserédes lesz az egész, de leginkább „keser”. Ennek ellenére és ezzel együtt, sőt emiatt imádom! Nagyon hatásos technika, biztosan nem felejted el a műveit (legyen szó akár erről, akár más, hosszú történeteiről), ami alapvetően fontos, bármilyen sztorit is alkot az író… mangaka.

---

[1] Igen, Miki, annak idején hihetetlenül jót szórakoztam ezen, miközben az azonos nevű, ellentétes nemű unokatesómra gondoltam… Tudom, ez körülbelül olyan, mint BARACK Obama nevével viccelődni.

[2] Iszonyatosan bőgsz.

Engem meghatározó favoritok 1. – sorozatok

Mint ígértem, a 100. blogbejegyzésem megünneplésének alkalmából összeszedem azokat a dolgokat, amelyek a leginkább meghatároznak engem: a stílusomat, a felfogásomat és végül, de nem utolsó sorban a történetekkel kapcsolatos elvárásaimat. Első körben lássuk azt az öt filmsorozatot, amelyet a leginkább szeretek!

5. Az elveszett világ

Mostanában kezdek rájönni, hogy ez a régi, még csak nem is kifejezetten jó sorozat mennyire meghatározza az ízlésem, pedig már alig emlékszem az egyes részekre[1]. A történet alapját egy ismeretlen világ adja (hohó, Gödörben!), ahová egy csapat ember beveti magát. Számtalan veszély leselkedik rájuk, például dínók, majomemberek és hasonló nyalánkságok támadják meg őket napi szinten.

De én nem a kalandokat szeretem ebben a több mint tíz éves sorozatban (azok annyira fényesen azért nincsenek kidolgozva), hanem a szereplőket, leginkább Marguerite Kruxot és Lord John Roxtont. Az előbbi hölgyemény a jégkirálynő és a csípős nyelvű vipera keveréke némi emberséggel, melynek hála nem mindig, csak legtöbbször gondol magára, valahogy mégis szerethető, mert érezi a néző, hogy ez a viselkedés csak páncél, amelyet aztán le is vet magáról. Roxton pedig a sötét hajú, látszólag kemény férfi, aki ha szeret valakit, azért mindent megtesz, és van benne egyfajta lovagiasság: nem félne feláldozni magát a társaiért, ha arról lenne szó. A kettejük egyvelege pedig a tökéletes filmes páros, csipkelődésekkel, szikrákkal, és ha arra kerül a sor, romantikus jelenetekkel, amelyeket, az előzmények fényében igencsak megbecsül a néző.

4. 10th kingdom – Tizedik királyság

Ez is egy rövidsorozat, melyben a főhősnő New Yorkból véletlenül a mesék birodalmába csöppen, pénzéhes apjával egyetemben. A helyzetből adódóan kénytelenek megmenteni egy kutyává változtatott királyfit és annak a birodalmát a Gonosz Királynőtől. A nyomukba szegődik a farkas is, aki beleszeret a lányba, és összetalálkoznak néhány trollal, gnómmal meg egyéb meselénnyel.

(Viginia bárányt nyír...:D)

Amit igazán kedvelek ebben a sorozatban, hogy bár van egy normálisan kidolgozott alaptörténete, nem teljesen veszi magát (vagy inkább a meséket) komolyan. A Farkas nyers húst követel az étteremben; felmásznak a toronyba a lány hosszú haján, hogy megmentsék, de ez veszettül fáj neki; és még a We will rock you-t is meghallgathatjuk mint báránynyíró szám. Fenomenális!

3. Gilmore girls – Szívek szállodája

Biztos vagyok benne, hogy a két hihetetlenül gyorsan beszélő és humoros lány történetét minden magyar ember ismeri, legalábbis öt és hatvanöt év között. Elképesztően jó párbeszédek jellemzik a sorozatot, abszurd helyzetek és emberek tarkítják az egészet, megmutatva, hogy nem csak sablonokra lehet építeni, mégis: akár a valóságban is létezhetne Stars Hollow, csak kellőképpen zakkant embereket kéne összegyűjteni. Ráadásul biztos vagyok benne, hogy mondjuk olyan 25%-os arányban Rory Gilmore-nak is szerepe van az újságírói ambícióim kialakulásában.

2. Firefly – A szentjánosbogár

Elképesztően jó és ehhez képest túl rövid sci-fi sorozat. A rendező és forgatókönyvíró Joss Whedon nevéhez fűződik például a Bosszúállók és a Buffy mellett, csak még azoknál is sokkal jobb. Kilenc utazó mindennapjait és kalandjait meséli el a távoli jövőben, akiket persze üldöz az aktuális hatalmi rendszer. Whedon erőssége a karakterekben rejlik: mind a kilencen jellemek, nagyon nagyszerűen ki vannak dolgozva és érzékeltetve, pedig nem egy személyiségközpontú drámáról van szó. Emellett a közöttük zajló párbeszédek is fantasztikusak, sziporkázóak, elgondolkodtatóak vagy éppen szomorúak. Valahogyan így kéne karaktereket alkotni minden (forgatókönyv)írónak.

1.Doctor Who – Ki vagy, Doki?

Csodás sorozat, szerethető karakterek, nem túlzottan érzelmes, mégis mély kapcsolatok, frappáns ötletek (már eleve a főszereplő: az időnként arcot és jellemet váltó, zseni és zseniális Doktor!), humoros jelentek!

Akarom mondani, a történet lényege, hogy adva vagyok a Doktor és a TARDIS. A Doktor Időúr: gyakorlatilag halhatatlan, még akkor is, ha mások számára halálos sérülést szerez, amennyiben van ideje regenerálódni, azaz alakot és jellemet váltani; a TARDIS pedig a kék rendőrségi telefonfülkének álcázott időgépe. A sorozat képletéből azonban nem maradhatnak ki a kísérők sem: a Doki gyakran felkarol olyan embereket (általában fiatalokat és nőket…), akik kicsit elveszettek, nem félnek a veszélytől és rendesek, hogy vele utazgassanak időn és téren át. Persze ilyenkor nem egy idegennel találkoznak össze, meg kell menteniük néhány ártatlant (nem mindig sikerül), esetenként a Földet (ez azért mindig sikerül), az univerzumot vagy szimplán csak a világot.

(A Tizenegyes Doki a társaival és némi őrültséggel.)

Nagyon pörgős sorozatról van szó, amely jól építkezik: az egyes részek külön is megállják a helyüket, azonban vannak olyan, az évad végkifejletére utaló jelek bennük, amelyeket a néző gyakran még csak észre sem vesz, csak később rakja össze az egészet a fejében. Amellett, hogy az egész ügyesen fel van építve, az egyes részek is ötletesek, nem kiszámíthatóak, simán kiválóak egy történetíró-tanfolyam alapjának is. (Ez alól a séma alól egyedül a hatos évad első fele kivétel – na, azt eléggé elrontotta Steven Moffat. Persze, ez csak az én véleményem.)

(A szexi Tízes Doki örök barátjával, a kedvenc útitársammal, Donnával.)

Ezeken kívül természetesen más sorozatok is megfogtak az elmúlt huszonegy évben (lásd Jóbarátok vagy Páran párban), biztos sok ismerősöm emlékszik még a Bűbájos boszorkákos időszakomra, vagy olyan rajzfilmsorozatokra, amelyekre én már alig, sőt mostanában is tűnnek fel új, potenciális szerelmek (Hart of Dixie, sőt a Vámpírnaplók első fél évadja sem rossz). Azonban ez a fenti öt sorozat viszonylag állandóan végigkíséri az életemet, és ha nem is tökéletesek, de bizonyos szempontból nagyon hasznosak.

---

[1] Bár most a nyári szünet adta szabadidőnek és az AXN-nek hála minden hétköznap 11-től felidézhetem őket.

100.

Mivel konkrétan ez a bejegyzés a századik a blogomon (taps és ováció), arra gondoltam, valahogyan meg kéne ünnepelni. Amolyan Meggie-módra.

Először az jutott eszembe, hogy ennek örömére írok egy olyan bejegyzést, ami az örök favoritjaimról szól, azokról a dolgokról, amik alapvetően meghatározzák az ízlésem. Aztán rájöttem, hogy ami a legjobban meghatároz engem, az az írás. Márpedig most dolgozok egy nagyobb projekten, és életemben először nem is mondom, mit érzek ezzel kapcsolatban, nehogy elmúljon. Ráadásul érdekel, hogy milyen képet találnátok a szereplőkhöz, akiket mozgatok ebben a történetben. Az utóbbi napokban kerestem bőszén, de sehol sem leltem hozzájuk illőt. De hát én sem ismerek minden filmet és hírességet, erre jó, ha segítséget kapok.

Na jó, meg reklámozni is szeretném magamat. A fantasztikus(nak szánt) történet elolvasható itt!

A szóban forgó mű egy fantasy-féleség. Nem olyan, amiben trollok, orkok és törpök vannak, de még csak vámpírok sem rohangálnak benne (vagy legalábbis nem kifejezetten…). Plusz, előre szólok, a főszereplő lány kifejezetten idegesítő a kezdetekben, de mint minden ebben a világban, ez is változik.

Abbey Kinsey ugyanis belesik a Gödörbe, ahonnan nincs szabadulás, ráadásul egy halom lökött indián is üldözőbe veszi, hogy megcsapolja a vérét. Még szerencse, hogy felbukkan egy rejtélyes idegen, aki megmenti a fent említett hölgyeményt, hogy aztán együtt próbáljanak megszabadulni abból az átkozott, rejtélyes, veszélyes világból. Meg hogy kölcsönösen egymás agyára mehessenek.

Mint láthatjátok, ők ketten a főszereplők, de akadnak majd főbb mellékszereplők is. Azonban róluk később ejtek szót, ők egyelőre nagyrészt a fejemben léteznek. Tehát lássuk Abigail Kinsey-t és Raymond Nicolas Holmest!

Abbey-nek hosszú, festett vörös haja van, és szürkés-kék szemei. Bőre fehér, arca szabályos, tipikus „mindenhez megy” ovális fejforma, az alakja pedig a los angelesi elvárásoknak megfelelően vékony. A történetben nagyrészt a fehér (illetve egy idő után piszkos szürke-barna) topjában és farmernadrágjában szaladgál, rózsaszín Converse-szel és zöld bikinivel.

Ray magas, sötétbarna haja van, mely elég hosszú ahhoz, hogy össze-vissza meredezzen a fején. Arcéle kiálló, orra kicsit hosszú, a szemei pedig eltérőek: egyik zöld, a másik barna (na igen, keressünk dögös, heterokróm pasikat! :D). A történet során 1800-as évekbeli ruhákban járkál: fekete nadrágban, lovaglócsizmában, ingben, az oldalán fegyvertáskával és minimum két pisztollyal.

Ti kiket tudnátok elképzelni Abbey-ként és Ray-ként?

És, ha ez nem lenne elég, tényleg megírom az „engem meghatározó favoritok” bejegyzéseimet, regényekre, mangákra, filmekre és sorozatokra bontva. Tehát, kedves Olvasóim, rettegjetek, nagyfokú zsenialitással fogtok szembenézni az elkövetkezendő négy bejegyzésben! 

Goldenlane: A herceg jósnője és A jósnő hercege, avagy az intrikák és a szélhámosság magasiskolája

Nem éppen mai könyvekről írok most beszámolót (mivel kritikának nehezen nevezhetném; előre figyelmeztetlek, oldalnyi tömény imádattal nézel farkasszemet), 2003-ban jelent meg Goldenlane, azaz Goldman Júlia kétkötetes története. A fantasy-ban egy kultúrantropológus csetléseit-botlásait, de leginkább szélhámosságait követhetjük nyomon, miközben a fent említett, szelíd hölgyeményt megmérgezni, lenyilazni, kerékbetöretni szeretnék, és úgy általában, mindennel szembe kell néznie, amit csak egy idegen kultúra tartogathat.

A történet

Korinorisi Arh’hin a békés és egyszerű Fehérpartról tolmácsként érkezik a díszes, varázslatos és mindenekelőtt ép ésszel felfoghatatlanul veszélyes Szithanba, hogy a két világ közti kommunikációs hiányokat segítsen áthidalni, és mindkét fél számára kedvező kereskedelmi egyezség jöjjön létre. Itt ismeri meg a csicsás kaftánba öltözött, szigorú Har’Hatal herceget, és e röpke kaland bőven elég lenne a lánynak, aki eddig könyvek és tudományok között töltötte minden idejét (és ezzel a kedves elfoglaltságával sosem szeretne felhagyni), azonban egy szerencsétlenség folytán Szithanban ragad, társai, pénz és segítők nélkül. Ezután kénytelen koldulni, majd egy véletlen folytán jósnővé avanzsálódik, azonban a sors nem engedi, hogy kicsiben szélhámoskodjon: rövid időn belül Har’Hatal herceg palotájában találja magát, mint személyi jósnő, majd varázsló, végül pedig tanácsadó.

Már ez is elég gonddal jár: nem elég, hogy minden nap a hirtelenharagú herceg szemébe kell hazudnia, mikor ellenségeinek kilétét követeli („Úgy látom, tisztul az éjszaka, de még nincs hajnal, nem látom a neveket.”); ráadásul egy aranyálarcos hölgyemény meg akarja mérgezni, majd kényszeríteni, hogy Hatal helyett neki dolgozzon; kémkednie kell, bármi áron; néhányszor meg akarják ölni, és néhányszor neki kéne ölnie; szóval az élet nem fenékig tejfel, azonban a herceg könyvtára nyújt némi (pár száz kötetből álló) szórakozást. Még szerencse, hogy egy igazi kultúrantropológus bármilyen helyzetben könnyen feltalálja magát, vagy legalábbis kellőképpen leleményes ahhoz, hogy túléljen!

Tudomány és varázslat

Fehérpart és Szithan alapvetően Keletet és Nyugatot szimbolizálja, két teljesen eltérő értékrenddel, és sablonokra épülő, mégis részletesen kidolgozott világokkal. Fehérparton elsőbbséget élvez a tudás az intrikával szemben, nagyrészt egyenlőknek kezelik egymást az ott élők (leszámítva persze a professzor-hallgatószerű, nem megfélemlítésen, félrevezetésen vagy megvásárláson alapuló kapcsolatokat), és nem tudnák elképzelni, hogy egy ember csak úgy rendelkezzen egy másik élete felett. Ezzel szemben Szithanban élnek és virágoznak a babonák, mindenki feltétel nélkül hisz a varázslatokban, hatalmas keletje van a rabszolgaságnak és a gladiátorharcoknak, a hatalmon lévő urak pedig csak úgy dobálóznak az olyan (nem teljesen üres) fenyegetőzésekkel, mint kerékbetöretés.

A szereplők

A történet egyik legnagyobb előnye, hogy kellőképpen fordulatos, sosem unatkozik az ember, ráadásul ezeket a fordulatokat maga Arh’hin adja elő sajátos, fehérparti stílusában. Ez nem csak könnyed és humoros szóhasználatot jelent, hanem azt is, hogy az ő szemszögéből ismerjük meg Szithan igaz arcát. Márpedig Arh’hin, aki hisz az emberek alapvető jogaiban és egyenlőségében, valamint a légynek sem tudna ártani, kellőképpen elképed a sok talpnyalást, intrikát, gyilkossággal való fenyegetőzést és (nem olyan sok, de azért az ízlésének túlzottan valós) gyilkosságot látva. Ráadásul neki is részt kell vennie ebben a világban: nagyon jókat lehet azon szórakozni, hogy a két kultúra közti különbségekből adódóan hogyan értik félre, amit mond, és viszont, majd, miután Arh’hin átlátja a helyeik gondolkodásmódját, hogyan veri át őket (lelkiismeret furdalása ellenére, pusztán valakinek az életéért) naivitása helyett immár ravaszságával.

Arh’hin egyszerűen imádnivaló, teljesen azonosulni tudtam vele, csodáltam az észjárását, a makacsságát és a bátorságát, és szerencsére a másik főszereplő, Har’Hatal méltó párja a nőnek. Hatal a tipikus szithani önkényúr, akit arra neveltek, hogy a család érdekeit nézve törtessen előre, sok mindent feláldozva a hatalom oltárán. Mégis lehet szeretni, mert igazságos és józan, még ha indulatos és néha iszonyatosan vak is felsőbbrendűsége következtében. Ráadásul az Arh’hinnal való kapcsolatát egyszerűen imádtam, olyan jó volt nézni, ahogy alakul kettőjük viszonya a történet során, és egy olyan (nem árulok zsákbamacskát) szerelmi történet alakul ki, amiben tudtam hinni. Nem szerettek egymásba az első pillanatban, nem hangoztatták, hogy „haj, de nagyon szeretem, meghalok érte és/vagy vele!”, hanem láthattunk egy valóságos folyamatot, aminek a végén nem csak a hercegnek volt jósnője, de a jósnőnek is hercege: teljesen egyenrangúak lettek, igazi társak.

…És még egy kis dicséret

Mivel már enyhén meghaladtam az előre beígért egy oldalt, szeretném leszögezni, hogy ez a történet egyszerűen tökéletes. Kerestem benne logikai hibát, de nem találtam. Kerestem valamit, ami miatt idegesítőek lennének főhőseink, de (bár néha Hatal fejét belevertem volna a falba, pusztán szeretetből) voltaképpen iszonyatosan kedvelhetők. A történet izgalmas, bevonz, az intrikák és a szélhámosság magasiskolája, jó oktatókönyv, ahogy azt egy kultúrantropológus feljegyzéseitől el is várhatja az ember. Ráadásul mindezt úgy, hogy az írónő a fantasy világához merít a valóságból, ezt a módszert nagyon szeretem. Persze, lehet, hogy merőben elfogult vagyok, mert nekem fekszik ez a stílus, de valószínű, hogy neked is fog, drága Olvasóm, bátran vedd hát a kezedbe Korinorisi Arh’hinnak, Fehéraranypart leghíresebb varázslónőjének memoárját!

Kategória: Magánkönyvtárad egyik alapdarabja!