Agatha Christie: A sors kapuja, avagy a hasznos oktatókönyv

A cselekmény
Tommy és Tuppence Beresford, a híres kémelhárító pár újra bevetésen! Számításaim szerint életükben utoljára, tekintve, hogy a könyv szerint hetven felé járnak, és ez alkalommal nem saját akaratukból csöppennek a nyomozás izgalmas helyzetébe, pusztán új házat vesznek egy kis vidéki városban, hogy nyugdíjukat élvezhessék. Azonban a házzal együtt megveszik az előző család ingóságait is, beleértve azok könyveit. Az izgága feleség elhatározza, hogy leltározza őket, eldöntve, hogy mit tartsanak meg, miket adjanak el. Nagy könyvfaló lévén nem tudja megállni, hogy bele ne olvasson ifjúsága kedvenceibe, mígnem az egyikben egy rejtélyes üzenetet talál: „Mary Jordan nem természetes módon halt meg. Valaki közölünk tette.”. Így hát a vérbeli kopók elhatározzák, hogy fittyet hányva korukra, nyomozni kezdenek az első világháború idején történt események után…

Mindaz, amit kiváltott belőlem
Ez így mind szép és jó, nem? Mégis – érezted már azt, hogy a gyomrod öklömnyire zsugorodik, hányingered van, ennek ellenére szíved szerint a We will rock you című szám ütemére szeretnéd verni a fejed a falba? Mert ha nem, és kíváncsi vagy rá, milyen érzés, olvasd el ezt a könyvet. A regény (lehet ezt annak nevezni?) fogalmazása egyszerűen bugyuta, az ember gyomra akaratlanul is felfordul tőle, bár bizonyos szempontból megnyugtató („ha ezt kiadták, akkor az enyémet is kifogják”-alapon). A pontos eseményeket nem lehet követni, az írónő csapong az idősíkok közt, van, hogy nem is a fontos történéseket emeli ki (gondolok itt arra, amikor egyszerűen kihagyja magát a nyomozást…). Azonban nem csak azt nem lehet tudni, milyen napszak van, mi mikor történik, de az sem mindig tiszta, hogy egyáltalán ki van jelen az adott helyszínen (a leírás is hagy némi kivetnivaló maga után). A párbeszédek elképesztően degeneráltak, a szereplők folyamatosan mellébeszélnek, és csak nagy nehezen térnek a lényegre (Christie így akarta ábrázolni a korosodást?). Emiatt gyakran már az első négy mondat után arra gondoltam, hogy… „mi van?!”.
Ráadásul még a tördelése is rossz.

A nyomozás menete
Miközben lelki szemeim előtt homlokom frontálisan ütközött barackvirágszínű falammal, egyre csak arra tudtam gondolni: „ki ez az író? És hová tette Agathát?”. Ugyanis nem csak a fogalmazás erősen hiányos, hanem maga a nyomozás is. És nem csak a miatt, mert gyakran szimplán kimarad a leírásból, valamint egyszerűen követhetetlen, hanem mert ennél a megoldásnál én is jobbat találtam ki olvasás közben. Sőt a könyv végén található befejezésnek titulált valamit a legnagyobb jóakarattal sem lehet megoldásnak nevezni. A szereplők egyszerűen belenyúltak valamibe, összeírtak pár nevet, ez feltűnt a jó oldalon álló nagykutyáknak, akik közül az egyik a regény végén elmesélte, mire kellett volna rájönnie a nyomozó párnak. Közben persze halálra dicsérte őket, hogy milyen ügyesek, okosak és egyáltalán kiemelkedők. Pedig a legkiemelkedőbb Hannibál, a terrier volt: ő rájött, hogy ki a csúnya néni/bácsi, és ehhez következetesen is tartotta magát a regény végéig, nem felejtkezett meg fontos dolgokról, mint a gazdái. Szerencsére a könyv végén lovaggá is ütötték. Igazán megérdemelte.

Soha, sehol, senkinek
Hogy kinek ajánlom? Soha, sehol, senkinek. Bár… ha nagyon szükséges, akkor… Minden olyan kezdő (krimi) írónak, aki szeretné megtudni, hogy mi az, amit mindenképpen el kell kerülnie. Igazából nagyon hasznos könyv.

Kategória: Rá se nézz. De még a szemed sarkából sem!