2011. szeptember 17., szombat

Kelley Armstrong: A szellemidéző, avagy Vörös pöttyös felsőfokon

Armstrong regényéről már annyi jót hallottam, hogy még hetekkel, sőt hónapokkal ezelőtt felvettem az elolvasandók listájára. Aztán egyik barátnémnak hála (köszi, kicsi Chris!) kezembe is vehettem az egyik – ezt bátran állíthatom – legjobb Vörös pöttyös könyvet.

A történet
Chloé Saunders megrögzött filmrajongóként éli átlagos életét, míg nem egy nap megjön a menzesze. Tizenöt éves főhősnőnk szerint ennek már régen itt az ideje, csak éppen arra nem számít, hogy furcsa dolgokat von maga után. Egészen pontosan azt, hogy olyan személyeket lát maga körül, akiket mások nem. Hirtelen el(ő)tűnő fiú, síró lányhang, majd egy akaratos gondnok… Egy ilyen nap után nem is meglepő, hogy Chloé menekülési módszerét félreértve öngyilkosjelöltnek tekintik, s apja és nénje megállapodása szerint előbb a kórházba, majd egy speciális kezelést igénylő gyerekek otthonába, a Lyle Házba viszik.

Itt hősnőnknek nem egy dologgal kell egyszerre megküzdenie: orvosai a „skizofrén” címkét sütik rá, a helyi királynő hisztije gyakran rajta csattan, ráadásul egyik zavarokkal küzdő, sötét lelkületűnek tűnő társa is rászáll… hogy aztán olyan dolgokra mutasson rá, amikről Chloé még csak nem is álmodott. Lehet, hogy nem is őrült? Hogy társai nagy részének nincsen semmilyen szellemi problémája, csak éppen mások, mint a többi ember? Mások, akár csak ő, Chloé? Lehetséges, hogy nem is hallucinációk gyötrik, hanem szellemeket lát? Vajon mi nincs rendben ezzel a hellyel?...

Ez a trilógia első kötete, így nem is meglepő, hogy aránylag kevés szálat bogozunk ki, bár nincs meg az a „verem a fejem a falba, amiért nem derült ki semmi, de tényleg semmi” érzése az embernek, mint a Rubinvörös esetén. Van benne ív, egy aprócska lezárással, ennek ellenére elvonási tünetektől remegve várom a következő kötetet. Ennek, a történeten túl, számtalan oka van.

A főhős
A könyv első körülbelül ötven oldala közben kissé gyerekesnek tartottam Chloét, éretlennek tűnt mind a tizenöt évével. Aztán haladtak az események, s vele együtt módosult hősnőnkről alakított képem is… Őt ugyanis teljes joggal lehet hősnőnek nevezni. A mostani lányregények nagy részében a főhős –bár maximálisan bejön az aktuális szépfiúnak – nem valami mély karakter, vagy vállalhatatlanul vak, vagy elképesztően ostoba, vagy a kettő felváltva. Többnyire képtelenek logikusan gondolkodni, csak mennek a hirtelen támadt ötleteik után. Hát, Cholé nem ilyen, ami nagy felüdülést jelent nekem, mivel „elátkozott” Ella óta nem találkoztam ennyire ésszerű, kemény, bátor, mégis emberi hősnővel.

Félreértés ne essék, Cholé nem a Tökéletes Karakter, hanem az Emberi Szereplő. Amellett, hogy kikövetkezteti, mit kell tennie az adott helyzetben, módszeresen gondolkodik, majd követi tervét, képes végtelenül félni. Mégis összeszedi magát, nem hagyja, hogy eluralkodjon rajta a pánik, bármennyire is tisztában van rettegésével – és éppen így lesz emberi és hős egyszerre. Felüdülés volt a szemszögéből látni a dolgokat, ahogyan az is, hogy hosszú ideje először a főszereplő a kedvenc karakterem.

A többiek
A társait is megkedveltem. (Nos, legalábbis nagy részüket.) Azonban róluk, tekintve, hogy alig pár hét eseményeit ismerhetjük meg, keveset tudunk. Ennek ellenére az írónő ügyesen elkerüli azt, hogy a többiekhez hasonló, már sablonossá vált módon ábrázolja őket. Szereplői nem tökéletesek: egyik lány sem kiemelkedően szép, az aktuális szépfiútól való olvadozást sem erőlteti, sokak kedvenc szereplőjét, Dereket pedig néhol kifejezetten visszataszítónak írja le pattanásaival és állandó jellegű izzadásával. Nem csak kijelenti, érzékelteti, hogy gusztustalan, ugyanakkor megajándékozza előnyösebb testrészekkel is. Mindezt összetetten és finoman teszi.

A kiadás
Elég igényes formátumot hozott össze a kiadó, bár nem vagyok teljesen elégedett. A borító nagyon szép, igényes, emlékezetes, nem a sablon fekete háttér-valami gyom/gyümölcs/árnyékos arc kategória, és illik a történethez is.

Néhol azonban a szöveg tördelésével nem voltam teljesen elégedett: mivel nem mindenhol írták ki, hogy éppen ki viszi a társalgás fonalát, egyes helyzetekben nagy jelentősége lett volna annak, hogy új gondolatjelet kap-e a mondat, vagy sem. Néhányszor előfordult, hogy vissza kellett olvasnom, hogy rájöjjek, az előző mondat kihez tartozik. Szerencsére nem volt túlzottan zavaró, és ebben a történetben nem társítottak mondatokat olyan személyhez, aki nincs is jelen az adott beszélgetéskor úgy, mint a Hamuváros esetén. (Azért még mindig morcos vagyok a kedves fordítóra és a szerkesztőjére… Ebben a munkában nem lehet sötétnek vagy figyelmetlennek lenni, a Hamuváros pedig pláne nem ezt érdemelte volna.)

Szóval, összességében elégedett vagyok a kiadással, arról nem is beszélve, hogy a regényért magáért pedig teljesen oda vagyok. Csakis ajánlani tudom mindenkinek (neked is, Ili!), aki szereti a paranormális tiniregényeket, éppen ezért…
Kategória: Magánkönyvtárad egyik alapdarabja!

2011. szeptember 12., hétfő

Haj-jaj, avagy irigységgel teli hajbörze

Mivel mostanában a hajam vagy lelapul, vagy kezelhetetlen örvényeket alkotva hülyén áll, esetleg egy teljes napig kibírja, hogy rendesen álljon, majd a fent említett kettőt ügyesen kombinálja nem kissé kísérteties sikoltásokat előcsalva belőlem, elkezdtem frizurákat nézegetni magamnak. Persze eszembe jutottak azok is, amik (nem olyan) rég voltak nagy kedvenceim, ezekből láthattok most néhány (sorrend nélküli) darabot.

Egyik kedvenc sorozatom a Szívek szállodája. A divatos bejegyzésemnél már említettem, hogy odavagyok a csajok ruháiért – ez, nem olyan meglepő módon, a hajukra is áll. Lorelai-jét a harmadik évadban szerettem a legjobban, ilyenkor ideális hosszúságú (nem áll jól neki a túl hosszú haj – ebben magamra ismerek…) és formájú (éljenek a hullámok!). Az ötödik évados haját is csípem, talán azért, mert hasonló szisztémán alapul.
Roryé az ötödik és az utolsó évadban tetszett leginkább. Az előbbiben nagyon jól állt neki a göndör és az egyenes egyaránt, a hetedikben pedig imádtam a frufruját (ami a hatodikban még túl rövid, ha engem kérdeztek). Ráadásul ő az a típus, akinek jól áll a hosszú haj.
Blake Lively fürtjei is irigylésre méltóak. (Legalábbis szőkén. És jól jegyezzétek meg ezt a mondatot, általában vörös-párti vagyok. Csak az ő esetében nem.) Hosszú és egészséges, laza vagy elegáns.
Mikor először láttam a Szerelem a végzeten című filmet, azonnal beleszerettem Kate Beckinsale tincseibe. El is rohantam levágatni a sajátomat ugyanolyan formájúra – és persze csúfos vereséget szenvedtem, tekintve, hogy nem volt hajvasalóm (akkor még)… Pedig igazából teljesen egyszerű frizura: egyenes, és a vége ki van szárítva. Valamint kicsit rétegesen vágták.
Amy Pond, azaz Karen Gillan hajáért is ölni tudnék (egy szúnyogot – nem vagyok túlzottan agresszív lány). Részben azért, mert vörösebb, mint az enyém, részben pedig azért, mert olyan jól be tudják állítani. Tényleg vennem kéne egy sütővasat – a hajvasalóm mellé…
Nem rajongok az Alkonyat filmért, de az első részben elég sok szereplőnek volt olyan frizurája, ami tetszett (aztán persze bejöttek a „három kilométerről is lerí róla, hogy paróka”-frizkók). Bella Swan haja elég szép (és ebben sincsen semmi extra: hosszú, barna és hullámok vannak benne), a Victoriát alakító színésznő sörénye pedig… Az enyém miért nem lehet mindig ilyen göndör? Megoldódna a lelapulás-probléma.
Halvány fogalmam nincs, ki ez a csaj, valamelyik tinisorozatban szerepel. De ez a frizura…!
Végül, a frizurák koronázatlan (és azokat igen sűrűn váltogató) királynője, Keira Knightley. Nagyrészt tetszik a sérója, az alábbi a három a kedvencem. A tépett-fokozatos már jó ideje tetszik; a frufruja pont az a stílus, amit a legjobban szeretek (az egyenes, tömött nem olyan jó); és végül a harmadik, a mostani nagy kedvencem. Azt hiszem, amint lesz rá pénzem, követelőzve a fodrászom orra alá nyomok egy képet róla… És a biztonság kedvéért tényleg beszerzek egy hajsütőt!

Rachel Caine: Az Üvegház, avagy tizenhat éves egyetemista versus vámpírok

Hogy került hozzám?
Mivel elég sok helyen olvastam róla, úgy döntöttem, hogy ideje befogadnom egy újabb vámpíros történetet. Mert ez bizony az. Ráadásul az is mellette szólt, hogy az Agave Kiadó adta ki, akár Az éhezők viadalát vagy a Dick-könyveket. Így, amikor megláttam a könyvtárban, lecsaptam rá.

A történetről
Főhősnőnk, Claire Denvers friss gólya, alig hat hete boldogítja a morganville-i egyetemet, és annak kollégiumát. Még mielőtt elkezdenél ujjongani: Claire nem lépett be a nagykorúak tündöklő sorába, hanem (nehogy kilógjon a tiniregények sorából a kötet…) tizenhat éves szuperaggyal és nem hanyagolható mennyiségű szorgalommal – valamint egy adag antiszociális vonással. Éppen ezért, mikor bekerül arra a közeli egyetemre, melyre szülei ilyen fiatalon küldték, nem sok barátságot köt.

Ehhez hozzájárul az is, hogy maga Morganville nem mentes a furcsaságoktól: a városban kőkemény és kikezdhetetlennek tűnő hierarchia uralkodik, és Claire-nek sikerül megsérteni a rangsorban bőven felette álló Monicát. Ezek után Monica csatlósaival zaklatni kezdi a lányt, s mikor egyik ilyen „játszadozásuk” majdnem Claire életébe kerül, tizenhat évesünk úgy dönt, albérletbe költözik.

Így kerül egy házba három tizennyolc éves (éljen! végre nem dominál a „sweet sixteen”!) vagány fiatallal: a különcködő, gót kislányt játszó Eve-vel, a macsó Shane-nel és a naponta rejtélyesen eltűnő Michael-lel. Azonban itt sem tud a szeretett tanulásra koncentrálni: Eve hihetetlennek tűnő városi legendákkal, egészen pontosan vámpír-sztorikkal traktálja, és még azt is meg kell szoknia, hogy két felettébb jóképű sráccal van egy házba zárva…

…És arról, amit nyújtott
Nem vagyok maradéktalanul elégedett vele, ennek ellenére tény, hogy röpke két nap alatt kivégeztem. Ehhez azonban az kellett, hogy beinduljanak az események, azaz a kedves olvasó túl jusson az első száz oldalon (nem sokkal a századik oldal előtt már ott tartottam, hogy ez is a Befejezetlen Könyvek Sorába kerül közvetlenül az Evernight után…). Ez a rész ugyanis eléggé unalmas és idegesítő: az írónő valahogy felvezetés nélkül belecsap a dolgokba, mégsem izgalmas ez a rész. Ha ez nem lenne elég, itt maga a főszereplő is bosszantó: Caine erőszakosan különcnek és egyedinek szeretné beállítani, éppen ezért nem lesz az.

Aztán a századik oldal után mintha kicserélték volna az írónőt. A történések felpörögnek, a szerethető karakterek nagyobb szerephez jutnak, Claire tökösebb csaj lesz, és azon kapod magad, hogy nem tudod letenni a háromszáz oldalas kötetet. Az Üvegház-beli hármast bírtam: Eve a csontvárosos Isabelle-re emlékeztet (érzelmes, harcias, fekete hajú), Michael felelősségteljes és felnőttes, Shane ellenben az a típus, aki esetlenül tudja érzékeltetni a lovagiasságát, mégis nagy Casanova.

Azonban nem csak az első száz oldallal kellett megküzdenem a regény során: én, aki olvadozok az irodalmilag szinte tökéletes Ízek, imák, szerelmek minden második mondata és minden írói képe felett, nem szeretem az olyan történeteket, ahol sután, néhol már-már gyerekesen fogalmaznak… Ez pedig nem egyszer előfordult, leginkább az indokolatlanul használt tőmondatokon akadtam fenn. (Nem nyomatékosítást fejeztek ki. Csak oda voltak rakva.)

Ennek ellenére örülök, hogy nekiestem, és kíváncsi vagyok a folytatásra is, mivel az írónő eléggé idegtépő jelenetnél fejezte be az első kötetet… Azt hiszem, ez újabban nagy divat.

Kategória: Vedd ki, kérd kölcsön, érdemes elolvasni, de beszerezni annyira nem!

2011. szeptember 2., péntek

Michael Grant: Gone – Köddé váltak, avagy Legyek ura szuperek erőkkel

Grant regényével már szemezgetek egy ideje, egészen pontosan az óta, hogy megláttam egy boltban, és elolvastam a hátulját valamint az első pár oldalt. Azonban, mivel elhatároztam, hogy veszek magamnak nyáron egy könyvet, és ez is a lehetségesek listáján volt, nem vettem meg (akár csak az összes többit). Ellenben habozás nélkül kivettem a könyvtárból (ami nagy szó, mivel már amúgy is leszakadt a vállam, hála kitömött táskáimnak), mikor véletlenül rábukkantam.

Miről szól?
A nemsokára tizenöt éves Sam Temple nyugodtan tengeti életét, ami nagyrészt abból áll, hogy legjobb és egyetlen haverjával, Quinn-nel szörföznek a Perdido parton. Ez azonban gyökeresen megváltozik, mikor egy közepesen unalmas történelem órán egyszer csak köddé válik az éppen beszélő tanár, a város összes többi tizenöt év feletti lakosával egyetemben.

Ezek után főhősünk – főhős lévén – akarva-akaratlanul elkezdi kibogozni a szálakat, amikből bizony nem egy van. Ilyen a kiszemelt szőke lány, Astrid nehezen kezelhető öccse, a helyi atomerőmű, egy érdekes fal, néhány megmagyarázhatatlan mutáció, és saját keze, illetve múltja… Mert bizony a beszélő farkasok ugyanúgy a történet szerves részei, mint a rivális iskola nem éppen könnyű természetű, erőkkel rendelkező diákjai és Sam múltja.

Ugyanakkor ezzel párhuzamosan rendet kell teremteni a tizenöt év alattiak körében, amit Sam kezdetben nem vállal magára, és emiatt a dolgok ki is fordulnak önmagukból. Ifjú hősünknek hamarosan rá kell ébrednie: vagy ő teremt rendet, vagy beköszönt a gyilkosságok és az elnyomások kora. Ráadásul alig két hete van erre, mivel tizenöt évesen nagy eséllyel ő is köddé válik…

Mi van mögötte?
Alapjáraton nagyon tetszett az elgondolás, bár nem mai találmány, ez tény. A „csodabogarak” hirtelen feltámadt erői azonban érdekessé teszik a történetet – mindig is szerettem a szupererőket. Amolyan Legyek ura fantasy-köntösben. Ennek megfelelően nem mindig nevezhető habkönnyű esti mesének, bizonyos kor felett ajánlom csak (mit szólnál mondjuk a tizenhathoz?).

Talán éppen ezért volt olyan furcsa, hogy ilyen fiatalok a szereplők. Bár a mostani természetfeletti történetek hősei általában kamaszok (többnyire tizenhat évesek), egyetemistákat nagy eséllyel nem találni ezekben a történetekben, a tizennégyet (-hármat, -kettőt, ki mennyi) mégis csak kevésnek érzem. Nehezen tudom elképzelni, hogy egy kiskamaszban van annyi felelősség, ami egy ilyen helyzetben (betegek és kicsik ellátása, élelmezés és a teljhatalom megtörése) szükséges. Tehát, kissé szkeptikusan álltam a korukhoz.

Ennek ellenére egy idő után elfogadtam. Az pedig külön tetszett, hogy az érettségre néhol még szóhasználatban is rájátszott az író-fordító. A munkába igyekvő kiskamaszok (nem sok van belőlük, de legalább karakteresek) gyakran olyan párbeszédeket folytatnak le, olyan frázisokat alkalmaznak, amilyeneket a felnőttek szoktak. Ez valahogyan megadta a mű hangulatát.

A fordítóval vagy a szerkesztővel (nagyon rossz esetben magával az íróval) azonban elégedetlen vagyok. Ugyanaz a könyv hibája, mint ami a Hamuvárosé volt: néhol olyan szereplők szólalnak meg, akik nincsenek is jelen, vagy ha jelen vannak, sem beszélnek. Ez igencsak bizarr helyzetekhez vezetett: például nem a megfelelő lány közeledett a megfelelő sráchoz (hiszen apróbb szerelmi szálak is bontakoznak ki), esetleg nem lány közeledett sráchoz egy-egy bekezdés vagy sor erejéig…

A szereplők
A szereplők tipikus karakterek, vagy csak én szoktam már ezekhez a sémákhoz. Ennek ellenére nagyrészt kedvelem őket, a „rosszfiúk” persze nem nyerték meg a tetszésemet, ellenben egy „rosszkislány” igen. Na jó, ha nem is volt szimpatikus, de mindenképpen érdekes volt annyira, hogy ne horkanjak fel megvetően, ha rá terelődik aszó.

Sam a főhős, mint arra már rájöhettél. Ennek megfelelően a történet egyik nagy gócpontja, hatalmas szívvel, kicsivel kisebb bátorsággal. és még kisebb, de azért még helyén lévő ésszel. Ő az, akitől a megváltást várják az ifjak, s aki az elején makacsul menekül ez elől, majd magára ölti a megmentő szerepét. Erre a mélyenszántó folyamatra azonban alig valamivel több, mint tizenkét napja van, mégis hitelesen szidja, majd vállalja sorsát.

Astrid a szőke zseni. Ő az, aki kínos pontossággal tud (és idéz és rendszerez) mindent, kezdve a költői kérdésekkel egészen a nagy fizikai törvényekig. Agya a legfőbb fegyvere, ugyanakkor ő az a személy, aki elindítja Samet a megfelelőnek ítélt úton, s megrögzötten vigyáz autista öccsére. Kezdetben (szőke, beképzelt liba) nem rajongtam érte, majd (egész jófej, még humora is van, ráadásul mire menne nélküle hősszerelmesünk?) ez szerencsére megváltozott.

Quinn a gyenge karakter. Többnyire Sam mellett áll, ám amikor úgy érzi, már nagyon rezeg a léc alattuk, vagy hisztizni kezd vagy cserbenhagyja. Igazán szimpatikus, nem? Az egyetlen nagy előnye, hogy emberszerű – a tizennégy évesek többsége hasonlóan reagálna. De még a felnőtteké is.

Izgalmas karakternek tartottam Dianát, a „rosszkislányt”, bár nem sok minden derült ki róla. Kissé szeszélyesnek tűnik első pillantásra, majd igencsak módszeresnek, mindvégig pimasznak és nagyszájúnak, tipikusan azoknak a szereplőknek a sorába tartozik, aki nem a saját korának megfelelően viselkedik. Ő az egyetlen olyan gonosz szereplő, aki nem teljesen kiszámítható, talán azért, mert nem teljesen rossz, csak egy kissé romlott. Remélem, a későbbiekben több fog kiderülni róla.

A folytatás
Ugyanis, a kötet befejeztével döbbenten kellett megállapítanom, hogy ez még koránt sem ért véget: később megtudtam, hogy még legalább három regény várható, Éhség, Hazugságok és Pestis címmel. Hogy ezek mikor jelennek meg magyarul, nem tudom, jó lenne minél hamarabb. Megérdemli a folytatást, mivel gördülékeny, bár néhol esetlen a fogalmazásmód, mégis vannak nagyon hatásos jelenetek, érzékletes mondatok is. Az elkövetkező izgalmakról és talányokról meg már szó ne essék…

Kategória: Vedd ki, kérd kölcsön, érdemes elolvasni, bár beszerezni annyira nem!