Gossip girl – A pletykafészek, avagy rongyrázás jól tálalva

Bevallom őszintén, a promoképek alapján sosem volt szimpatikus ez a sorozat, mivel úgy gondoltam, fölösleges rongyrázást (jobb szó nem jut rá az eszembe) mutat a tinédzsereknek, azt, hogy az élet lényege a szép és garantáltan méregdrága ruhák, az XS-es ruhaméret és a féktelen bulizás meg minden, ami ezzel jár. Ráadásul jó öt évvel idősebbek a színészek a szerepektől, amiket eljátszanak, és ez nyilván kisebbségi érzést kelthet egy kamasz lányban. Aztán véletlenül belenéztem, és leragadtam nála, és viszonylag rövid időn belül megnéztem az egész első évadot, noha ez többnyire egyáltalán nem jellemző rám.

És rájöttem, hogy nem is olyan rossz, mint gondoltam, sőt. Oké, a „rongyrázós” dolog benne van, és nem mindig mutatja a legjobb példát a fiataloknak, ráadásul még az ember szíve is sajog, ha egy jó ruhát lát (bár ez utóbbi sok sorozat esetében jellemző – még olyanokéban is, mint a sci-fi Firefly!). A történet a New York-i Upper East Side felső tízezerének életét mutatja be, ott is főképp a gimisekre helyezve a hangsúlyt. Ennek meg van az a hátránya vagy előnye, kinek hogy tetszik, hogy néha eléggé vad bulik jelennek meg a képkockákon, töménytelen piával és esetenként drogokkal meghintve – azonban ezt sikeresen ellensúlyozzák a karakterek és a tényleges történet.

A sorozat világán belül az eseményekről az úgynevezett Pletykacica tájékoztat minket, aki ugyanúgy narrátori posztot tölt be, mint a Született feleségekben Mary Alice Young. Emellett ő az a titokzatos személy a sorozatban, aki minden pletykát ismer, sőt közzétesz a blogján, amit persze mindenki lelkesen olvasgat, és nem egy ember tippeket is ad neki, hála a kamerás mobiltelefon korszakának.

Az események akkor indulnak el és be, amikor a fél éve hirtelen eltűnt Serena van der Woodsen az Upper East Side-i körök egy leghíresebb szőkesége visszatár a középiskolába. Régi barátnőjét, az aktuális „méhkirálynőt”, Blair Waldorfot eléggé érzékenyen érintette barátnője hirtelen és búcsúkönnyek nélküli eltűnése – és még dühösebb lesz, amikor kiderül, hogy Serena az után lépett le, hogy lefeküdt a barátjával, Nate Archibalddal. Részben ezért, Serena igyekszik elkerülni a felsőbb köröket, és összeismerkedik Dan Humphrey-val, akinek titkon már rég óta tetszik a lány, viszont, ösztöndíjas lévén, sosem tartozott a köreibe. Esetleges találkájukat félbeszakítja, Dan húgának, Jenny-nek, a feltörekvése; egy Blair által rendezett bulin rámászik a sorozat ügyeletes csajfalója, Chuck Bass, és nem is hagyja békén addig, amíg Dan le nem kezeli egy jobbegyenessel…

Ez az első rész felületes összefoglalója, ami kutatásaim alapján (értsd: elolvastam a boltban az utolsó oldalt…) az első Bad girl kötetet foglalja össze – ugyanis ez a sorozat könyvadaptáció, bár nem egyszer azt hallottam, hogy kivételesen nem a könyv sikerült jobban, így nem is szándékozom elolvasni egyhamar. Mindenestre a sorozat nagyon tetszett, és ez a karaktereknek köszönhető.

Hat kamasz főszereplő van, akikhez később csatlakozik még egy lány. Mindegyiket szeretem, bár megvannak a kedvenceim, annak ellenére, hogy mindenkinek van valamilyen személyiséghibája – de mégis ki lehet tökéletes? Spoiler-veszély közeleg!

Az egyik nagy kedvencem Serena (Blake Lively – a Négyen egy gatyában Bridget-je), a visszatért „tékozló fiú”, aki megbánta bűneit. Miután fél évet internátusban töltött, úgy döntött, visszajön az Upper East Side-ra; ebben nagy szerepe van a depressziós öccsének. Serena alapvetően kedves lány, aki mindig nevet, ha csak lehetősége van rá (Dan egyszer meg is jegyezte, hogy úgy kacag, mint egy ötéves), megnyerő a stílusa, és mindent megtenne szeretteiért, a terhességi teszt vásárlásától egészen addig, hogy egy hivatalos eseményen nem tagadja, hogy drogelvonón volt – noha csak a depressziós öccsét látogatta meg a kórházban. Emellett vicces és magabiztos, röviden a Szerethető Karakter, egyedül a nem éppen patyolatiszta múltja az, ami folyamatosan kísérti; ez sokszor a Dannel való kapcsolatát is veszélyezteti.

Dan Humphrey (Penn Badgley) a másik nagy kedvencem, szeret olvasni és írni, nagyon okos, nincs oda az Upper East Side-i „rongyrázásért”, egyedül a jövője érdekében választotta azt a nívós sulit, ahová mások a pénzük és a családjuk révén bekerülhettek. Emellett javíthatatlan romantikus (bár szerencsére nem a telecsöpögtettem-egy-kádat-módon), odafigyel a körülötte élőkre, még a látszólag egyáltalán nem kedvelt Blairnek is segít. És még a humora is fantasztikus – rajta nevettem a legtöbbet a sorozat alatt. Egyetlen hibája az, hogy könnyen elítéli elsőre az embereket, de hajlandó változtatni a véleményén, azonban nehezen tud megbocsátani azoknak, akik nem úgy viselkednek, ahogy szerinte kéne.

Jenny Humphrey (Taylor Momsen – emlékeztek még a Grincsből az aranyos szőke kislányra? Na ő az.) a feltörekvő elsős, akinek minden vágya, hogy bekerüljön az elit rétegbe, és ezért mindent meg is tesz. A kezdeti „ott segítek, ahol tudok”-típusú talpnyalás, a későbbiekben még súlyosabbá válik, ám hála a jó neveltetésnek, és annak, hogy Jenny igazából rendes lány, meg is bánja tetteit. Nagy érzéke van a divathoz és a varráshoz, ezzel kompenzálja azt, hogy nem tudja azokat a ruhákat megfizetni, amiket iskolatársai; emellett örökölte azt a humort, amit Dan is, így rajta is jókat lehet szórakozni, pláne mikor testvéri szeretetből Dan agyát húzza. Ami engem meglepett vele kapcsolatban, hogy sokkal talpraesettebb, mint az elején látszik; ha meglenne hozzá a pénze, még Blairt is „kiütné a ringből”.

Chuck Bass, mint már említettem, a sorozat Casanovája, akinek az élete a bulik és a csajok körül forog, és látszólag egy cseppnyi felelősség nincs benne. Ha kell, akkor csal vagy hazudik (lopnia nem kell, ahelyett fizet…), így mindig eléri célját. Látszólag mentes az érzelmektől, de ahogyan az már csak lenni szokott, a látszat nem mindig felel meg a valóságnak. Egy idő után érzelmeket (bizony!) kezd Blair iránt táplálni, és minden követ meg is mozgat érte, noha a lány Nate-be, Chuck legjobb barátjába szerelmes. Emellett van még egy emberi vonása: a barátaiért mindig kiáll (hacsak nem a saját érdekeit sérti vele, természetesen). Minden negatív vonása ellenére kedvelem a srácot, bár a való életben az első pillanatban kiborítana, a másodikban leütném, a harmadikban pedig futnék a haragja elől. A színész, Ed Westwick, nagyon jó választás volt a szerepére; a görbe orrával és sötét szemével tökéletesen visszaadja a gátlástalan selyemfiút.

Blair Waldorf (Leighton Meester) élete tökéletes, és a lány az a típus, aki, ha az ellenkezőjét észleli, szimplán felveszi az szemellenzőjét, és úgy tesz, mintha nem látna. Azonban ha nagy a baj, kiveszi a fejét a strucc-lyukból, és tesz ellene, a legmanipulatívabb eszközöket bevetve, amiket csak ismer. Kapcsolata az emberiséggel kissé kacifántos: szinte mindenkit az alattvalójaként kezel, gyakran szarkasztikus mondatokkal sértegetve a körülötte lévőket; megint máskor leveti az uralkodónői jelmezt és bizonytalanabb, mint bárki más, ráadásul úgy viselkedik, mint egy ötéves (születésnapi kívánsága például az, hogy kapja vissza Nate-et). Hihetetlenül érzékeny, de igyekszik nem mutatni; szeretteihez nagyon ragaszkodik, próbál segíteni is rajtuk, a maga blaires módján. Mindent összevetve, ő már nem ragadott meg úgy, mint a fentiek, de nagyon sokan szeretik.

Nate Archibald (Chase Crawford) a legkevésbé karakteresebb karakter a sorozatban. Ő a sportos helyes fiú, aki Blairrel jár, látszólag harmonikus a családi élete; azonban sokáig Serenát szereti, és csak a családi vállalkozás kedvéért és szülei könyörgése miatt jár Blairrel; és a családja sem az a tökély, aminek látszik – apjának pénzügyi- és drogproblémái vannak, és ez sok gondot okoz. Nate is az a típus, aki igyekszik mindenkihez kedves lenni, de a család-barátnő-problémán kívül egyelőre nem sokat látok benne.

Hozzájuk csapódik Vanessa (Jesssica Szhor), Dan gyerekkori barátja, akinek szintén jó a humora (úgy tűnik, Dan vonzza az ilyen embereket), határozott a személyisége, és ő a történet legerkölcsösebb szereplője, aki, ha nem érzi jogosnak, a kapott pénzt sem magára költi el, noha neki lenne a legnagyobb szüksége rá. Kedves, de csak akkor, ha vele is kedvesek, amúgy kíméletlenül visszavág.

Mellette fontos szerepet kap még Serena öccse, Eric (Connor Paolo) is, aki egyszer öngyilkosságot próbált elkövetni, ezért kezdetben anyja lakat alatt tartja, amit nem visel valami jól. Egy idő után azonban kialakul közöttük a bizalom, így iskolába is járhat. Bölcsebb, mint nővére, nem ítéli el az embereket (még Chuck-ot sem), és depresszióján kívül még egy nagy titkot rejteget…

A kamaszokhoz természetesen járnak szülők is. Én két szülőt szerettem meg igazán: Serenáék anyját, Lilyt (Kelly Rutherford) és Danék apját, Rufust (Matthew Settle). Rufus az utóbbi időben egyedül neveli gyerekeit, legtöbbször jól ki is jön velük. Dant úgy ismeri, mint a tenyerét, egyedül a kamaszodó Jenny okoz neki fejfájást, hiszen nem mindig érti meg a lány státusz- és divatmániáját. Ennek ellenére a sorozat Idilli Család pillanatainak nagy részék ők produkálták, nagyon aranyosak együtt. Rufusszal ellentétben Lily kifinomult és visszafogott, aki kezdetben nem érti meg magát gyermekeivel, de a későbbiekben nyitnak egymás felé, amiben nagy szerep van annak, hogy kiderül: ő sem volt mindig kisangyal, sőt.

Húsz évvel ezelőtt ugyanis Rufusszal és a rock zenekarával járta a világot, olyannyira, hogy ő készítette a zenészről a leghíresebb képet is, és már a közös életüket tervezgették. Így mikor Rufus és Lily újra találkoznak (mivel Lily sérelmezi, hogy Rufus fia „rátapadt” a lányára…) azonnal felszínre törnek a régi érzelmek, noha Rufus a házasságát szeretné megmenteni, Lily pedig Chuck apjával közös kapcsolatát szeretné elmélyíteni. Ennek ellenére beindul az a bizonyos kémia és a Sors is folyamatosan egymás mellé sodorja őket – a legnagyobb örömömre.

Azt hiszem, a bejegyzés hosszúságából is láthatjátok, hogy mennyire szeretem a szereplőket és a sorozatot, minden esetlegesen felróható hibája ellenére, bár nagyon-nagyon félek, hogy elrontják a folytatást, és valami borzalmas katyvasz lesz belőle, amiben senki sem azzal van, akivel kéne, vagy nem úgy viselkedik, ahogy kéne. Imádkozzatok velem, hogy ne így legyen!