Gödörben - 18. fejezet - Azt hiszem, Ray...

Mikor felébredek, beletelik néhány másodpercbe, míg rájövök, hol is vagyok. Hát persze, a Gödör, Ray háza. A Hold ezüstös fénye megvilágítja Jeremyt, aki a kanapém melletti matracon alszik. Felülök, a háttámla felett vetek egy pillantást az asztalon heverő kamerára, amely valószínűleg még mindig veszi az előtte lévő üres terepet. Vagy már leállt, Jeremy mintha átállította volna mozgásérzékelősre, mielőtt levettük magunkról az álruhánkat, lemostuk a sminkünket, és elaludtunk.

Felkelek, óvatosan kikerülöm az öcsémet, aki meg se rezzen, és elsétálok a kamera előtt. Ha mozgásérzékelőn van, elvileg már vennie kell. Holnap kiderül, működik-e ez a funkció.

A kamera előtt állok, összeszűkölt szemekkel nézek a lencsébe. Kicsit előredőlök, a néhány hajtincsem a szemem elé hullik. A sötétben mintha feketék lennének.

Elkerekedett szemekkel felegyenesedek. Sötét. A hajamba kapok, és a szemem elé tolok belőle, amennyit csak tudok. Nem, nem lehet! Ilyen gyorsan nem! Berohanok a fürdőbe, belenézek a tükörbe. Nem, biztos nem. Ki van zárva, csak a sötét miatt.

Mikor kívánok magamnak egy zseblámpát, és felkapcsolom, rájövök, hogy nincs igazam.

Az egész hajam koromfekete, mintha sosem lett volna vörös, vagy akár seszínű.

Elkezdek visítani, beletépek a hajamba.

Nem, nem, nem!

Néhány hajszálat sikerül kicibálnom, érzem őket az ujjaim között, de nem érek velük semmit. Még mindig van! Felüvöltök, az öcsém beront a fürdőbe.

– Abbey?

– A hajam, a hajam… – hirtelen elcsuklik a hangom.

– Nyugi, semmi baj sincs vele – csitít Jeremy, és feltartja a kezeit, mintha egy őrülttel beszélne. – Teljesen normális, olyan, mint mindig. Jól áll.

Egy pillanatra teljesen elmegy a hangom, a szó elejét csak rekedten tudom kinyögni. Utána viszont ordítom.

– …EEEM!

– Csss!

– Nem emlékszel?! – meredek a tükörképére.

– Abbey, nyug…

– VÖRÖS! Vörösnek kéne lennie! – Megint beletépek a hajamba, meg akarom szabadítani magam az összestől, de nehezek a kezeim.

Egy ollót kívánok, legszívesebben tövig lenyírnám az egészet. Jeremy ekkor ugrik mögém, hogy lefogjon. Tovább csapkodok, ő megpróbálja elkapni a kezeimet, majd átváltozik Rayjé. Megfordít, lefogja a csuklóimat, és gyorsan magához ölel, hogy ne tudjam felemelni a karjaimat. Megráz.

– Nyugodj meg, Abbey!

Ekkor térek magamhoz, és ébredek fel.

– Az egész csak álom volt.

Ray felém hajol, a csuklóimat hozzászorítja a kanapéhoz, le, az oldalam mellé. Jeremy mögötte áll, Majonézt fogja, aki össze-vissza tekereg a szabadságért. Az öcsém aggódva figyel, és nem engedi el. Tényleg érzek néhány hajszálat az ujjaim között, de nem merem megnézni vagy megkérdezni, milyenek. A szívem baromi gyorsan ver.

Mikor Ray normálisnak ítél, lassan elengedi a kezeim. Megtámaszkodok a könyökömön, ő pedig leül a kanapé szélére. Jeremy is közelebb jön, Majonéz kiszabadítja magát, és ráugrik a lábaimra.

– Mi a fene volt ez, Abbey? –Ray hangja nyers.

– Csak rosszat álmodtam. Máskor is előfordult már.

– Ez sokkal durvább volt, mint az, amire nem emlékeztél a múltkor – csóválja meg a fejét Jeremy. – Üvöltöttél, és a hajadat tépáztad, mintha megőrültél volna. Mégis mit álmodtál?

– Ne-em, nem tudom.

Ray az arcomat vizsgálgatja.

– Mi volt az, Abbey?

Felülök, közben előredöntöm egy kicsit a fejemet, hogy néhány hajtincsem az orrom elé hulljon. Nem olyan sötétek, mint a rémálmomban voltak, csak amennyire a félhomály azzá teszi őket. Hála Istennek. Az öcsém amúgy sem felejtené el, milyen volt az eredeti színe. Nem tenné, hiszen rá nincsen hatással a Gödör. Nem úgy, mint rám és Rayre.

– Semmi…

Elgondolkozok azon, érdemes-e most elmondani nekik a dolgot. Végül úgy döntök, inkább gyáva leszek. Nem akarom, hogy Ray kiboruljon, vagy úgy érezze, még nagyobb nyomás nehezedik rá, mint eddig. Ráadásul az olyan lenne, mintha elfogadnám a helyzetet.

– Csak egy visszatérő rossz álmom. Már akkor is álmodtam, amikor még nem ebben az átkozott Gödörben voltam. A fodrászom elrontotta a hajam, és nagyon rosszul állt. Bobot csinált, és még félre is festette. Tudom, hogy a bob egy időben divat volt, de jobban szeretem, ha a vállam alá érnek a tincseim. Nőiesebb.

Nagy szemekkel nézek Rayre, és úgy teszek, mintha megborzongnék. Nem is olyan nehéz.

– És a rövid haj borzalmasan állt, iszonyatosan!

Nem akarom túljátszani a dolgot, így még elrebegek egy bocsánatkérést, hosszan nézek rájuk, majd kívánok magamnak egy pohár vizet, és gyorsan kiiszom. Iszonyatosan szomjas vagyok. Ezután bejelentem, hogy visszaaludnék.

– Remélhetőleg nem álmodok majd óriási divatbakikról – motyogom még, miközben a kanapé háttámlája felé fordulok, hogy ne kelljen Rayék arcát néznem.

Ők mintha nem tudnák eldönteni, hogy higgyenek-e nekem, és lenézzenek a felszínességem miatt, vagy vegyék úgy, hogy hazudok, és aggódjanak. Jeremy mintha az előbbi, Ray pedig az utóbbi mellett döntött volna. Semmi baj.

Az öcsém úgyis meggyőzi majd az első adandó alkalommal arról, hogy mennyire egy sekélyes liba vagyok.

*

Másnap reggel arra ébredek, hogy Jeremyék halkan készülődnek, hallom a suttogásukat az asztal felől. Gyorsan felülök.

– Itt akartok hagyni? – a hangom éles.

Jeremy és Ray az asztal mellett állnak, az öcsém a kamerát nyomkodja. Mellettük egy hátizsák, amely mintha nagyrészt tele lenne.

– Nem, dehogy – néz rám döbbenten az öcsém. – Csak nem akartunk felkelteni, amíg nem kell. Vagy amíg le nem csap rád álmodban a fodrászod…

– Ha-ha – morgom, és felállok, hogy hozzájuk sétáljak.

– Amúgy úgy néz ki, sikerültek a felvételek – mutatja felém a kamera kijelzőjét. Éppen Ray körül ugrálok, aki nem tudja eldönteni, bosszankodjon vagy nevessen. Végül elkapja a kezemet, és megpörget.

Ledermedek.

– Hú. Akkor jó – nyögöm ki, és mosolyt erőltetek az arcomra. – Ma pedig…?

– Ma pedig összepakolunk, és elindulunk. Persze, mindenki indiánként – egyenesedik ki Ray.

– Csak egy kamerát viszünk végül? – kérdezem nagyot nyelve.

– Nem, négyet.

– Nagyszerű. És megvannak már? – Mintha fagyos lenne a hangom, pedig nem akarom, hogy az legyen.

– Nem.

– Akkor segítsek? Kívánhatnék én is kettőt.

– Nem, már mondtam tegnap is, hogy nem! – csattan fel. – Ha ti elmentek innen, azok a dolgok, amiket kívántál, eltűnhetnek.

– De… ezek hatalmas kívánságok!

– És?

– Megfigyelheted velük az ősellenséged! A Gödör tuti nem adja őket ingyen… Le fogsz gyengülni, akár el is ájulhatsz, vagy elvehet tőled egy emléket! – indulok el felé.

Legyint, megállok.

– Túl sokat aggódsz.

– Mi van?!

– Ha lesz is tőle bajom, gyorsan összeszedem magam. Utána kifestelek titeket és magamat, majd indián ruhákba bújva bevesszük a tábort.

Ray azonban nem jut el a festésig. Leül egy székre, arcán összefutnak a ráncok az összpontosítástól. Akkor jövök rá, mennyire túlerőlteti magát, mikor egyszerre három téglalap alakú tárgy jelenik meg a kezében, majd összecsuklik, és leesik a székről.

A kamerák szétszóródnak a földön.

Azt hiszem, felkiáltok, és odaugrok Rayhez. Az ölembe helyezem a fejét, úgy, mint mikor a falról esett vissza.

– Ray!

A mellkasára teszem a kezem, kétségbeesetten tapogatni kezdem, majd ráveszem magam, hogy nyugodjak le, és hagyjam a bal oldalán. Szerencsére dobog a szíve. Kieresztem a levegőt a tüdőmből. Fel sem tűnt, hogy visszatartottam.

Jeremy összeszedi a kamerákat, és az asztalra pakolja őket, Majonéz közben hangosan ugat, és Ray körül ugrál, mintha arra várna, hogy ettől felébred.

– Azt hiszem, Ray… elájult – nézek az öcsémre.

Komoran bólint, mintha töprengene valamin.

– Sejtettem. Amikor menekültünk, és azt a nagy pajzsot kívántad, te is elájultál. Meg a vámpírnál.

– Majonéz, nyughass! – kiáltok a kutyámra, aki, velem mit sem törődve, vadul ugat tovább. Elképesztően aggódik Rayért. – Mit csináljunk?

– Vigyük az ágyába. Hagyd csak, majd én. Inkább nyisd ki az ajtót.

Odasietek az ajtóhoz, kinyitom, Jeremy közben felemeli Rayt. A karját átveti a vállán, és átöleli a derekát. Odasietek a jobb oldalához, és én is így teszek, Majonéz a nadrágjának szárába harapva húzza. Eléggé nehéz, de bevisszük.

– És most? – kérdezem. Megöl a tehetetlenség.

– Várjunk egy kicsit, hátha magához tér. Ha nem, felébresztjük repülősóval, vagy hogy is hívják.

– Oké – nézek aggódva Rayre.

A homlokán csorog a verejték, kívánok egy nedves rongyot, és letörlöm.

– Valamit nem értek – szólal meg Jeremy.

– Hm? Majonéz, csend, ezzel nem segítesz!

Majonéz elkezd nyüszíteni, lekuporodik a földre, majd elhallgat.

– Ha a Gödör a két felet szeretné egymás ellen fordítani, márpedig szerintem valami ilyesmi lehet, akkor most miért ájult el Ray? Ez hátráltatja a dolgot, nem? A kamerák pont arra jók, hogy Bennet és ő megint szembenézzenek egymással – agyal Jeremy.

Vállat vonok.

– Mit tudom én. Biztos a Gödörnek is be kell tartani a szabályokat. Még akkor is, ha ő találta ki azokat. És tudod – valamit valamiért.

– És mi van akkor a félelmünkkel? Az enyém is megjelent. Ez azt jelenti, hogy tartozok valamivel a Gödörnek?

– Nem kéne már felébrednie?

– Abbey! Szerinted tartozok a Gödörnek? Valamit valamiért?

– Nem a legjobb embert kérdezed, és nem a legjobbkor – méltatlankodok, de amikor ránézek Jeremy arcára, rá kell, hogy jöjjek, komolyan aggódik.

Nyilván, a kijutás függhet ettől.

– Szerintem nem. Azt nem kívántad. Ami azt illeti, még az is lehet, hogy a Gödör tartozik neked, hisz megfosztott a legnagyobb félelmedtől.

– Gondolod?

– Aha. Lehet.

Újra Rayre nézek, a karja megrándul. Gyorsan megfogom a vállait, és visszanyomom, még mielőtt felülhetne.

– Elájultál. Egy pillanatra maradj nyugton – mondom, mikor kinyitja a szemeit.

Egy ideig fókuszál, majd eljuthat az agyáig, amit mondtam, mert sötéten elvigyorodik.

– Úgy tűnik, mégiscsak igazad volt – mondja. – Elájultam a fránya kamerák miatt. És úgy érzem, talán pihennem kéne egy kicsit.

– Hát persze – húzom végig a mutatóujjam a homlokán. – Pihenj még. Kérsz inni?

Felnyög.

– Ez rosszabb, mint a másnaposság.

– …Vizet? – teszem hozzá. – Vagy enni?

– Inkább csendet, Abbey. Meg egy kis magányt, amíg végiggondolom, mi legyen.

– Ne gondolkozz! És szólj, ha kell valami! Meg pihenj!

– Egy kicsit kidőlök, és máris mennyit parancsolgatsz.

– Valamint fogd be!

Megfordulok. Jeremy komoran nézi Rayt, de amikor elkapja a pillantásom, elvigyorodik. A szája elé tartja a mutatóujját, majd kihátrál az ajtón. Lehajolok Majonézhez, megsimogatom a fejét, és követem az öcsémet.

Halkan behajtom magam mögött az ajtót. Jeremy odasétál az asztalhoz, elkezdi vizsgálgatni a kamerákat.

– Szerintem rendbe jön majd, nyugi – jegyzi meg, fel se nézve.

– Nem aggódok! – csattanok fel, és magam sem értem, minek tagadom. Légy erős! Hazudj. – Honnan veszed, hogy aggódok? Persze, hogy rendbe jön.

– Akkor ne hisztérikázz. Amúgy meg nyilván aggódsz. Ez pedig úgy néz ki, működik, nem tört össze – emeli fel az egyik kamerát, majd a kezébe veszi a következőt. – Megvizsgálnád a harmadikat?

Odasétálok hozzá, és felemelem a harmadik kamerát. Megnyomom az ON gombot, megvárom, míg bekapcsol. Beállítom a sima felvétel funkciót, és elindítom. A kijelző szerint minden rendben.

– Ez is okés – mondom az öcsémnek.

– Ez is funkcionál – válaszol ő.

Felsóhajt, hátradől a székén, és megdörzsöli a szemeit. Leülök mellé a székre, hangosan megkordul a gyomrom.

– Én még nem is reggeliztem – jegyzem meg. – Te?

– Még én sem.

– Kérsz valamit?

– Ja.

Kívánok mindkettőnk elé egy adag Mrs. Boot-féle palacsintát. Akármekkora is a kalóriatartalma, most szükségem van a boldogsághormonokra.

– Úgy érzem, kicsit később indulunk majd – jegyzi meg Jer.

– Ahogy Rayt ismerem, két perc múlva kipattan az ágyból, és bejelenti, hogy indulásra kész – rágcsálom a palacsintám.

Jeremy leereszti a villáját.

– Ez nem valami jó ötlet. Eléggé legyengült.

– Tudom. Ezért fogjuk ma még itt tartani – vágom rá. Ez eléggé evidens.

– De akkor egy nappal később érünk vissza.

Megvonom a vállam.

– Téged nem érdekel?

– Persze, hogy érdekel, de ez az egy nap nem oszt, nem szoroz. Rád is hét napig vártam, és mi világunkban közben csak egy perc telt el. Raynek meg pihennie kellene. Bele sem merek gondolni, mennyit vehetett ki belőle ez a kívánság – megborzongok.

– Igen, ez igaz – tűnődik el az öcsém. – Kíváncsi vagyok, miért van így. Miért telik másképp az idő itt? Nagyobb a gravitációs erő? Azt éreznünk kéne, kellene, hogy legyen valami fizikai hatása.

Megvonom a vállam.

– Kit érdekel? Más világ, más szabályok. Még az is lehet, hogy nem a saját tér-idő izénkben maradtunk.

– Igen, eléggé valószínű, hogy elhagytuk a saját tér-idő izénket. Dimenziónak hívják.

Megforgatom a szemem. Megint a szokásos okoskodó hangsúlyával beszél.

– A lényeg az, hogy visszakerüljünk. Engem nem érdekelnek az ilyen tudományos magyarázatok. Különben is, egy olyan világban, ahol pusztán kívánságokkal teremtünk valamit, ne keressünk tudományos magyarázatokat.

– Már miért ne?

– Öcsém, a tudatunkkal teremtünk. Kívánunk valamit, és ott van. Teljesen fantáziavilág ez.

– Tudományos is lehet. Lehet, hogy itt valahogyan felerősödnek az agyi hullámaink, vagy legalábbis egy részük, és…

– Fogd be, enni szeretnék – fojtom belé a szót. Ahogy ismerem, órákig el tudna értekezni erről a témáról, mindenféle cél nélkül. – Maradjunk annyiban, hogy itt mások a szabályok, mint kint.

– Hihetetlen, hogy téged ez az egész nem érdekel!

– Utálom a fizikát, te is tudod. Nem értem, miért nem elég a matek.

– Mert teljesen más a kettő.

Ismét megforgatom a szemeim.

– Nyaralunk, vagy valami hasonló, Jer. Pihenj, hamarosan úgyis hazaérünk, akkor tanulhatsz eleget!

Jeremy némán eszik tovább. Megszorítom az asztalon felejtett bal kezét. Nem akarom megbántani, de most éppen fontosabb dolgaink is vannak, mint a fizika és a matek összehasonlítása.

Egy ideig némán eszünk, majd azt veszem észre, hogy Jeremy fürkészően néz.

– Mi az? Kérsz még enni? – Már üres a tányérja, pedig ellőttem még ott a kaja fele.

Megrázza a fejét.

– Itt bármi megtörténhet velünk, ugye tudod?

Csak ennyi?

– Igen, nyilván, azért szeretnék kikerülni. Nem akarok még egy vámpírral találkozni, vagy Bennettel összefutni. Vannak olyan élmények, amikből az egy is bőven sok. Ilyen az indián kosztümös hacukában.

Sötéten mondom ezt, de Jeremy viccesnek találhatja a hangsúlyom, mert elneveti magát. Én is elmosolyodom, van valami abszurd az egészben.

– De nem úgy értem. Hanem, hogy bármi. Nem gondoltál arra, amióta itt vagyok, hogy akár valami jó is történhet velünk?

– Lássuk csak… – tűnődöm el. – Első nap meg akartak ölni, majdnem meghalok egy. Öltözködési nehézségek fegyverrel a kezemben, majdnem meghalok kettő. Kígyók, majdnem meghalok három. Te megjelensz, négy. Vámpír, öt. Pszeu… izé… do-Bennet, hat. Hamarosan újra a táborban leszünk, de azért remélem, a hetediket már elkerülhetjük.

– Oké, értem – emeli fel egy kicsit a kezeit Jeremy. – De azért annak örülsz, hogy van egy kutyád, valld be!

– Nyil…

– És még Rayt is megismerhettük – teszi hozzá galád módon sokat sejtető arckifejezéssel.

– …ván – fejezem be. – Mindig is akartam egy fehér kiskutyát.

– És te mindent megszerzel, amit akarsz – mondja kicsit a kelleténél élesebben Jer.

– Nem – válaszolok csendesen. – Nem mindent. És ha ez megnyugtat, ezután sem fogok.

Az apámra gondolok, a cégre, és valamiért Rayre. Ráadásul, ha kijutok innen, nem tudom, mi lesz Majonézzel.

– Biztosan nem szerzek meg mindent, amit akarok.

Befejezem az evést, felállok az asztaltól, és megmosom az arcom. A tükörben megvizsgálom a hajamat, szerencsére semmi feltűnő változás nem ment végbe az éjszaka folyamán. Kicsit megmasszírozom a halántékomat, és úgy döntök, ideje benézni Rayhez.

Halkan benyitok hozzá, Jeremy beles a hátam mögött. Ray az ágyon fekszik, fáradtnak tűnik, de nem alszik. Majonéz a földön kuporog, nagy szemekkel rám néz.

– Hé – jövök be. – Aludnod kéne, Ray.

– Pihenek még vagy fél órát. Utána kifestelek titeket, nyugi. Addig kezdjétek el a testeteket.

Jeremyre nézek, aki elhúzza a száját.

– Á, úgy döntöttük, ezt a mai napot kihagyjuk. Jobb lenne holnap indulni.

– Abbey, jól vagyok, ma is mehetünk. Beveszem a tábort, akár egyedül is.

– Aha. Nos, nem. Maradsz a csini hátsódon.

– De… – emelkedik fel Ray, mire visszanyomom.

– Semmi de. Maradsz.

– A kamerák, a tábor meg a hazaút…

– Ráér. Inkább aludj. Vagy… reggeliztél már? – kérdezem csivitelve.

– Nem.

Rámosolygok, és kívánok egy adag lemosott gyümölcsöt.

– Raymond Nicholas kedvenc válogatása – nyomom a kezébe. – Etetni azért nem foglak.

– Nem is kell – morog.

– Akkor hajrá! – kerülöm meg az ágyát, és ülök törökülésben arra a felére, ahol éppen nem fekszik. Jeremy is közelebb jön, leül mellém.

– Tényleg azt akarjátok nézni, ahogy eszem? – kérdezi Ray.

– A reggeli szerves része a napnak. Amúgy az anyám büszke lenne rád, amiért csak gyümölcsöket fogyasztasz reggelire.

– Ebédre meg csülköt – morog ismét házigazdánk, de megeszi az első epret.

– Azt annyira nem kedvelné. Túl zsíros.

– Mert ő is a nyúleledelért rajong, mint egyesek.

– Megvan, mit kapsz majd ebédre, drágám – vigyorgok rá.

– Igazán nem fogadhatom el, édesem.

Elnevetem magam.

– Jól kidőltél azért – jegyzem meg.

– Igen, néha a legjobbakkal is előfordul. Vagy inkább azt mondanám, a legerősebbekkel fordul elő – válaszol tűnődve.

– Ezt meg hogy érted?

– Úgy vettem észre… Amikor idekerültem, kezdetben én is mindig elájultam. Vagy legalábbis elég sokszor, ha nagy kívánságaim voltak. Valami ilyesmi történhetett akkor is, amikor a házamat kívántam, csak túl későn. Aztán, amikor hozzászoktam ehhez a helyhez, ez megszűnt. Most viszont… visszajött.

– Még mindig nem értem, miért tenne ez erőssé. Szerintem kifejezetten hátrány.

Ray komolyan rám néz, Jeremy lélegzetvisszafojtva hallgatja a választ.

– Szerintem ilyenkor a tudatunk védekezik az ellen, hogy túl sokat vegyen ki belőle ez a hely. Megszakítja a folyamatot. Tehát, minél gyakrabban ájulsz el, annál erősebb a tudatod.

Ezt megemésztem. Akkor nem a gyengeség jele, ha kidőlök?

Valószínűleg hangosan is kimondtam a dolgot, mert Ray bólint.

– Igen. És nem csak ez. Van még valami. Valami a te agyaddal, valahogy másképp működik, mint az enyém, vagy az itt lévő embereké. Nem tudom, hogy ez jó-e vagy sem… De engem valamiért lenyűgözött.

Tényleg úgy néz rám, mint aki le van nyűgözve. Mintha a legújabb egészségügyi esetével szemezne. Jeremy feláll, és szó nélkül kimegy.

– Hogy érted ezt? – kérdezem ijedten.

– Mi az a Volturi, Abbey? – kérdez vissza.

Meghökkenve nézek rá.

– Mit tudom én. Miért fontos ez?

– Mert elvileg emlékezned kéne rá.

Még mindig nem tudom, miről beszél, de még jobban megijeszt.

– Sokat gondolkoztam ezen…

– Ne csapongj! Min?!

Ray felsóhajt.

– Amikor megmentetted az öcsédet attól a vámpírtól… emlékszel, hogyan csináltad?

– Persze, belevágtam egy karót.

– Nem csak az. Felülírtad a félelmét. A csillogással, vagy mivel. De nem csak azt írtad felül, hanem valahogyan a tudatodat is… Milyen vámpírok csilloghatnak?

– Csak a vegavámpírok – válaszolom automatikusan. – Mármint, akik nem szívnak embervért.

– Az öcséd elmondta, hogy ez a történet szerint, amit alapul vettél, nem így van. Vannak olyan vámpírok is, akik embervért szívnak benne, és mégis csillognak. A gonosz vámpírok is csilloghatnak, Abbey.

Felhorkanok.

– Ez hülyeség! Jobban ismerem a sztorit, mint ő, ő utálja. Ez…

Képek bukkannak fel a tudatomban, egyszerre ismerősek és ismeretlenek. Egy vöröses hajú, szép nő, egy dögös, szőke rosszfiú, alacsony, szőke lány… A fejemhez kapok, iszonyatos erővel fájni kezd. Ray megfogja a kezeim, és leereszti őket.

– Ne gondolkozz ezen! Csak tudd, hogy valahogyan felülírtad a tudatod. Vagy te… vagy ez a hely.

Beleborzongok abba, amit mond.

– Nagyszerű! Akkor veled úgy szórakozik a Gödör, hogy elfelejtesz dolgokat, nálam meg felülír…

– Vagy te írtad felül. Ne felejtsd el, életveszélyben voltál. Szerintem… az öcséd iránt érzett szereteted annyira erős, hogy még erre is képes voltál érte.

Szkeptikusan nézek rá.

– Mint kiskorodban, amikor vele aludtál, hogy ne féljen.

Erre már nem tudok mit mondani. Ray hirtelen kinyúl, megfogja a tarkómat, magához húz, és megcsókol. Oké, csak a homlokomon, mintha ő lenne a büszke nagyapám, de attól még érzem, hogy lángba borul az arcom.

Rájövök, hogy nem az én tudatom az igazán fontos most, hanem az övé.

A nap további része gyorsan eltelik. Ray kibírja, hogy egy napig az ágyban kell feküdnie, és most nem játszhatja az ápolót, bár eléggé nehezen megy neki. Egy ideig aggódom, hátha a nagy kívánság miatt nemcsak elájult, de el is felejtett néhány dolgot az előző életéből, így a beszélgetéseinkbe frappánsan beleszövöm azt a kevés adatot, amit tudok róla. Ez egy idő után mintha egyszerre zavarná és szórakoztatná, de egyik információ sem hat rá az újdonság varázsával, így megnyugszom. Végül vigyorogva megjegyzi:

– Igen, Abbey, emlékszem, még mindig. Bár nagy fantázia kell ahhoz, hogy az ember egy mondatba sűrítse a százhuszonegy év kifejezést és a felrázott nagypárna előnyeit.

Ray modora egy idő után taszítóan gúnyossá válik, így felkapom Majonézt, és magára hagyom. Ha egyedül akar szenvedni, amiért kivételesen ő a beteg és nem a doktor, akkor legyen. Van még egy napom a kutyámmal. Holnap már biztosan elindulunk, és van egy olyan érzésem, hogy nem jöhet velünk. Egy fehér kutya már biztosan lebuktatná a három ál-indiánt. A rendes föld… meg nem az ő világa. Egész nap dédelgetem, és játszok vele.

Jeremy közben kipróbálja a kinti edzőteremnek titulált kertrészt, miután Majonéz kifárad, csatlakozom hozzá, legalább a holnapi napra is felkészülünk. Közben csinálunk néhány felvételt egymásról, és röhögünk a másik vörösödő fején, mikor a gyűrűkön húzzuk fel magunkat.

Kicsit úgy érzem, mintha ez lenne a vihar előtti idill, és ez egyáltalán nem tetszik.

A következő éjszaka Ray meghal.

*

Ez az álmom kivételesen nem Ray házában játszódik, így tudom, hogy nem igaz, az egész csak egy, az agyam által létrehozott kitaláció. Vagyis… nem. Az álmom nem ezért nem igaz. Az embert bárhova eljuttathatják, a Gödör akármit csinálhat velem, Bennet akármikor elvonszolhatott ide.

Azért nem igaz, mert nem lehet az. Egyszerűen lehetetlen.

Ray halott.

Egy sötét üregben vagyunk, ami, bár ismerős valahonnan, nem tudom, hol van. Ray mellett térdepelek, a sebére szorítom a kezem, de nem segít. Mellettem a már kihúzott tőr, az a tőr, amivel Bennet akart feláldozni. Ray vére vörös, a penge vörös. Túl későn érkeztem.

Mellettem vérzett el.

Valahol tagadom az egészet, mégis elhatározom, hogy megbosszulom a halálát. Azt a halált, ami meg sem történhetett. Azzal a bosszúval, amit Raynél elítéltem.

Sosem értettem az álmok logikáját.

Belenézek az Igazság Tükrébe, hogy megtudjam, ki Ray gyilkosa. Bár sosem láttam ezelőtt ezt a tükröt, mindent tudok róla. Őrület, de bízok is benne. Bár sejtem, hogy ki tehette, ki ölhette meg Rayt, amikor belenézek a tükörbe, teljesen megdöbbenek.

Csak magamat látom.

Én öltem meg őt.

Ekkor riadok fel, az arcom és a párnám nedves a könnyeimtől, és Majonéz nyálától. Hangosan zihálok, de legalább nem üvöltöttem, így a többieket kivételesen nem ébresztettem fel, mert a kutyám hamarabb felkeltett. A kicsinek is örülni kell.

Majonéz felszűköl, és hozzám bújik. Belefúrom a fejem a szőrébe, ami az arcomhoz tapad, hála a könnyeimnek.

Már nem Rayt siratom, hanem azt, hogy holnap elválunk.

*

– Készen álltok a nagy kalandra, vagy még aludtok egy sort? – ébreszt Ray gúnyos hangja.

– Alszom – morgom a párnámba, majd mikor eszembe jut, hogy ma elvileg hazajutok, kipattan a szemem, és felülök.

Ray frissnek tűnik, az arcáról eltűntek a barázdák, és nem is izzad. Szemtelenül vigyorog, majd lenéz a mellkasomra, és elkomorodik. Én is lepillantok.

– Ja, öö, igen, tegnap kívántam magunknak valami rendes pizsamát, mert ruhában aludni egy idő után kényelmetlen.

Jeremy is felébred, felül, figyeli a párbeszédünket. Rajta is ugyanolyan kék színű pizsama van, mint rajtam, csak bokszeralsóval, és felirat nélkül. Az én pólómon a „drágám” és az „édesem” szó virít, és egy fehér kutya ugrál. Amikor este kívántam, fel sem tűnt, hogy ilyen lett a végeredmény.

– Hamarosan elmegyünk, akkor eltűnik – teszem hozzá.

– Reggelizzünk meg, nehogy a gyomrunk korgása buktasson majd le minket. Utána pedig kifestelek titeket – fordul el Ray, és megy az asztalhoz.

Így is teszünk, majd összepakoljuk a szükséges dolgokat egy-egy barna bőrből készült, rojtos szélű oldaltáskába. Nálam a ruháim vannak, a cipőm, a mobilom, illetve Colt barátom, Jeremynél a saját cucca, egy Raytől szermányolt fegyver és tőr, valamint egy nagyon hosszú kötél.

– Szükség lehet rá, ha át akarunk sétálni egyik dimenzióból a másikba. Rákötjük egymás derekára, hogy ne vesszünk el. Ha engem kérdezel, a filmekben csak azért ugranak az emberek, mert olyan jól néz ki. Meg ki tudja, mire lehet még jó – magyarázza az öcsém.

– Amikor beestünk a Gödörbe, nem használtunk kötelet – mutatok rá.

Jeremy megvonja a vállát.

– Innen kijutni biztosan másabb lesz.

Ray elrakja a szokásos fegyverarzenáljának néhány darabját és a kamerákat. Kíván mindhármunknak egy-egy dárdát.

– Abbey – néz rá kifürkészhetetlenül, miközben a derekamon lévő övet igazgatom. A ruhát szerencsére nem fogja össze a festék, egész jól megszáradt.

– Igen?

– Ugye tudod, hogy Majonéz nem jöhet velünk? Túl feltűnő lenne.

Rájövök, hogy amit a szemében látok, szomorúság.

– Már tegnap elbúcsúztam tőle. Majd vigyázz rá, hogyha… Miután mi elmentünk, és megmarad, tudod. Mármint, ameddig megmarad.

Bólint, és ebben maradunk. Van egy olyan tippem, hogy már nem is utálja, akárhányszor is nevezte dögnek vagy korcsnak.

Lehajolok a kutyámhoz, és megsimogatom a fejét.

– Most itt kell, hogy maradj.

Majonéz, mintha értené, hogy mint mondok neki, dacosan felugat.

– Sajnálom. Annyira sajnálom.

Beviszem Ray szobájába, kinézek az ablakon, ami zárva. Lerakom Ray ágyára, ha én imádom azt az ágyat, az a lény is fogja, akit én teremtettem. Megint megsimogatom, elképesztően puha a szőre, szerintem egyetlen egy kutyának sem ilyen. Utána kihátrálok az ajtón, és becsapom az odarohanó Majonéz orra előtt.

– Hű – csuklik el a hangom. Majonéz az ajtót kezdi kaparni, és a kilincsre ugrál fel, méltatlankodva ugat. – Induljunk gyorsan, jó? És csukjuk be a bejárati ajtót. Kulccsal.

Ray kiterel, közben megszorítja a vállam. Megkerüljük a házat, és elindulunk a tábor felé.

– Szóval, mi lesz, ha más indiánokba futunk? – kérdezem, még mielőtt elhagynánk a védelmi területet.

– Azok valószínűleg felderítők, tehát mi is felderítőnek adjuk ki magunkat. Bent a táborban meg majd helyzettől függ. Lehet, hogy vizet hordasz majd Benneték házába – válaszol Ray.

– Azt nem értem, hogyha Bennet és a neje kívánhatja a kaját meg a vizet, akkor minek hozat mással?

Ray elhajt egy indát az orrunk elől.

– Mert ő Bennet. Nem alacsonyodik le oda, hogy maga intézzen ilyen alantas dolgokat. Amúgy meg – Austen-minta. Az urak így csinálják. Ne felejtsd el, hogy ő Mr. Bennet, azokból a könyvekből építi fel a jellemét, a körülötte lévőket pedig annak rendeli alá.

– Hogy ez hogy nem idegesíti a talpnyalóit! – csattanok fel.

– Vajon mi az igazi neve? – agyal Jer.

– Farkasvigyor, ha engem kérdezel. Feltűnt már, hogy úgy vigyorog, mint egy farkas? Ijesztő…

Ray elneveti magát, majd elhallgat.

– Most már csendben haladjunk. Nem akarom, hogy meghalják a hangunkat, és azt, hogy angolul társalgunk. Az indiánok egymás között, bármennyire is angolszász-orientált Bennet, csak ritkán szoktak.

– Oké… – válaszolok. Még egyszer felsóhajtok. – Hamarosan hazajutunk, Jer.

Nehéz csendben maradni, ezer kérdésem van, a tervünk megint csak igazán foghíjas. Nem hiszem el, hogy Ray pont a rögtönzés mestere, és nem az előre megfontolásé. Így játszik az ember idegeivel.

Be Bennet házába, felmérni a terepet, ha a helyzet adja, bevinni az öcsémet. Körbekémlel. Aztán a szentély, oda kéne valami elterelési hadművelet. Előtte le kéne tudni a kivégzési helyet, meg úgy általában az összes többit, a szentély a legkényesebb, két totál nem bamba őr. Valami balhét kell majd rendeznem, hogy eltereljem Jeremyről a figyelmet. Vagy őrnek kell kiadnunk magunkat. Vagy valami.

Közben pedig Ray is zsonglőrködik a kamerákkal. Élmény lesz, de ennél jobban hogyan készülhetnénk fel? Sok fegyver, álruha, egy nagy adag elhatározás. Indulás előtt néhány deci benzinnel és egy gyufával felgyújtom azt a nyamvadt Könyvet.

Én így teszek keresztbe Bennetnek. Nem embereket ölök, mint ahogy Ray akar.

Hirtelen nagyon dühös leszek rá. Ha elpusztítjuk Bennet mozgatórugóját, nem marad oka arra, hogy gyilkoljon. Ez az igazi bosszú. Nem egy másik élet elvétele. És akkor Ray is jöhetne velünk, mert itt már nincs dolga. Normális, új életet kezdhetne, de mintha ő nem is vágyna rá. Pedig már mikor felajánlottam, hogy égessük el A kék vér jelentőségét! Meg egy-két utunkba eső Austen-kötetet.

– Jól vagy, Abbey? – kérdezi halkan Ray, és aggódva néz rám.

Valószínűleg azért, mert eddig tátogtam, mint egy hal, hol ki akartam adni a dühöm és a gondolataim, hol csendben (és biztonságban) akartam maradni.

Már éppen elhatároznám, hogy leszedem a fejét, amikor felkiált az öcsém a hátam mögött.

– Édes Istenem… Aragog!

Nem tudnám, miről beszél, ha hirtelen nem jelenne meg valami nagy, szőrös, fekete, nyolcszemű és -lábú pontosan az orrunk előtt.

A pók eléggé gusztustalan, és megvan vagy négy méter. Egy fa koronája felett kandikál le ránk, majd mikor felfogja, hogy három, két lábon sétáló hússal találkozott, hangosan csattogtatni kezdi a csáprágóit.

Aztán megindul felénk.