Azt hiszem, életem
egyik legérdekesebb karácsonyi-szilveszteri időszakát tudhatom magam mögött. Különböző
okokból Brüsszelben kötöttem ki, egy olyan házban, ahol önkéntesek és mentális
problémával rendelkező emberek laknak együtt – most ez utóbbiakról szeretnék
írni, mivel 11 nap alatt kialakult bennem valamilyen talán erősen egyoldalú,
karácsonyi hangulattal átsütött, de azért valós kép.
Mivel nem érzem helyesnek, hogy egy az egyben kiadjam őket
(más ez, mint amikor az elképesztő turistákról ír az ember – a turisták elvileg
teljesen tudatában vannak a cselekedeteiknek), alakítani fogok egy kicsit a
róluk leírt képen. Vagy nem. Ezt sosem
fogod tudni, és nem is ez a lényeg.
 |
| Sosem hittem, hogy valaha is Eminem fog a blogomra kerülni, de... |
A Star Wars-rajongó
A személyes kedvencem nyilván ő. Az a lelkes fiatal srác, aki
mikor meghallja, hogy te is szereted a Star Warst, megmutatja terebélyes
gyűjteményét: az összes DVD-t, a fénykardokat, a lézerpuskát, mindent. Aztán
persze rávesz arra, hogy megnézzetek egy részt (sajnos sorban halad, így Jar
Jar Bingsszel kezdetek), így rájöhetsz arra, hogy nála a filmnézés egészen mást
jelent, mint egy átlagos embernél. Hiszen mit ér az egész, ha az ember nem
rántja elő a saját kardját, mikor a többi Jedi is párbajozik? Vagy nem lő Padme
Amidalával együtt a gonosz droidokra?
Én, én, én és én
Ez a nő állítólag nagyon lusta. Ha éppen nem érzi úgy, hogy
megéri a munka, annyira kerüli, hogy inkább a kórházban köt ki helyette. Szó
szerint, probléma persze testileg nincs, így aztán az értetlen orvosok hívják a
házat, hogy itt ez a nőszemély, azt mondja, van valami baja, de ők nem találtak
semmit, most mi legyen.
Ez a nő állítólag csak magával törődik. Egy idő után te is
láthatod, árad a gesztusaiból, abból, hogy gond nélkül közbevág, ha valaki
éppen dumál, vagy megrángatja az ember ruháját, mikor az éppen mással folytat párbeszédet.
Aztán, ahogy közeledik a karácsony és a hazalátogatás, minden megváltozik.
Segít a többieknek, már-már anyáskodik azokkal, akiknek súlyosabb mentális
problémája van, mint neki, viccelődik mindenkivel, és teljesen random ajándékot
hoz az új embernek, azaz neked. A karácsony varázsa lenne?
A virágosat, és csak a
virágosat
Talán neki van a legnagyobb „problémája” „odabenn”, amit
kívülről is láthatsz, kicsit lassú mozdulataiból és az arckifejezéséből, amit
időről időre felülír egy sugárzó mosoly, ha megörül valaminek vagy valakinek.
Szerencsére azt csak hallomásból tudod meg, hogy akörül forog a világa, ki
fogja aznap megfürdetni éppen, és ami még fontosabb: vajon a virágos felsőjét
kapja meg, vagy valamelyik másikat kell elviselnie – akkor bizony kitör a
harmadik világháború!
A teljesen őszinte
Ő az, aki sötét képpel méreget mindenkit, és nyilvánvalóan az
arcára van írva, ha valami nem tetszik neki. Vagy éppen valaki. Nem rejti el az
indulatait, néha sötéten szitkozódik a bajsza alatt, de ha megkérdezik mi a
baj, nem tudja elmondani, vagy éppen nem mondhatja el. Annál őszintébb, amikor
azt kérdezik meg, kedvel-e téged, a hirtelen odatévedő (átmeneti) új embert. A
sorsdöntő válasz az, hogy „nem igazán”.
***
Engem teljesen lenyűgöztek ezek az emberek, még akkor is, ha a
felét sem értettem annak, amit mondtak. (Nem tudok franciául, így a
beszélgetéseink eléggé meg voltak lőve, általában nyüszítettem valakiért, hogy
fordítson nekem. Azt persze megértettem, amikor a Star Wars srác azt kérdezte,
nézünk-e együtt filmet, csak éppen válaszolni nem tudtam…) Bár már voltam ilyen
típusú házban, sőt Magyarországon egy hatalmas pszichiátriára is ellátogattam[1],
itt volt időm alaposabban megismerni ezeket az embereket.
Az egyik barátom azt mondta, ő nem tudná elképzelni, hogy
köztük éljen. Nekem ez nem okoz gondot, persze az egész életemet nem tölteném
itt[2].
Tudom, hogy mindenkinek megvan a maga hülyesége, amire oda kell figyelni, ha
szorosabb kapcsolatot alakítunk ki. Jelen esetben csak az a különbség, hogy
ezek az emberek sokkal hamarabb felfedik a sajátjukat, mert nem akadályozza
őket ebben a társadalmi megfelelés vágya. Egy másik ismerősöm pont ezért néha
szeretne a helyükben lenni: kényelmesebb az, ha az ember kizárhatja az olyan
riasztó híreket, mint terrortámadás, és helyette, mondjuk, fénykardpárbajt hívhat,
vagy a ruhái között válogathat. Nem hajtja sem a társadalmi nyomás, sem a belső
vágy, hogy a rémisztő eseményekkel foglalkozzon, mivel nem érzi, hogy ez az ő
világát befolyásolná.
Én éppen ezt nem akarom. Csodás lehet ilyen típusú félelem
nélkül élni, de tudom, hogy bár az ő világuk valami kisebb körül forog, éppen ugyanúgy forog, mint a miénk. Csak ők
más dolgoktól félnek, másnak örülnek, más dühíti fel őket. Néha pedig ugyanaz,
csak jobban és napi szinten. (Azt például nőként teljesen megértem, hogyan
akadhat ki valaki a ruhatárán vagy éppen annak hiányosságain[3].)
 |
| "nyugi, mi mind őrültek vagyunk itt" |
De közben a világ számomra annyival színesebb ennél. Annyi, de
annyi minden van, amin még az ember kiakadhat, és én bizony szeretem
váltogatni, min akadok ki éppen (és így mit győzök le). Nem szeretném azt
mondani, hogy az ő világuk nem teljes, mert ezt mégis ki dönti el és hogyan?
Nekik is van családjuk és barátaik, érzelmeik és érdeklődési körük, sőt engem
nagyon sok mindenben emlékeztetnek az „átlagos” emberekre (fogalmazzunk úgy,
hogy jobban látom a hasonlóságokat, mint a különbözőségeket). De annak örülök,
hogy engem a biológiai folyamataim kevésbé korlátoznak le, most már tudom
értékelni a félelmeimet legalább annyira, mint a vágyaimat.
Hiszen olyan jó váltogatni, hogy az ember min akad ki éppen.
(Ui.: ez a bejegyzés mindennemű pszichológiai tudás nélkül született meg, pusztán tapasztalatok és a hallottak alapján. A következtetések tévesek lehetnek szakmai szempontból.)
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése