Cassandra Clare: Csontváros, avagy a világ, amiben kapkodod a fejed

Miért is tűnt fel? (Pusztán hiúságból…)

Ehhez a trilógiához (mivel a Csontváros egy trilógia első része, amit a Hamu-, majd Üvegváros követ) úgy jutottam el, hogy rákattantam a youtube-ra. Véletlenül rátaláltam egy adag videóra, ami a könyv szereposztását mutatja be, azt, hogy melyik szereplőt melyik színésznek kéne játszani, és feltűnt, hogy a főszereplő lány vörös hajú – úgy, mint én. Emiatt felkeltette a figyelmemet a regény, és be is szereztem. Szerencsére nem is bántam meg, annak ellenére, hogy Vörös pöttyös könyv, amikről egy kicsit tartok a tobzódó vámpírmánia miatt, amit az utóbbi időben meglovagolnak… (Bár így jobban belegondolva már hamarabb is láttam belőle képeket az egyik kedvenc deviantartos rajzolóm, burdge bug révén. De akkor ez nem tűnt fel. Mindenesetre az is egy jó ajánlólevél lett volna.)

A világ

Mindenesetre szerencsés választás volt. A történet izgalmas, fordulatokban gazdag, a világ pedig összetettebb, mint az Alkonyaté – bár talán éppen emiatt a könyv első felébe nem tudtam úgy belemerülni, mint a másodikba. Ugyanis a könyv első felében kell megemészteni azt, hogy nemcsak azaz egyszerű képlet jellemzi, hogy vannak jó vámpírok és rossz vámpírok, valamint – törvényszerűen – vérfarkasok, hanem vannak tündérek, boszorkánymesterek, démonok és a rájuk vadászó Árnyvadászok – a fent említett két faj mellett. Ja, és persze az átlag emberek (mondénok) mellett.

A történet

De ne rohanjunk ennyire előre! Hiszen drága főhősnőnk, Clarissa Fray a történet kezdetén erről még mit sem tud. Éli átlagos életét, ami jelen esetben azt takarja, hogy legjobb barátjával, Simonnal az egyik new york-i klubba tér be – ahol tanúja lesz egy gyilkosságnak, ami csak ő lát, és ami után nem maradnak nyomok – bele értve magát a holttestet is. A három tettes közül az egyik nem éppen szűkszavú, így a lány kénytelen szembesülni azzal az eshetőséggel, hogy nem is a gyilkosok a rossz fiúk, hanem a halott, aki egy démon. Ezután az anyja kezd el furcsán viselkedni, össze is vesznek, Clary erre elmegy otthonról kiszellőztetni a fejét. Azonban anyját elrabolják – mint később kiderül, nem hétköznapi emberek…

Így kerül Clary Jace Wayland, Isabelle és Alec Lightwood, tehát az Árnyvadászok otthonába, ahol vezetőjük, Hodge révén még több részletet tud meg anyja rejtélyes előéletéről, miközben persze úgy vonzza a bajt, ahogy csak tudja. Azonban nemcsak ő maga kerül érdekes helyzetekbe; a végletekig hű Simon is követi, ahová csak tudja. A kalandok közben Clarynek nemcsak azzal kell szembesülnie, hogy múltja és a körülötte lévő emberek megdöbbentő titkokat rejtenek, hanem azzal is, hogy egyre kevésbé tudja, ki is ő valójában.

A karakterek

Kiemelkedők maguk a karakterek is. Clary imád rajzolni, néha rájön az „elvont művész”-hangulat (, amire tökéletesen rá lehet fogni, hogy miért is volt eddig ilyen szinten vak), makacs, mint az öszvér, nagy szíve van, és ügyesen ráérez arra, hogy mi a helyes.

Ezzel szemben Jace szinte kötelességének érzi, hogy akkor legyen bunkó, amikor csak tud, nem szívesen mutatja ki az érzéseit (spoiler!: egészen Clary megjelenéséig, HA-HA!), viszont művészi szinten gyilkolja le a gonoszt. Ehhez járul hozzá az, hogy (természetesen) helyes és van egy, az emberek… öm, élőlények… vagyis, a körülötte lévők többségét megfogó kisugárzása. Kezdetben nehezen tudtam megérteni a jellemét, azt, hogy mit miért tesz, de mindennek az indítóoka a múltjában gyökerezik, amire szépen fokozatosan fény is derül. Mostanra imádom a dacos, érzelmes, gyerekes fejét!

Simon a tipikus szomszéd srác, aki egy nem éppen nagyhírű és tehetséges banda tagja, imádja a szerepjátékot (emiatt nincs is ellenére, hogy belefolyjon az árnyvadászok és satöbbiek világába… kezdetben), és Clary legjobb és egyetlen igaz barátja. Annak ellenére, hogy ő „csak” egy átlagos srác a könyvben, az írónő úgy alkotta meg, hogy határozottan szerethető karakter legyen.

Isabelle a magabiztos nő megtestesítője, tökéletesen néz ki, a legtöbb férfit azonnal leveszi a lábáról, és ezt tudja is magáról; ennek ellenére vagy éppen emiatt jó harcos is. Ehhez azonban hozzájárul az, hogy igazi drámakirálynő, a társai szerint a rossz döntések meghozója, és mindenki szó szerint retteg a főztjétől – de az, hogy főzésben nem éppen kimagasló csak emberibbé teszi.

Alec komoly (ha elsüt egy poént, mindenki döbbeneten néz, ő pedig többnyire elkezd szabadkozni, hogy csak ideges….), és a körülötte élők elől is egy komoly titkot rejteget – több-kevesebb sikerrel. (Megint spoilerezek!) Ugyanis a férfiakhoz vonzódik. Többnyire hevesen tagadom, hogy azonos neműek szerelmi életéről olvassak, nem azért, mert nem értem meg vagy elítélem őket, hanem mert jobb érzést kelt bennem egy férfi-nő kapcsolat – nem tehetek róla, én ehhez vonzódom, bármennyire is divat mostanában az ellenkezője. Szerencsére ennél a könyvnél nem kell emiatt aggódnom, egyáltalán nem zavaró, ahogyan megjeleníti a dolgot az írónő. Ráadásul a másik fél… Egyszerűen imádom!

Magnus Bane egy hihetetlen stílusú boszorkánymester, aki mindig gondosan ügyel a megjelenésére, nagy bulikat rendez, ugyanakkor a lehető legnagyobb nyugalommal ki is rúgja vendégeit, ha megunja őket. A szabályokat alapvetően arra tartja, hogy legyen mit kicseleznie, és hatalmas varázserő jellemzi – aminél már csak hiúsága lehet nagyobb.

Mellettük még van jó pár olyan szereplő, aki a szívemhez nőtt, azonban nem akarom részletezni, hogy miért, mivel több titkot is kénytelen lennék elárulni; ennek ellenére maguk a karakterek véleményem szerint a legkiemelkedőbb részei a regénynek.

A felépítése és egyéb „apróságok”

Néhány szót a regény felépítéséről is írnék; tudatosságra vall: három kisebb részre osztható, külön címmel és hozzáillő idézettel. (Ez a második kötetre is jellemző – bár abból sajnos kispórolták a tartalomjegyzéket – de erről majd egy kicsit később…)

Ezen kívül örülök neki, hogy nem érződik az Alkonyat hatása rajta, annak ellenére, hogy ugyanaz a kiadó – sem a borítón, ami nem fekete hátterű, hanem egyedi, felismerhető és magához a történethez illő, sem a címen, amit hála Istennek, lefordítottak magyarra. Már csak azért is örülök ezeknek az „apró részleteknek”, mert ezek is hozzájárultak, hogy megvegyem és elolvassam a könyvet. Amit csak ajánlani tudok mindenkinek, aki nem irtózik a lány fantasytól.

Kategória: Magánkönyvtárad egyik alapdarabja!