Takami Kósun: Battle Royale, avagy „van rosszabb az iskolánál”

A regény alcímét használtam én is alcímként, mert a történet témájához meglehetősen illik, de olyan kifejezésekkel is jellemezhetném a Battle Royale-t, hogy karakterdrámák véresen tálalva, vagy „mondottam osztálytárs: küzdj és bízva bízzál!”.

A történet

1997-ben járunk, a fiktív (de valószínűleg Japánt takaró) Nagy Kelet-ázsiai Köztársaságban. Az aktuális hatalmi rendszer mindent megtesz, hogy fenntartsa a neki tetsző állapotot, így jól láthatóan megfélemlítési céllal „kísérleteket” szervez, melyeknek az a lényegük, hogy egy teljesen véletlenül kisorsolt osztály tagjai legyilkolják egymást, mígnem megmarad a győztes, aki egyben a túlélő is. Így jár szerencsétlen Kagava tartománybeli, Sitroivai Önkormányzati Középiskola 3/b osztálya is, melynek tanulóinak szemszögéből láthatjuk az elkövetkezendő alig több mint 18 óra eseményeit. Huszonegy fiú és huszonegy lány csap össze, és bár sokan barátok, ilyen helyzetben nehezen alakulnak ki bizalmi viszonyok, ami könnyen (és esetenként szó szerint) fejetlenséghez vezethet…

Kérdések és válaszok

Már elég régóta szemezgettem ezzel a könyvvel, egészen pontosan valamikor kamasz koromban fedeztem fel, amikor még újdonság volt a magyar könyvesboltok polcain. Azonnal megfogott a felépítése, az, hogy a témához illően az élőfejen olvashatjuk az életben lévő diákok számát (és már ekkor lelőttem magam előtt a történet poénját, teljesen akaratlanul… Ha nem ismered a sztorit, ne lapozz a kötet végére!).

Hogy ennyi ideig mégis miért kerültük el egymást, nem tudom (bár lehet, hogy tudat alatt féltem az ijesztően véres részektől, amelyek bár véresek voltak, ilyen idős fejjel ijesztőnek már nem nevezném őket), nem kellett csalódnom benne. Logikusan felépített, jól megírt kötetről van szó, amelyben bár az elején, a közepén meg a háromnegyedénél még vannak olyan alapvető kérdések, amelyek homályosak az olvasó számára, az utolsó oldalakon minden a helyére kerül. Én speciel nem értettem, hogy az egyik szereplő miért gyilkol annyira elszántan és, hogy miért épp így félemlíti meg a kormány az embereket – az aktuális hatalmi rendszert nem nyomja az író az olvasó képébe, mégis csak érzékelteti, mint a történések fontos keretét –, de azért ezeket a dolgokat is elég szépen a helyére tette Kósun. Látszik a könyvön, hogy tényleg éveken keresztül dolgozott rajta.

Karakterdrámák: ó, azok a középiskolás kapcsolatok!

A történet elemzésének legfontosabb szempontja talán a karakterek felépítése és megjelenítése. Kósun E/3-ban beszél a szereplőkről, azok nézőpontját váltogatva, így vannak, akiket jobban megismerünk és vannak, akiket kevésbé. És ezzel párhuzamosan, vannak, akiket megszeretünk és vannak, akiket nem, bár ez nem mindig a szereplővel „eltöltött idő” függvénye. (Nekem például nagyon szimpatikus volt az alig pár oldalt kapó „titkár”, a könyv eléggé jelentős szerepét, mégis töredékrészét jelentő Sindzsi és a történet nagy részében jelenlévő Kavada is.) Mégis minden szereplőről elmondható, hogy a lelkiállapotát és a jellemét is meglehetősen jól felvázolja az író, bár, bevallom, névsor ide vagy oda, néha nehéz volt követni, melyik tanulóról is van szó a negyvenkettő közül. (Az utolsó részben pedig volt egy olyan szereplő, akinél csak kapkodtam a fejem, hogy mégis hogy került oda és azon túl, hogy elszállt egy kissé az agya, mit is akar… Mintha maga az író is elfelejtkezett volna róla, hogy aztán az utolsó oldalaknál kapjon a fejéhez, hogy „hoppá, még egy embert ki kell iktatnunk!”. Ezen az abszurdnak tűnő írói helyzeten jót nevettem.)

Egy ilyen típusú műnél nagyon fontos, hogy az író megszerettessen néhány karaktert, máskülönben az egész egy kiüresedett váz lenne, öncélú gyilkolásnak tűnhetne. Mint említettem, Kósunnál ez nem áll fenn, ennek pedig az az oka, hogy az elbeszélésben a pörgős-gyilkolászós eseményeket váltogatta a humoros vagy éppen érzelmes-beszélgetős, már-már idilli jelenetekkel. Ezeknek tökéletes alapja, hogy minden versenyző ismer mindenkit, nagyrészt meg tudják jósolni, mit tenne a másik (megint máskor meg annyira nem), és 15 évesekhez méltóan keresztbe-kasul szerelmesek egymásba az osztálytársak. Legnagyobb szerepet ilyen szempontból a Noriko-Súja páros kapja, akik (ezzel nem lövök le nagy poént) végig kitartanak egymás mellett, mégsem eredményeznek nyálas jeleneteket, ugyanakkor megfigyelhetjük, hogyan fejlődik a kapcsolatuk. Emellett mély barátságoknak, elszánt szökési terveknek vagy éppen hősszerelmes kutatásoknak lehetünk olvasó-tanúi, ezek mind-mind feloldották a szemkiszúrós-nyakátvágós jeleneteket, végső soron izgalmas karakterdrámákat eredményezve.

A fekete humor helyes használatáról…

Kósun emellett egyfajta fekete humorral dolgozott: a helyzethez méltóan néha groteszknek hatottak egyes megjegyzések és gondolatok, ebben a világban azonban teljesen működtek. Néha, félig idegességemben, én is felröhögtem rajtuk, ráadásul biztos vagyok benne, hogy ilyen helyzetben nekem is hasonló agymenéseim lennének, amiket persze nem osztanék meg a külvilággal. Egyszóval, nem csak morbidnak hatottak, hanem nagyon természetesnek is.

Legközelebb jobban tördelj... haver!
(Bocsi, nem hagyhattam ki! Igazán bocsi! :D)

… valamint a tördelés fontosságáról

Egyetlen hátránya van annak a példánynak, amelyet én olvastam (és amelyről nem tudom, mikor adhatták ki, könyvtári, és ez az oldal éppen hiányzik belőle): a tördelés. Az egész szöveg nagyon ömlesztve jön, nem azért, mert nincsenek benne bekezdések, hanem mert a kiadónál „elfelejtették” használni a behúzás opciót… Ez gyakran megzavarta az olvasás menetét, találgatnom kellett, hogy ezt még ugyanaz a szereplő mondja-e vagy a másik, de erről már nem Takami Kósun tehet.

Ő magával ragadót alkotott.

Kategória: Mindenképpen olvasd el! Akár van időd, akár nincs!