Gödörben - 17. fejezet - Kamerák és álruhák

Mikor már kicsit kevésbé vagyok ideges, kimegyek a fürdőszobából. Ray és Jeremy ugyanúgy az asztal mellett ülnek, egy darab papír felé görnyedve. Jeremy kezében ceruza, melynek éppen a végét rágja, és kicsit oldalra fordítja a fejét, ebből gyanítom, hogy nagyon erősen agyal valamin.

Odamegyek az asztalhoz, Ray felnéz rám, de kerülöm a pillantását. Helyette arra figyelek, min dolgoznak éppen; Jeremy egy téglalap alakú tárgyat rajzolgat, ahogy ki tudom venni, szemből, hátulról, alulról, felülről és jobb-, illetve baloldalról. Képernyő, kis kör alakú kamerarész, különböző bemeneti elemek.

– Nem vagyok valami járatos ezekben a minikamerákban, nekem még sosem volt, csak a neten nézegettem róla képeket és adatokat. Remélem, hogy jól emlékszem a nagyságára. Még egyszer-kétszer lerajzolom magamnak a biztonság kedvéért.

– Konkrétan létező kamerát rajzolsz? – kérdezem.

– Igen.

– Miért? Nem lenne egyszerűbb csak kívánni egyet, ami megfelel funkcióiban az elvárásainknak?

– Rayjel arra jutottunk, ha a valóságban is létező darabot kívántok, biztosabban fog működni. Persze, lehet, hogy enélkül is működne, de azt majd akkor próbáljuk ki, ha cserben hagy a memóriám. Alade volt… – dünnyög magának, majd a képernyő alá írja a márkát.

Leülök Rayjel szemben. Felvont szemöldökkel néz rám, szenvtelenül visszabámulok rá.

– Amúgy, akkor mi is a terved? Mármint, ha meglesznek a működő kameráink.

– Először a kamerák legyenek meg, utána elmondom.

– Vagyis még nem találtad ki.

– A rögtönzött, őrült tervek mestere vagyok, ha az indiánokról van szó, mint tudod – vigyorog rám pofátlanul.

Keresztbe fonom a karjaimat.

– Hogy akarod ezeket felrakni? Nem lesz feltűnő, hogy pár ál-indián a fák meg a házak falaira rögzít valamit?

– Az attól függ, mennyire lesznek bambák az ott lévő indiánok. Ha megfelelő mértékben, senki sem fog gyanakodni. Ha ott lesz Bennet is, akkor jöhet az őrült rögtönzés.

– Szerintem még mindig zabosak ránk. Előbb a kutyám harapta meg a rejtélyes kígyódobálót, majd az öcsémet rángattuk ki Henry mocskos kezei közül. Biztos nem lesznek bambák.

Ray vállat von.

– Majd meglátjuk. Azóta már eltelt egy nap.

– Az nem valami sok.

– Mire tökéletesítjük a kamerákat, több is lesz.

Megint egymásra meredünk.

– Mégis miben akarod rejteni őket? Bennetnek azonnal fel fog tűnni, hogy néhány idegen tárgy virít a területén.

– Ha a kezemben fogom majd az átkozott kamerákat, meg tudnom mondani, Miss Kinsey! – csattan fel Ray.

–Ez a típus eredetileg szürke, vagyis ezüst-fekete, de gondolom, ti barna-zöldben is kívánhatjátok, hogy beolvadjon a területbe – siet Jeremy a segítségére. – Amúgy milyen az indiántábor?

– Borzalmasan visszamaradott – vágom rá. – Fáklyákkal világítanak.

Ray felsóhajt. A kezében terem egy darab papír és egy ceruza. Rajzolni kezd, felvázolja az indiántábort, közben Jeremynek is elmagyarázza, amit annak idején nekem.

– A tábor kör alakú, és bár először nagynak, sőt hatalmasnak tűnik, nem az. Kicsit olyan, mint a gazdája; ő is hatalmasnak akar tűnni, de ha igazán megfigyeled, ugyanolyan ember, mint bárki más, csak már jó ideje ebben az átkozott világban él.

Nem szólok közbe, de eszembe jut, hogy Ray is sok tekintetben hasonlít a házára. Védelmező típus, ugyanakkor masszív és a feje legalább olyan kemény, mint a fa, amiből ez a kunyhó készült. Vajon a falon lévő töltény nélküli fegyverek mire utalhatnak?

– A kört tizenhárom kunyhó alkotja; lehetne több is, mivel legalább ötvenen élnek bennük, de Bennet nem ad a színpadiasságból. Azon belül van a törzsfőnök háza, ahol a feleségével és a fiával él együtt. A nejét csak ritkán látni, Henryhez pedig volt már szerencséd, rajtuk kívül még a szolgálók szoktak bejárni. A körön kívül, a nyugati oldalon a kivégzőtér van. Nem véletlen, hogy a házam a tábortól keletre van.

Ray hátradől, kérdéseket várva Jeremyre néz. Ő azonban hozzám intézi első mondatát.

– És szerinted valahol ezen belül van a kijárat erről a helyről.

– Igen.

– Pontosan hova tippeled?

– A múzeumban lehet. Valószínűleg amellett az átkozott könyv mellett, amit még nem égettem el, pedig ideje lenne. Túl sok embert öltek már meg – nézek élesen Rayre.

– Szóval, szerinted, ha bejutunk a táborba, akkor biztosan haza is jutunk? – kérdez rá ismét az öcsém.

– Igen, biztos. Te tuti meglátod majd a kijáratot, Jer – mosolygok rá bíztatóan.

Ránéz a térképre, és egy ideig nem szól semmit.

– Mikor indulunk?

Ray előredől, még mielőtt válaszolhatnék.

– Szerintem legalább néhány óra kell ahhoz, hogy leteszteljük a kamerákat, de még jobb lenne egy egész nap, hogy megtudjuk, mennyire strapabíróak. Addig a te álcádat is megtervezem, és legalább egyszer azt is jó lenne kipróbálni, hogy megtudjuk, hatásosan elfed-e. Valamit Abbeynek is érdemes lenne kitalálnom, és mindkettőtök összes személyes tárgyát el kell majd pakolni. Nem árthat, ha azokat magatoknál tartjátok.

– Te biztosan nem jössz velünk? – kérdezi Jeremy Rayt.

Most én vágok közbe.

– Ezt majd akkor beszéljük meg, ha meglesz a kijárat! Ahogy a tervet is csak akkor pontosítjuk, ha megtudtuk, mennyire bambák éppen az indiánok.

Ezt hallva Ray gúnyosan rám vigyorog. Úgy tűnik, egyre inkább eltanuljuk egymás módszereit.

A következő néhány órát Jeremy rajzolással tölti. Ray négy lapot is kíván neki, ő összpontosít, néha magában motyog, megint máskor határozottan ideges mozdulattal lehúz valamit, néha hangosan megjegyzi, hogy alig emlékszik az arányokra. Nem aggódom, ha valakinek lehet bízni a memóriájára, akkor az Jeremy.

Leülök a kanapéra, kotorászok a könyvek között. A kupac alatt megtalálom a mobilomat is, teljesen megfeledkeztem róla. Általában három nap alatt lemerül, még akkor is, ha semmire sem használom, így totál meglep, amikor látom, hogy teljesen fel van töltve.

– Ez furcsa… – jegyzem meg.

Ray odaül mellém.

– Micsoda?

– A mobilom. Már le kellett volna merülnie. Tíz napja itt van.

Jeremy leáll a rajzolással.

– Azt én is figyeltem tegnap este, miután elaludtál.

– Te hozzápiszkáltál a telefonomhoz?!

– Nyugi, nem olvastam el Josh szerelmes SMS-eit, pedig biztosan szórakozató lett volna.

– Fogd be! – morgom.

– Arra jutottam, hogy két lehetőség van. Az egyik, hogy a mobil a kinti idő szerint működik, és így nem merül le, mivel még csak pár perc telhetett el, mióta itt vagyunk, a másik pedig, hogy ugyanúgy konzerválódott, mint mi. Lehet, hogy csak kívülről érheti kár, belülről viszont időtlen. Ha engem kérdezel, ez a valószínűbb.

Elgondolkozok a dolgon.

– Az itteni időt mutatja, nem azt, hogy a kinti világban hogy telik. Akkor csak pár percet haladt volna előre… Furcsa, a napokat nem írja ki. Nincs olyan, hogy hónap. Nincs dátum, csak óra.

– Igen, azt is figyeltem, ezért tartom valószínűbbnek a második feltételezésemet – mondja Jeremy, majd, mivel már választ adott a kérdésemre, visszafordul a rajzához.

Egy ideig a kezemben forgatom a mobilom, nézem a rózsaszín plüsskutyás hátterét. Furcsa, bár Josh képeivel van tele a mobilom, sosem éreztem késztetést arra, hogy róla rakjak ki háttérképet, pedig minden barátnőm a pasijáról szokott. Legalább egy közös fotót, amiről süt, hogy mennyire boldogok együtt.

Zsebre vágom a telefont, a kezembe veszem az első könyvet, és megpróbálok arra koncentrálni. Pont Dorothy története az, valamikor kikerült Ray szobájából, talán neki köszönhetően. Mikor a fehér-kékkockás ruha leírásához érek, becsapom a kötetet. Hirtelen mindent zavaróan közelinek érzek. Jeremyt, ahogy rajzol, és mindent tud, Majonézt, pedig csak a lábamnál fekszik, de leginkább Rayt, aki elgondolkozó pillantásokat vet rám. Felállok, és bemegyek a mosdóba. Ott legalább egyedül lehetek.

Nekitámaszkodom a mosdókagylónak, nehezen veszem a levegőt, kicsit le is izzadtam. Megmosom az arcom, de nem hűlök le teljesen, így vizet fröcskölök a fejem tetejére és a nyakamra is. Leeresztek egy réteget a hajamból, és ott is felfrissítem a fejbőrömet, hátha segít. Kék-fehérkockás ruha. Kék-fehérkockás hálóing. Nem lehet véletlen, ruhákban sosem tévedek.

Amikor belenézek a tükörbe, és elkapom az elgyötört pillantásomat, már biztos vagyok benne, hogy igazam van. A jobb fülem mögött, a többi takarásában, az egyik tincsem teteje fekete. Akárcsak a rajzokon Dorothy haja.

Felemelem a hajfürtömet, kicsit oldalra fordítom a fejem, hogy jobban rálássak. Körülbelül két-háromcentis az elszíneződés.

Fogadok, hogy tovább fog terjedni, ha nem jutok ki innen.

*

– Egyben vagy? – néz rám Jeremy, amikor kimegyek a fürdőből.

– Igen, persze – vágom rá.

– Olyan hirtelen pattantál fel, és sokáig benn voltál.

– Remélem, ezalatt befejezted végre a rajzolást!

Még mindig az asztalnál ül, Ray visszatelepedett mellé. Majonéz a lábaimnál ugrál, és bár most nincs sok kedvem hozzá, felveszem az ölembe, majd én is az asztalhoz ülök. Nem akarom megbántani, vagy valami. Szerencsétlen nem tehet semmiről.

– Igen, megvannak a tervek. Szerintem jók is. Már csak élesben kell kipróbálni őket. Ki kívánja az elsőt?

Kinyújtom a kezem, hogy elvegyem Jeremytől a lapot, de Ray megelőz.

– Jobb, ha én próbálkozom vele.

– Mégis miért? Azt sem tudod, hogy működik egy ilyen kamera. Ezelőtt még csak nem is láttál ilyet – vetek ellent.

– Jeremy elmagyarázta, hogy működik, míg te a fürdőben voltál.

– Vagy legalábbis szerintem hogyan működik – helyesbít az öcsém. – Bár az ilyen elektronikai kütyüknél nem lehet nagyot tévedni. Egy kaptafára mennek, hogy a drága vásárlók minél gyakrabban és magabiztosabban cseréljék őket.

– Ráadásul jobb, ha megtanulom, hogy kell kívánni az ilyet – veszi át a szót Ray. – Arra az esetre, ha ti már nem lesztek itt, de én még nem zártam le ezt az ügyet Bennettel.

– Értem – válaszolok vonakodva, és Ray talán úgy érzi, még nem győzött meg egészen, mert hozzáteszi.

– Emellett, ki tudja, nem tűnnek-e el azok a dolgok, amiket te kívántál, ha egyszer kikerültök ebből az átkozott világból. Erre is fel kell készülnünk.

– Értem – ismételem meg, majd a papírra mutatok. – Akkor kezdd el!

Ray ránéz a képekre, látom az arcán, hogy koncentrál. Néhány másodperc múlva megjelenik a kezében egy kamera, feltehetően az, amit Jeremy elgondolt, mert elégedetten felkiált. A szerkezet lazán elfér Ray tenyerében, elejének nagy részét a képernyő foglalja el. Amúgy nem ezüst-fekete, hanem barna-zöld, ahogy Jeremy javasolta – ha sikerül bekapcsolnia és használnia, minden tekintetben tökéletesen megfelel Ray céljainak.

Ránézek Rayre. A homlokán gyöngyözik az izzadtság, arcán elmélyültek a ráncok, de szemei csillognak. Ha működik a szerkezet, és fel tudja használni, ez biztosan nagy kívánságnak számít. Észreveszi, hogy nézem, fáradtan rám mosolyog, gyorsan elkapom róla a pillantásom.

– Már csak az a kérdés, működik-e – jegyzem meg.

– Ezzel töltjük a mai napot – válaszol Ray. – Holnap pedig megnézzük, mire volt jó. Ha mindenre, akkor indulhatunk is a táborba. Addig is, készítsünk…

Ray elhallgat, Jeremy mosolyogva kisegíti.

– Felvételeket.

– … felvételeket arról, hogy alakítalak benneteket indiánná!

– Juhé!

Jeremy arcáról süt a lelkesedés. Bármennyire is tudóslelkületű az öcsém, még mindig benne él a gyerek. Gyorsan egy adag könyvet pakol az asztalra, majd azokra a kamerát, amit kitámaszt egy vastag kötettel, hogy ne dőljön el. Amikor bekapcsolja, látom, hogy felvillan a hátulján a képernyő, a széken ülő Jeremyt látni rajta. Felmutatom a begörbített hüvelyk- és mutatóujjamat.

– Pompás! Látom a nagy fejedet, öcsikém. Kikandikál a könyv mögül, persze ez egyáltalán nem szokatlan.

Valószínűleg kihallja a gúnyt a hangomból, mert pár másodpercen belül az egyik ujját pillantom meg, amint egy eléggé nemzetközi üzenetet közvetít.

– Kezdheted, Ray – szól a döbbenten álló álcamesterhez.

Ray maga mellé húzza a negyedik széket, majd kíván egy adag cuccot, amit gondosan elhelyez rajta. Tubus sötét, bronzos krémmel, púder, műhaj, ágyékkötő. Az utóbbit öcsém kezébe nyomja.

– Először ezt próbáld fel. Utána jön a bőrfesték. Szerencse, hogy nem vagy olyan sápadtan fehér, mint a nővéred.

– Hé! – csattanok fel. – Nem vagyok sápadt. A fehér bőr pedig szép.

Jeremy megforgatja a szemét, gyanítom, hogy ez nekem szól, majd kiveszi Ray kezéből a ruhadarabot, és elmegy a fürdőbe.

Kínos csend támad.

– Tudod már, hogyan jutunk be a táborba? – töröm meg, amikor már elegem van belőle.

– Van egy-két ötletem, igen – dől hátra a székén Ray. Kezeit a tarkójára rakja, felsőteste kicsit megnyúlik. Fehér ingjén kicsit átdereng a kötés. – Először is, külön kell bemennünk a táborba. Hárman túl feltűnőek lennénk.

Bólintok.

– Nyilvánvalóan ti ketten mentek, Jeremy átkutatja a tábort, amennyire csak feltűnésmentesen lehet. Én pedig nélkületek. Ez azért is fontos, mert Bennet elméletileg tudja, hogyan néz ki az álcám. Persze, sosem viselem kétszer ugyanazt a ruhát.

– Nem fogják felismerni az indiánok, hogy nem közéjük tartozunk? – Úgy érzem, több gyengepontja is van ennek az ötletnek.

– Álruhában? Nem hinném. Valamilyen munkát kell majd végeznetek, és biztosan nem tűntök fel senkinek. Arra például van ötleted, Benneték viskójába hogyan juss be? – néz rám jelentőségteljesen.

Elgondolkozom. Ray szerint eszembe kell, hogy jusson valami. Vagy valaki. Bennet neje, Henry. Bennet. Jobbnál jobb. A szolgálólány!

– Arra gondolsz, adjam ki magam Bennet szolgálólányának? Nem tűnne fel neki, hogy én vagyok az? Vagy Henrynek?

– Azt hazudhatod, hogy a szolgálólány küldött, mivel rosszul lett. Vagy más dolga akadt. Persze, Jeremynek is be kell valahogyan jutni… Ezért érdemes először neked bemenni, és utána az öcsédnek.

– Ezeket a terveket csak most találod ki, ugye?

Ray megvonja a vállát.

– Ha beszélünk róla, könnyebben megy.

– Szóval, bemegyek valamilyen kitalált ürüggyel, felmérem, mi a helyzet, ha nincs ott senki, viszem az öcsémet is. De mi legyen a szentéllyel? Ott mindig van két őr. Akik ráadásul nem bambák, ahogy te mondtad.

Elgondolkozik.

– Abban például segíthetnek a kamerák. Kideríthetjük, mikor van őrségváltás.

– Magyarán holnap oda nem jutunk be.

– Az a helyzettől függ. Ne temesse el előre a lehetőségeket, Miss Kinsey.

– Nem temetek el semmit. Hiszem, hogy végre hazajutunk.

Ekkor lép ki Jeremy az ajtón. Csak a kis ágyékkötő van rajta, és bár jót tesz neki, hogy szinte mindennap sportol valamit, eléggé vicces látványt nyújt.

– Ne vigyorogj! – vonja össze a szemöldökét.

– Pedig nincs is Halloween – jegyzem meg.

– Hamarosan te is ilyenben fogsz parádézni – vág vissza. Lenéz magára, valami átsuhan az arcán. – Amúgy meg, ha Ray elkészül velem, biztos jól fogok kinézni. Már nem is emlékszem, mikor voltam utoljára rendes jelmezben.

Én sem. Az utóbbi években apám mindig rendezett valami estélyt a cég partnereinek, amiről én egy idő után leléphettem valami házibuliba, de az öcsémnek maradnia kellett, hogy ismerkedjen. Apa azt szereti, ha ő ott van.

Ray odainti magához az öcsém.

– Fantasztikus indián leszel!

Kezébe veszi a sötét bronzos bőrfestéket, és megkéri Jeremyt, hogy kicsit kenjen magára.

– Csak vékonyan, nem kell sok, utána hagyni kell megszáradni.

Néhol kicsit belenyúl Jeremy munkájába, de alapvetően az öcsém keni szét a testén a festéket, aminek nagyon örülök, hiszen nyilván nálam is így lesz. Furcsa belegondolni, hogy hamarosan az én combomat fogja tapogatni Ray.

Miközben Jeremy elkeni magán a festéket, Ray az arcát vizsgálgatja, azon agyalva, hogyan árnyékolja, miként lehetne indiánosabb a fejformája. Rájövök, hogy alapvető problémáink lesznek azzal, hogy a Kinsey-szemek kékek. Kívánok két pár barna kontaktlencsét, tartóval és tisztítófolyadékkal, majd mikor rájövök, hogy Ray bal szemének is kell valami, hozzácsapok még egyet. Ez a kívánságsorozat tökéletes elterelő hadművelet, nem kell közben Ray kezeire koncentrálnom. Vagyis, nem annyira, mint alapból tenném.

Egy idő után inkább otthagyom őket. Rám amúgy is csak később kerül sor.

Elfoglalom Ray ágyát, és megpróbálok gondolkozni. Kizárom a beszélgetésüket a tudatomból, amúgy is csak morgást hallani abból, hogy Ray magyaráz.

Hamarosan lehet, hogy kijutunk innen. Ő meg marad itt, mint valami bosszú angyala, mert úgy gondolja, a mi időnkben nincs jövője. Valahogyan nem tudom elképzelni, ahogy higgadt elszántsággal megöli Bennetet. Lehet, hogy gyűlöli, de eddig csak akkor láttam gyilkolni, ha mást kellett megvédenie, olyan embert, aki még mindig él. Maximum dühből gyilkolhatott még eddig. Ennek a tervezése nem akasztja ki? Mégis csak orvos.

Vagyis, az lehetett, amíg ide nem került.

Vajon mennyi idő kell még a hajamnak, hogy észrevehetően fekete legyen? Eddig több mint egy hetet voltam itt, és három centis lett a szín. Ráadásul, ez azt jelenti, hogy rám is hatással van a hely. Tovább kívángatok, és bármennyire is szeretem a jellemem és a testem, átalakul, mint Rayjé. Bár, terveim szerint Jeremy ennél hamarabb kijuttat innen. Addig pedig neki kell segítenem. Az a gáz, hogy Dorothynak semmilyen hasznos tulajdonsága vagy tudása nincsen. Ő csak haza akar jutni, és jól választja meg a bajtársait. Ennyim van. Mégis – Rayen, Majonézen és Jeremyn kívül kiben bízhatnék?

Mi lesz a kutyámmal, ha egyszer hazajutunk?

Elterülök az ágyon, kicsit puhábbra paskolom a fejem alatt a párnát. A szemeim fáradtak, egyre laposabbakat pislogok.

Vagy a kivégzőhelyen lenne a kijárat? Milyen ironikus. A sok áldozattól egy karnyújtásnyira a menekülési lehetőség, de a vérengző Bennet miatt nem juthatnak haza. Megpróbálok visszaemlékezni, hogy láttam-e a többi helyen a kijáratot, vagy valamit, ami annak tűnhetett, mikor még nem kívántam semmit. Halvány fogalmam nincs, mit kéne keresnem az emlékeimben. Akkor még semmit sem figyeltem meg azzal a tudattal, hogy akár természetfeletti ereje is lehet. Magamtól pedig nem vettem észre semmit. Ettől függetlenül lehet, hogy igazam van. Lehet, hogy a kivégzések helyszínén kellene kutatnunk, mert máshol nem találni semmit.

Szépen lassan álomba gondolkozom magam.

*

Arra ébredek fel, hogy valaki gyengéden rázza a vállam.

– Ébredj fel, Abbey, lassan besötétedik. Még azelőtt ki kellene próbálnom rajtad a festéket, neked pedig meg kéne nézned, hogy tudsz benne közlekedni, anélkül, hogy elmaszatolod, vagy lefolyik rólad.

Pislogva felülök.

– Legyen oly szíves, és üljön a kamera elé, hölgyem, hogy felvehessük a munkálatokat. – Ray hangja vidáman cseng.

– Jól sikerült a Jeremyé? – nézek rá.

A szemei csillognak, ajkán mosoly játszik.

– Tökéletesen. Köszönjük a szemszín-változtató trükköt! Jeremy az egyik legmeggyőzőbb ál-indián, akit életemben láttam. Most éppen kint szaladgál és sétál, teszteli a festéket, valamint hozzászokik a ruhához.

Kint sétál?!

–A védelmi körön belül – teszi hozzá sietve Ray, amikor az arcomra ül az ijedtség.

Kikászálódok az ágyból.

– Hadd kérdezzek meg valamit, Abbey.

Rayre nézek. Az arca komoly.

– Oké.

– A valóságotokban is annyit aggódsz az öcsédért, mint itt?

– Nyilván nem! – legyintek. – De ott nem is akarják megölni! Nem veszítheti el az idegtépő jellemét. Sőt, nagyrészt biztonságban van. Maximum amerikai foci közben érheti apróbb baleset.

– Értem –válaszol Ray.

– Ami azt illeti, általában nem töltök vele ennyi időt… – teszem hozzá vonakodva, majd az asztalhoz sietek.

Hallom, hogy Ray követ, és belegondolok, mi fog következni. A gyomrom és a szívem őrült táncot jár, és mit ne mondjak, baromira idegesítenek.

Leülök az asztalhoz Jeremy helyére. Vetek egy pillantást a kamerára, amely valószínűleg még mindig vesz. Ray leül velem szemben, a mellette lévő széken már ott van a következő adag cucc, köztük egy indiánlányka ruhával. A mérete alapján szinte semmit sem takar.

– Az a ruhád. Mint azt bizonyára te is észrevetted, az itteni indiánok a meleg miatt eléggé kevés anyagot viselnek magukon…

Ray mintha zavarban lenne.

– Akkor ezt fel is veszem.

Felkapom a hacukát, majd elvonulok a fürdőbe. Mikor felveszem, rájövök, hogy valamivel azért kevesebbet mutat a combomból, mint a zöld hálóing, amit nemrégen kívántam. Az tényleg baromira rövid volt. Akkor fel sem tűnt.

Az indián cucc barna színű, a derekamnál sötétbarna övvel, az alján rojtokkal. Körülbelül a combom közepéig ér, és bár egyáltalán nem az én színvilágom, egészen jól megy a vörös hajamhoz. Ami hamarosan fekete lesz. És nem biztos, hogy a paróka miatt.

Lenézek a lábaimra. Kellene valami mokaszint is kívánni, bár hirtelen nem emlékszem, az indiánok hordanak-e lábbelit itt. Benneten és a csizmáján kívül.

Lesimítom a derekamnál az anyagot, és kimegyek Rayhez. Felnéz, rám mosolyog, és int, hogy üljek le.

– Szóval, a fejeden kell egy kicsit dolgozni, hogy erősebbek legyenek az arccsontjaid. Meg persze az egész testedet be kell festeni. Nem árt a ruha alatt is egy darabon, nehogy kilátszódjon valahogy a fehér bőröd például a szoknyarész alól.

Bevillan egy kép, ahogy Ray a combomat simogatja a szoknya alatt. Persze csak befesti. Hirtelen feltűnik, hogy egész nagy keze van. Nyilván, hiszen felnőtt férfiről van szó.

– Ezt majd a fürdőben csináld meg, ha végeztünk a többi dologgal – teszi hozzá.

– Oké! – vágom rá gyorsan.

– Szóval… Összefognád a hajad? Miközben elkened magadon a festéket, és én néha megigazítom, szeretném megvizsgálni az arcodat, hogy kitaláljam a sminked.

– Hát persze! – pattanok fel. – Kimegyek a fürdőbe.

– Ülve is feltűzheted a fürtjeid – jegyzi meg Ray.

– Nem, úgy nem látom a végeredményét.

– Biztosan kellőképpen csinos leszel ahhoz, hogy kifesselek – a hangja gúnyos, de nem tántoríthat el.

– Nyilván – vágom rá, majd bemegyek a fürdőbe, és becsukom az ajtót.

Az tuti, hogy csinos lennék. Csak az nem biztos, hogy látatlanban is sikerülne úgy összefognom a hajam, hogy ne látszódjon a részben fekete tincs. Szerencsére az alsó réteg elfedi, amúgy nem tudom, mit csinálhattam volna. Mi lesz később? Levágjam? Vagy mondjam inkább el a többieknek, hogy… átalakulok? Nem valami nagy cucc. Mármint Jeremy hamarosan kijuttat innen.

Addig pedig ne aggódjanak. Ray tuti kiborulna.

Kimegyek hozzá, ő pedig végigmér. Szeméből süt, hogy lenéz a felületességem miatt.

– Jobb így?

Rámosolygok.

– De még mennyire. Kezdheted. Én addig bekenem magam.

– Több rétegben vidd fel ezt a festéket! – A kezembe nyom egy tubust a bronzbarna színezőből. – Az elsőt hagyd megszáradni, és azután jöhet a következő. Majd egy harmadik, szerintem annyira van szükséged.

Felrakom a lábam a székre, és bekenem a combom, mintha testápolót használnék. Csak ez ragacsosabb, ugyanakkor csúszósabb egy kicsit, és nem szívódik fel.

– Ne annyira vastagon! – fogja meg a kezem Ray, majd szétken egy ezek szerint túl vastag részt. Kicsit belebizsereg a bőröm. Vagy talán nem is annyira kicsit. – Így, látod?

– Oké, vettem! – hessegetem el a mancsát.

Visszahúzza a kezét, egy pillanatra mintha maga elé meredne. Mire van merszem ránézni, már az arcomat vizsgálgatja.

– Kicsit élesebb vonások kellenek.

Bekenem mindkét lábam, majd óvatosan leülök úgy, hogy csak a fenekem érjen a székhez. Bekenem a karjaimat is, de azt nem tudom pontosan felmérni, a hátamból mennyit takar a ruha, és hol kellene kennem. Meg kellett volna nézni a tükörben.

– Hagyd csak, majd én segítek – mondja Ray, és egy adag festéket nyom a kezébe, majd megkerüli a székem.

Ahogy a bőrömhöz ér, megint bizseregni kezd. Valami másra kellene gondolnom, de egy ideig nem igazán fog az agyam. Aztán eszembe jut, min gondolkoztam Ray ágyán, ahol a megnyugtató mentaillat ölelt körbe. Ray körül is érzem ezt az illatot, de így korántsem nevezném megnyugtatónak.

– Ray…

– Hm?

Egy pillanatra elhallgatok. Nem tudom, hogyan kezdjek bele. Meg hogy mit mondjak.

Érzem, hogy a jobb lapockámat simogatja. Illetve, nem simogatja, csak elsimít rajta egy adag festéket, mivel most ez a feladata.

– Tudom, hogy bosszút szeretnél állni Benneten.

– Igen, ezt jól tudod – a hangja kicsit ingerült lesz.

– Hogyan?

Néhány szívdobbanásnyi ideig nem válaszol. Most pontosan fel tudom mérni, ez mit jelent, hangosan zakatol a szívem.

– A kamerák ebben fognak segíteni. Felmérem, Bennet mikor van egyedül, és akkor lecsapok rá. Nem tudja rám küldeni az embereit…

Hirtelen elhallgat, és amikor újra megszólal, mintha valaki más beszélni helyette.

– Vagy az ő módszereivel játszok. Elveszem tőle azt, aki a legfontosabb, és előtte végzem ki.

Beleremegek a gondolatba, Ray elhúzza a hátamról a kezét.

– Képes lennél rá?

– Csak egy jó terv kell hozzá. Meg egy kis szerencse.

– És hidegvér.

Nem nézek rá, de érzem, hogy megmerevedik a hátam mögött.

– Százhuszonegy év. Ez bőven elég hozzá.

Ray, amint megment a kígyóktól, ellátja a sebeim, kimenekíti az öcsém. Ray, amint szembenéz egy emberrel, a képébe nevet, és megöli a szerettét. Ez nem lehet Ray. Már láttam ölni… hogy ne bukjunk le, és megmenthesse Jeremyt. Az volt Ray. Ez nem.

– Tessék?! – kérdezi ingerülten, és rájövök, hogy hangosan is kimondtam, amire gondoltam.

– Semmi – vágom rá gyorsan, majd halkabban megismétlem. – Semmi.

Kicsit hátrapillantok a vállam felett. Ray mintha ideges lenne.

– Sajnálom, hogy nem jössz inkább velünk.

Ellágyul az arca.

– Sajnálom, hogy úgy érzem, nem mehetek.

Jeremy beront az ajtón, nyomában Majonézzel, és hallat egy indiánkiáltást.

– Ímhol Fürgeláb, az indiánok legindiánabbja! – kiált fel, és körbetáncol minket. Majonéz a lábainál szaladgál, és hangosan ugat.

Jeremy parókáját nagyon jól rögzítették, nem esik le, teste és arca tényleg indiános, berakta a kontaktlencséket is. Ha nem szólalt volna meg, már a szívbaj kerülgetne. Így először csak elképedve nézek rá, majd elröhögöm magam.

– Gyorsan fejezz be, Ray, hogy én legyek az indiánabb!

– Hihetetlen, hogy ilyen szavakat fokoztok… – morog Ray, de látom rajta, hogy vigyorog.

Türelmetlenül várom ki azt a fél órát, míg a következő két réteg festék is megszárad rajtam, Ray pedig kisminkeli az arcom. Így, hogy Jeremy körülöttünk ugrál, folyamatosan pörög, indián sztorikat mesél, és Majonézzel játszik, még az sem hoz annyira zavarba, hogy Ray a bőrömhöz ér. Kicsit érzem ugyan, hogy felhevül az arcom, de Ray nem veszi észre, vagy azt hiszi, a jelmeznek szól.

Mikor végre a parókát is rám rakja, és úgy nézek ki, mint egy fiatal és csinos indiánlány, rájövök, hogy valószínűleg tényleg így van. Ennek örömére körbeugrálom Rayt és hülyéskedek az öcsémmel.

Mindent összevetve, az egyik legfelszabadultabb estém töltöm el ma a Gödörben, amelyre csak egy kis árnyékot vet az, ami ránk vár holnap.