Becca Fitzpatrick: Csitt, csitt, avagy Nora Grey „foltos” kalandjai

Ó, azok a szerepes idők!
A barátnőm, aki lelkendezve és kissé nosztalgikusan kölcsönadta ezt a könyvet, azt mondta, hogy olyan, mintha egy szerepjátékunk lenne leírva. Ez a kijelentés szerintem is elég közel áll a valósághoz, de előre szólok a D’n’D, Vampire, M.A.G.U.S. és egyéb rajongóknak, hogy nem, nem az, amire számítanak. (Szinte képzelem, ahogy az örömtől kitágult pupillák most csalódottan összeszűkülnek.) A mi privát köreinkben a szerepjáték, noha hasonló alapokon fekszik (mesélő, játékosok), teljesen más. Azt hiszem, a beavatatlan kívülállók számára most le kéne írni, mi a szerepjáték általánosságban, de ezt nagy lustán a Wikipédia bevezetőjére hagyom utólagos engedelmetekkel.

Miután túlestetek az elképzelt fantáziavilág elemeinek elolvasásán, még annyit szeretnék hozzá tenni, hogy ezt általában valamilyen kiadott szabálykönyv alapján játszák az emberek, de mi mindig is jobban szerettünk a saját fejünk után menni. Ez azt jelenti, hogy a kalandmester találja ki a világot, ami így személyre szabottabb, bár a mesélőnek szinte, de csak szinte, teljhatalma van a történések alakításában. Mivel körülbelül tizennégytől és tizenhét éves korunkig játszottunk ezekben a világokban, nem egyszer (értsd: mindig) megjelent a helyes pasi „fehér lovon”, hogy fenekestől felforgassa kamasz leánykaraktereink életét. Ez ebben a könyvben sincs másképp.

Az események halvány szerepjátékos beütése
Ez estben Nora Grey, a jó tanuló jó kislány, életébe toppan be a titokzatos szépfiú, egy biológia órai kísérlet keretében. (Nektek is az Alkonyat ugrott be? Nem vagytok egyedül… Én is fintorogtam olvasás közben, de aztán ezt találtam a Wikipédián: "Bár a Hush, Husht már azelőtt megírta , hogy az Alkonyat siker lett volna, a kiadója mégis azt kérte, hogy a biológia órás részt írja át, mert az említett könyv elején is az van. Az írónő erre nem volt hajlandó, így az eredeti elképzelés alapján jelent meg a könyv." ) Nora a fiút, aki nagy stílusosan csak Foltnak nevezteti magát (biztosan jól mutat az ellenőrzőjében….), már az első pillanattól fogva veszélyesnek találja és körülbelül a másodiktól vonzónak. Kezdetben a lányban működik valamilyen természetes életösztön, és igyekszik elkerülni a kiismerhetetlen srácot – nem sok sikerrel. (Első számú közös vonás a szerepjátékainkkal: akivel a kalandmester össze akar hozni…) Közben a lány legjobb barátnője, Vee hatására összeismerkedik két sráccal: a magas és szófukar Jules-szal és a kedves és vonzó Elliottal, akinek jól láthatóan tetszik Nora. Azonban a lány, bármennyire is próbálja, nem tudja kivonni magát Folt veséig hatoló pillantása alól, annak ellenére, hogy a srác valószínűleg kémkedett utána, hiszen mindent tud róla. És még titokzatos támadások is érik Norát…

Így csöppen bele egy olyan világba, ahol a szépfiú – természetesen – természetfeletti, az ellenség elszántan meg akarja ölni (szerencsére csak alapos idegi kikészítés után), a legjobb barátnője meg makacsul nem hallgatja meg. Érdekesen hangzik, ugye? Bizonyos szempontból az is, de a „szerepjátékos beütés” miatt nem érzem azt az ívet, ami a regényekben megfigyelhető. Egymást követik az események, mindig van valami apró izgalom, de nem érzek nagy „kitüremkedéseket”. Kezdetben az az érzése is meg lehet az olvasónak, hogy maga az író sem tudja, mikor milyen ellenséget szabadít a karakterre, ám ezt a befejezés szerencsére elűzte. Az ívtelensége ellenére olvastatta magát a könyv, és a vége is tartalmazta azt a Nagy Fordulatot, ami elvárható egy regénytől.

A Szerelem vagy szerelem?
A történet alapvető eleme, mint a legtöbb ilyen Vörös pöttyös tiniregénynek, a szerelem, ami Folt és Nora között kialakul. Lehet, hogy én vagyok a hibás, de valahogyan nem éreztem sem az értelmét, sem a folyamatot. Vagy legalábbis nem igazán. (Spoiler-veszély!) Folt anno személyes „angyali” okokból elhatározta, hogy megöli drága főhősnőnket, ám e helyett megfigyelései közben beleszeretett. Annyi adatot gyűjtött össze róla, amennyit csak tudott, így azt még meg tudom érteni, ő miért szerelmes a lányba, hiszen ismeri. De Nora szerintem csak erős vonzalmat érezhet lovagja iránt, tekintve, hogy az írónő a a könyv első felében beveti azt a kalandmesteres vonást, miszerint „a helyes fiúról minél kevesebb mondunk”, és a közepe-vége felé sem ismerte meg igazán Folt jellemét (bár szerencsére a múltját és hobbijait nagyrészt igen). Valahogy nekem nem tudott átjönni az a nagy lángolás, ami a Hamuvárosban vagy akár az Alkonyatban van, noha az írónőnek biztosan az volt a célja.

A karakterek
Nora Grey azonban szerethető karakter, na nem az a „lelkitársammá vált"-típus, hanem inkább az „egész szimpi a csaj"-kategória. Néha bebizonyítja, hogy van humora; egész talpraesett; nem olyan izgága, mint a barátnője; megvan a magához való esze; és ha kell, jön az a löket adrenalin, ami szükséges a túléléshez.

Ezzel szemben Folt maga a titokzatosság, akinek a helyzetét nem sikerült teljesen átéreznem. A Csontváros Jace-e is kiismerhetetlennek, sőt logikátlannak tűnt a történet elején, de aztán összeállt a kép, hogy mit miért tett/tesz, és így megszerettette magát. Nála valahogy ez nem következett be, vagy legalábbis nem olyan nagy fokon. Nem azt mondom, hogy nem bocsájtja ki magából az ilyen könyvek esetében kötelező „jó pasik vagyok”-jelzéseket, de nem magával ragadó a karaktere.

A főgonoszok és az indítékaik azonban jól sikerültek. Nem gondoltam volna, hogy ki, mit és miért csinál, bár ebben lehet, hogy nagy szerepe volt, a mesélős ködösítésnek. Mindenesetre, okoz meglepetéseket a regény, és bár nem kerül fel az agyam „Kedvenceim” polcára, egy olvasásos élményeknek megfelelő volt. Az már megint más kérdés, hogy fél év múlva nem nagyon fogok emlékezni az eseményekre…

Kategória: Ha éppen önkínzáson szeretnél részt venni...