(Érdemes az első kötet elolvasása után neki kezdeni a véleményemnek, hogy jobban megértsétek.)
Miután elolvastam a trilógia első részét, olyan gyorsan beszereztem a másodikat, ahogy csak tudtam. És ha az első rész taglalásakor sokszor leírtam azt a sablonos kifejezést, hogy „megérte”, most százszor inkább lefogom. Ugyanis sokkal jobb, mint az első. És már azért is lelkesedtem. Tehát – teljesen megérte.
Hogy mi teszi jobbá?
Imádom, imádom, imádom! Elnézést, ezt nem tudtam megállni. Annyira… Va-ha-ha-há! Szóval, normalizálódom, és leírom, miért is jobb. Egyrészt a történet ugyanúgy megragad (és már a világ is teljesen körülölel, így nem jelent gondot, hogy belemerüljön az ember), néhány nap eseményeit részletezi, amit teljes pörgés jellemez. Clary megpróbál visszatérni a rendes életéhez – illetve megpróbálna, ha tehetné, mert nem kéne Jace miatt aggódnia. A fiút ugyanis azzal vádolják meg, hogy mindvégig tudta, ki volt az apja igazából, és a bűntársaként, kémeként funkcionált. Emiatt megjelenik az ijesztő és nagy hatalommal, illetve befolyással rendelkező Inkvizítor, aki minden látszat szerint gyűlöli Jace-t, és ezen az a tény sem segít, hogy a srác szokásához híven nem éppen udvarias. Mindeközben Clary és Luke a lány anyja, Jocelyn állapota miatt is folyamatosan szoronghat; valamint az egyre nagyobb bajba kerülő Simon sem nyújt aggodalommentes terepet a lány számára. Ráadásul Jace és Clary apja, (a főgonosz) Valentine is készül valamire, amihez megszerzi a második Végzet Ereklyéjét.
A karakterek
Szóval, a történet a legnagyobb rosszakarattal sem nevezhető unalmasnak, amit feldobnak maguk a karakterek is. Ha az első részben szerethetőek, ebben egyszerűen imádnivalók. A poénok, a vicces (és gyakran abszurd) helyzetek sorozatosan követik egymást, ha vannak a történetben sablonos helyzetek, akkor azokat egy jól irányzott poénnal elvágja az írónő. Mindemellett magukról a szereplőkről is egyre árnyaltabb képet kapunk, hiszen Cassandra Clare fokozatosan feltárja az érzéseiket vagy a múltjukat, így már azt sem éreztem, mint az első kötet olvasása közben viszonylag gyakran, hogy egyszerűen nem tudom megfogni a karaktereket – Claryvel az élen. Ezt az érzést teljesen sikerült megszüntetnie az írónőnek, noha a távolítás hatását elérő első szám harmadik személyű elbeszélés megmaradt.
Most, hogy a második részről van szó, nyugodtan írhatok néhány mondatot az egyik kedvenc szereplőmről, Luke-ról is, anélkül, hogy különösebben spoilereznék. Luke a hétköznapi társadalomba látszólag beleillő személy – a mondénok előtt csak egy egyszerű könyvesbolt-tulajdonos. Valójában azonban egy nagy erővel rendelkező vérfarkas, aki Jocelynért és Claryért mindent megtenne – azért, hogy megvédhesse őket, egy falka vezére lesz; és annak ellenére, hogy átalakulva eléggé ijesztő, ő az egyik legkedvesebb és legjobb lelkű szereplő a trilógiában. Ez persze nem ok nélkül alakult így; neki is meg kellett járnia a „gonoszok poklát” ahhoz, hogy tudja, mi a jó: még mielőtt elkapta a kórt és vérfarkas lett, Árnyvadászként Valentine-t szolgálta, egészen addig, amíg rájött, hogy Valentine voltaképpen nem a jóért harcol, hanem a hatalomért gyilkol. Gondoskodását szerencsére nem viszi túlzásba, és emellett humoros is – nem hiába imádom!
Érdekes helyzetek
Fentebb írtam, hogy előfordulnak abszurd helyzetek is, erre szeretnék néhány példát felvillantani – tehát spoiler-veszély közeleg! A Csontvároshoz képest a Hamuvárosban még jobban kiéleződnek a szerelmi kapcsolatok, és ez gyakran okoz ééérdekes helyzeteket. Így például meglehetősen furcsa párbeszédek alakulnak ki, amikor öten próbálnak kiötleni valamilyen haditervet, azonban mind az öten szerelmesek valakiben, de még csak véletlenül sem ahhoz a személyhez vonzódnak, aki viszonozná, vagy viszonozhatná érzéseiket. És ehhez hozzájárul az is, hogy az öt személy közül csak egy lány… Vagy amikor az a személy kapja meg a „Rettenthetetlen” rúnát, akinek éppen el kéne titkolnia dolgokat a szülei elől…
A hatásai
Mint a fentiek is mutatják, a második kötet nagy előnye, hogy sokkal több a vicces helyzet, gyakran visítva röhögtem fel egy-egy jelentnél. Megint máskor szinte lélegzetvisszafojtva haladtam az eseményekkel, arról nem is beszélve, hogy a könyv végét elolvasva legalább fél óráig azon pattogtam, hogy „miért, miért, miért pont itt kell abbahagynia?!” (garantálom, hogy ezzel mindenki így lesz…). És a harmadik kötet még csak ki sem jött magyarul…
Hibák
Ennek ellenére a könyvnek van nem egy hibája is – ám erről véleményem szerint nem maga az írónő tehet. Mint már az első rész taglalásakor utaltam rá, ebből a kötetből teljesen kispórolták a tartalomjegyzéket, noha ez is ugyanúgy tudatosan szerkesztve van, három részre oszlik, idézetekkel. A másik, még nagyobb, sőt kifejezetten súlyos hiba, az maga a fordítás. Ennyire hanyag munkát még nem igazán láttam, bár szerencsére ez nem a stíluson csattan. Ugyanis gyakran olyan személy szólal meg a párbeszédekben, aki sem fizikailag, sem varázslat révén nincs is ott, tehát nem is tudna beleszólni. Szerencsére a szövegkörnyezetből, illetve a karakterek jellemzőiből mindig ki lehet következtetni, hogy ki beszél igazából, de akkor is felettébb zavaró. Ha belefirkálnék a könyvekbe, most egy hatalmas és tűhegyes ceruzával húzogatnám át a neveket, és írnám át a jóra… (Egyetlen egy olyan helyzet van, ahol valószínűleg maga az írónő zavarodott bele abba, amit írt, nem egyszer újra is olvastam, de ott minden bizonnyal egy logikai hibát vétett. De erre azt mondom, hogy ennyi hibája legyen!)
Benyomás
Viszont szerencsére a történet nem veszít az értékéből a fentiek ellenére sem, bekerült az agyamba, közvetlenül a „Kedvencek” polcra, és még jó ideig ott is marad. Egyszerűen imádom! Ja, és azt hiszem, nem írtam le elég gyakran, hogy: megérte, megérte, megérte. Pedig megígértem.
És higgyétek el, megérte. (Újraolvasva a bejegyzésem, elég gyakran írtam le azt, hogy „imádom!” Ez azért utalhat valamire…)
Kategória: Magánkönyvtárad egyik alapdarabja!
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése