Gödörben - 15. fejezet - Holmes vállalja

Fel-alá járkálok a szobában, érzem, hogy Jeremy folyamatosan figyel, és egyre jobban idegesítem. Én is eléggé ideg vagyok. Elegem van az ittlétből (bár ez nem újdonság), ki kell találnunk egy tervet, nem maradhatunk itt, hiszem, hogy van kiút. De van valami, amin elbukhatunk. Így, mikor Ray kijön a szobából, az első dolgom rákérdezni arra, ami aggaszt, és csak enyhe fáziskéséssel jut eszembe, hogy ő is megsérült, akárcsak én. Bár, ahogy elnézem a tiszta inget, amit visel, és a kötést, amely halványan átüt a fehér anyagon, biztosan korrekten ellátta magát.

– Hogy mi az én félelmem? – kérdez vissza.

Határozottan ránézek, úgy érzem, kerülni szeretné a témát.

– Mikor legutóbb erről beszéltünk, megígérted, hogy elmondod, mi a legnagyobb félelmed, ha megtudod, mi az enyém! Mivel az már kiderült… – próbálom győzködni, de félbeszakít.

– Azt ígértem, elárulom, mitől tartok a leginkább, ha te is elmondod, te mitől félsz – néz rám szigorúan. Esküszöm, tanítania kéne ezt az arckifejezést. – De nem árultad el magadtól, pedig akkor már tudtad, nem?

– Most nem ez a lényeg – legyintek. A szemem sarkából látom, hogy Jeremy eltúlzott mozdulatokkal utánoz, majd elkezd kotorászni a könyvek között. – Ha nem mondod meg, mitől tartasz, nem tudunk felkészülni rá, és így bármilyen jó menekülési tervet is eszelünk ki, elbukhatunk. Szóval?

– Mekkora mázli, hogy nekem volt annyi eszem, hogy számítsak a pszeudo-Bennetre! Csak azt nem gondoltam, hogy lesz annyira idióta, hogy vakon utánam rohan a veszélybe, Miss Kinsey – határozottan morcosnak tűnik. – Mégis mi a fenéért csinálta ezt?

– Mármint mit? – kérdezek vissza értetlenül, majd eszembe jut, nem szabad hagynom, hogy eltérítsen. – És mitől félsz a legjobban, Ray?

– Miért szaladtál utánam?

– Miért ne tettem volna?

– Féltél, hogy összeomlik a védelmi rendszer?

– Te mitől félsz?

Rám mered.

– Hülyeség volt. Meg is halhattatok volna.

– De nem haltunk meg – vonom meg a vállam.

Hogy ne kelljen Rayre néznem, Jeremyre pillantok, aki érdeklődve görnyed a fölé a könyv fölé, amit végül választott. A válla pont kitakarja, melyik Holmes-kötet az.

– Igen. De ezt akkor még nem tudhattad. Annyira… – néz rám összeszűkült szemekkel – nem jellemző rád, hogy miattam veszélybe sodord magad. Szóval, most mégis miért tetted?

Ekkor tűnik fel, hogy eléggé közel állunk egymáshoz. Nem tudom, ki tette meg az első lépést, és ki folytatta, mindenestre szikrázik a levegő. Csak abban nem vagyok biztos, hogy a jó értelemben. Jeremy megköszörüli a torkát, de nem néz fel a könyvből.

Hátrébb lépek.

– Ha meghaltál volna, az én hibám lett volna – mondom csendesen.

Ray elgondolkozva hümmög egyet.

– Szóval, mi is a legnagyobb félelmed? – térek vissza az eredeti és fontosabb témánkra.

Ray megkerül, odamegy a konyhaszekrényhez. Nem tudom eldönteni, hogy megszokásból kívánja ott a kaját, vagy valóban kevesebbet vesz ki belőle, ha mindent az arra eredetileg kijelölt helyen teremt meg. Abban sem vagyok biztos, hogy én érzek-e különbséget. Nekem elég végletes ez a kívánás-dolog: vagy nagyon könnyen megy, vagy elájulok tőle.

Figyelem, ahogy leül az asztalhoz, és elkezd enni. Úgy tűnik, sült húsra és burgonyapürére vágyott. Mikor már végképp az az érzésem, nem akar válaszolni, leülök a vele szemben lévő székre, és kitartóan bámulom.

– Az én félelmem… – kezdi el nagy sokára. Legalább tíz másodpercig kellett fixíroznom hozzá. – nem olyan természetű, mint a tiéd volt. Bizonyos szempontból egyáltalán nem olyan félelmetes, mint a pszeudo-Bennet, megint másból sokkal inkább.

– Na jó – vágok közbe. – Elmondaná végre valamelyikőtök, mi az a pszu… pszeu… do?

Nem kell csalódnom Jeremyben. Csak úgy tesz, mintha nem hallgatózna, azonnal megszólal, ha kérdést tesznek fel.

– Pszeudo. Görög eredetű szó, jelentése ál, hamis. Összetett szavak esetén az utótag állítólagos, képzelt, hamis vagy látszólagos voltát jelöli – darálja, mintha lenne az agyában egy beépített értelmező szótár.

Lehet, hogy az apám titokban robottá alakította az öcsémet? Így mindenhez ért, és méltó az örökségre, ha már én, az elsőszülött lány, nem vagyok az. Ez azt is megmagyarázná, hogy Jeremy miért vonzódik annyira a kockadolgokhoz. Többek között.

Bár az apám ezt biztosan kiiktatta volna a robotból, hiszen hiábavaló hülyeségnek gondolja az egész kockakultúrát, Jeremy sok más hobbijával együtt.

– Szóval, látszólagos Bennet. Király. Most már mindent értek, dumálhatsz tovább, Ray! – intek lazán. – Most akkor rémisztőbb a félelmed, mint az enyém, vagy nem?

– Az attól függ, ki mit tart rémisztőbbnek. Számomra nyilván jobban az, mint számodra. Ezer Bennettel szembenéznék, mintsem hogy… – elcsuklik a hangja.

– Hogy? – sürgetem kedvesen.

– Hogy még egy embert elveszítsek – válaszol halkan. – Nincs annál rosszabb, mint amikor látsz valakit meghalni, és nem segíthetsz rajta. Tehetetlen vagy.

A hangja tele van fájdalommal. Átnyúlok az asztalon, és megfogom a jobb kezét, ezzel megakadályozva, hogy enni tudjon. Nem mintha úgy nézne ki, mint akinek lemenne akár egy falat is a torkán.

Pár másodperces csend következik, amit egy idő után eléggé kínosnak érzek. Visszahúzom a kezem, Ray vág magának egy falat húst, amit aztán nem rak be a szájába.

– Hát – mondom –, ez legalább nem egy olyan dolog, ami megtámad minket.

Ray megrázza a fejét.

– Látom, nem érted, mit jelent. Most két olyan ember van, akinek a halála megviselne. Mindketten itt vannak ebben a szobában. – Egy kicsit elhallgat. – A Gödör valószínűleg titeket használ majd fel ellenem.

Egy ideig csak tátogok. Van egy olyan érzésem, hogy Jeremy is feszülten figyel a hátam mögött. Talán még a könyvet is letette.

– Hát, erre nem számítottam – jegyzem meg.

– Én sem – kontráz Jeremy.

– Hát még én – mondja keserűen Raymond. – Eddig egyedül éltem, most pedig két másik emberről kell gondoskodnom.

– Már megint ez a gondoskodási kényszer! – csattanok fel, és megrázom a fejem. Érzem, hogy akaratlanul is összeszorítom a szám egy pillanatra. – Előző életedben tuti orvos voltál. Vagy óvó bácsi!

– Hogy mi? – kérdez vissza Ray.

Jeremy felsóhajt.

– Abbey, tudtommal Ray idejében még nem voltak óvó bácsik. Szerintem még nők sem, nemhogy…

– Jól van na, csak mondtam! – vágok közbe. – Orvos attól még lehetett.

– Lehet – hagyja rám Jeremy. – Kezdő orvos.

Nem figyelek oda rá, hanem inkább álmozom egy kicsit.

– Biztos híres volt. Lehet, hogy a mi időnkben is fennmaradt a neve.

– Lehet, hogy nem szereti, ha úgy beszélnek róla, mintha jelen sem lenne – szól közbe hűvösen Ray. – És teljesen mindegy, hogy ki voltam. Nem emlékszem szinte semmire az előző életemből. És már soha nem is fogom visszakapni. Lehet, hogy egyszerű paraszt voltam.

– Nem hinném, hogy ők ismertek olyan szavakat, mint pszeudo, Ray – jegyzi meg Jeremy.

– Ez már akkor sem lényeges.

– De igenis lényeges! – csattanok fel, magam sem tudom, miért. Zavar, hogy Ray ilyen szinten feladta saját magát. Félek, hogy ránk is ez vár. – Azt tudod, hogy Raymond Nicholas a neved. Ahogy azt is, hogy százhuszonegy éve érkeztél… – hallgatok el, és igyekszem minél hamarabb kiszámolni, melyik évben.

– 1891-ben – vágja rá Jer.

– Igen. 1891-ben. Van… volt egy húgod, Felicity. Ezek a dolgok számítanak.

– És lehet, hogy ti is pontosan úgy jártok, mint ő – mondja keserűen Ray.

– De lehet, hogy nem. Hárman vagyunk. Majonézzel együtt négyen. Nagyrészt ismerjük a rendszert, tehát ki is tudjuk játszani. Tudjuk, hogy a Gödör a kívánságok révén szívja ki belőlünk a jellemünket, az emlékeinket, az akaraterőnket. Legalábbis az alapján, ahogy te viselkedsz – szúrok oda Raynek.

Egészen belelovallom magam a beszédbe, hol rá nézek, hol az öcsémre, hol a kutyámra, aki meglepően értelmes szemekkel bámul vissza rám, mintha ő is követné az érvelésem.

– Tudjuk, hogy az indiánok már évek óta itt vannak, mármint hosszabb ideje, mint te, Raymond – zavarodok meg egy kicsit, hiszen ő is reménytelenül hosszú ideje senyved itt. – De ők szerintem nem úgy néznek ki, mint akik el szeretnének menni innen. A vezetőjük, az a barom Bennet, biztosan jól érzi magát a kis szemétdombján. Henry azt mondta, már évtizedek óta fennáll ez a berendezkedés náluk.

Veszek egy mély levegőt, megpróbálom felidézni, mire akartam kilyukadni.

– Valahol lennie kell kijáratnak, olyan nincs, hogy van egy bejárat, de nem juthatunk ki.

– Miért? – kérdezi Ray hevesen. – Miért ne lehetne?! Olyan határozottan állítod, hogy van, de nem tudod logikailag alátámasztani. Én soha nem találtam semmilyen kijáratot.

Egy pillanatra ledöbbenek. Ilyen kérdéseken nem töprengek. Van kijárat, és kész. Hova kell ezt még ragozni?

A válasz onnan jön, ahonnan mindig szokott, ennek ellenére meglep.

– Az egyensúly miatt. Ha jól vettem észre, az egész Gödör azon alapszik. Egyfajta működési mechanizmus ez: ha ad valamit, el is vesz egy azzal egyenértékű dolgot. Egyensúly –mozgatja meg Jeremy mérlegként a kezeit. – Éppen ezért, ha létrehozott egy bejáratot, valahol lennie kell egy kijáratnak is. Vagyis kijutási módnak.

– Igen, éppen ez az! – helyeselek, és akkor már hozzáteszem a saját elképzeléseimet is. Egészen beleillenek Jer gondolatmenetébe. – És ha a Gödör egyre többet ad, akkor egyre többet vesz el. Szerintem ez lehet az oka annak, hogy nem találtad a kijáratot, Ray. Szinte azonnal és akaratlanul belevetetted magad a kívánságrendszerbe, amikor megteremtetted ezt a védett házat. Egyúttal a Gödörben is berendezkedtél, akár csak az indiánok, így nem leled a kiutat. Lehet, hogy éppen Benneték orra előtt van a menekülési lehetőség, de ők sem veszik észre, pont ezért. Ti nap, mint nap elsétálhattok mellette, és nem veszitek észre. Akár csak én – teszem hozzá csendesen, majd Majonézre nézek, aki szomorúan visszanéz rám. – Én is bekerültem a rendszerbe, egy eléggé nagy kívánsággal.

Ray végiggondolja a hallottakat, és nem veti el azonnal. Örülök, hogy végre valamiben egyetérteni látszunk, de van egy kérdés, ami már néhány napja motoszkál bennem, és egyre mélyebbre fúrja magát. Érzem, hogy elönt a düh, hirtelen az asztalra csapok. Ray összerezzen, és rám néz.

– Mi a fenéért nem mondtad meg rögtön, hogy egy ilyen átkozott kívánságrendszer él és működik itt!?

Indulatosan levegőt vesz, hogy visszavágjon, majd lassan kifújja. Ezzel együtt a dühös szikrák is eltűnnek a szeméből.

– Önző voltam – mondja csendesen. – Nem voltam jobb, mint te. Nem… nem akartam beszélni arról, mi lett belőlem vagy ki voltam. Nem akartam, hogy megtudd, senki vagyok. Ezért nem meséltem a körülményekről, melyek azzá tettek.

Jeremy felhorkan.

– Összeillő páros.

– Jeremy! – csattanok fel, majd Rayhez fordulok. – Tény, hogy önző voltál. És idióta is. De az is biztos, hogy nem vagy senki. Akinek olyan a modora, mint neked, egyszerűen nem lehet senki. Persze, ettől még elég nagy hibát követtél el.

– És nyilván nem hagyja szó nélkül – morogja Jeremy.

– Szerencsére itt van nekünk Jeremy Kinsey! – Ha itt ülne mellettem, most barátságosan, ám annál erősebben hátba veregetném. – Ő még nem került be ebbe az átkozott rendszerbe. Nem kért semmit a Gödörtől, és éppen ezért az sem vett el tőle semmit. Biztosan képes arra is, hogy észrevegye a kijáratot, és így hazajuttasson minket. Csak át kell néznie a Gödröt, és meg van oldva a gondunk. Közben persze vigyáznunk kell egymásra, hogy ne haljunk meg. Eddig bejött – mondom, és Rayre kacsintok, hogy egy kicsit felviduljon.

Egy pillanatig elgondolkozva néz rám, majd lassan elmosolyodik. Nem a szokásos sötét vigyor terül el az arcán, hanem valami más. Ahogy visszamosolygok rá, melegség önti el a mellkasom. Hallom, hogy a hátam mögött megszólal az öcsém, de nem nézek rá.

– Ki kell mennem a mosdóba, ezt az érdekes beszélgetést majd utána folytathatjuk!

Ray sem néz rá.

*

– Szóval, hogy is akarjátok észrevétlenül átfésültetni velem a terepet? – kérdezi az öcsém, amikor kijön a mosdóból. – A Gödör nem kicsi.

– Nem – válaszol Ray. – Több kilométer átmérőjű. Fák és bokrok, és ami csak szembejön velünk.

– Plusz a tó, a patak és az indiántábor – egészítem ki.

– És a kijárat – ha ugyan van kijárat – bárhol lehet – teszi hozzá Ray.

– Szerintem nem – rázom meg a fejem. – Szerintem az indiántáborban van.

– Honnan veszed? – kérdezi az öcsém, miközben leül mellénk az asztalhoz.

– Minden ott van. Az összes élőlény rajtunk kívül, az az átkozott könyv.

– És az indiánoknak is jól jöhet, hiszen így biztosan látják, ha valaki bekerül a Gödörbe, és a kiutat kutatja – teszi hozzá elgondolkozva az öcsém.

– Szerintem az nem számít – rázza meg a fejét Ray. – Én is, és szerintem az indiánok is, az élükön Henryvel, érzik, ha valaki belecsöppen ebbe az átkozott világba. Nem véletlenül terem ott mindig az a szépfiú, ha valaki feltűnik a színen.

– Igen, ebben van valami. Tuti nem kerüli el az ember figyelmét, ha valaki beleesik a Gödörbe. Én például elhánytam magam, amikor megérkeztél.

– Most magad ellen érvelsz, feltűnt? – kérdezi Jeremy gúnyos vigyorral az arcán. – Szokatlan. Általában ész és logika nélkül ismételgeted az érveknek csúfolt elgondolásaidat.

Összehúzom a szemem.

– Fogd be.

– De nekem van egy igazi érvem amellett, amit mondasz – folytatja Jeremy. – Úgy vettem észre, a Gödörben két fél van. Az egyiket az indiánok adják, a másikat az aktuális üldözött. Most éppen mi, illetve már egy ideje Raymond. De ahogyan leírtad a múzeumszerű gyűjtőhelyet, szerintem Ray előtt is érkeztek emberek.

– Igen, és?

– Szerintem az a Gödör célja, már ha tényleg egy igazi tudattal állunk szembe, nem csak valami ösztönös dologgal, hogy ezt a két felet folyamatosan összeugrassza.

– Mégis miért tenne valaki ilyet? – kérdezem elborzadva.

– Unaloműzésből – válaszol az öcsém. – Ugyan már, Abbey, amikor a menő kis barátaiddal szoktátok szívatni az aktuális balféknek nevezett iskolatársatokat, akkor ti is csak unatkoztok! Nem kéne ennyire elképedni. Ráadásul, ha valaki nem élhet át kalandokat, akkor legalább lássa őket…

– Én sosem szoktam szívatni őket! – vágok közbe felháborodva.

– Ó, igaz, te csak kihasználod őket, hogy megcsinálják a házidat egy kedves mosolyért cserébe! És pont azért nem bántod őket, mert akkor nem állnának veled szóba. De megvédeni már senkit sem szoktál. Számítóan kihasznál, majd eldob – ez a te módszered.

Az egyik nagymamám kiskoromban mindig azt mondta, hogy az igazság fáj a legjobban. Nagy arc volt az öreg, imádott engem, noha égetni valóan rossznak tartott. Sajnos meghalt még mielőtt kamaszodni kezdtem volna.

Amit Jeremy mond, valahogyan az elevenembe talál. Az is zavar, hogy így lehúz Ray előtt, aki áthatóan bámul. Érzem, hogy elvörösödöm.

– Nem szoktam ezt csinálni – szűröm a fogaim között.

– Tök mindegy – legyint Jeremy, ahogy én szoktam. – Csak azt mondom, hogy a Gödörnek, ahhoz, hogy összehozza a két felet, érdemes ott létrehoznia a kijáratot, ahol az a csapat él, amelyik folyamatosan itt van, és nem akar menni sehová. Legalábbis Abbey szerint.

– Nem, nem akarnak. Bennet nem hagyná el ezt a helyet, amíg ő az úr, és van ki felett gyakorolnia a hatalmát.

Még mindig sértett vagyok, de megpróbálom túltenni magam rajta. Ennyire nem érdekel, mit gondol rólam az öcsém. Vagy éppen Ray. Az a fontos, hogy kijussunk innen.

– Igen, ha ezt így végiggondoljuk, igaz – szólal meg hirtelen Ray, mire én összerezzenek. – Ha feltételeztem volna, hogy van itt kijárat, én is erre a következtetésre jutottam volna, de az észérvekkel szemben az érzékeimre támaszkodtam. Ezért nem lehet hibáztatni, hiszen majd Jeremynek is ez lesz a dolga. Sajnos azt még mindig nem tudjuk, hogy néz ki a kijárat.

– Biztosan megérzi majd, vagy valami – legyintek. – Más lehetősége nem nagyon van.

– Igaz – hagyja rám az öcsém. – Majd lesz valahogy. Először azt kell kitalálni, hogyan jussak be oda észrevétlenül. Ezzel a szőke hajjal és ebben fehér göncben nem éppen úgy nézek ki, mint egy indián.

– Az egyszer biztos – méri végig Ray. – Még szerencse, hogy az álcázás mesterével ülsz szemben.

– Magadra gondolsz, Ray? – kérdez vissza az öcsém, egy pillanatra elfelejtve, hogyan öltöztetett vissza a saját ruháimba Ray.

Ami azt illeti, már én is alig emlékszem. Mintha ezer éve lett volna.

– Nem. Arra, akivé ez a hely tett. Mr. Holmesra – mondja Ray, majd rám néz. A szemeiből nem tudok kiolvasni semmit. – Vállalom a szerepet, Miss Kinsey. Vagy legalábbis megpróbálom maximálisan kihasználni az előnyeit.