Engem meghatározó favoritok 2. – mangák

Mint ígértem, a 100. blogbejegyzésem megünneplésének alkalmából összeszedem azokat a dolgokat, amelyek a leginkább meghatároznak engem: a stílusomat, a felfogásomat és végül, de nem utolsó sorban a történetekkel kapcsolatos elvárásaimat. Legutóbb sorra vettem azt az öt sorozatot, amelyet a leginkább szeretek, most lássuk a mangákat!

(Előre szólok, nem vagyok az a nagy mangás. Legalábbis abból a szempontból nem, hogy meglehetősen egyoldalú az ízlésem mangák terén: általában shoujókat olvasok. Vagyis inkább olvastam, mostanában valahogy kimaradt az életemből. Ennek ellenére vannak olyan kedvencek, amiket bármikor előkapnék, bár egy „vérbeli mangás” lehet, hogy megszólna értük. De pont nem érdekel.)

5. Maria: Lovesick

Igen, máris egy szerelmes témájú mangával indítok… ÉS MIND AZ LESZ! :D (Legalábbis részben.) Ez a történet egy lányról szól, akinek még kiskorában meghal az anyja, így a fiatal, és az addig szinte ismeretlen mostohaapja veszi át a nevelését. Ezzel csak az a gond, hogy a lány kamaszodni kezd, és beleszeret a mostohaapjába, aki viszontszereti, ennek ellenére a fenti helyzet miatt nem teljesedhet be a szerelmük. (Szerintem ennyire esetlenül még egyetlen egy cselekményt sem vázoltam fel, ami az alább kifejtettek fényében enyhén szólva ciki.)

Igazából nem is a történet az, ami annyira megfogott a mangában, hanem a rajzolása. Egyszerűen gyönyörű, és bár az általam olvasott mangák többsége szép (ha ronda, nem tudom elolvasni. Egyszerűen képtelen vagyok rá.), ez még azokon is túltesz. Valahogy képes megteremteni egy finom, keserédes, a történethez is illő atmoszférát, amit azért tartok fontosnak, mert az írók pedig ezt teszik, csak éppen szavakkal. Nem csak világot teremtenek, hanem a hozzá illő hangulatot is. És ahogy egy rondán megrajzolt mangát nem vagyok képes elolvasni, úgy egy igénytelenül megfogalmazott történetet sem, legyen az bármennyire jó. Meg kell adni neki a keretet.

4. Mitsuba Takanashi: Akuma de Sourou / Beniiro Hero

Ezt a két történetet ugyanaz a mangaka készítette. Nem mondhatnám, hogy ugyanolyanok: az egyik szerelmes-családi, a másik meg szerelmes-sportos történet. (Én szóltam, hogy itt minden manga shoujo lesz! :D) Imádom mindkettőt: nagyon jó idézetek vannak bennük, a mangaka gyakran felnagyítja a hétköznapi helyzetek érzelmi oldalát. Ami igazán megragadott az ez volt: „A család nagyon furcsa dolog. Közel állnak hozzád, mégsem tudsz hozzájuk [mindig] kedves lenni. Pedig tényleg olyan közel állnak hozzád, hogy nem is tudod szavakba önteni.” (Akuma de Sourou)

3. Svetlana Chmakova: Dramacon

Nem is tudom, hogy ez mennyiben nevezhető mangának, ha csak az olyan képregényeket nevezzük így, amelyeket japán rajzoló készített, akkor nem, számomra mindenesetre manga. Egyrészt a témája, másrészt a rajzolása miatt. Christie-ről, a feltörekvő íróról szól, aki életében először ellátogat egy AnimeCon-ra, őrült haverjaival és érzéketlen barátjával egyetemben. Itt aztán összeismerkedik Mattel, a szókimondó sráccal, és alapvetően megváltozik minden…

A történet igazából nem nagy cucc, könnyed vígjáték, érzelmekkel, leginkább a kapcsolatokra helyezve a hangsúlyt. Mégis pokolian jól működik: a párbeszédek frappánsak, a karakterek szerethetők, a főszereplők nem egysíkúak, és a rajzolása sem elhanyagolható. Egyrészt szép, ami el is várható egy kiadott mangától, másrészt részletes – negyedjére olvasva is felfigyeltem olyan apróságokra, amik addig nem tűntek fel. Ráadásul Christie 90%-osan olyan, mint én.

2. Wataru Yoshizumi: Marmalade boy

A főhősnő, Miki[1] élete alapvetően a fejetetejére áll, amikor a szülei bejelentik, hogy elválnak. És ha ez még nem lenne elég, újból meg is házasodnak, méghozzá egy másik házaspár tagjaival, így külön sem kell költözniük: négyen látják majd el a szülői teendőket. Ráadásul Miki egy fiútestvért is kap, a titokzatos Yuu-t, aki múltja után nyomoz…

Ez sem kerülne be a mély mondanivalóval rendelkező történetek sorába, mégis akárhányszor el tudnám olvasni. Olyan a felépítése, mint amilyet Watase Yuu is alkalmazni szokott hosszabb hangvételű mangasorozatainál: először könnyed, humoros, az ember megszereti a karaktereket. Majd a közepétől felgyorsulnak az események, a mangaka szépen összetöri az olvasó szívét, és azon kapod magad, hogy nagyon szomorú vagy[2]. De a két módszer nem teljesen ugyanaz: ez a manga mégis tiszta happy enddel végződik (bár nagyrészt azért, mert másképp a kiadó megverte volna a rajzolót).

1. Watase Yuu: bármely műve Ayashi no Ceres

Imádom Watase Yuu-t! Ezt a történetét is nagyon szerettem, bár, bevallom őszintén, csak egyszer olvastam, aztán előállt nálam a „könyv-nyelven” A burok-effektusnak nevezett lelkiállapot: nem voltam képes még egyszer nekiállni, annyira megrázott.

Yuu módszerét részben már ismertettem: ő az a galád történetmesélő, aki humorosnak és lazának indít egy sztorit, megszeretteti a szereplőket, majd véresen komolyra vált, és azon kapod magad, már a hatodik kedvenc szereplődet siratod… Aztán persze a vége sem jelent teljes happy endet, keserédes lesz az egész, de leginkább „keser”. Ennek ellenére és ezzel együtt, sőt emiatt imádom! Nagyon hatásos technika, biztosan nem felejted el a műveit (legyen szó akár erről, akár más, hosszú történeteiről), ami alapvetően fontos, bármilyen sztorit is alkot az író… mangaka.

---

[1] Igen, Miki, annak idején hihetetlenül jót szórakoztam ezen, miközben az azonos nevű, ellentétes nemű unokatesómra gondoltam… Tudom, ez körülbelül olyan, mint BARACK Obama nevével viccelődni.

[2] Iszonyatosan bőgsz.