Engem meghatározó favoritok 3. – filmek

Mint ígértem, a 100. blogbejegyzésem megünneplésének alkalmából összeszedem azokat a dolgokat, amelyek a leginkább meghatároznak engem: a stílusomat, a felfogásomat és végül, de nem utolsó sorban a történetekkel kapcsolatos elvárásaimat. Eddig egészen könnyű dolgom volt, sorozatból és mangából is megvannak a stabil és mindig eszembe jutó állandók, de a filmekkel (és majdan a könyvekkel) már más a helyzet… De megpróbálok semmit sem kihagyni!

5. Mulan

Be kell, hogy valljam, Disney meséken nőttem fel, és még most is imádom őket, részben valószínűleg a nosztalgia miatt. Az egy estés rajzfilmek egyszerűen igényesek, legyen szó rajzolásról, történetről vagy zenéről (igen, a legtöbb számot vagy ezerszer hallottam és/vagy énekeltem már). Nekem kiforgatottnak tűnik az a negatív hatás is, amit a felnőtt nézők hajlamosak belemagyarázni[1] például a hercegnős mesékbe: sosem volt kisebbségi érzetem vagy megfelelési kényszerem, miután megnéztem valamelyiket, és azt sem éreztem, hogy a nőknek az a feladatuk, hogy csak jók és szépek legyenek, de talpraesettek vagy okosak ne, sőt, kitartásra tanítottak ezek a történetek, arra, hogy küzdjek az álmaimért. Ja, és azt sem várom el a pasiktól, hogy gazdagok legyenek és lehetőleg hercegek. (Bár lehet, hogy bennem van a hiba, ti hogy vagytok ezzel? Valljátok, hogy elég a szépség meg egy pénzes pasi, és ha ezt a két hozzávalót összekeverjük, kész az instant boldogság?)

Legkedvesebb történetem persze a harcos, női egyenjogúságért is küzdő, családszerető és kitartó Mulanról szól, aki saját apja helyett áll be a frontra katonának, hogy a sebesült öreg ne küzdjön végig még egy háborút, mert nagy eséllyel belehal. Ehhez az enyhén hímsoviniszta Kínában az kell, hogy férfinak nézzék, és így egyenrangú félként kezeljék harcostársai. Mulan tehát férfiruhát ölt, beveti magát a katonalét szépségeibe, és egy kissé ügyetlen sárkány, egy tökös ló és szerencsetücsök segítségével megmenti Kínát a hunoktól. Igazi hardcore csaj!

4. Hogfather – Varázsapu

A Hogfather Terry Pratchett regényből készült, méghozzá nagyon igényesen, nagyrészt fedi is a történetet. Ennek megfelelően eléggé összetett, több szálon fut, és egyszerre tűnik nagyon idiótának és nagyon zseniálisnak. (Nem mintha ez a kettő kizárná egymást, sőt.) Végül pedig egy nagyobb mondanivalóvá forrja össze magát, és ez az, amit igazán szeretek benne: nem csak kalandos, fantasztikus és humoros, de van benne egyfajta mélyebb tartalom. Ezt a mélyebb tartalmat pedig nem tolja folyamatosan az ember arcába, hogy „nézd, én ennyire komoly alkotás vagyok”, hanem csak felvillantja – ez az a valami, amire én is szeretnék törekedni írás közben.

3. Hot fuzz – Vaskabátok

Nicholas Angel elsőrangú rendőr: minden ügyet megold, mindenkit utolér, és elképesztően lelkiismeretes, ha a törtvény betartatásáról van szó. Nem csoda, hogy munkatársai is elismerik a munkáját, és szépen el is távolítják a nyüzsgő Londonból egy angol kisvárosba, ahol látszólag semmi sem történik. Azonban Angelt nem annyira könnyű átvágni: a tökéletes kisvárosban is bűntetteket keres (hiszen azok hol nincsenek?), és amikor balesetnek (eléggé rosszul) álcázott gyilkosságok történnek mindenki tiltakozása ellenére nyomozni kezd új, ügyefogyott társának segítségével…

Szintén jól és érdekesen felépített történet: a kamerakezelés és a filmes vágások az elején kicsit idegesítettek, de végül hozzájuk szoktam, majd rájöttem, hogy az abszurdság növelésének érdekében kellenek és működnek is. A történet sem mindennapi: az a fajta abszurd-zseniális ötlet, amelyet annyira szeretek. (Bár magam számára is meglepően hamar rájöttem a gyilkosságok indokára. Persze, ha jól figyeltek, már a film közepén elsütik a megoldást, ami megint csak zseniális!) Simon Pegg és Nock Frost párosa pedig lenyűgöző – sosem gondoltam volna, hogy egy teknősbéka fejű ember arckifejezéseibe feledkezek bele (értsd: Pegg mimikája fenomeniális)! Egyedüli rossz pont a végén a nagy robbanás. Az már teljesen felesleges volt.

2. Love Actually – Igazából szerelem

(Még) egy olyan film, amelyet mindenki ismer, hiszen karácsonykor minimum három adó játsza párhuzamosan, és nem is véletlenül. A több szálon futó történet egyszerre idillikus és valóságos, humoros és szomorú, abszurd és elképzelhető, tehát minden, ami az élet is. Emellett pedig filmtechnikailag is zseniálisan van összerakva (nem mintha annyira értenék a filmes megoldásokhoz, de ezek eléggé nyilvánvalóan egyszerű, mégis trükkös megoldások): például ugyanaz a zene megy az esküvőn, mint a temetésen: ez egyrészt nagyszerű átsiklás az egyik jelentből a másikba, másrészt hátborzongatóan utal az élet rövidségére és körfogására. Az is zseniális, hogy összefutnak a szálak, mindenki kapcsolódik valahogy valakihez; a kisgyerek egyszerűen imádnivaló; én is akarok egy olyan táblás vallomást, amilyet Keira Knightley karaktere kapott; és tegye fel a kezét az, aki a végén, a Nagy Öleléses Jelenetnél és Hugh Grant monológjánál ugyanúgy meghatódott legalább egy kicsit, mint én… Na, ugye, hogy ugye!

1. Star Wars – Csillagok háborúja

Közhely, de rám is igaz, hogy imádom a Csillagok háborúját, gyerekkorom egyik meghatározó filmje. Ahogy az is közhely, de igaz, hogy csak az eredeti trilógiáért rajongok, az újabbal meg vannak alapvető problémáim[2]. Az eredeti viszont egyszerűen fantasztikusan van összerakva, olyan típusú történet, ami ha a megfelelő időben kapja el az embert, a hátralévő életében nem ereszti. Jó és rossz harca, családi problémák enyhén másképp tálalva, a filmtörténet egyik leglegendásabb szerelmespárja és kardpárbaja, a zöld, bölcs „kisember” alakja – mindenen érződik a lelkesedés és a találékonyság. George Lucasnak sikerült legendát teremtenie, ennél tovább ezt nem is magyarázom.

Na, nem csak ennyi filmért rajongok. Az időutazás nagy kérdései a címéhez méltóan hihetetlenül klassz (három balek pasi, egy kocsma, egy a jövőből érkező szupercsaj és némi zavar az időben – tuti összetevői egy maradandó filmnek), a Sky kapitány és a holnap világa a legtöbb olyan elemet tartalmazza, amit szeretek (nagydumás kalandor, belevaló újságírónő), a Holiday-t bármikor megnézném, a Kung Fu Hustle hülyeségként indul, és példátlanul végződik, a Jane Austen magánélete szomorú és tökéletes, és felsorolhatnék egy adag olyan tinifilmet is, ami valamiért megfogott. De most nem teszem, így is alig találok már szinonimákat a zseniálisra.

---

[1] Bár erre a kérdésre még visszatérek a szakdolgozatom megírásai után is. Rám mindenesetre biztosan nincsenek rossz hatással ezek a történetek. Az amerikai kislányokért meg már nem felelek.

[2] …Mit csinálnak ezek a szereplők? Hogy lehet valaki ennyire idióta? Miért ilyen nyálas ez a szerelmes pár? Hol van a Han és Leia-féle varázs? Miért ilyen nyálas Anakin? Miért ilyen agresszív Anakin? Miért vállalják egy ilyen felelőtlen ember taníttatását az elvileg nyugodt és bölcs jedik? Miért tartják ezt a srácot a film jó pasijának, amikor az egyszer Obi-Van Kenobi?! Hogyan szerethettem én kiskoromban Jar Jart és mégis miért, ó miért bíznak rá ennyire felelősségteljes pozíciót? Padmé olyan kis helyes volt az első részben. Most már inkább pedofilnak hat…