Goldenlane: A herceg jósnője és A jósnő hercege, avagy az intrikák és a szélhámosság magasiskolája

Nem éppen mai könyvekről írok most beszámolót (mivel kritikának nehezen nevezhetném; előre figyelmeztetlek, oldalnyi tömény imádattal nézel farkasszemet), 2003-ban jelent meg Goldenlane, azaz Goldman Júlia kétkötetes története. A fantasy-ban egy kultúrantropológus csetléseit-botlásait, de leginkább szélhámosságait követhetjük nyomon, miközben a fent említett, szelíd hölgyeményt megmérgezni, lenyilazni, kerékbetöretni szeretnék, és úgy általában, mindennel szembe kell néznie, amit csak egy idegen kultúra tartogathat.

A történet

Korinorisi Arh’hin a békés és egyszerű Fehérpartról tolmácsként érkezik a díszes, varázslatos és mindenekelőtt ép ésszel felfoghatatlanul veszélyes Szithanba, hogy a két világ közti kommunikációs hiányokat segítsen áthidalni, és mindkét fél számára kedvező kereskedelmi egyezség jöjjön létre. Itt ismeri meg a csicsás kaftánba öltözött, szigorú Har’Hatal herceget, és e röpke kaland bőven elég lenne a lánynak, aki eddig könyvek és tudományok között töltötte minden idejét (és ezzel a kedves elfoglaltságával sosem szeretne felhagyni), azonban egy szerencsétlenség folytán Szithanban ragad, társai, pénz és segítők nélkül. Ezután kénytelen koldulni, majd egy véletlen folytán jósnővé avanzsálódik, azonban a sors nem engedi, hogy kicsiben szélhámoskodjon: rövid időn belül Har’Hatal herceg palotájában találja magát, mint személyi jósnő, majd varázsló, végül pedig tanácsadó.

Már ez is elég gonddal jár: nem elég, hogy minden nap a hirtelenharagú herceg szemébe kell hazudnia, mikor ellenségeinek kilétét követeli („Úgy látom, tisztul az éjszaka, de még nincs hajnal, nem látom a neveket.”); ráadásul egy aranyálarcos hölgyemény meg akarja mérgezni, majd kényszeríteni, hogy Hatal helyett neki dolgozzon; kémkednie kell, bármi áron; néhányszor meg akarják ölni, és néhányszor neki kéne ölnie; szóval az élet nem fenékig tejfel, azonban a herceg könyvtára nyújt némi (pár száz kötetből álló) szórakozást. Még szerencse, hogy egy igazi kultúrantropológus bármilyen helyzetben könnyen feltalálja magát, vagy legalábbis kellőképpen leleményes ahhoz, hogy túléljen!

Tudomány és varázslat

Fehérpart és Szithan alapvetően Keletet és Nyugatot szimbolizálja, két teljesen eltérő értékrenddel, és sablonokra épülő, mégis részletesen kidolgozott világokkal. Fehérparton elsőbbséget élvez a tudás az intrikával szemben, nagyrészt egyenlőknek kezelik egymást az ott élők (leszámítva persze a professzor-hallgatószerű, nem megfélemlítésen, félrevezetésen vagy megvásárláson alapuló kapcsolatokat), és nem tudnák elképzelni, hogy egy ember csak úgy rendelkezzen egy másik élete felett. Ezzel szemben Szithanban élnek és virágoznak a babonák, mindenki feltétel nélkül hisz a varázslatokban, hatalmas keletje van a rabszolgaságnak és a gladiátorharcoknak, a hatalmon lévő urak pedig csak úgy dobálóznak az olyan (nem teljesen üres) fenyegetőzésekkel, mint kerékbetöretés.

A szereplők

A történet egyik legnagyobb előnye, hogy kellőképpen fordulatos, sosem unatkozik az ember, ráadásul ezeket a fordulatokat maga Arh’hin adja elő sajátos, fehérparti stílusában. Ez nem csak könnyed és humoros szóhasználatot jelent, hanem azt is, hogy az ő szemszögéből ismerjük meg Szithan igaz arcát. Márpedig Arh’hin, aki hisz az emberek alapvető jogaiban és egyenlőségében, valamint a légynek sem tudna ártani, kellőképpen elképed a sok talpnyalást, intrikát, gyilkossággal való fenyegetőzést és (nem olyan sok, de azért az ízlésének túlzottan valós) gyilkosságot látva. Ráadásul neki is részt kell vennie ebben a világban: nagyon jókat lehet azon szórakozni, hogy a két kultúra közti különbségekből adódóan hogyan értik félre, amit mond, és viszont, majd, miután Arh’hin átlátja a helyeik gondolkodásmódját, hogyan veri át őket (lelkiismeret furdalása ellenére, pusztán valakinek az életéért) naivitása helyett immár ravaszságával.

Arh’hin egyszerűen imádnivaló, teljesen azonosulni tudtam vele, csodáltam az észjárását, a makacsságát és a bátorságát, és szerencsére a másik főszereplő, Har’Hatal méltó párja a nőnek. Hatal a tipikus szithani önkényúr, akit arra neveltek, hogy a család érdekeit nézve törtessen előre, sok mindent feláldozva a hatalom oltárán. Mégis lehet szeretni, mert igazságos és józan, még ha indulatos és néha iszonyatosan vak is felsőbbrendűsége következtében. Ráadásul az Arh’hinnal való kapcsolatát egyszerűen imádtam, olyan jó volt nézni, ahogy alakul kettőjük viszonya a történet során, és egy olyan (nem árulok zsákbamacskát) szerelmi történet alakul ki, amiben tudtam hinni. Nem szerettek egymásba az első pillanatban, nem hangoztatták, hogy „haj, de nagyon szeretem, meghalok érte és/vagy vele!”, hanem láthattunk egy valóságos folyamatot, aminek a végén nem csak a hercegnek volt jósnője, de a jósnőnek is hercege: teljesen egyenrangúak lettek, igazi társak.

…És még egy kis dicséret

Mivel már enyhén meghaladtam az előre beígért egy oldalt, szeretném leszögezni, hogy ez a történet egyszerűen tökéletes. Kerestem benne logikai hibát, de nem találtam. Kerestem valamit, ami miatt idegesítőek lennének főhőseink, de (bár néha Hatal fejét belevertem volna a falba, pusztán szeretetből) voltaképpen iszonyatosan kedvelhetők. A történet izgalmas, bevonz, az intrikák és a szélhámosság magasiskolája, jó oktatókönyv, ahogy azt egy kultúrantropológus feljegyzéseitől el is várhatja az ember. Ráadásul mindezt úgy, hogy az írónő a fantasy világához merít a valóságból, ezt a módszert nagyon szeretem. Persze, lehet, hogy merőben elfogult vagyok, mert nekem fekszik ez a stílus, de valószínű, hogy neked is fog, drága Olvasóm, bátran vedd hát a kezedbe Korinorisi Arh’hinnak, Fehéraranypart leghíresebb varázslónőjének memoárját!

Kategória: Magánkönyvtárad egyik alapdarabja!