2014. május 18., vasárnap

Az Archívum és Felszabadulás, avagy az új szerelmem, ami visszaadta a YA-ba vetett hitem

Ezer éve nem jelentkeztem, és ennek csak félig az időhiány, a magánéleti problémák meg a kapunyitási pánik az oka. A másik még rosszabb, mint az előbbi három együttvéve: eddig egyszerűen nem találtam meg azt a könyvet. Tudod, amiről érdemes írni. Nos, Az Archívum szerencsére pont ilyen. Épp időben.

Egy kis szövegelés a YA könyvekről
Odavagyok a YA[1] történetekért. Tényleg. Ha beszabadulok egy könyvesboltba vagy a könyvtárba, rávetem magam azokra a kötetekre, amikből, nos, így majdnem huszonhárom évesen kezdek kiöregedni. Ebből írtam a szakdogám egyharmadát. Sőt, ilyen regényt írtam, 510 A4-es oldalt!

Jó ideig azt hittem, hogy ennek az eddig nem diagnosztizált, de azért elég biztos, hogy létező Pán Péter-szindrómám az oka, és az, hogy fejben kábé tizenkettő vagyok, de ha igazán jó a napom, alig ütöm meg a tízet. Aztán az utóbbi hónapokban szépen lassan kihűlt a szerelmem, illetve mind elhagyott… A Rubinvörös összes részét kiadták, Az éhezők viadalából lassan már a filmek is lecsengnek (mondom, lassan, ne hördülj fel), a Fever-sorozat a végéhez ért, és mire kijön az Iced folytatása, megőszülök. Cassandra Clare-ből pedig egyenesen kinőttem…[2] És pár nappal ezelőttig azt hittem, minden más YA-ból is. Helyes pasi kockás izmokkal és lehetetlen stílussal, instant szerelem meg jellegtelen főhősnő? Távozz, Sátán!

Aztán rávettem magam Az Archívumra. És én mondom, az írónő, Victoria Schwab, visszaadta a hitemet. De a lelkesedésemet mindenképp. Pár nap alatt faltam be mindkét kötetet, és csak részben azért, mert annyira a kamaszkori szerelmemre, A mediátorra emlékeztetett. Nagyobb részben pedig azért, mert… Na, azért előtte leírom a történetet is.

A történet
Mackenzie Bishop[3] élete nem könnyű. Ő az Archívum egyik Őrzője: az ő feladata az, hogy visszarugdossa az elszabadult Történeteket arra a polcra, amelyikre valók. Hogy mik azok a Történetek? Halott emberek igencsak élőszerű emléktestei, amik néha felébrednek, és akkor aztán lesz nemulass, akarom írni, gondok lesznek, mert rövid időn belül egyszerűen megőrülnek.

De Mac élete nem ezért nem könnyű. Nem azért, mert olyan dolgokat lát, amit a többi ember nem, tud a természetfeletti világról, ami átszövi a mezei földi létet, míg a többiek nem, és ez bizony bekavar az életébe, míg a többieknek nem. Nem azért, mert izgalmas, mert más, mint az általunk ismert.

És itt jön az, amiért igazán szeretem a könyvet

Mac élete azért nehéz, mert pont olyan, mint a miénk.

Ben, Mac öccse tíz éves volt, amikor elütötte egy autó, és meghalt. A családja azóta is ezelől az emlék elől menekül, mígnem elköltöznek, hogy mindent hátra tudjanak hagyni. Ez persze nem megy könnyen, sőt, egyáltalán nem megy, mindenki törött, mindenkinek fáj. (És ezen Mac titkos élete meg az állandósult hazugságok sem segítenek.)

Szerencsére az olvasók nagy részének nem halt meg a testvére, és köztük nekem sem, és remélem, ez az én halálomig így is marad. (Meg egye fene, utána is.) Ennek ellenére teljesen át tudtam érezni, amit Mac érez, pláne a második részben, amikor még önmagával is meghasonlott egy kicsit. Mert mindenki tudja, hogy milyen az, amikor törött, milyen az, amikor törött, de nem akar az lenni, vagy milyen, ha törött, és tagadja, hogy az. Még a legboldogabb embernek is vannak erről emlékei.

Amit egy jó YA tud
Sokszor gondolkoztam már azon, mi tesz igazán jóvá egy regényt, pláne ebben a műfajban. Mint a fenti felsorolásom mutatja, eléggé soktényezős a dolog. A Rubinvörösben viccesek a párbeszédek, bevonz maga a világ. A Fever-sorozat fordulatos, éppen eléggé kiszámíthatatlan, és nagyon szexi. Az éhezők viadala elgondolkodtat és megijeszt, mert egyszerre abszurd és ismerős. És mindről elmondható, hogy megfoghatóak, kidolgozottak a szereplői, valamint izgalmas a történet.

Ez a két alapvető szempont természetesen Az Archívumra is igaz. Mac szerencsére nem olyan, mint az átlag YA főhősnők, a melankolikus hangulat hozzáad egy extra réteget. A Pasi (merthogy azért olyan is van) nyomokban emlékeztet az összes A Pasira, de csak annyira, hogy beleess, és megimádd, mert mást nem lehet, csak imádni. A történet pörög, és alakul, nem mindig tökéletesen kidolgozott (a második kötet végével például nem voltam teljesen kibékülve), de nem lehet letenni.

Hogy mi az extra? Mi az „arany harmadik”? Az, hogy az egész történet a pörgő cselekmény és a humoros párbeszédek ellenére olyan, mintha hangulatokat és érzéseket merevítenének ki benne. Ez a második kötet felénél tűnt fel, amikor fájdalmasan igaznak éreztem az egészet, pedig Mac problémái (a halott testvér emléke meg a folyamatosan elszökő Történetek) nem az enyémek. De az érzelmei, a hangulatai – azok igen.

Összegezve
Éppen ezért koránt sem vagyok biztos abban, hogy ez tényleg egy nagyon-nagyon-nagyon jó könyv, lehet, hogy szimplán csak nagyon jó vagy jó. Hiszen lehet, hogy csak engem kapott el épp jókor. De engem elkapott, és ha egy kis melankolikus pörgésre vágysz, téged is el fog. De akkor is ajánlom, ha szimplán csak egy kis extrát szeretnél. Azt az „arany harmadikat” egy YA sztoriban.

Kategória: Mindenképpen olvasd el! Akár van időd, akár nincs!





[1] Young adult – fiatal felnőtteknek szóló, bár ha a blogomon böngészel, esélyes, hogy ismered ezt a fogalmat.
[2] Fájdalom, de már nem értékelem a fantasy szappanoperákat!
[3] Igen, szerintem is hülye név.