Gödörben - 16. fejezet - Por és hamu vagyunk

– Ez fantasztikus, Jer! – mondom az öcsémnek, miközben a párnámat rázom fel, és helyezem el a kanapém végébe. – Ray vállalja!

– Ne igyál előre a medve bőrére…

– Miről beszélsz? – nézek rá szemöldök ráncolva. Ő is megágyazni készül, csak éppen a matracán.

– Arról, hogy az, hogy Ray megpróbál olyan lenni, mint Holmes, még nem jelenti azt, hogy sikerrel is járunk. Még csak az sem biztos, hogy sikerül kihasználnia, hogy elvileg ő maga lenne Holmes. Bizonyos tekintetben.

– Csitt! – szólok rá, az ujjamat a szám elé helyezve.

Ray éppen a fürdőszobában mosakszik, és nem szeretném, ha meghallaná, hogy az öcsém nem bízik meg maximálisan a tehetségében. Nekünk most egy magabiztos és célratörő Raymond Holmesra van szükségünk ahhoz, hogy kijussunk innen.

– Nem, Abbey, Ray is megmondta, hogy korántsem biztos, hogy sikerrel jár – válaszol az öcsém kicsit halkabban a megszokottabbnál. Leül a matracra, lazán összefonja a kezét a térdein, és komolyan rám néz. – Szeretném, ha ezt meghallanád, és figyelembe is vennéd.

– Én meg nem szeretném, ha Ray meghallaná, hogy nem hiszel benne – ülök fel.

Majonéz kihasználja az alkalmat, felugrik a kanapéra, és az ölembe ül. Oda sem figyelve csavargatni kezdem a fülét. Eszembe jut Bennet, de inkább az öcsémre figyelek.

– Hiszek benne, amennyire a józanész engedi. Ő mondta, hogy már évtizedek óta nem nyomoz az indiánok vagy bárki más után, csak miattad szabadult ki az oroszlánbarlangjából. Sőt, az álcázási módszere sem volt annyira tökéletes, mint gondolta. Ezeket ne felejtsd el.

Pontosan emlékszem arra, Ray miket mondott, miután bejelentette, hogy megpróbálja kiaknázni a Holmes-adta képességeit. Tudom, hogy az, hogy él a tehetségével, még nem garantálja, hogy ki is jutunk innen. De legalább mindent megpróbál, és pont ez az, amit eddig hiányoltam belőle.

Ráadásul csak magabiztosság kérdése. Az ember mindent válóra válthat, ha kellőképpen magabiztos. Nagyrészt. De az tuti, hogy azok az emberek, akik hisznek magukban, sikeresebbek, mint azok, akik nem.

– Elég, ha ő elfelejti – válaszolok az öcsémnek.

Felsóhajt.

– Abbey… Szerintem nem volt jó ötlet, hogy rávetted erre.

– Én nem vettem rá semmire, teljesen magától vállalta a dolgot. Nem erőltettem. Akkor már.

– Tehát nem azért rohantál utána, kockáztatva a saját testi épségedet, hogy meghasd, és vállalja Holmes szerepét?

Megdöbbenve ránézek, egy pillanatra még a szám is tátva felejtem.

– Jézusom, nem! – rázom meg hevesen a fejem, mikor megjön a hangom. – Mégis honnan vetted ezt?!

– Sehonnan – válaszol az öcsém, és nem néz a szemembe.

– Persze, sehonnan! Már megint engem gondolsz a rossz lánynak. Hát, cseszd meg! – válaszolok, majd a hátamra vetem magam, és a kanapé háttámlája felé fordulok.

Néhány pillanatig hallgatunk. Mikor már nem bírom tovább, hogy megint velejéig romlottnak gondol a saját öcsém, odamorgom neki.

– Azért mentem utána, mert nem akartam, hogy meghaljon. Miattam meg aztán végképp ne.

– Oké, bocs. Sajnálom. Tényleg nem akartalak megsérteni.

Elmormolok még néhány káromkodást. Majonéz egykedvűen tűri, hogy erősen magamhoz szorítom.

Mikor kicsik voltunk, mindig jól kijöttünk. Nem tudom, ez hogyan változhatott meg ennyire.

*

Az itteni lehetőségekhez képest egészen kipihenten ébredek, éjszaka kivételesen semmilyen rémálmom nem volt, sőt, amíg meg nem látom, hogy Majonéz a hasamon pihenteti a fejét, le sem esik, hol vagyok. Jeremy egész éjszaka nem ébresztett fel, hogy ne hánykolódjak és üvöltözzek, és ha álmodtam is valamit, nem tudom felidézni. Arra sem emlékszem, mikor és hogyan aludtam el, Ray addigra kijött-e a fürdőből, vagy csak később foglalta el a világ legkényelmesebb ágyát, és Jeremy olvasott-e még. Az is lehet, hogy az álommentes alvás kulcsa nálam a kimerültség.

Leoperálom magamról a kutyám fejét, aki erre persze fel is ébred, és egy kényelmesebb pozíciót keres magának. Felülök, Jeremy még a kanapé melletti matracon alszik, óvatosan megkerülöm, és a konyhába sietek inni. Ray már ébren van, kedvesen rám mosolyog.

A tegnapi hálóingemet nem találtam meg, szerintem kívánni fogok magamnak egy újat. Valami kevésbé kihívót, hogy ne legyenek konfliktusok, és a világért sem olyan színűt, mint amilyen Ray zöld szeme. Inkább kék-fehér kockásat mondjuk.

Kék-fehér kockás hálóing?! Elég gusztustalanul hangzik, hogy jutott ez eszembe?

– Mi az, Abbey? – kérdezi Ray suttogva, miközben az arcomat fürkészi.

– Semmi – rázom meg a fejem. – Csak gondolatban átéltem egy hatalmas ízlésficamot.

Ray azzal a tipikus „a nők furák, ha divatról van szó” nézéssel bámul rám, amely szerintem minden férfinál genetikailag kódolt, talán még a divattervezőknél és a metroszexuálisoknál is, csak ők gondosan elnyomják.

– Értem – válaszol, és kivételesen nem köt belém. Talán nem akarja felébreszteni Jert.

Leül az asztalhoz, hogy megegye a szokásos reggeli gyümölcsadagját, amely az édességet pótolja nála. Én is helyet foglalok vele szemben, és kívánok magamnak egy adag müzlit a kedvenc joghurtommal. Annyi jó ebben a helyben, hogy semmiért sem kell megdolgozni. Leszámítva az olyan dolgokat, amelyek igazán számítanak.

– Örülök, hogy vállalod Holmes szerepét – szándékosan nem használom a „megpróbálod” szót. Ne csak próbálja. – Reménytelibbé tesz.

Ray hümmög egyet.

– Talán abban is segít, hogy rájöjj, ki vagy te – teszem hozzá bíztatásképpen.

Felvonja az egyik szemöldökét. Azt, amelyik a zöld szeme felett van.

– Gondolod?

– Meglehet. A színészek is újra-felfedezik magukat, ha eljátszanak egy szerepet, nem?

– Nem tudom.

– Szoktak így nyilatkozni.

– Nyilatkozni?

– Interjúkban. Néhányan – kezdem sutának érezni az egész beszélgetést, inkább kanalazok egy adag kaját a számba. Eszembe jut valami, ami egészen fellelkesít. – Még az is lehet, hogy te vagy az a férfi, akit a dögös Hugh Dancy játszott el abban a filmben!

– Kicsit csendesebben, Jeremy alszik még – int le Ray, és egyáltalán nem hatja meg, hogy felmerült annak a lehetősége, tudom, ki volt ő.

– Nem baj, én amúgy sem emlékszem a nevére, de ő biztos tudni fogja. Alig felejt el dolgokat. Meg szerintem utána is olvasott, hiszen megtörtént eseményeken alapszik, és élő személy volt az illető.

– És honnan veszed, hogy én lehettem az illető? – kérdezi gúnyosan hangsúlyozva az utolsó két szót.

– Orvos volt – nézek rá jelentőségteljesen.

– Én pedig lehet, hogy nem – válaszol, hasonló nézéssel.

– Plusz, abban a kosztümös korszakban élt, amelyikben szerintem te is.

Szkeptikusan bámul rám.

– Bár nem rémlik, hogy lett volna húga.

Ray legyint.

– Most ne rólam beszéljünk, ez nem számít. Inkább az érdekel, hogy ezeket a… filmeket hogyan rögzítik? Bármilyen mozgó embert filmre tudnak… rögzíteni? – bonyolódik bele a szavakba, amelyeket a rendes életében még nem ismerhetett.

– Bárkit fel lehet venni, igen. A mobilomban is van videokamera, azzal is lehet, de az nem sokáig bírja, hamar lemerül, ha használjuk ezt az opciót. Miért?

– Mert arra gondoltam, körbe lehetne venni az indiántábort ezekkel a videokamerákkal, hogy megtudjuk, mit csinálnak. Annak idején eléggé hamar feladtam a nyomozást, szinte már semmire sem emlékszem a szokásaikból.

Végiggondolom, mibe kerülne ez nekünk.

– Ötletnek nem rossz… én annyira nem értek a kamerákhoz, Jeremy jobban… De… – vacillálok. Most szóljam le az első tervét?

– De, Miss Kinsey?

– Abbey.

– Abbey.

– Szóval, ez nagyon sokba kerülne nekünk. Hatalmas előny az indiánokkal szemben, ez tény. Iszonyatosan nagy. De már az is az, hogy mi be tudunk jutni hozzájuk, míg ők nem tudnak hozzánk. Szerencse, hogy Bennet nem tudja, hogy lehet ezt elérni. Mindegy. Szóval, neked is nagyon sokba került az, hogy ne jöhessen be ide akárki. Szerinted mit vesz el tőlünk a Gödör, ha bekamerázzuk az egész tábort? Már ha sikerül észrevétlenül. Eddig csak a kezembe vagy a lábam elé kívántam dolgokat, nem célzatosan egy adott helyre.

– Ezen már én is gondolkoztam, de vállalom a kockázatot. Az összeset, amivel jár.

Megrázom a fejem.

– Szerintem feleslegesen. Nem az indiánok legyőzése a végső célunk, pedig nem mondom, jó lenne bosszút állni Bennetéken. De elsősorban ki akarunk jutni innen, nem?

Ray hátradől a széken, és a könyökét a karfára támasztva összeilleszti ujjainak hegyét.

– Nem. Én bosszút is szeretnék állni. Megölték a húgom.

– Igen, de… – nézek rá kétségbeesetten. Ne erre pazarolja már az energiáit! – De elsősorban ő is azt szeretné, hogy épségben kikerülj innen! Hogy hazajuss!

– Ezt már sosem tudhatjuk meg.

– A testvéred volt, és szeretett. Ha választanom kéne, hogy Jeremy megbosszuljon engem, vagy épségben hazaérjen, inkább az utóbbira voksolnék. A bosszúval rajtam már nem segítene, maximum csak a saját lelkén.

– Hát éppen ez az.

Legszívesebben beletépnék a hajamba.

– Azt biztosan nem akarná egy orvos húga, hogy azért haljon meg két ártatlan, mert őt éppen megbosszulják!

– Nem tudhatod, hogy orvos voltam-e!

Egymásra meredünk. Amikor felébresztettem Rayben a Holmesra való hajlandóságot, nem gondoltam, hogy a bosszú angyala (vagy ördöge, néha igazán pokoli a modora) is színre lép. Azt hittem, egyszerűen kijutunk innen. Nehézségekkel persze, de nem a vérontás céljával.

– Figyelj. Szeretnélek kijuttatni titeket innen élve. Éppen ezért megígérem, hogy amint a kelleténél jobban veszélyeztet titeket a bosszúm, vagy nagyban gátolja a kijárat keresését, abbahagyom. De addig is, szükségem van a segítségetekre. Akkor ti is megkapjátok az enyém.

– Miért nem elég neked, ha kijuttatunk innen? Nélkülem meg sem fontoltad volna azt a lehetőséget, hogy van kijárat.

–Szerinted milyen jövőm van nekem? – kérdezi nagyon-nagyon halkan.

– Az orvosok jól keresnek – nyögöm ki.

– Hogyne. A te idődben nyilván egy olyan orvosra van szükség, aki az 1800-as évek gyógyítási módszereit ismeri.

– Könnyen beletanulnál.

– Hogyan? Nem lenne ott senkim. Nem tudnám fizetni a tandíjat, ami a képzéshez kell. Nem lennék senki. Itt is alig vagyok, de ott nincs jövőm.

– Az apám…

– Vagy a másik opció, hogy a testem a 21. századba való megérkezés után azonnal elporlad, ahogy annak biológiai okokból lennie kéne. A Gödör talán konzervál, de a külvilág nem fog. Senkiként vagy egy kupac porként és hamuként kezdeném meg az életemet a ti időtökben. Vagy éppen fejezném be.

Megtörten hallgatom.

– Nekem teljesen mindegy, hogy kijutok-e innen. Egyedül az számít, hogy ti kijussatok, amíg még nem késő – teszi hozzá halkan.

Néha hihetetlenül feldühít. Az is, hogy igaza van.

Ugyanakkor el is keserít.

*

Csendben folytatjuk az evést, megpróbálok úgy tenni, mintha semmi sem történt volna. Semmi sem változott volna. Ray nem vette volna a fejembe, hogy ő nem jöhet velünk, mert ilyen vagy olyan módon meghal. Semmi jövője sincsen.

Semmilyen jövőnk sincsen.

Szerencsére nem kell sokáig kibírnom a néma evést, Jeremy mocorogni kezd a hátam mögött. Elhatározom, hogy nem adom meg magam ennek a vacak hangulatnak, nem fogom úgy érezni, mintha átgázoltak volna a mellkasomon egy traktorral és vissza, hanem vidám leszek. Kijutunk innen, Jeremy és én hazamegyünk, és csak ez számít, más nem.

Túlélő típus vagyok.

– Hé, Jeremy, jó hogy felébredtél, hogy is hívták azt az orvost? – kérdezem vidáman. – Tudod, akit Hugh Dancy alakított abban a filmben. A Hysteriában.

Jeremy nagyokat pislogva néz rám. Szinte gyanúsan nagyokat.

– Most keltem fel. Hogy ki és mi van?

– Kit játszott Hugh Dancy a Hysteriában? Tudod, az a kosztümös film, szerintem Ray idejéből.

– Miért fontos ez? – ül le közénk. A pólója tiszta gyűrött, neki is kívánnom kell majd valami váltáscuccot.

– Mert lehet, hogy Ray az – nézek erőltetett vigyorral Rayre.

Megforgatja a szemét.

– Nem valami lelkes – jegyzi meg Jer. – Amúgy palacsintát kérek juharsziruppal, ahogy Mrs. Boot készítette.

Mrs. Boot volt a szakácsunk. Miatta híztam el kiskoromban, aztán anyám egy idő után kirúgta, és felfogadott egy főzőmestert, aki egészséges ételeket készített. Megértem, ha kövér maradtam volna, mindenki engem cikizett volna a suliban. Az meg senkinek sem hiányzik. A csinos külső az érvényesülés egyik kulcsa.

– Amúgy valamikor az 1800-as évek végén találta fel a vibrátort az a doktor. Még az is lehet, hogy Ray volt – ránt ki az anyám által mondogatott bölcsességek egyikéből Jeremy.

– Vibrátor? – kérdez vissza Ray.

– Abbey, magyarázd el, én éppen eszem.

– Én is!

– Addig gondolkozok, mi volt a neve, hátha ismerős lesz Raynek. Sokat olvastam róla, bár mintha… – hallgat el Jeremy, teret engedve egy hosszú és kínos magyarázatnak.

– …Tehát az egésznek kizárólag orvosi oka volt, a nők kielégítetlenségének megszüntetése, de mostanra, mármint a mi időnkre, valamiféle divat lett belőle. Bár azt hiszem, még mindig hasonló célokat szolgál, és tény, hogy sokkal kevesebb a hisztérikus nő. Persze, nem mindenki használja – zárom le zavartan a mondandómat.

Érzem, hogy vörös a fejem, pedig a barátaimmal, sőt az anyámmal nem egyszer sokkal részletesebben beszélünk hasonló témákról.

– Értem… – Ray felvont szemöldökkel néz. – Tehát, ahol megállt a férfiak tudománya, ott megjelent a vibrátor?

– Valami olyasmi.

– Azért kötve hiszem, hogy én hasonló dolgokkal foglalkoztam.

– A hisztéria akkoriban eléggé foglalkoztatta az orvosokat. Legalábbis a film szerint.

Jeremy elmerengve néz maga elé, megrágva minden ízletes falatot, szerencsére oda sem figyel ránk. Nem szeretném még az ő megjegyzéseit is hallgatni.

– Dr. Mortimer Granville, már emlékszem! – kiált fel hirtelen. – De neki Mortimer a keresztneve, nem Raymond Nicholas.

– Nekem viszont biztosan Raymond Nicholas a keresztnevem! – vágja rá magabiztosan Ray.

– És a Granville sem ismerős? – kérdezem.

– Nem, sajnálom, Abbey. Lehet, hogy orvos voltam, de hogy Raymond, az biztos.

– Hát, jó.

– Úgy vélem, ezt ki tudjuk deríteni, ha egyszer kikerülünk innen – mondja Jeremy fontoskodva. – Biztosan vezettek nyilvántartást az eltűnt emberekről, és nem hinném, hogy abban az időben sok Raymond Nicholas veszett el Nicaraguában…

– Most nem is ez a lényeg – folytja belé a szót Ray. – Tervekre van szükségünk. Nektek ki kell jutnotok, nekem fel kell fedeznem Bennet gyenge pontjait. Mindkettőre az indiántáboron belül van esély.

Ha nem lennék éppen erőltetetten vidám, most biztosan felhorkannék. Ha neki is ott van dolga, biztosan a táboron belül van a kijárat. Csak akkor nem, ha én mondom.

– Szóval, Jeremy, kapsz parókát, új ruhát és egy kis bőrfestéket. Vagy nem is olyan keveset, elég magas vagy. Tökéletesen megtévesztő ál-indiánt faragok belőled. Te pedig magyarázd el Abbeynek és nekem, hogy milyen, hogy is hívják…? – fordul felém.

– Kamera – szűröm a fogaim között. Megpróbálom mosolynak álcázni a vicsorgásom.

– Kamerákkal érdemes körbevenni az indiántábort.

Jeremy nekikezd a magyarázkodásnak, mindig minden kérdésre automatikusan válaszol.

– Olyan kamerára van szükségünk, ami kicsi, könnyen elrejthető, visszanézhetőek róla a felvételek anélkül, hogy akár laptop, akár gép, akár TV kellene hozzá, tehát van egy kis monitorja, és lehetőleg mozgásérzékelő, hogy minél lassabban merüljön le… De ez eléggé lehetetlen küldetésnek tűnik, Ray. Nem akarlak elszomorítani, de az egész helyet nem lehet bekamerázni, legalábbis nem úgy, hogy mindent felvegyenek a kamerák, minden egyes területet belássunk velük. Azután pedig nehéz lesz visszaszerezni őket, folyamatosan meg kell erősítenetek, hogy ott kívánjátok tartani, míg értük nem megyünk, amit, felteszem, az nagyban meg fog nehezíteni, hogy az indiántábor, nem pedig a házad területén van. Ha igaz, amit a Gödörről meséltetek, teljesen tönkretenne benneteket. Még a végén Abbey is elfelejtené, kicsoda.

Ray arca mondatról mondatra egyre inkább elsötétül. Én hevesen bólogatok, már éppen hangot is adnék a mit sem változó véleményemnek, de házigazdánk gyorsabban használja ki, hogy Jeremy levegőt vesz, mint én, és közbevág.

– Szerencse, hogy te itt vagy neki, hogy emlékeztesd rá. Természetesen nem kell a tábor egész területét belátnunk, elég csak a kulcspontokat… Bennet házát, a szentélyüket, a középen lévő teret. Utána pedig akár egyedül is vissza tudom szerezni a kamerákat, mikor ti már nem lesztek itt.

Jeremy bólint.

– Tehát te nem jössz velünk.

– Amíg meg nem bosszultam a húgom halálát, nem tudok.

Legszívesebben elbőgném magam ennyi elszánt hülyeség hallatán, de csak mosolyt erőltetek az arcomra, és bejelentem, hogy elfoglalom a fürdőt. A könnyeimet inkább megtartom magamnak. Csak éppen azt nem tudom eldönteni, hogy a tehetetlen düh vagy valami más csalja elő őket.