Az önkéntes hét típusa, avagy miért is leszünk önkéntesek?

Önkéntesség: segítség, önzetlenség, szociális érzékenység, meg miegymás. Egy frászt. Az eddig tapasztalataim alapján nem ezek a tényezők motiválják az embert, amikor fogja magát meg a két bőröndjét, és kiköltözik egy vadidegen országba fél/egy évre. Lássuk, mi a hét legfőbb ok!

(Az alábbi bejegyzés eredményei egy egyáltalán nem reprezentatív felmérésen alapulnak, amelyet Trentóban és környékén követtem el, főleg EVS-esek és Jugendfreiwilligendienstesek körében.)

We are all mad here, avagy „őrültek” között éltem

Azt hiszem, életem egyik legérdekesebb karácsonyi-szilveszteri időszakát tudhatom magam mögött. Különböző okokból Brüsszelben kötöttem ki, egy olyan házban, ahol önkéntesek és mentális problémával rendelkező emberek laknak együtt – most ez utóbbiakról szeretnék írni, mivel 11 nap alatt kialakult bennem valamilyen talán erősen egyoldalú, karácsonyi hangulattal átsütött, de azért valós kép.

Mivel nem érzem helyesnek, hogy egy az egyben kiadjam őket (más ez, mint amikor az elképesztő turistákról ír az ember – a turisták elvileg teljesen tudatában vannak a cselekedeteiknek), alakítani fogok egy kicsit a róluk leírt képen. Vagy nem. Ezt sosem fogod tudni, és nem is ez a lényeg.

Sosem hittem, hogy valaha is Eminem fog a blogomra kerülni, de...

A Star Wars-rajongó

A személyes kedvencem nyilván ő. Az a lelkes fiatal srác, aki mikor meghallja, hogy te is szereted a Star Warst, megmutatja terebélyes gyűjteményét: az összes DVD-t, a fénykardokat, a lézerpuskát, mindent. Aztán persze rávesz arra, hogy megnézzetek egy részt (sajnos sorban halad, így Jar Jar Bingsszel kezdetek), így rájöhetsz arra, hogy nála a filmnézés egészen mást jelent, mint egy átlagos embernél. Hiszen mit ér az egész, ha az ember nem rántja elő a saját kardját, mikor a többi Jedi is párbajozik? Vagy nem lő Padme Amidalával együtt a gonosz droidokra?

Én, én, én és én

Ez a nő állítólag nagyon lusta. Ha éppen nem érzi úgy, hogy megéri a munka, annyira kerüli, hogy inkább a kórházban köt ki helyette. Szó szerint, probléma persze testileg nincs, így aztán az értetlen orvosok hívják a házat, hogy itt ez a nőszemély, azt mondja, van valami baja, de ők nem találtak semmit, most mi legyen.

Ez a nő állítólag csak magával törődik. Egy idő után te is láthatod, árad a gesztusaiból, abból, hogy gond nélkül közbevág, ha valaki éppen dumál, vagy megrángatja az ember ruháját, mikor az éppen mással folytat párbeszédet. Aztán, ahogy közeledik a karácsony és a hazalátogatás, minden megváltozik. Segít a többieknek, már-már anyáskodik azokkal, akiknek súlyosabb mentális problémája van, mint neki, viccelődik mindenkivel, és teljesen random ajándékot hoz az új embernek, azaz neked. A karácsony varázsa lenne?

A virágosat, és csak a virágosat

Talán neki van a legnagyobb „problémája” „odabenn”, amit kívülről is láthatsz, kicsit lassú mozdulataiból és az arckifejezéséből, amit időről időre felülír egy sugárzó mosoly, ha megörül valaminek vagy valakinek. Szerencsére azt csak hallomásból tudod meg, hogy akörül forog a világa, ki fogja aznap megfürdetni éppen, és ami még fontosabb: vajon a virágos felsőjét kapja meg, vagy valamelyik másikat kell elviselnie – akkor bizony kitör a harmadik világháború!

A teljesen őszinte

Ő az, aki sötét képpel méreget mindenkit, és nyilvánvalóan az arcára van írva, ha valami nem tetszik neki. Vagy éppen valaki. Nem rejti el az indulatait, néha sötéten szitkozódik a bajsza alatt, de ha megkérdezik mi a baj, nem tudja elmondani, vagy éppen nem mondhatja el. Annál őszintébb, amikor azt kérdezik meg, kedvel-e téged, a hirtelen odatévedő (átmeneti) új embert. A sorsdöntő válasz az, hogy „nem igazán”.

***

Engem teljesen lenyűgöztek ezek az emberek, még akkor is, ha a felét sem értettem annak, amit mondtak. (Nem tudok franciául, így a beszélgetéseink eléggé meg voltak lőve, általában nyüszítettem valakiért, hogy fordítson nekem. Azt persze megértettem, amikor a Star Wars srác azt kérdezte, nézünk-e együtt filmet, csak éppen válaszolni nem tudtam…) Bár már voltam ilyen típusú házban, sőt Magyarországon egy hatalmas pszichiátriára is ellátogattam[1], itt volt időm alaposabban megismerni ezeket az embereket.

Az egyik barátom azt mondta, ő nem tudná elképzelni, hogy köztük éljen. Nekem ez nem okoz gondot, persze az egész életemet nem tölteném itt[2]. Tudom, hogy mindenkinek megvan a maga hülyesége, amire oda kell figyelni, ha szorosabb kapcsolatot alakítunk ki. Jelen esetben csak az a különbség, hogy ezek az emberek sokkal hamarabb felfedik a sajátjukat, mert nem akadályozza őket ebben a társadalmi megfelelés vágya. Egy másik ismerősöm pont ezért néha szeretne a helyükben lenni: kényelmesebb az, ha az ember kizárhatja az olyan riasztó híreket, mint terrortámadás, és helyette, mondjuk, fénykardpárbajt hívhat, vagy a ruhái között válogathat. Nem hajtja sem a társadalmi nyomás, sem a belső vágy, hogy a rémisztő eseményekkel foglalkozzon, mivel nem érzi, hogy ez az ő világát befolyásolná.

Én éppen ezt nem akarom. Csodás lehet ilyen típusú félelem nélkül élni, de tudom, hogy bár az ő világuk valami kisebb körül forog, éppen ugyanúgy forog, mint a miénk. Csak ők más dolgoktól félnek, másnak örülnek, más dühíti fel őket. Néha pedig ugyanaz, csak jobban és napi szinten. (Azt például nőként teljesen megértem, hogyan akadhat ki valaki a ruhatárán vagy éppen annak hiányosságain[3].)

"nyugi,
mi mind őrültek vagyunk itt"

De közben a világ számomra annyival színesebb ennél. Annyi, de annyi minden van, amin még az ember kiakadhat, és én bizony szeretem váltogatni, min akadok ki éppen (és így mit győzök le). Nem szeretném azt mondani, hogy az ő világuk nem teljes, mert ezt mégis ki dönti el és hogyan? Nekik is van családjuk és barátaik, érzelmeik és érdeklődési körük, sőt engem nagyon sok mindenben emlékeztetnek az „átlagos” emberekre (fogalmazzunk úgy, hogy jobban látom a hasonlóságokat, mint a különbözőségeket). De annak örülök, hogy engem a biológiai folyamataim kevésbé korlátoznak le, most már tudom értékelni a félelmeimet legalább annyira, mint a vágyaimat.

Hiszen olyan jó váltogatni, hogy az ember min akad ki éppen.

(Ui.: ez a bejegyzés mindennemű pszichológiai tudás nélkül született meg, pusztán tapasztalatok és a hallottak alapján. A következtetések tévesek lehetnek szakmai szempontból.)

---

[1] Nem, nem tartottak bent. :D

[2] De az egész életét mindenki a családjával töltené szerintem.

[3] Ez a kiakadás nálam exponenciálisan növekszik a randi/buli közeledtével…

5 idegesítő embertípus, avagy hogyan borítsuk ki a turistát?

Tudod, milyen az az érzés. Az, amikor nyugisan élveznéd a jól megérdemelt nyaralást, de a fenéért nem hagyják. Az, amikor sétálsz, és gyönyörködsz a kilátásban, de egy agresszív humanoid kirángat nyugis világodból. Őket biztosan te is ismered. Vagy ha nem, hát fogod.

Az éttermi rikkancs

Ő az az embertípus, aki akkor nyaggat, amikor a legkevésbé van szükséged rá.

Képzeld el, hogy csóró magyar vagy egy néhány fokkal azért drágább gazdagabb országban, aki ráadásul önkénteskedésből keresi a kenyerét (valljuk be, ez nem igazán kifizetődő – vagyis nem anyagi szempontból). Aztán hirtelen éhes leszel, mármint nagyon éhes[1], és szeretnél beülni egy tisztességes helyre valami tisztességes kajával, amit persze először az utcára kitett menüből választanál ki anyagi és étvágyi megfontolásból is. Azonban alighogy ránézel, mit ránézel, a szemed sarkából véletlenül rásandítasz a menüre, a Rikkancs jön, megragadja a karod, és elkezd berángatni az étteremnek nevezett kínzópadra „Pizza! Very great! Eat here!” felkiáltásokkal. Naná, hogy menekülsz.

Pro tipp étteremvezetőknek! A rikkancsokat tegyétek a tiltólistára. De komolyan. Ez csak akkor tuti módszer, ha el akarod veszíteni a potenciális vásárlódat.

Nem tudom, ki ez az ember, de igen.
A Rikkancsok pont ilyen bizarr módon ijesztőek.

„Pont Annyiba Kerül, Amennyinek Mondtam, Csak Szorozd Meg Kettővel”

Ezt a hosszú nevű típust onnan ismerheted fel, hogy „rejtett költségekkel” kurtítja meg a pénztárcádat. Ő a jól ismert „Eleve A Számlához Adom A Borravalót”[2] nagytestvére, sőt, ősapja, az a személy, aki az ígérthez képest duplán árazza a dolgokat, és felháborodva pattog, ha megjegyzed neki, hogy nem igazán ezt ígérték másfél órával és egy pohár borral ezelőtt[3].

„Ajándék, De Kérem A Pénzt!”

Kérem A Pénzt: Nézd, nézd, karkötő neked!

Gyanútlan Utazó: Nem kérem, köszi.

Kérem A Pénzt: Ingyen van.

Gyanútlan Utazó: Tényleg nem.

Kérem A Pénzt: De ajándék.

Gyanútlan Utazó: De én tényleg… *KAP megragadja GyU kezét, és felrak rá két karkötőt* Akkor köszönöm.

Kérem A Pénzt: Most akkor fizess.

Gyanútlan Utazó: Öööö… de nincs nálam pénz.

Kérem A Pénzt: Amúgy honnan jöttél?

Gyanútlan Utazó: Magyarországról. És te?

Kérem A Pénzt: Afrika. Hakunamatata. Csak két eurót adj.

Gyanútlan Utazó: Tényleg nincs pénzem.

Kérem A Pénzt: Waka-waka. Egy euró?

Gyanútlan Utazó: Visszaadhatom a karkötőt, ha kell.

Kérem A Pénzt: Nem-nem. Amúgy hogy hívnak? Apród sincs?

Végül a karkötő tényleg ajándék volt, ami kicsit kárpótol azért, hogy egy másik ilyen Waka-waka a fentinél sokkal rosszabb modorral volt megáldva…

Galambok Mindenütt Egyesület

Valljuk be, egy szép napfényes napon nincs rosszabb annál a félelemnél, hogy a cirka hatszáz galambból, akik a téren cikáznak, valamelyik bizony alaposan le fogja szarni a kedvenc kabátodat. Amit persze ki sem tudsz igazán mosni, hiszen éppen nyaralsz. Arról nem is beszélve, hogy amikor ezt a cirka hatszáz galambot egy játékosabb kedvű kutya repülésre ösztökéli, mind a hatszázan a te fejedet veszik célba.

Nyugis időszakokban pedig kisbabák fején császkálnak. Igen, láttam. A felelősségteljes szülők pedig nem siettek elkergetni a karmos kis bestiát.

(Oké, ők nem emberek. De majdnem olyan idegesítőek.)

… és persze a többi Turista

Hiszen mi mindenhol ott vagyunk, de legalábbis minden olyan helyen, amit valaki valamikor valamiért érdekesnek kezdett nevezni. Tízen, százan, ezren lepjük el a fontos városokat, és a fő ismertetőjelünk, hogy a) a legrosszabb helyen és pillanatban állunk meg, hogy egy pillantást vessünk a térképre, és b) a koordinációs képességeinket verik az emberek a The Sims első részében. Bravi, bravissimi!

---

[1] Én az a típus vagyok, aki hirtelen és nagyon lesz éhes, szerintem ilyenkor leesik a vércukrom a béka nemesebbik fele alá, vagy valami. Azért annyira még nem súlyos, hogy ki kéne vizsgáltatni.

[2][2] Őt sem kedvelem. Szeretem eldönteni, hogy mennyit érdemel az adott pincér. Mert persze mindig ott történik ez, ahol fabatkát sem.

[3] De most komolyan. Tíz eurót akartak elkérni egy pohár borért. Akkor sem fizetnék ennyit érte, ha történetesen piszkosul gazdag lennék, mert minek?! Pláne, hogy egy üveg valami hasonlót meg három-négy euróért kap az ember lánya az Eurovalamiben, amit valószínűleg spórolásra találtak ki.

Budapest!, avagy így reagálnak a külföldiek, mikor megtudják, hogy magyar vagyok

Amióta Olaszországban vagyok, cirka hatezer-nyolcvanötször kellett elmondanom, hogy Magyarországról jöttem. Bár nem minden külföldi reagál erre a tényre látványosan, sőt vannak, akik egészen letojják, van néhány nagyon jellemző reakció és embertípus is. Például ott van a…

„Budapest!”, azaz a Lelkes Turista

Reakció numero uno csak egy szóból áll, a lelkesedés összes lehetséges skáláját magába sűrítve. Azok, akikben elindít valamit Magyarország neve, leggyakrabban a fővárosra asszociálnak róla, általában jártak is ott, és persze szerették. Ennek ellenére még mindig meghökkentő, amikor nagy nehezen angolul/olaszul kinyögöm, honnan jöttem, és válaszként az imádattól felhevülten a képembe kiáltják Budapest nevét.

A Nyelvtanuló

Ez a típus ritkább, és mindig lesokkol. Például képzeld el az alábbi szituációt:

• szombaton,
•  reggel háromnegyed kilenctől dolgozol,
•  ami az jelenti, hogy héttízkor keltél,
• SZOMBATON,
• körülötted mindenki olaszul dumál a meetingen,
• te alig tudsz olaszul,
• megpróbálsz nem bealudni (mondtam már, hogy szombat meg héttíz?),
• megpróbálsz értelmes fejet is vágni, hogy ne látszódjon, amikor épp nem tudod követni a párbeszédet,
• megpróbálod követni a párbeszédet, mire hülye koncentrálós fejed lesz, mire észreveszed, hogy egy idő után a főnököd/más empatikus emberek aggódva tekintgetnek feléd,
• megint visszatérsz arra, hogy ál-értelmes fejet vágjál be nagy energia befektetés árán,
•  szóval ebben a helyzetben egyszer csak megkérdezik tőled, honnan jöttél,
• mire benned összegabalyodnak az angol szavak az olasz szavakkal, és furcsa násztáncot járnak,
• azért kinyögöd, hogy Magyarország, meg minden, és büszke is vagy magadra, hogy sikerült, mindegy, melyik nyelven…

Na, és ekkor a képedbe üvölt a veled szemben ülő srác, hogy:

Hogy vagy? EGÉSZSÉGEDRE!

Ami többszörösen összezavar, mert a) éppen nem magyarul gondolkozol, b) a munkahelyeden sosem hallottál magyar szavakat, ráadásul c) ugye az akcentus is egy faktor…

És ez így időről időre előjön. Például ott volt az idős bácsi, aki „Jó estét!”-tel köszönt, majd kiderült, hogy magyarok az unokatesói. Vagy a csaj, aki együtt lakott egy magyar emberrel, aki megtanította néhány nem túl szép, ám annál gyakrabban használt kifejezésre. Vagy éppen azok az emberek, akik úgy döntenek, én leszek a magyar tanárjuk. (Ekkor tudatosodott bennem, hogy néha már akcentussal beszélem az ANYANYELVEM.)

De azért mind cukik a maguk módján.

A magyar nyelv könnyű... mondta eddig...
soha... senki...

A „Jézusomdenehézanyelved”

Aztán ott a másik véglet, aki nem kihívásként, hanem akadályként tekint a gyönyörű magyar nyelvre. Ő az, akinek elkerekedik a szeme, mikor meghallja a bűvös szót, majd elfehéredve megjegyzi, hogy a magyar nyelv nehezebb, mint a japán, ezt mindenki tudja. Aztán megkérdezi, én hogy tudtam megtanulni.

Nem tudom, valószínűleg az motivált, hogy ostorral vertek az oviban, amíg folyékonyan és választékosan beszélni nem kezdtem magyarul.

A Lengyel, Aki Azonnal A Barátod Lesz

Igen, ez is egy külön típus. Minden lengyel odavan a magyarokért, és minden lengyel azonnal a barátjaként kezel, mikor megtudja, hogy magyar vagyok. Ez egyrészt cuki, másrészt nagyon bizarr, mivel én nem vagyok a hirtelen kötődések embere.

Görög arcok, avagy egy nyaralás regényalakjai

Figyelem! Az alább képernyőre vetett emberek fél-fiktív alakok! A valósággal való bármilyen egyezés pusztán a véletlen műve, amit nyilván az eredményezhetett, hogy regényes fantáziám nem színezte ki eléggé a másokról alkotott benyomást.

Helyszín: Korfu, Görögország.

Utazás típusa: csendes nyaralás, amolyan buszos-nagy társaságos-sok külföldivel dumálós.

Útitárs: anyukám, a kedvenc Ikea párnám, gyatra görögtudásom és közepesen jó angoltudásom, na meg az emberfigyelési mániám.

A furcsa pár

A furcsa pár akkor tűnik fel először, amikor elhangzik Rohan neve. Tudod, vannak azok a párok. Azok, akiknek nem érted a létjogosultságát. Nem azért, mert gennyesen édesek együtt, hanem mert annyira illenek össze, mint a kedvenc körömlakkod és a vad, földtúrós kertészkedés.

Na, a furcsa pár pont ilyen. Elhangzik Rohan neve, a Srác nevet, a Csaj értetlenkedik. Oké-oké, elhiszem, hogy A gyűrűk ura nem lehet minden társaságban és párnál annyira központi kérdés, mint az életemben, de azért az valamit elárul egy párról, ha abszolút nem működik köztük a humor-kémia. Viszont nem is ez a lényeg, hanem ami utána jön. Pár másodperccel és egy poénmagyarázattal később Csaj abszolút felháborodik. „Nekem ezt tudnom kellett volna?!” Néhány szúrós megjegyzés és egy mini-vita következik. Pedig egy viccről beszélünk. Csak egy poénról.

Pár nappal később a közös utazásnak hála már beszélni is tudok a furcsa párral. Pasi – szemüveges, kalapos, kicsit kocka – lelkesen fenntartja a kontaktust, míg Csaj – szőke, tökéletes frizurájú, az arca mosolyba max. csak akkor torzul, ha a selfiebot a kezében – közepes lelkesedéssel tűri a tortúrát. A mosoly aránya erőteljesen Pasi irányába tolódik el, később pedig elgondolkozom azon, mennyire komplexus szorulhatott egy olyan emberbe, akinek a tengeri levegő mellett is tökéletes a haja, de nem tudja feldolgozni, ha nem ért egy poént, vagy ha idegenekkel kell elcsevegnie.

A kozmopolita

Éppen két utazás között van – egy utazáson. Élt már több egzotikus helyen, emiatt az emberek egyik fele csodálja/irigyeli, a másik pedig értetlenül bámul rá és kalandvágyára. Természetesen a családja is világjáró, két utazás között alig tudják elkapni egymást a szüleivel. A sok utazgatásnak megvan az az előnye, hogy Kozmopolita nyitott és beszédes, és az a hátránya, hogy a görög félpanzió „étkeit” fele annyira tolerálja az ízlelőbimbója, mint egy átlagemberé.

A kőbunkó hotelvezető

A fent említett „étkek” hátrányosságai az ő számlájára írhatók. Mármint a bankszámlájára. Nem érdekli, hogy a látogatói célzatosan otthagyják a reggeli/vacsora felét, hogy a svédasztala maximum annyiban felel meg a nevének, hogy az Ikeában vették, ahogy arra sem veszi a fáradtságot, hogy a vacsoramenüt angolul is kiírja a görög mellett. Pedig beszél angolul, folyékonyan tud kőbunkón viselkedni a kedves vendéggel, ahogy arról is gond nélkül biztosítja, hogy a kedves vendégnek mindig igaza van, amennyiben egyetért vele.

A multilingvisztik bolti eladó

Hogy kiegyensúlyozott képet mutassa a görögökről, leírom idei kedvencemet is. Multilingvisztik lelkesen mosolyogva vezeti széles választékú boltját, háta mögött dedikált külföldi papírpénzek (köztük néhány magyar 500-as és 2000-es). Minden vásárlóhoz van egy-két kedves szava, mégpedig a vásárló anyanyelvén. Mikor megkérdem, mégis hány nyelven beszél, kacsint, és azt mondja, sokan. Aztán becsületesen hozzáteszi, hogy azért nem felsőfokon, majd megkínál a világ legfinomabb uzójával.

A beszédes hapsi

Mindenkihez van egy-két szava, érdekes története vagy hasznos tanácsa. Néha akkor is beleszól a dolgokba, amikor nem őt kérdezik, és ez felettébb idegesítő lenne, ha nem a jó szándék vezérelné. Így az idősebbek tőle kérnek tanácsot, ha valami kütyüről van szó, a fiatalabbak pedig tőle tudják meg, jó-e az a vízi ejtőernyős cucc (igen).

Az éppen időben lány

Mosolygós, kedves és fiatal, de nem annyira életvidám, valahogy átüt rajta a komolyság. Néhány nap udvarias fecsegés után (igen, jó a víz, a szállásról viszont inkább ne beszéljünk) megtudom tőle, hogy nemrég fejezte be az egyetemet, és az ahhoz szükséges dolgokat, hogy bíró legyen, szeptembertől kezd az új állásában, de csak pár hónapot lesz, mert ja, amúgy terhes, ő meg itt a férje. Mondanom sem kell, ő nem magyar, hiszen nálunk nem vesznek fel terhes nőket. Még ivaréretteket is alig.

Az Agatha Christie-regénybe illő család

Az idős, morgós családfő dominál, annak ellenére, hogy sétabottal jár, és így abszolút a család nőtagjainak segítségére szorul. Az út elején és az út végén is talál felháborodásra okot, a felesége próbálja csitítani, hogy bár jogosak az észrevételei, ne olyan vehemensen adja a világ tudtára azokat, hiszen a fél busz hallja. A feleség nem jár sikerrel. Az öreg érdekképviselete azonban annál hatékonyabb, s meg is értem a felháborodás okát, csak a mértékét nem. Talán emiatt nem vágom azt sem, hogy a halk szavú, nagy, sötét szemű, középkorú lánya hogy bírja ezt a családi nyaralást, ahol a fizikai gyorsaság hiányait a harsány hang tölti ki.

Azt viszont biztosan tudom: ha a busztársaság egy Agatha Christie regényben lenne, tuti az öreget nyírnák ki először. Gyaníthatóan a modora miatt.

A görög görög

Szeret indokolatlan időpontban köszönni (például a pasik, amikor éppen ömlik rólam az izzadság, a hajam meg szénakazal), ez kétszer olyan igaz az étterem szolgájára. Ő az, aki hangos szóval, némi gesztikulációval, na meg tapizással próbál meggyőzni: te bizony éhes vagy, enned kell, nem baj, ha mégsem vagy éhes, itt és most. A görög görög bolti eladóként is furcsa szerzet, ha udvariasan azt mondod neki, nem kell segítenie, csak nézelődsz, kifejti, hogy semmi baj, ő azért nem haragszik.

A szerencsétlen lány

Vajon én milyen lehetek más szemében? Kedvesen mosolygó, közepesen beszédes lány, akinek azért vannak frappáns megszólalásai is, és aki feltűnően ritkábban köszön, ha éppen nincsen rajta a szemüvege[1]. Kicsit szerencsétlen, ezért az emberek általában segítenek neki, s rá jellemző módon a nyaralás felénél totál lebetegszik[2], de legalább a bőre fehérsége dacára sem ég le. A családban, ha csak anyjával nyaral, gyaníthatóan ő a férfi: ő cipeli a csomagot, és beszél a felszolgálókkal. Sajnos a kasszát viszont nem ő kezeli.

---

[1] Hiszen kontaktlencsét nem hordhatok a vízben az aktaamőbák miatt!

[2] Nem, ez amúgy nem jellemző rám, most fordult elő először és reményeim szerint utoljára!!