2010. augusztus 24., kedd

Gossip girl – A pletykafészek, avagy rongyrázás jól tálalva

Bevallom őszintén, a promoképek alapján sosem volt szimpatikus ez a sorozat, mivel úgy gondoltam, fölösleges rongyrázást (jobb szó nem jut rá az eszembe) mutat a tinédzsereknek, azt, hogy az élet lényege a szép és garantáltan méregdrága ruhák, az XS-es ruhaméret és a féktelen bulizás meg minden, ami ezzel jár. Ráadásul jó öt évvel idősebbek a színészek a szerepektől, amiket eljátszanak, és ez nyilván kisebbségi érzést kelthet egy kamasz lányban. Aztán véletlenül belenéztem, és leragadtam nála, és viszonylag rövid időn belül megnéztem az egész első évadot, noha ez többnyire egyáltalán nem jellemző rám.

És rájöttem, hogy nem is olyan rossz, mint gondoltam, sőt. Oké, a „rongyrázós” dolog benne van, és nem mindig mutatja a legjobb példát a fiataloknak, ráadásul még az ember szíve is sajog, ha egy jó ruhát lát (bár ez utóbbi sok sorozat esetében jellemző – még olyanokéban is, mint a sci-fi Firefly!). A történet a New York-i Upper East Side felső tízezerének életét mutatja be, ott is főképp a gimisekre helyezve a hangsúlyt. Ennek meg van az a hátránya vagy előnye, kinek hogy tetszik, hogy néha eléggé vad bulik jelennek meg a képkockákon, töménytelen piával és esetenként drogokkal meghintve – azonban ezt sikeresen ellensúlyozzák a karakterek és a tényleges történet.

A sorozat világán belül az eseményekről az úgynevezett Pletykacica tájékoztat minket, aki ugyanúgy narrátori posztot tölt be, mint a Született feleségekben Mary Alice Young. Emellett ő az a titokzatos személy a sorozatban, aki minden pletykát ismer, sőt közzétesz a blogján, amit persze mindenki lelkesen olvasgat, és nem egy ember tippeket is ad neki, hála a kamerás mobiltelefon korszakának.

Az események akkor indulnak el és be, amikor a fél éve hirtelen eltűnt Serena van der Woodsen az Upper East Side-i körök egy leghíresebb szőkesége visszatár a középiskolába. Régi barátnőjét, az aktuális „méhkirálynőt”, Blair Waldorfot eléggé érzékenyen érintette barátnője hirtelen és búcsúkönnyek nélküli eltűnése – és még dühösebb lesz, amikor kiderül, hogy Serena az után lépett le, hogy lefeküdt a barátjával, Nate Archibalddal. Részben ezért, Serena igyekszik elkerülni a felsőbb köröket, és összeismerkedik Dan Humphrey-val, akinek titkon már rég óta tetszik a lány, viszont, ösztöndíjas lévén, sosem tartozott a köreibe. Esetleges találkájukat félbeszakítja, Dan húgának, Jenny-nek, a feltörekvése; egy Blair által rendezett bulin rámászik a sorozat ügyeletes csajfalója, Chuck Bass, és nem is hagyja békén addig, amíg Dan le nem kezeli egy jobbegyenessel…

Ez az első rész felületes összefoglalója, ami kutatásaim alapján (értsd: elolvastam a boltban az utolsó oldalt…) az első Bad girl kötetet foglalja össze – ugyanis ez a sorozat könyvadaptáció, bár nem egyszer azt hallottam, hogy kivételesen nem a könyv sikerült jobban, így nem is szándékozom elolvasni egyhamar. Mindenestre a sorozat nagyon tetszett, és ez a karaktereknek köszönhető.

Hat kamasz főszereplő van, akikhez később csatlakozik még egy lány. Mindegyiket szeretem, bár megvannak a kedvenceim, annak ellenére, hogy mindenkinek van valamilyen személyiséghibája – de mégis ki lehet tökéletes? Spoiler-veszély közeleg!

Az egyik nagy kedvencem Serena (Blake Lively – a Négyen egy gatyában Bridget-je), a visszatért „tékozló fiú”, aki megbánta bűneit. Miután fél évet internátusban töltött, úgy döntött, visszajön az Upper East Side-ra; ebben nagy szerepe van a depressziós öccsének. Serena alapvetően kedves lány, aki mindig nevet, ha csak lehetősége van rá (Dan egyszer meg is jegyezte, hogy úgy kacag, mint egy ötéves), megnyerő a stílusa, és mindent megtenne szeretteiért, a terhességi teszt vásárlásától egészen addig, hogy egy hivatalos eseményen nem tagadja, hogy drogelvonón volt – noha csak a depressziós öccsét látogatta meg a kórházban. Emellett vicces és magabiztos, röviden a Szerethető Karakter, egyedül a nem éppen patyolatiszta múltja az, ami folyamatosan kísérti; ez sokszor a Dannel való kapcsolatát is veszélyezteti.

Dan Humphrey (Penn Badgley) a másik nagy kedvencem, szeret olvasni és írni, nagyon okos, nincs oda az Upper East Side-i „rongyrázásért”, egyedül a jövője érdekében választotta azt a nívós sulit, ahová mások a pénzük és a családjuk révén bekerülhettek. Emellett javíthatatlan romantikus (bár szerencsére nem a telecsöpögtettem-egy-kádat-módon), odafigyel a körülötte élőkre, még a látszólag egyáltalán nem kedvelt Blairnek is segít. És még a humora is fantasztikus – rajta nevettem a legtöbbet a sorozat alatt. Egyetlen hibája az, hogy könnyen elítéli elsőre az embereket, de hajlandó változtatni a véleményén, azonban nehezen tud megbocsátani azoknak, akik nem úgy viselkednek, ahogy szerinte kéne.

Jenny Humphrey (Taylor Momsen – emlékeztek még a Grincsből az aranyos szőke kislányra? Na ő az.) a feltörekvő elsős, akinek minden vágya, hogy bekerüljön az elit rétegbe, és ezért mindent meg is tesz. A kezdeti „ott segítek, ahol tudok”-típusú talpnyalás, a későbbiekben még súlyosabbá válik, ám hála a jó neveltetésnek, és annak, hogy Jenny igazából rendes lány, meg is bánja tetteit. Nagy érzéke van a divathoz és a varráshoz, ezzel kompenzálja azt, hogy nem tudja azokat a ruhákat megfizetni, amiket iskolatársai; emellett örökölte azt a humort, amit Dan is, így rajta is jókat lehet szórakozni, pláne mikor testvéri szeretetből Dan agyát húzza. Ami engem meglepett vele kapcsolatban, hogy sokkal talpraesettebb, mint az elején látszik; ha meglenne hozzá a pénze, még Blairt is „kiütné a ringből”.

Chuck Bass, mint már említettem, a sorozat Casanovája, akinek az élete a bulik és a csajok körül forog, és látszólag egy cseppnyi felelősség nincs benne. Ha kell, akkor csal vagy hazudik (lopnia nem kell, ahelyett fizet…), így mindig eléri célját. Látszólag mentes az érzelmektől, de ahogyan az már csak lenni szokott, a látszat nem mindig felel meg a valóságnak. Egy idő után érzelmeket (bizony!) kezd Blair iránt táplálni, és minden követ meg is mozgat érte, noha a lány Nate-be, Chuck legjobb barátjába szerelmes. Emellett van még egy emberi vonása: a barátaiért mindig kiáll (hacsak nem a saját érdekeit sérti vele, természetesen). Minden negatív vonása ellenére kedvelem a srácot, bár a való életben az első pillanatban kiborítana, a másodikban leütném, a harmadikban pedig futnék a haragja elől. A színész, Ed Westwick, nagyon jó választás volt a szerepére; a görbe orrával és sötét szemével tökéletesen visszaadja a gátlástalan selyemfiút.

Blair Waldorf (Leighton Meester) élete tökéletes, és a lány az a típus, aki, ha az ellenkezőjét észleli, szimplán felveszi az szemellenzőjét, és úgy tesz, mintha nem látna. Azonban ha nagy a baj, kiveszi a fejét a strucc-lyukból, és tesz ellene, a legmanipulatívabb eszközöket bevetve, amiket csak ismer. Kapcsolata az emberiséggel kissé kacifántos: szinte mindenkit az alattvalójaként kezel, gyakran szarkasztikus mondatokkal sértegetve a körülötte lévőket; megint máskor leveti az uralkodónői jelmezt és bizonytalanabb, mint bárki más, ráadásul úgy viselkedik, mint egy ötéves (születésnapi kívánsága például az, hogy kapja vissza Nate-et). Hihetetlenül érzékeny, de igyekszik nem mutatni; szeretteihez nagyon ragaszkodik, próbál segíteni is rajtuk, a maga blaires módján. Mindent összevetve, ő már nem ragadott meg úgy, mint a fentiek, de nagyon sokan szeretik.

Nate Archibald (Chase Crawford) a legkevésbé karakteresebb karakter a sorozatban. Ő a sportos helyes fiú, aki Blairrel jár, látszólag harmonikus a családi élete; azonban sokáig Serenát szereti, és csak a családi vállalkozás kedvéért és szülei könyörgése miatt jár Blairrel; és a családja sem az a tökély, aminek látszik – apjának pénzügyi- és drogproblémái vannak, és ez sok gondot okoz. Nate is az a típus, aki igyekszik mindenkihez kedves lenni, de a család-barátnő-problémán kívül egyelőre nem sokat látok benne.

Hozzájuk csapódik Vanessa (Jesssica Szhor), Dan gyerekkori barátja, akinek szintén jó a humora (úgy tűnik, Dan vonzza az ilyen embereket), határozott a személyisége, és ő a történet legerkölcsösebb szereplője, aki, ha nem érzi jogosnak, a kapott pénzt sem magára költi el, noha neki lenne a legnagyobb szüksége rá. Kedves, de csak akkor, ha vele is kedvesek, amúgy kíméletlenül visszavág.

Mellette fontos szerepet kap még Serena öccse, Eric (Connor Paolo) is, aki egyszer öngyilkosságot próbált elkövetni, ezért kezdetben anyja lakat alatt tartja, amit nem visel valami jól. Egy idő után azonban kialakul közöttük a bizalom, így iskolába is járhat. Bölcsebb, mint nővére, nem ítéli el az embereket (még Chuck-ot sem), és depresszióján kívül még egy nagy titkot rejteget…

A kamaszokhoz természetesen járnak szülők is. Én két szülőt szerettem meg igazán: Serenáék anyját, Lilyt (Kelly Rutherford) és Danék apját, Rufust (Matthew Settle). Rufus az utóbbi időben egyedül neveli gyerekeit, legtöbbször jól ki is jön velük. Dant úgy ismeri, mint a tenyerét, egyedül a kamaszodó Jenny okoz neki fejfájást, hiszen nem mindig érti meg a lány státusz- és divatmániáját. Ennek ellenére a sorozat Idilli Család pillanatainak nagy részék ők produkálták, nagyon aranyosak együtt. Rufusszal ellentétben Lily kifinomult és visszafogott, aki kezdetben nem érti meg magát gyermekeivel, de a későbbiekben nyitnak egymás felé, amiben nagy szerep van annak, hogy kiderül: ő sem volt mindig kisangyal, sőt.

Húsz évvel ezelőtt ugyanis Rufusszal és a rock zenekarával járta a világot, olyannyira, hogy ő készítette a zenészről a leghíresebb képet is, és már a közös életüket tervezgették. Így mikor Rufus és Lily újra találkoznak (mivel Lily sérelmezi, hogy Rufus fia „rátapadt” a lányára…) azonnal felszínre törnek a régi érzelmek, noha Rufus a házasságát szeretné megmenteni, Lily pedig Chuck apjával közös kapcsolatát szeretné elmélyíteni. Ennek ellenére beindul az a bizonyos kémia és a Sors is folyamatosan egymás mellé sodorja őket – a legnagyobb örömömre.

Azt hiszem, a bejegyzés hosszúságából is láthatjátok, hogy mennyire szeretem a szereplőket és a sorozatot, minden esetlegesen felróható hibája ellenére, bár nagyon-nagyon félek, hogy elrontják a folytatást, és valami borzalmas katyvasz lesz belőle, amiben senki sem azzal van, akivel kéne, vagy nem úgy viselkedik, ahogy kéne. Imádkozzatok velem, hogy ne így legyen!

2010. augusztus 21., szombat

Becca Fitzpatrick: Csitt, csitt, avagy Nora Grey „foltos” kalandjai

Ó, azok a szerepes idők!
A barátnőm, aki lelkendezve és kissé nosztalgikusan kölcsönadta ezt a könyvet, azt mondta, hogy olyan, mintha egy szerepjátékunk lenne leírva. Ez a kijelentés szerintem is elég közel áll a valósághoz, de előre szólok a D’n’D, Vampire, M.A.G.U.S. és egyéb rajongóknak, hogy nem, nem az, amire számítanak. (Szinte képzelem, ahogy az örömtől kitágult pupillák most csalódottan összeszűkülnek.) A mi privát köreinkben a szerepjáték, noha hasonló alapokon fekszik (mesélő, játékosok), teljesen más. Azt hiszem, a beavatatlan kívülállók számára most le kéne írni, mi a szerepjáték általánosságban, de ezt nagy lustán a Wikipédia bevezetőjére hagyom utólagos engedelmetekkel.

Miután túlestetek az elképzelt fantáziavilág elemeinek elolvasásán, még annyit szeretnék hozzá tenni, hogy ezt általában valamilyen kiadott szabálykönyv alapján játszák az emberek, de mi mindig is jobban szerettünk a saját fejünk után menni. Ez azt jelenti, hogy a kalandmester találja ki a világot, ami így személyre szabottabb, bár a mesélőnek szinte, de csak szinte, teljhatalma van a történések alakításában. Mivel körülbelül tizennégytől és tizenhét éves korunkig játszottunk ezekben a világokban, nem egyszer (értsd: mindig) megjelent a helyes pasi „fehér lovon”, hogy fenekestől felforgassa kamasz leánykaraktereink életét. Ez ebben a könyvben sincs másképp.

Az események halvány szerepjátékos beütése
Ez estben Nora Grey, a jó tanuló jó kislány, életébe toppan be a titokzatos szépfiú, egy biológia órai kísérlet keretében. (Nektek is az Alkonyat ugrott be? Nem vagytok egyedül… Én is fintorogtam olvasás közben, de aztán ezt találtam a Wikipédián: "Bár a Hush, Husht már azelőtt megírta , hogy az Alkonyat siker lett volna, a kiadója mégis azt kérte, hogy a biológia órás részt írja át, mert az említett könyv elején is az van. Az írónő erre nem volt hajlandó, így az eredeti elképzelés alapján jelent meg a könyv." ) Nora a fiút, aki nagy stílusosan csak Foltnak nevezteti magát (biztosan jól mutat az ellenőrzőjében….), már az első pillanattól fogva veszélyesnek találja és körülbelül a másodiktól vonzónak. Kezdetben a lányban működik valamilyen természetes életösztön, és igyekszik elkerülni a kiismerhetetlen srácot – nem sok sikerrel. (Első számú közös vonás a szerepjátékainkkal: akivel a kalandmester össze akar hozni…) Közben a lány legjobb barátnője, Vee hatására összeismerkedik két sráccal: a magas és szófukar Jules-szal és a kedves és vonzó Elliottal, akinek jól láthatóan tetszik Nora. Azonban a lány, bármennyire is próbálja, nem tudja kivonni magát Folt veséig hatoló pillantása alól, annak ellenére, hogy a srác valószínűleg kémkedett utána, hiszen mindent tud róla. És még titokzatos támadások is érik Norát…

Így csöppen bele egy olyan világba, ahol a szépfiú – természetesen – természetfeletti, az ellenség elszántan meg akarja ölni (szerencsére csak alapos idegi kikészítés után), a legjobb barátnője meg makacsul nem hallgatja meg. Érdekesen hangzik, ugye? Bizonyos szempontból az is, de a „szerepjátékos beütés” miatt nem érzem azt az ívet, ami a regényekben megfigyelhető. Egymást követik az események, mindig van valami apró izgalom, de nem érzek nagy „kitüremkedéseket”. Kezdetben az az érzése is meg lehet az olvasónak, hogy maga az író sem tudja, mikor milyen ellenséget szabadít a karakterre, ám ezt a befejezés szerencsére elűzte. Az ívtelensége ellenére olvastatta magát a könyv, és a vége is tartalmazta azt a Nagy Fordulatot, ami elvárható egy regénytől.

A Szerelem vagy szerelem?
A történet alapvető eleme, mint a legtöbb ilyen Vörös pöttyös tiniregénynek, a szerelem, ami Folt és Nora között kialakul. Lehet, hogy én vagyok a hibás, de valahogyan nem éreztem sem az értelmét, sem a folyamatot. Vagy legalábbis nem igazán. (Spoiler-veszély!) Folt anno személyes „angyali” okokból elhatározta, hogy megöli drága főhősnőnket, ám e helyett megfigyelései közben beleszeretett. Annyi adatot gyűjtött össze róla, amennyit csak tudott, így azt még meg tudom érteni, ő miért szerelmes a lányba, hiszen ismeri. De Nora szerintem csak erős vonzalmat érezhet lovagja iránt, tekintve, hogy az írónő a a könyv első felében beveti azt a kalandmesteres vonást, miszerint „a helyes fiúról minél kevesebb mondunk”, és a közepe-vége felé sem ismerte meg igazán Folt jellemét (bár szerencsére a múltját és hobbijait nagyrészt igen). Valahogy nekem nem tudott átjönni az a nagy lángolás, ami a Hamuvárosban vagy akár az Alkonyatban van, noha az írónőnek biztosan az volt a célja.

A karakterek
Nora Grey azonban szerethető karakter, na nem az a „lelkitársammá vált"-típus, hanem inkább az „egész szimpi a csaj"-kategória. Néha bebizonyítja, hogy van humora; egész talpraesett; nem olyan izgága, mint a barátnője; megvan a magához való esze; és ha kell, jön az a löket adrenalin, ami szükséges a túléléshez.

Ezzel szemben Folt maga a titokzatosság, akinek a helyzetét nem sikerült teljesen átéreznem. A Csontváros Jace-e is kiismerhetetlennek, sőt logikátlannak tűnt a történet elején, de aztán összeállt a kép, hogy mit miért tett/tesz, és így megszerettette magát. Nála valahogy ez nem következett be, vagy legalábbis nem olyan nagy fokon. Nem azt mondom, hogy nem bocsájtja ki magából az ilyen könyvek esetében kötelező „jó pasik vagyok”-jelzéseket, de nem magával ragadó a karaktere.

A főgonoszok és az indítékaik azonban jól sikerültek. Nem gondoltam volna, hogy ki, mit és miért csinál, bár ebben lehet, hogy nagy szerepe volt, a mesélős ködösítésnek. Mindenesetre, okoz meglepetéseket a regény, és bár nem kerül fel az agyam „Kedvenceim” polcára, egy olvasásos élményeknek megfelelő volt. Az már megint más kérdés, hogy fél év múlva nem nagyon fogok emlékezni az eseményekre…

Kategória: Ha éppen önkínzáson szeretnél részt venni...

2010. augusztus 8., vasárnap

Agatha Christie: Örök éj, a krimi kiadó nem-krimije

(Ajánlom Cassnek. Szerintem, tetszeni fog.)

Ők figyelmeztettek. Világosan leírták a borító hátuljára, hogy ez a regény „az életmű ismerőinek is tartogat meglepetéseket”. Márpedig én már elég jól ismerem Agatha Christie életművét. És igazuk volt. De még mennyire.

Műfaji pontatlanságok
Az Örök éj című művet nem is tudom, hova soroljam be. Bizonyos szempontból szerelmes történet. Megint másból kicsavart krimi. Vagy egyszerűen a felforrósodott érzelmek bemutatását szolgálja, függetlenül attól, hogy melyik műfajba sorolható be? Azt hiszem, ez így pontos. Vagy legalábbis ez áll a legközelebb a valósághoz. Már ha nem mondjuk azt, csak úgy egyszerűen, hogy egy élet története.

Mikor megláttam, hogy Agatha Christie és, hogy az Európa Krimi kiadó, arra gondoltam, hogy egy gyilkosság elkövetőjének felderítéséről szól. Mikor elkezdtem olvasni, arra jutottam, hogy a hangulata egyáltalán nem olyan, mint az egyes krimiknek Agathától, viszont egy baljós szerelmi történetnek tökéletesen megfelel. A végén pedig… Beleborzongtam. Hihetetlen volt, mintha egy édes-keserű álomból rémálomba csöppentem volna. Elképesztő hatással volt rám; hogy ez a miatt volt, mert éppen jókor olvastam, vagy azért, mert általában így hat az emberre, nem tudom.

A regény hangulata
Abban biztos vagyok, hogy nagy szerepe volt ebben a regény stílusának. Nem a szokásos „angol vagyok” hangulat jellemzi a művet, ahol az emberek körülményesen fogalmaznak; a történteket a főszereplő, Michael Rogers meséli el, aki nem pironkodik leírni olyan dolgokat, amiket Christie más regényében nem olvashatunk, de nem is teszi taszítóvá a mű nyelvezetét. Bár az elején zavartak a szokatlanul szlenges kifejezések, de aztán azok is egyre inkább beleolvadtak a szövegbe, miközben a fontosabb témák és események felé haladt a történet.

A cselekmény
Michael azzal indít, hogy nem tudja pontosan meghatározni, hol is kezdődött a története, de az az egyik legfontosabb mozgatórugója életének, hogy szeretné magának megépíttetni a tökéletes házat az általa csodált építésszel, Santonixszal, a legtökéletesebb és leghangulatosabb helyen; és szeretné, ha ebben a házban élhetne élete szerelmével. Valósággal sóvárog ez után a két dolog után, ám pénzhiány miatt nem tudja megvalósítani. Aztán találkozik az ideális helyen, a Cigánytanyán egy kedves, szép és gazdag lánnyal, Ellie-vel.

Mindkettőjüknek megtetszik a birtok, azonban rá kell jönniük, hogy a helyiek szerint átok ül rajta: a cigányok átkozták meg még évekkel ezelőtt, hogy mindörökre az övék maradhasson a föld. Erre határozottan figyelmezteti is őket az utolsó helyi cigányasszony, azonban nem törődnek vele. Összeházasodnak, és valóra váltják közös álmokat: megépíttetik a vágyott házat Santonixszal. Azonban a házasságuk nem jelenthet tiszta boldogságot; erről gondoskodnak a családtagok, akik csak úgy legyeskednek Ellie és a vagyona körül, az átok, ami nyomasztja Mike újdonsült feleségét, valamint Ellie segítőtársa, a szőke szépség, Greta, aki valamiért nyomasztóan hat a férfira…

…És amit mindez kiváltott belőlem (újfent)
Azt hiheted a cselekményt olvasva, hogy egy teljesen átlagos könyvvel lenne dolgod, ha belekezdenél. De nem. A regény elején én is ezt hittem, majd magával ragadott a hangulata, teljesen belevont a történetbe, pedig akkor még minden csak érzékeltetve volt, úgy, mintha nem is lenne igazán fontos vagy érdekes. Majd jött az utolsó felvonás, az „örök éj”, és mintha arcul csaptak volna. Szó szerint ezt éreztem, közben a tüdőm vagy a szívem vagy a kettő egyszerre pingponggolyó méretűre zsugorodott. Hihetetlen volt. Először csak arról ábrándoztam, hogy igen, én is ilyen hangulatú történetet akarok írni, aztán… Jézus. És egészen sokáig más semmi. Nem akarom leírni, mi okozta ezt az érzést, mert nem akarlak megfosztani tőle. De miközben annyira megdöbbentő volt, teljesen hiteles.

Le a kalappal, Agatha. Nekem nagyon tetszett, bár teljesen más volt, mint amire számítottam. Biztos vagyok benne, hogy ezzel mindenki más is így lesz. Csak abban nem vagyok biztos, hogy mindenkinek úgy fog-e tetszeni, mint nekem, pont azért, mert ilyen.

Kategória: Magánkönyvtárad egyik alapdarabja!

Lynne Reid Banks: Aurelia, avagy tigris a Colosseumban

Hogy került hozzám?
Az egyik barátnőmnél aludtam, és lévén korán kelőbb, mint társaim unaloműzés képpen belekezdtem, aztán kölcsönkértem, hogy befejezhessem. Azt nem mondom, hogy elementáris erővel hatott rám, de az „egyszer el lehet olvasni”-kategóriába belesorolnám. Mindenképpen érdekesebb, mint két szuszogó társamat bámulni perceken át. (Ha legalább filctoll lett volna nálam…!)

A történet
A regény a borító ismertetője szerint „elvakult önzés és bölcs nagylelkűség” egymásnak feszüléséről szól az ókori Róma idején. Nos, nagylelkűségre nem igazán emlékszem, önzésre annál inkább. Az Aurelia két tigriskölyök sorsával indít, őket a római császár igénye szerint elragadják anyjuktól, és a nagyobb testvért a Colosseum sztárjává „léptetik elő”, míg a kisebbiket a császár lányának ajándékozzák, hogy szobacica lehessen. (Ezzel mutatja a császár, hogy milyen vagány lánya van, vili?) Persze, előtte megfosztják tépőfogától, és csak a császár lányán, Aurelián múlik, hogy karmaitól nem.

Ezután a regény középpontjába a tizenhárom éves lány; annak játszótársa és unokatestvére, a férfinak látszani akaró, ám attól távol álló, tizenegy éves Marcus; valamint Csizmás, a szobatigris őrzője, Julius kerül. Az ő kapcsolatukat mutatja be az írónő: azt, hogy Marcus hogyan nő fel akkor, amikor nem is számít rá; hogy Aureliának rá kell jönnie: a császár lányának lenni nem könnyű; Juliusnak pedig arra, hogy a császár lányába nem érdemes beleszeretni, pláne, ha az ember egy egyszerű rabszolga. Közben persze a másik tigris sorsáról is hallunk: megvadítva, kiéheztetve támadja az elítélteket a Colosseumban, így méltán kapja meg a Bestia nevet. És a bonyodalmak csak ez után kezdődnek…

A cselekményvezetés – kissé lapos a dolog
Azok a bizonyos bonyodalmak kicsit későn indulnak be, ha engem kérdeztek. Addig maga a történet nem valami nagy szám, sőt a fordulat is kezdetleges kissé, de az, amit elindít, tetszik. sajonos egészen a bonyodalomig nem igazán történik semmi. Természetesen ez minden történetben így van, de a száznyolcvan oldalas könyv első száztíz oldala maga a felvezetés, és én ezt kissé soknak éreztem. Ráadásul, valahogyan a bonyodalom bekövetkezte után éreztem azt, hogy a fogalmazás sem olyan már, mintha egy tizeneleje éves gyerek írta volna, hanem kiforrtabb. Arra gondoltam, hogy milyen ritkán sikerül állatokról szóló történetet fejlettebben megfogalmazni. Lehet, hogy a kettő valahogyan összefügg – mármint az állatok, mint szereplők és a fogalmazásmód. Mindenestre, ezen a könyvön meghagyta a nyomát. De a vége, az nagyon tetszett.

A vége
(Ezen bekezdés logikusan spoilereket tartalmazhat!) Naná, hogy tetszett, hiszen teljesen hihető volt. Az írónő ennél a pontnál nem arra apellált, hogy a könyvét tíz éves kortól ajánlják, hanem, hogy mi történne, ha ez a mű maga a valóság lenne. Így aztán a vége nem happy end, viszont sokkal nagyobb hatással van az emberre, mint az azt megelőző több, mint száz oldal. Ezért viszont megérte.

Az állatok
Ma voltam a nyíregyházi állatkertben, és láttam a fókák etetését, akrobatikus mutatványokkal kísérve – amiktől néha a hideg is kivert, noha láthatóan nem okoztak fájdalmat nekik. Hogy ez hogyan függ össze ezzel a kritikával? Úgy, hogy az állatok idomítása a regényben is nagy szerepet kap. Julius pontosan meg tudja állapítani a tigrisek viselkedéséből, hogy mi megy végbe bennük, és ezt fel is tudja használni ellenük, ha szükséges. Ő azonban szereti ezeket az állatokat, nem kínozza őket holmi cirkuszi mutatványért (pontosabban gyilkolásért). Sőt, valamilyen szinten pontosan átérzi azt, hogy a vadállatok emberek általi irányítása – természetellenes. Ezt a gondolatot mutatja be a könyv, amiben a tömegek bamba szájtátása megköveteli azt, hogy állatokat és embereket kínozzanak a kedvükért és ezáltal a hatalomért.

A csomagolás
Miután ilyen mély mondanivalót fedeztem fel ebben az ifjúsági könyvben, szeretnék beszélni egy kicsit a külcsínről is, mivel megérdemli. Az Orlando kiadó gondozásában jelent meg; ettől a kiadótól még nem láttam olyan regényt, aminek a borítója igénytelen lett volna. (Ilyen például az Édességek kicsiny boltja vagy a Bűbájos Mary.) Az anyaga kellemes tapintású, a kép szép, a kötés masszív, de lapozható. Ezért (is), ha külön megvásárlásra nem, de kikölcsönzésre vagy lejmolásra ajánlom mindenkinek, akit érdekel az ókori Róma vagy a tigrisek kezelése. (Amit otthon kipróbálni szigorúan tilos és életveszélyes!)

Kategória: Vedd ki, kérd kölcsön, érdemes elolvasni, bár beszerezni annyira nem!

2010. augusztus 6., péntek

Agatha Christie: A sors kapuja, avagy a hasznos oktatókönyv

A cselekmény
Tommy és Tuppence Beresford, a híres kémelhárító pár újra bevetésen! Számításaim szerint életükben utoljára, tekintve, hogy a könyv szerint hetven felé járnak, és ez alkalommal nem saját akaratukból csöppennek a nyomozás izgalmas helyzetébe, pusztán új házat vesznek egy kis vidéki városban, hogy nyugdíjukat élvezhessék. Azonban a házzal együtt megveszik az előző család ingóságait is, beleértve azok könyveit. Az izgága feleség elhatározza, hogy leltározza őket, eldöntve, hogy mit tartsanak meg, miket adjanak el. Nagy könyvfaló lévén nem tudja megállni, hogy bele ne olvasson ifjúsága kedvenceibe, mígnem az egyikben egy rejtélyes üzenetet talál: „Mary Jordan nem természetes módon halt meg. Valaki közölünk tette.”. Így hát a vérbeli kopók elhatározzák, hogy fittyet hányva korukra, nyomozni kezdenek az első világháború idején történt események után…

Mindaz, amit kiváltott belőlem
Ez így mind szép és jó, nem? Mégis – érezted már azt, hogy a gyomrod öklömnyire zsugorodik, hányingered van, ennek ellenére szíved szerint a We will rock you című szám ütemére szeretnéd verni a fejed a falba? Mert ha nem, és kíváncsi vagy rá, milyen érzés, olvasd el ezt a könyvet. A regény (lehet ezt annak nevezni?) fogalmazása egyszerűen bugyuta, az ember gyomra akaratlanul is felfordul tőle, bár bizonyos szempontból megnyugtató („ha ezt kiadták, akkor az enyémet is kifogják”-alapon). A pontos eseményeket nem lehet követni, az írónő csapong az idősíkok közt, van, hogy nem is a fontos történéseket emeli ki (gondolok itt arra, amikor egyszerűen kihagyja magát a nyomozást…). Azonban nem csak azt nem lehet tudni, milyen napszak van, mi mikor történik, de az sem mindig tiszta, hogy egyáltalán ki van jelen az adott helyszínen (a leírás is hagy némi kivetnivaló maga után). A párbeszédek elképesztően degeneráltak, a szereplők folyamatosan mellébeszélnek, és csak nagy nehezen térnek a lényegre (Christie így akarta ábrázolni a korosodást?). Emiatt gyakran már az első négy mondat után arra gondoltam, hogy… „mi van?!”.
Ráadásul még a tördelése is rossz.

A nyomozás menete
Miközben lelki szemeim előtt homlokom frontálisan ütközött barackvirágszínű falammal, egyre csak arra tudtam gondolni: „ki ez az író? És hová tette Agathát?”. Ugyanis nem csak a fogalmazás erősen hiányos, hanem maga a nyomozás is. És nem csak a miatt, mert gyakran szimplán kimarad a leírásból, valamint egyszerűen követhetetlen, hanem mert ennél a megoldásnál én is jobbat találtam ki olvasás közben. Sőt a könyv végén található befejezésnek titulált valamit a legnagyobb jóakarattal sem lehet megoldásnak nevezni. A szereplők egyszerűen belenyúltak valamibe, összeírtak pár nevet, ez feltűnt a jó oldalon álló nagykutyáknak, akik közül az egyik a regény végén elmesélte, mire kellett volna rájönnie a nyomozó párnak. Közben persze halálra dicsérte őket, hogy milyen ügyesek, okosak és egyáltalán kiemelkedők. Pedig a legkiemelkedőbb Hannibál, a terrier volt: ő rájött, hogy ki a csúnya néni/bácsi, és ehhez következetesen is tartotta magát a regény végéig, nem felejtkezett meg fontos dolgokról, mint a gazdái. Szerencsére a könyv végén lovaggá is ütötték. Igazán megérdemelte.

Soha, sehol, senkinek
Hogy kinek ajánlom? Soha, sehol, senkinek. Bár… ha nagyon szükséges, akkor… Minden olyan kezdő (krimi) írónak, aki szeretné megtudni, hogy mi az, amit mindenképpen el kell kerülnie. Igazából nagyon hasznos könyv.

Kategória: Rá se nézz. De még a szemed sarkából sem!

Agatha Christie: A kutya se látta

Agatha Christie megint megdöbbentőt alkotott. Én legalábbis nem értem fel Hercule Poirot „kis szürke agysejtjeihez”, és nem jöttem rá, ki is a tettes. De ne rohanjunk ennyire előre! Hisz ez már a vége – amit már csak az olvasói jogok érdekében sem fogok lelőni.

Hastings 1.
A kutya se látta tipikus Hercule Poirot-s regény, egy kis Hastingsszel fűszerezve. Hastings Poirot régi barátja, háborút megjárt veterán, akinek írói szempontból az a feladata, hogy Poirot szellemi nagyságát bizonyítsa. Körülbelül, sőt nem csak körülbelül; pontosan azt a feladatot látja el, amit a Sherlock Holmes-történetek esetében Dr. Watson. Méghozzá tökéletesen. Mivel ő a történtek elbeszélője is egyben (csak úgy, mint Watson), ennek nagyobb szerepe van a regényben. Az ő szemszögén keresztül látjuk a nyomozás menetét, amit azonban megelőz a már hónapok óta elkövetett gyilkosság – amire maga az áldozat hívja fel a figyelmet.

Apró eltérés a tipikustól
Ugyanis ebben a regényben rendhagyó módon nem az áldozat egyik ismerőse fogadja fel Poirot, hanem maga az áldozat, egy, már hónapokkal korábban megírt levélen keresztül, amit csak halála után adtak fel szolgálói. A levélíró egy beteges, ám kifejezetten határozott és éles eszű, és még annál is gazdagabb öreghölgy – aki pontosan tudja, hogy a rokonai közül mindenki a vagyonára pályázik, ám senki sem érdemli meg. Éppen ezért, miután az éjszaka közepén legurul a lépcsőn, ráébred, hogy bármilyen ügyesen is álcázták a dolgokat, ez nem Bob, a kutya labdája miatt bekövetkezett puszta baleset volt – valaki a családban a halálát kívánja, és nem szívesen halogatná a dolgot. Éppen ezért ír a híres, és ha kell, diszkrét Hercule Poirot-nak, egy homályos, ám sürgető levelet – amit aztán nem ad fel időben. Ám arra még van esélye, hogy a végrendeletét megmásítsa, hűséges, kedves, szerető, ám (mondjuk ki) eléggé butácska társalkodónőjére hagyva vagyonát. Aztán epebetegsége miatt meghal…

Levele szolgálói révén csak ez után kerül Poirot-hoz, aki gyilkosságot szimatolva, nyomozni kezd, Hastings ellenkezése ellenére, aki feleslegesnek tartja az egészet, hiszen Emily Arundell természetes halállal halt meg. Ez a látszólagos igazság nem állítja meg belga barátunkat, aki úgy hajt a cél felé, mint egy pödört bajuszos bulldózer – természetes sikerrel. Hat gyanúsítottja van: három közvetlen rokon, az előző örökösök; egy vőlegény; egy férj és maga a sokat örökölt társalkodónő, aki állítása szerint nem sejtett semmit…

Rövid és szubjektív óda Agatha erényeiről
Mint már írtam, én nem jöttem rá, ki a gyilkos. Természetesen, voltak olyan emberek, akiket kizártam, de köztük volt félig-meddig maga a tettes is, bár volt egy olyan pillanat, amikor erősen gyanakodtam rá. Néha elcsodálkozom azon, hogy Agatha hogyan tudott ennyi bűntényt, indítékot, bezavaró szálakat és összeesküvést kitalálni. Én, aki még a „főgonosz” bőrébe sem tudom beleélni magam, még akkor sem, ha én találom ki (vagy legalábbis próbálom…), csodálom őt ezért – bár egy kissé ijesztő is, ha belegondolsz…

Hastings 2. (…aki nekem nem hiányzott…)
Mindenesetre, nagy életművet hagyott maga után drága írónőnk, amelyből ezt a darabot tudom ajánlani. Nem olyan kiemelkedő, mint mondjuk a Gyilkosság az Orient expresszen, a Miért nem szóltak Evansnek? vagy a Tíz kicsi néger, de erős középkategóriás, ami Christienél jót jelent. A hangulata megvan, annak ellenére, hogy Poirot egészen visszafogottan beképzelt, bár Hastings eléggé idegesítő tud lenni, és az elbeszélése sem olyan szépen megfogalmazott, mint egyes Agatha Christie-regények. Persze, lehet, hogy a gyerekes részekről Bob feltűnése, és a beszélgetésbe való „beleugatása” tehet…

Kategória: Ha éppen önkínzáson szeretnél részt venni...