2016. január 6., szerda

We are all mad here, avagy „őrültek” között éltem

Azt hiszem, életem egyik legérdekesebb karácsonyi-szilveszteri időszakát tudhatom magam mögött. Különböző okokból Brüsszelben kötöttem ki, egy olyan házban, ahol önkéntesek és mentális problémával rendelkező emberek laknak együtt – most ez utóbbiakról szeretnék írni, mivel 11 nap alatt kialakult bennem valamilyen talán erősen egyoldalú, karácsonyi hangulattal átsütött, de azért valós kép.

Mivel nem érzem helyesnek, hogy egy az egyben kiadjam őket (más ez, mint amikor az elképesztő turistákról ír az ember – a turisták elvileg teljesen tudatában vannak a cselekedeteiknek), alakítani fogok egy kicsit a róluk leírt képen. Vagy nem. Ezt sosem fogod tudni, és nem is ez a lényeg.

Sosem hittem, hogy valaha is Eminem fog a blogomra kerülni, de...
A Star Wars-rajongó
A személyes kedvencem nyilván ő. Az a lelkes fiatal srác, aki mikor meghallja, hogy te is szereted a Star Warst, megmutatja terebélyes gyűjteményét: az összes DVD-t, a fénykardokat, a lézerpuskát, mindent. Aztán persze rávesz arra, hogy megnézzetek egy részt (sajnos sorban halad, így Jar Jar Bingsszel kezdetek), így rájöhetsz arra, hogy nála a filmnézés egészen mást jelent, mint egy átlagos embernél. Hiszen mit ér az egész, ha az ember nem rántja elő a saját kardját, mikor a többi Jedi is párbajozik? Vagy nem lő Padme Amidalával együtt a gonosz droidokra?

Én, én, én és én
Ez a nő állítólag nagyon lusta. Ha éppen nem érzi úgy, hogy megéri a munka, annyira kerüli, hogy inkább a kórházban köt ki helyette. Szó szerint, probléma persze testileg nincs, így aztán az értetlen orvosok hívják a házat, hogy itt ez a nőszemély, azt mondja, van valami baja, de ők nem találtak semmit, most mi legyen.

Ez a nő állítólag csak magával törődik. Egy idő után te is láthatod, árad a gesztusaiból, abból, hogy gond nélkül közbevág, ha valaki éppen dumál, vagy megrángatja az ember ruháját, mikor az éppen mással folytat párbeszédet. Aztán, ahogy közeledik a karácsony és a hazalátogatás, minden megváltozik. Segít a többieknek, már-már anyáskodik azokkal, akiknek súlyosabb mentális problémája van, mint neki, viccelődik mindenkivel, és teljesen random ajándékot hoz az új embernek, azaz neked. A karácsony varázsa lenne?

A virágosat, és csak a virágosat
Talán neki van a legnagyobb „problémája” „odabenn”, amit kívülről is láthatsz, kicsit lassú mozdulataiból és az arckifejezéséből, amit időről időre felülír egy sugárzó mosoly, ha megörül valaminek vagy valakinek. Szerencsére azt csak hallomásból tudod meg, hogy akörül forog a világa, ki fogja aznap megfürdetni éppen, és ami még fontosabb: vajon a virágos felsőjét kapja meg, vagy valamelyik másikat kell elviselnie – akkor bizony kitör a harmadik világháború!

A teljesen őszinte
Ő az, aki sötét képpel méreget mindenkit, és nyilvánvalóan az arcára van írva, ha valami nem tetszik neki. Vagy éppen valaki. Nem rejti el az indulatait, néha sötéten szitkozódik a bajsza alatt, de ha megkérdezik mi a baj, nem tudja elmondani, vagy éppen nem mondhatja el. Annál őszintébb, amikor azt kérdezik meg, kedvel-e téged, a hirtelen odatévedő (átmeneti) új embert. A sorsdöntő válasz az, hogy „nem igazán”.

***

Engem teljesen lenyűgöztek ezek az emberek, még akkor is, ha a felét sem értettem annak, amit mondtak. (Nem tudok franciául, így a beszélgetéseink eléggé meg voltak lőve, általában nyüszítettem valakiért, hogy fordítson nekem. Azt persze megértettem, amikor a Star Wars srác azt kérdezte, nézünk-e együtt filmet, csak éppen válaszolni nem tudtam…) Bár már voltam ilyen típusú házban, sőt Magyarországon egy hatalmas pszichiátriára is ellátogattam[1], itt volt időm alaposabban megismerni ezeket az embereket.

Az egyik barátom azt mondta, ő nem tudná elképzelni, hogy köztük éljen. Nekem ez nem okoz gondot, persze az egész életemet nem tölteném itt[2]. Tudom, hogy mindenkinek megvan a maga hülyesége, amire oda kell figyelni, ha szorosabb kapcsolatot alakítunk ki. Jelen esetben csak az a különbség, hogy ezek az emberek sokkal hamarabb felfedik a sajátjukat, mert nem akadályozza őket ebben a társadalmi megfelelés vágya. Egy másik ismerősöm pont ezért néha szeretne a helyükben lenni: kényelmesebb az, ha az ember kizárhatja az olyan riasztó híreket, mint terrortámadás, és helyette, mondjuk, fénykardpárbajt hívhat, vagy a ruhái között válogathat. Nem hajtja sem a társadalmi nyomás, sem a belső vágy, hogy a rémisztő eseményekkel foglalkozzon, mivel nem érzi, hogy ez az ő világát befolyásolná.

Én éppen ezt nem akarom. Csodás lehet ilyen típusú félelem nélkül élni, de tudom, hogy bár az ő világuk valami kisebb körül forog, éppen ugyanúgy forog, mint a miénk. Csak ők más dolgoktól félnek, másnak örülnek, más dühíti fel őket. Néha pedig ugyanaz, csak jobban és napi szinten. (Azt például nőként teljesen megértem, hogyan akadhat ki valaki a ruhatárán vagy éppen annak hiányosságain[3].)
"nyugi,
mi mind őrültek vagyunk itt"
De közben a világ számomra annyival színesebb ennél. Annyi, de annyi minden van, amin még az ember kiakadhat, és én bizony szeretem váltogatni, min akadok ki éppen (és így mit győzök le). Nem szeretném azt mondani, hogy az ő világuk nem teljes, mert ezt mégis ki dönti el és hogyan? Nekik is van családjuk és barátaik, érzelmeik és érdeklődési körük, sőt engem nagyon sok mindenben emlékeztetnek az „átlagos” emberekre (fogalmazzunk úgy, hogy jobban látom a hasonlóságokat, mint a különbözőségeket). De annak örülök, hogy engem a biológiai folyamataim kevésbé korlátoznak le, most már tudom értékelni a félelmeimet legalább annyira, mint a vágyaimat.

Hiszen olyan jó váltogatni, hogy az ember min akad ki éppen.

(Ui.: ez a bejegyzés mindennemű pszichológiai tudás nélkül született meg, pusztán tapasztalatok és a hallottak alapján. A következtetések tévesek lehetnek szakmai szempontból.)



[1] Nem, nem tartottak bent. :D
[2] De az egész életét mindenki a családjával töltené szerintem.
[3] Ez a kiakadás nálam exponenciálisan növekszik a randi/buli közeledtével…

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése