Engem meghatározó favoritok 1. – sorozatok

Mint ígértem, a 100. blogbejegyzésem megünneplésének alkalmából összeszedem azokat a dolgokat, amelyek a leginkább meghatároznak engem: a stílusomat, a felfogásomat és végül, de nem utolsó sorban a történetekkel kapcsolatos elvárásaimat. Első körben lássuk azt az öt filmsorozatot, amelyet a leginkább szeretek!

5. Az elveszett világ

Mostanában kezdek rájönni, hogy ez a régi, még csak nem is kifejezetten jó sorozat mennyire meghatározza az ízlésem, pedig már alig emlékszem az egyes részekre[1]. A történet alapját egy ismeretlen világ adja (hohó, Gödörben!), ahová egy csapat ember beveti magát. Számtalan veszély leselkedik rájuk, például dínók, majomemberek és hasonló nyalánkságok támadják meg őket napi szinten.

De én nem a kalandokat szeretem ebben a több mint tíz éves sorozatban (azok annyira fényesen azért nincsenek kidolgozva), hanem a szereplőket, leginkább Marguerite Kruxot és Lord John Roxtont. Az előbbi hölgyemény a jégkirálynő és a csípős nyelvű vipera keveréke némi emberséggel, melynek hála nem mindig, csak legtöbbször gondol magára, valahogy mégis szerethető, mert érezi a néző, hogy ez a viselkedés csak páncél, amelyet aztán le is vet magáról. Roxton pedig a sötét hajú, látszólag kemény férfi, aki ha szeret valakit, azért mindent megtesz, és van benne egyfajta lovagiasság: nem félne feláldozni magát a társaiért, ha arról lenne szó. A kettejük egyvelege pedig a tökéletes filmes páros, csipkelődésekkel, szikrákkal, és ha arra kerül a sor, romantikus jelenetekkel, amelyeket, az előzmények fényében igencsak megbecsül a néző.

4. 10th kingdom – Tizedik királyság

Ez is egy rövidsorozat, melyben a főhősnő New Yorkból véletlenül a mesék birodalmába csöppen, pénzéhes apjával egyetemben. A helyzetből adódóan kénytelenek megmenteni egy kutyává változtatott királyfit és annak a birodalmát a Gonosz Királynőtől. A nyomukba szegődik a farkas is, aki beleszeret a lányba, és összetalálkoznak néhány trollal, gnómmal meg egyéb meselénnyel.

(Viginia bárányt nyír...:D)

Amit igazán kedvelek ebben a sorozatban, hogy bár van egy normálisan kidolgozott alaptörténete, nem teljesen veszi magát (vagy inkább a meséket) komolyan. A Farkas nyers húst követel az étteremben; felmásznak a toronyba a lány hosszú haján, hogy megmentsék, de ez veszettül fáj neki; és még a We will rock you-t is meghallgathatjuk mint báránynyíró szám. Fenomenális!

3. Gilmore girls – Szívek szállodája

Biztos vagyok benne, hogy a két hihetetlenül gyorsan beszélő és humoros lány történetét minden magyar ember ismeri, legalábbis öt és hatvanöt év között. Elképesztően jó párbeszédek jellemzik a sorozatot, abszurd helyzetek és emberek tarkítják az egészet, megmutatva, hogy nem csak sablonokra lehet építeni, mégis: akár a valóságban is létezhetne Stars Hollow, csak kellőképpen zakkant embereket kéne összegyűjteni. Ráadásul biztos vagyok benne, hogy mondjuk olyan 25%-os arányban Rory Gilmore-nak is szerepe van az újságírói ambícióim kialakulásában.

2. Firefly – A szentjánosbogár

Elképesztően jó és ehhez képest túl rövid sci-fi sorozat. A rendező és forgatókönyvíró Joss Whedon nevéhez fűződik például a Bosszúállók és a Buffy mellett, csak még azoknál is sokkal jobb. Kilenc utazó mindennapjait és kalandjait meséli el a távoli jövőben, akiket persze üldöz az aktuális hatalmi rendszer. Whedon erőssége a karakterekben rejlik: mind a kilencen jellemek, nagyon nagyszerűen ki vannak dolgozva és érzékeltetve, pedig nem egy személyiségközpontú drámáról van szó. Emellett a közöttük zajló párbeszédek is fantasztikusak, sziporkázóak, elgondolkodtatóak vagy éppen szomorúak. Valahogyan így kéne karaktereket alkotni minden (forgatókönyv)írónak.

1.Doctor Who – Ki vagy, Doki?

Csodás sorozat, szerethető karakterek, nem túlzottan érzelmes, mégis mély kapcsolatok, frappáns ötletek (már eleve a főszereplő: az időnként arcot és jellemet váltó, zseni és zseniális Doktor!), humoros jelentek!

Akarom mondani, a történet lényege, hogy adva vagyok a Doktor és a TARDIS. A Doktor Időúr: gyakorlatilag halhatatlan, még akkor is, ha mások számára halálos sérülést szerez, amennyiben van ideje regenerálódni, azaz alakot és jellemet váltani; a TARDIS pedig a kék rendőrségi telefonfülkének álcázott időgépe. A sorozat képletéből azonban nem maradhatnak ki a kísérők sem: a Doki gyakran felkarol olyan embereket (általában fiatalokat és nőket…), akik kicsit elveszettek, nem félnek a veszélytől és rendesek, hogy vele utazgassanak időn és téren át. Persze ilyenkor nem egy idegennel találkoznak össze, meg kell menteniük néhány ártatlant (nem mindig sikerül), esetenként a Földet (ez azért mindig sikerül), az univerzumot vagy szimplán csak a világot.

(A Tizenegyes Doki a társaival és némi őrültséggel.)

Nagyon pörgős sorozatról van szó, amely jól építkezik: az egyes részek külön is megállják a helyüket, azonban vannak olyan, az évad végkifejletére utaló jelek bennük, amelyeket a néző gyakran még csak észre sem vesz, csak később rakja össze az egészet a fejében. Amellett, hogy az egész ügyesen fel van építve, az egyes részek is ötletesek, nem kiszámíthatóak, simán kiválóak egy történetíró-tanfolyam alapjának is. (Ez alól a séma alól egyedül a hatos évad első fele kivétel – na, azt eléggé elrontotta Steven Moffat. Persze, ez csak az én véleményem.)

(A szexi Tízes Doki örök barátjával, a kedvenc útitársammal, Donnával.)

Ezeken kívül természetesen más sorozatok is megfogtak az elmúlt huszonegy évben (lásd Jóbarátok vagy Páran párban), biztos sok ismerősöm emlékszik még a Bűbájos boszorkákos időszakomra, vagy olyan rajzfilmsorozatokra, amelyekre én már alig, sőt mostanában is tűnnek fel új, potenciális szerelmek (Hart of Dixie, sőt a Vámpírnaplók első fél évadja sem rossz). Azonban ez a fenti öt sorozat viszonylag állandóan végigkíséri az életemet, és ha nem is tökéletesek, de bizonyos szempontból nagyon hasznosak.

---

[1] Bár most a nyári szünet adta szabadidőnek és az AXN-nek hála minden hétköznap 11-től felidézhetem őket.