Gödörben - 14. fejezet - Félelmek 2.

A lövés hangja megijeszt, egy pillanatra ledermedek. Magamon kívül két emberről tudom, hogy fegyvere van, Rayről és Bennetről. Bárki is lőtt, nem tetszik ez a hang.

– Menj vissza, Jer! – mondom az öcsémnek.

– Lőttek! Dehogy megyek!

– Nem akarom, hogy bajod essen! Nem engedem, hogy gyere!

Jeremy fintorog, mint mindig, ha valami ésszerűtlent hall.

– Jó pár centivel magasabb vagyok, és nem egy kilóval több, mint te, szerinted meg tudsz álltani? Közben meg Raynek valami baja eshet…

– Jaj, oké! – toporzékolok tehetetlenül, majd elkezdek futni a hang irányába. – Csak tudnám, miért nem vagy képes legalább egyszer rám hallgatni!

Jeremy követ, sőt még azt is érzékelem, hogy egy Majonéz nagyságú fehér folt robban ki a nyitva felejtett bejárati ajtón. A kutyám lelkesen szalad velem bárhová, még oda is, ahová én nem akarok. Rohanás közben megkérdezem magamtól, hogy mégis mi a fenét csinálok. Meglehet, hogy Ray bajban van, de mi van, ha egyenesen Bennet kitárt karjaiba szaladok? Ki tudja, ki vagy mi vár rám… De Rayt sem hagyhatom cserben. Nem csak azért, mert ő ismeri legjobban ezt a helyet, ő a legerősebb hármunk közül és tartja fenn a ház védelmét. Valamint nem is csak azért, mert bajtársfélék lettünk, még ha sok nézeteltéréssel is.

Ha most meghalna, az az én hibám lenne.

Több lövést nem hallok, és már éppen kezdenem azt hinni, az előzőek is másik irányból jöttek, mikor csattanások ütik meg a fülemet, egészen közelről. Jeremy lefékez, sorompóként elém emeli a karját, hogy megállítson, majd a szája elé emeli az ujját. Illetve az egyik fegyver csövét.

– Közel van – suttogja. – Kicsit előremegyek megnézni, mi történik éppen.

– Jer… – tartanám vissza, de lerázza magáról a kezem, és a hang irányába megy.

– Maradj! Gyorsan felmérem a környéket, és kitalálok valamilyen tervet.

Mikor eltakarja egy fa, rájövök, hogy meglehetősen félek. A szívem hevesen dobog, és átkozom magam, amiért itt maradtam egyedül. Teszek egy lépést előre. Majd vissza. Kell egy terv, amit csak akkor találhatunk ki, ha Jer felméri a terepet. Még egy lépés előre. Hülye voltam, amiért engedtem, hogy itt hagyjon. Bárkivel szembetalálhatja magát. Hátra. Tehát segítenem kéne. Előre.

Leállok. Eszembe jut a rémálmom egy része.

Bárki állhat a hátam mögött. Szerencsére tudom, hogy csak Majonéz van velem, aki jelzi, ha baj van. Esélye sincs mögém lopakodni, és leszúrni egy késsel. Illetve, vérmintát venni. Vagyis felfedezni, hogy nem kék a vérem, és megölni. Ó, Jeremy, miért hagytál itt! Bárki állhat a hátam mögött.

Idegesen hátrafordulok, de nem látok senkit. Csak a bokrok és fák, egyetlen egy túlöltözött indián sem les rám. De hol van…?

Összerezzenek, mikor újabb lövést hallok. Előrántom Colt barátom, éppen Jeremy után futnék, mikor ismerős nevetés üti meg a fülem.

– Ejnye, Miss Kinsey! Mindig is úgy gondoltam, hogy egy hölgy kezébe nem való fegyver. Mi lenne, ha letenné, és velem jönne?

Felkiáltok, és megpördülök a tengelyem körül. Bennet előlép a fák takarásából. Most is a szokásos öltözékét viseli, kezében hosszú puska, olyan fajta, amit vadászathoz szoktak használni. Hirtelen kevésnek érzem Colt barátomat.

Mindvégig a hátam mögött volt.

– Csoda – nyögöm ki. Szerencsére csak egyszavas a mondat, így nem remeg úgy a hangom, mint a kezem.

– Ugyan, Miss Kinsey! Mindenki tudja, hogy könnyebb lenne így. Ez a könnyebbik út, és maga mindig azt járja. Jobb túlesni az olyan dolgokon, amiket nem kerülhet el, így nem egy szenvedést megelőzhet. – Felvillantja farkasvigyorát, amitől mindig kiráz a hideg. – Ne is próbáljon ellenkezni.

Ez felráz. Az utóbbi időben kétszer-háromszor annyira ingerülten reagálom le, ha valamit megszabnak nekem. Legalábbis, ha az a valami az életemet jelenti és Bennet mondja.

Felemelem a fegyverem, és rá fogom. Ha lelő, akkor én is megölöm. Még akkor is, ha ember. Őrült, de ember.

– Nem tenném, Miss Kinsey – rázza meg a fejét. – Ha sikerül is megölnie – amely egyáltalán nem egy hölgyhöz illő cselekedet – mi sokkal többen vagyunk. Az utódaim itt maradnak, és megbosszulják, amit tett. Azokat ölik meg, akiket a legjobban szeret. Az öccsét és Mr. Holmesot, bárki legyen is ő az életében.

Az utolsó szavakat már csak susogja, teljesen kiráz tőle a hideg. Éles kép jelenik meg a szemem előtt, Jeremy véresen hörög, egy indián éppen belevágja a dárdáját. Utána Rayre csap le… Majd Majonézre…

Ő hová lett?

Bennet arcán átfut valami, mintha zavartan nézne rám. Biztos azt hitte, könyörögve a lába elé vetem magam. A legnagyobb röhej az egészben, hogy legszívesebben azt is tenném.

Mikor meglátja a rettegést a szememben, folytatja.

– Vagy a másik lehetőség, hogy velem jön. Végre beteljesítjük a tervem, és a szeretteit szabadon engedem. Senki sem bánthatja őket.

– Mit akar a véremmel? – kérdezem. Mégis mire lehetne neki jó az én vérem? Mármint, ha tényleg kék.

– Az ne érdekelje. Mire végzek, már nem fogja érinteni.

– Semmire sem megy vele.

– Tudatlan nőszemély. Egyet elárulhatok: maga sokra menne vele. Megmenthetné az öccse és a szerelme életét.

– Nem a szerelmem – javítom ki automatikusan. – Alig több mint egy hete ismerem.

Bennet hirtelen rám vicsorog, mint egy kutya. Nem tetszik neki, hogy ellentmondok, vagy, hogy nem látja át az érzelmeim és a kapcsolataim, vagy egyszerűen csak az, hogy még nem kapta meg a nyamvadt vérem.

– Azt se felejtse el, hogyha maga nem vállalja azt a megtisztelő szerepet, amely megilletné, akkor az öccse fogja. Holmes meghal. Én viszont mindenképpen elérem a célom. Maga pedig így is, úgy is… meghal. De ha ezt önként vállalja, megmenthet két embert.

Leeresztem a fegyverem.

– Rendben. Magával megyek.

– Minek annyit húzni? Essünk túl rajta rögtön, itt és most!

Ez meglep. Eddig azt hittem, az egész valami rituáléval jár, kell a kés, az edény és egy adag indián, akik előtt tetszeleghet Bennet a maga felfújt hólyag valójában.

– Az nem túl gyors? – kérdezem.

– Nem, pont jó megoldás. Nincs ideje elmenekülni. Másképpen megtenné.

– De akkor honnan tudjam, hogy nem bántja a barátaimat?

– A szavamat adom rá.

– Az nekem nem elég.

– Mást nem kaphat.

Megrettenek. Miért haljak meg, ha nincs értelme?

– Máris menekülne a felelősség elől. Gondolkodjon hosszú távon, Miss Kinsey. Ha ezt a lehetőséget most elszalasztja, nem kap másikat. Bárki hal meg ezek után, maga azzal a biztos tudattal élhet együtt, hogy megakadályozhatta volna. Életben lehetne. Az én szavamban meg lehet bízni, nem szegem meg.

Közelebb lép. Nem lépek hátra.

– Adja az életét másik kettőért, Miss Kinsey!

Ahogy előveszi azt a bizonyos tőrt, egy pillanatra úrrá lesz rajtam a rettegés. Ismét felkiáltok.

Bennet megáll, ingatni kezdi a fejét.

– Eddig nem voltam elég meggyőző? Az alattvalóim csak arra várnak, hogy megölhessék a társait. Tudom, hogy tudja, velük harcolnak éppen. És tudom, hogy retteg, hiszen bármikor meghalhatnak. Bármikor, amikor én azt akarom, vér folyik. Mitől fél a leginkább, az ő haláluktól vagy a sajátjától?

Magától, Bennet.

*

Elképzelem, ahogy a tőrrel bevág a húsomba. Legutóbb hol is szeretett volna megcsapolni? A nyakamon? Vér, sűrű, sötét, meleg vér csorog végig a nyakamon. Vörös. Bennet tajtékzik, dühében már testrészembe is belevágja a tőrét. A tüdőmbe, a májamba, a szívembe. Nem is tudom, mi öl meg végül.

Vagy most azonnal szól az embereinek, akik végeznek az öcsémmel. Megölik Rayt. Tízen, húszan nekik esnek, hiába a lőfegyver, a túlerővel szemben mit sem ér. Csak a filmekben támad egyesével az ellenség. Széttépik őket, szitává szúrják, és mindez az én lelkemen szárad. Lehet, hogy nem élem túl őket sokkal. De addig is szembe kell néznem azzal hogy megöltem az öcsémet.

– Hívja ide az embereit, és megkapja az összes vérem, Bennet – mondom neki. – Hívja őket ide most azonnal. Ha túlerőben vannak, úgy sem tudok elfutni, és a többiek sem tehetnek semmit.

– De van esélyük elmenekülni.

– De van esélyük elmenekülni – bólintok.

Bennet sötéten elvigyorodik.

– Bátor lány.

Remegek. Nem, nem vagyok az.

– Térdepeljen le, és visszahívom őket.

– Hogy mi van?!

– Térdepeljen le, Miss Kinsey – duruzsolja, és rám fogja a puskáját.

Letérdepelek. Miért ez a mániája minden hataloméhes őrültnek? Bennet elkiáltja magát, ugyanazon a hangon, ahogy az emberei szokták hívni őt. Nem sokkal később hangok ütik meg a fülemet, a hátam mögé érhettek, de nem fordulok meg. Nem nézek oda, amikor körbevesznek. Nem akarom látni őket.

Mintha tompa puffanást hallanék.

Bennet ekkor leereszti a puskáját, majd megint megfogja a tőrt. Közelebb jön hozzám, megáll előttem. A tőrt hozzáilleszti a nyakamhoz, nem tudom megfigyelni, milyen a nyele, pedig morbid módon nem sokkal a halálom előtt érdekelne, mi okozza az első sebemet. Már alig emlékszek arra a részére. Nem emlékszem, milyen minták voltak a nyelén, és most nem is láthatom őket.

Remegek. Félek Bennettől. Ez volt az, amit nem akartam megmondani Raynek. Milyen ironikus. Összeveszek Rayjel, csakhogy ne kelljen szembenéznem a félelmemmel, és végül pont a veszekedés miatt kell farkasszemet néznem vele. Szó szerint.

Megint tompa puffanást hallok. Most már biztosan.

– Mi a fene?! – hallok meg egy ismerős, morcos hangot kicsit tompán. Ray? – Nem tudok odamenni… Mégis mi a fenét csinál, Miss Kinsey?!

Nem tudom elszakítani a pillantásom Bennetről.

– Megmentelek titeket – válaszolok halkan.

– Abbey?! – kérdezi Jer.

Bennet döbbenten a hátam mögé néz. Megvillan a szemében valami ismerős. Ha nem róla lenne szó, azt hinném, öröm.

– Szembenézek a félelmemmel, Ray. Amúgy is érdekelt, mi az. Hát, ez volt az.

– És még fél?

– Á, nem, nem félek! – mondom gúnyos-ingerülten. – Egy tőrt tartanak a nyakamhoz, mégis mi a fenét gondolsz?!

– Nagyszerű!

Néhány másodperces késéssel ledöbbenek. Tényleg lelkes a hangja!

– Te ennek örülsz?! – csattanok fel, és reflexből megfordulok.

Ray és Jeremy a kezüket feltartva ugyanabban a beállásban merednek rám, az különbség annyi, hogy Jeremy ijedten elkerekíti a szemét, Ray viszont nem izgul, sőt mintha csak gondolkozna valamin. Valami meleg folyik végig a nyakamon, de nem törődöm vele. Ray miért nem izgul értem?! És miért nem jönnek közelebb?

Ekkor veszem észre azt az apró részletet. A tenyerükön, amit mindketten a magasba tartanak, mintha benyomódna a bőr. Valami más is feltűnik. Méghozzá az, hogy Ray elmosolyodik. Olyan szívből jövően.

– Ray?! – döbbenek meg.

– Ne aggódj, Abbey. Bennet nem fog megölni.

Csak annyira futja, hogy felhorkantsak. Ekkora barmot.

– Ugyanis már rég megtette volna. Vér folyik a nyakadon, Abbey, vörös, mint a rózsa. De a félelmed nem csapott le rád, mert már nem vele törődsz, hanem azzal, hogy én miért kezelem ilyen gondtalanul a helyzetet.

Döbbenten a nyakamhoz kapok, csak a szerencsén múlik, hogy nem a kés élét kapom el. Raynek igaza van, az ujjaimon ott marad a vér. Bennetnek pedig mintha nem számítana, pedig, ó, igen, engem bámul. Vagy valami megvillant a szemében? Düh, talán?

– Ez csak a félelmed, és csak egy módon élheted túl, Abbey! – kiált fel hirtelen Ray. – Ha nem félsz. Ne félj, és nem lesz semmi baj!

A félelmem?

Jeremy is megszólal.

– Igaza van, Abbey. Ha nem félsz, legyűröd. Ugyanezért nem támadott meg engem még több vámpír. Tudtam, hogy ott vagy nekem, és megvédsz… Mint kiskoromban. Most mi vagyunk itt, Abbey. Megvédünk, ha kell.

Félelem, mint a vámpír?

Érzem, hogy már nem ver olyan gyorsan a szívem. Bennet arcán még mindig nem jelenik meg a vérem színe miatt az az ádáz arckifejezés, amit várok, sőt, mintha szeretetnek adná át a helyét. Szeretetnek?

– Akár egy olyan indián törzsfőnöktől is, aki imádja a vért, és fehér szőr nő a haja helyén – folytatja Jeremy. – Mi van?!

Bennet haja valóban kifehéredik, és teljesen más formát vesz fel. Egy pillanattal később már azt látom magam előtt, aki mindig is volt. Majonézt. Nincs ott a tőr, semmilyen puska, a kiskutyám pedig lelkesen az ölembe ugrik. Először ellökném magamtól, majd rájövök, hogy ő nem tehet semmiről. Csak én és a tudatom. Amikor magamhoz ölelem, fájdalmon hasít a nyakamba.

– Édes Istenem! – hallom megint Ray hangját, most mintha megkönnyebbült lenne.

Rájuk pillantok, Jeremy már fut hozzám, és szorosan magához ölel. Kicsit kiélvezem, hogy van egy kisöcsém, és visszaölelem, majd kiadom a parancsot, mi szerint ideje bekötni a sebem. Nem szeretnék az erdőben elvérezni.

Ray letérdepel mellém, kíván egy adag vizet, és egy ronggyal lemossa a nyakamat.

– Honnan… honnan tudtad, hogy csak a félelmem? – kérdezem halkan.

– Mindig is sejtettem, hogy most ez a legnagyobb félelmed, Abbey. Most pedig volt egy merész tippem.

– Tipped? Csak tippeltél?

–  Ez csípni fog – figyelmeztet, mielőtt lefertőtleníti a sebem. Felszisszenek. Tényleg csíp. – Valami sántított. Bármennyire is sürgős Bennetnek, hogy megszerezze a hőn áhított kék vért, nem itt csapolt volna meg, hanem szertartásosan a táborban a könyv előtt, a tálba csorgatva a véred, valamint azzal a tőrrel. Ez nem a tábor volt, és nem az a tőr.

– És akkor miért nem jöttetek közelebb hozzám?

– Próbáltunk – tesz kötést a nyakamra. – De egyszerűen nem sikerült. Mintha ott lett volna egy fal, ami csak a látványt és a hangot ereszti át, de közel nem ereszt. Kérdezhetek én is valamit?

Bólintok.

– Mondd csak, mi történt pontosan?

– Jeremyvel utánad jöttünk, hogy… hát, hogy bocsánatot kérjek tőled, és rávegyelek, gyere vissza, még mielőtt valami bajod esik. Úgy értem, eléggé barom voltál. Mindennemű terv nélkül elrohantál, ki a biztonsági zónából.

Ray figyelmen kívül hagyja, hogy aktuálisan milyen véleménnyel vagyok az értelmi szintjéről.

– Aztán a védelmi zónából kilépve meghallottuk a lövéseket, és utánad futottunk.

Összeráncolja a szemöldökét.

– Aztán meghallottuk a csapkodásokat.

Ray bólint.

– Nyilván akkor kezdtem el kardozni.

Motoszkál még egy sort a nyakamnál, majd kötszerrel becsavarja.

– Szerencsére nem túl mély.

– Egész jól tudsz sebeket ellátni – dicséri meg Jeremy.

Ray vállat von.

– Itt nyilván hozzá kellett szoknom.

– Vagy régen orvos voltál – vágom rá. Egy ideje gondolkozok már ezen. Egészen pontosan a kígyós eset óta.

Ray zavartan elfordul, miközben én lelkesen nézek rá.

– Szóval… Utána mi történt?

– Jeremy előre ment, hogy megnézze, mi a helyzet, és kitaláljon valami tervet.

– Tehát azonnal megtámadja az indiánokat – ingatja a fejét Ray. – Ezt én nem nevezem tervnek.

– Pedig neked is hasonló megmozdulásaid szoktak lenni – szúrok oda, majd amikor meglátom, hogy Jeremy vigyorog, őt is leoltom. – Neked meg lehetne több eszed is. Nem kellett volna egyedül otthagynod engem, és az sem jó ötlet, hogy csak úgy rátámadsz az indiánokra, Jeremy Kinsey. És még te tartod magad okosnak.

Jeremy morog. Nem törődök vele, folytatom a beszámolómat.

– Tehát, amíg ti az indiánokkal verekedtetek és lövöldöztetek rájuk, az én hátam mögött megjelent Bennet.

– Mennyire voltál akkor kétségbeesve? Mire gondoltál? Mennyire féltél? – szegez nekem egy adag kérdést Ray.

Elhúzom a szám.

– Éppen eléggé. És, hát igen, valószínűleg a tudatunkkal teremtjük ezeket a dolgokat. Mármint a félelmeket. Éppen Bennetre gondoltam.

Ray felegyenesedik.

– Ideje indulni, még mielőtt megjelenik az igazi Bennet.

– De… – kezdi öcsém, azonban Ray leinti.

– A többit majd otthon.

Én is felkászálódok, Majonézt lerakom magam mellé a földre. Kezdem magam egyre nagyobb bénának érezni, amiért így beugrottam a Gödör cselének. Tuti ő generálja azokat a gondolatokat, amelyek megalkotják a félelmeinket.

– Szóval, Bennet megpróbált rávenni, hogy engedjem magam megcsapolni.

– Majdnem sikerrel is járt – mondja élesen Ray. – Hogy is?

– Azt mondta, hogyha most feláldozom magam az ő céljai érdekében, titeket életben hagy.

Ray hirtelen lefékez, és megragadja a vállaim, hogy magával szembefordítson. Látom, hogy Jeremy elborzadva bámul rám. Ray maga felé fordítja az arcomat is, és mélyen a szemembe néz.

– Nem kellett volna bedőlnie ennek a pszeudo-Bennetnek. Bedőlnöd – javítja ki magát. – Abbey Kinsey, bármit is hittél, miközben megadtad magad, valamit tudnod kell. Bennet hiába ígéri meg, hogy békén hagy minket, ha megkapja, amit szeretne, ugyanúgy folytatja az ámokfutását. Hát még, ha nem azt kapja, amire számít. Ezt jól jegyezd meg. Minket akkor sem tudsz megvédeni tőle, ha meghalsz. Érted?

Végiggondolom a logikáját, és arra jutok, hogy igaza van. Ha Bennet vígan megcsapol, majd rájön, hogy feleslegesen kergetett eddig, biztos megöl, és a testvéremet veszi üldözőbe, hogy beállítsa a helyemre. Aztán rájön, hogy neki sem kék a vére… Vagy eleve erre gondol majd, hiszen testvérek vagyunk, ugyanúgy, mint annak idején Ray és Felicity. Úgy tűnik, ez mindenképp az öcsém halálos ítéletét jelentené.

Nem adhatom csak úgy meg magam. Ha meg is halok, harcolva kell meghalnom.

– Értem – bólintok. – Értem.

Ray a szemeimet vizsgálja, majd bólint.

– Helyes. Most pedig siessünk!

*

Amikor megérkezünk a házhoz, eszembe jut, hogy én még nem is tudom, velük mi történt. Annyira a saját gondolataimmal voltam elfoglalva, hogy ezt elfelejtettem megkérdezni.

– Hát, megláttam, hogy Ray enyhe túlerővel néz szembe – válaszol az öcsém. – Öten voltak, és bár mindannyiuknál csak dárda volt, egy személy nem tudja legyőzni őket. Ráadásul Raymond elejtette a pisztolyát, így csak karddal harcolhatott.

Ray bemegy a szobájába, a nyitott ajtón át látom, hogy ledobja a fegyvereit az ágyára.

– Meg kell, mondjam, eléggé vehemensen harcolt, izomból ütötte-verte az ellenséget, ahol csak érte őket. Bár néhány sebet így is szerzett.

Ray ezt a pillanatot választja, hogy levegye az ingjét, így meglátom, hogy a trikóján átütött a vér. Lehet, hogy már az ingjén is, csak én nem vettem észre. A seb legalább öt centis, a bal bordái alatt húzódik, és bár azt nem látom, milyen mély, elég rosszul néz ki.

– Ó – mondom. Ray odamegy az ajtóhoz, és becsukja.

– Szóval, beszálltam a buliba.

Becsukom a szám, és fintorogva Jeremyre nézek.

– Úgy beszélsz, mintha egy rossz maffiafilmben lennél.

– Persze a fegyverekben nem volt töltény. Elfelejtettem megnézni, de mégis ki olyan ostoba, hogy nem tart bennük eleve legalább egyet?

– Ray – válaszolom csendesen. Nem azért, mert ostobának tartom, hanem mert elővigyázatosnak, így nem kell amiatt aggódnia, hogy véletlenül elsül a fegyver. – De még volt lövés, hallottam!

– Igen… – válaszol az öcsém.

– Ugye nem kívántál magadnak töltényt?! – ragadom meg a karját, és szúrósan ránézek.

– Nem, dehogy, tudom, hogy nekem kívánni tilos! Hogy legyen még egy tiszta tudatú ember. Ray elmagyarázta egyszer kicsit összeszedettebben, mint te. Egyszerűen felkaptam Ray fegyverét, és elhasználtam az utolsó töltényeket. Senkit sem öltem meg, csak eltaláltam őket, de kettőt így is sikerült kivonnom a forgalomból, mikor ráadásképp egy hatalmas fadarabbal leütöttem őket. Rayjel amúgy egész jó csapatot alkottunk, ő így ütött, én így – imitálja az eseményeket lelkesen, majd mikor valamit lát az arcomon, újra komolyra vált. – Végül mindet sikerült leszerelni, de csak a szerencsén és Ray kardján, na meg az én husángomon múlt a dolog. Utána meg mintha azt hallottam volna, hogy kiáltasz.

Kiáltottam. Kétszer is.

– Mikor mindet legyőztük, bár csak elájultak vagy fetrengtek, otthagytuk őket, és futni kezdtünk, hogy megnézzük, hol vagy. Akkor csapódtunk a láthatatlan falba, ami körbevett téged és a félelmed. A többit meg már tudod.

Ez eszembe juttat valamit.

– Amikor a te félelmed jelent meg, nem választott el minket fel egymástól – jegyzem meg. – Hogy lehet ez?

– Te közel álltál hozzám. Ha volt fal, biztosan azon belül voltál.

– Vagy a Gödör csak azután találta ki ezt a fal-dolgot. Hogy megnehezítse a helyzetem.

Jeremy elgondolkozik.

– Lehetséges. De legalább legyőzted a félelmed. Már csak a Rayjé van hátra. Mármint, ha mindenkinek csak eggyel, a legnagyobbal kell szembenéznie.

– Tényleg, vajon mi Ray félelme?

Jeremy oda sem figyel rám, de amit mond, már az én fejemben is szöget ütött.

– Vajon mindenkinek csak egy félelem jut? Egyszerre csak egy ölthet testet ezen a helyen? Vagy bármikor bármivel megküzdhetünk? Bármikor, bármivel…

– Bármikor, bármivel… – ismétlem meg, és kiráz a hideg.

Jeremy rám mosolyog, majd leül a kanapéra.