Jane Austen: A mansfieldi kastély, avagy az irónia nagyasszonya

Nemrég (annyira nemrég, hogy csak néhány órája) olvastam el Jane Austen A mansfieldi kastély című regényét; azt hiszem, keresve sem találhattam volna jobb „alapanyagot” a blogom megkezdéséhez.   

Miért épp ez?
Mindig is nagy rajongója voltam Jane Austennak. Szeretem a stílusát, azt, ahogyan leírja a szereplőit, egy-egy mondattal olyan ironikusan lefestve őket, ahogyan csak nagyon kevesen tudják (legalábbis eddigi tapasztalataim alapján). Frappáns, leleményes, ötletes, és mindezt úgy, hogy nem egy karaktere még „ma is él” – hogy ez szerencse-e vagy sem, mindenki döntse el maga.

A történet
A témája minden egyes regényében a szerelem, a férjszerzés; ezt mutatja be szereplőihez „idomulva” különböző módon a romantikus lelkületű olvasók nagy örömére. A mansfieldi kastély főszereplője Fanny Price, egy visszahúzódó, magát nem sokra becsülő, másokhoz alkalmazkodó, azonban kedves és a saját elveit meg nem tagadó lány. Még tíz évesen vették magukhoz gazdag rokonai, hogy „egy gyerek nevelésének és eltartásának gondját” levegyék szegény anyjának válláról. Azonban, mint azt sejteni lehet, nem teljesen önzetlenül. Az elkövetkező hét-nyolc évben lelkiismeretesen éreztették vele, hogy nem teljes jogú családtag; a családfő, Sir Thomas, szigorúan bánt vele (bár ezt nem nevezhetjük megkülönböztetésnek, mivel ő mindenkivel így viselkedett); a neje, Lady Bertram társalkodónőnek, kényelme biztosítójának tartotta; Norrisné pedig ahelyett, hogy legnagyobb támogatója lett volna, mint ahogy leginkább szerette magát beállítani, rajta élte ki pénz-megtakarítási vágyát. Unokatestvérei sem törődtek vele különösebben; a lányok, Maria és Julia sosem tekintették egyenjogú társnak; Tom bár néha megajándékozta a nagyobb testvérhez méltóan, nem foglalkozott vele különösebben; egyedül Edmund volt hozzá kedves, és szerette meg igazán.

Kapcsolatok és bonyodalmak
Ennek hatására az ingerszegény környezetben felnövő Fanny természetesen Edmundba lett szerelmes, aki azonban nem is sejtette ezt, mindig csak barátként, testvérként tekintett rá. Ebből az egyhangú életből mozdítja ki a családot a Crawford testvérek megjelenése: Edmund szívét Crawford kisasszony ejti rabul, Juliáét és az addigra eljegyzett Mariáét pedig öccse, a „Casanova” szerepét betöltő, Henry Crawford. A szenvedélyek egyre nagyobb teret kapnak (már amennyire ez Jane Austennál lehetséges), annál is inkább, mivel a családfő hónapokig nem tartózkodik otthon, hogy rendet tegyen. Innen kezdődnek a bonyodalmak – amit hagy részletezzen maga az írónő.

A főszereplőMint már írtam, Jane Austen történeteinek alakításában nagy szerepe van a jellemeknek. Ezt a regényét tartom ilyen szempontból a legfurcsábbnak; Fanny nem olyan, mint a cserfes Emma vagy az eszes Lizzy; visszahúzódó jelleme miatt (és ő nem ám az „idegenek előtt nem szólalunk meg” típus – inkább „a családom előtt alig beszélek” személy) a regény első részében szinte elveszti főszereplő státuszát, nem alakítja az eseményeket. Miután Sir Thomas hazatér, rájön, mennyire szereti Fannyt, egyre kedvesebben bánik vele, mind nagyobb előnyöket biztosítva neki. Így a lány (legnagyobb meglepetésére és rosszérzése ellenére) egyre fontosabb szerepet tölt be, mind a családban, mind társadalmilag. Kíváncsi vagyok, milyenek a filmadoptációk; nehezen lehet filmre vihető történetet készíteni ebből a regényből úgy, hogy Fanny jelleme könyv-hű maradjon.

Jellemek
Austen többi jelleme is összetett és élethű – már ahhoz képest, hogy az ezernyolcszázas években „élnek”. Edmund kedves, erkölcsös, de gyakran vak; Sir Thomas az az apa, aki azt hiszi, szigorral lehet leginkább nevelni; Maria és Julia könnyelmű csitri; Lady Bertram röhejesen ragaszkodik a saját kényelméhez; Mary Crawford pedig a nagyvilági nő, annak minden lehetséges erkölcsi elferdülésével, valamint előnyös kifejezőképességével. De a kedvenc szereplőm Norrisné; hihetetlenül ragaszkodik a pénzhez, imád spórolni, ugyanakkor a kis kedvenceit, Juliát és főképp Mariát szereti elkényeztetni – persze, apjuk pénztárcája révén. Amúgy szereti hangsúlyozni, hogy ő mindent megtesz, amit csak tud, a többiek érdekében – sokszor annyira, hogy mások tetteit is saját magának tulajdonítja. Mit ne mondjak, sokszor szívesen leütöttem volna egy nem éppen puha baseball-ütővel, bár Jane Austennak nyilván ez volt a célja.

Benyomás
Őszintén be kell, hogy valljam, azt hittem, unalmasabb lesz a könyv (ez volt az egyetlen Austen-regény, amit még nem olvastam és jó ízlésű nővérem sem sorolta kedvencei közé), de kellemesen csalódtam. A történet, annak ellenére, hogy nem voltak benne csillogó vámpírok, farkasemberek vagy varázslók, magával ragadott, bár ebben nyilván nagy szerepe volt a mű stílusának. Thomas Macaulay, a XIX. század nagy kritikusa ezt a művét tartotta Austen legtökéletesebb regényének – én is csak ajánlani tudom.

Kategória: Vedd ki, kérd kölcsön, érdemes elolvasni, bár beszerezni annyira nem!