Gödörben - 19. fejezet - Behálózva

Felvisítok, megpördülök a tengelyem körül, és futni kezdek. A többiek hozzám hasonlóan cselekednek.

– Hogy a fenébe került ez ide?! – üvölti az öcsém.

– Fuss, fuss, fuss, fuss!

A pók nagyon gyors, pedig alig fér el a fák között, jó pár ágat letarol futás közben. Halvány fogalmam sincs, hova rohanjunk, és hogy oldjuk ezt meg. Vissza a védelmi zónába? Vajon, így hogy követ, és látja, merre megyünk, utánunk tud majd futni? Vagy valami sűrűbb részre?

– Elképesztő, milyen nagy! – fordul vissza az öcsém. Belekapaszkodok a karjába, és továbbrántom. – Megyek magamtól is, nem kell cibálni!

– Akkor gyere!

– De azok a szemek! Látni az összes apró részletet – fordul vissza egy kicsit, de legalább közben megy tovább. – És a csáprágója! Azzal bénítja meg az…

– Ez nem igazán alkalmas. Valamilyen terv kell! – jegyzi meg Ray. Hallom, hogy valamit morog utána. – Le fogunk bukni.

Belegondolok, ebben van valami. Persze, ha Bennetnek van egy csöppnyi esze, sejti, hogy az álruha is szerepel Ray repertoárján.

– Ilyenkor bezzeg nincsenek itt a törzstársaink! – tartom magam azért a meg nem kezdett szerepemhez.

Jeremy hirtelen kitér jobbra.

– Jer! – üvöltöm utána. Ennyit a szerepemről.

– Nyugi! – kiált vissza.

Egy ideig lendületből futok tovább, majd rájövök, hogy a pók nem minket választott. Az öcsémet követi, aki egyedül van, ráadásul az erdő egy kevésbé sűrű része felé kezdett el rohanni. Érzem, hogy elönt a düh, a félelem és az aggodalom. Nem értem, hogy lehetett ekkora idióta. Nyilvánvaló, hogy a vadász azt az áldozatot választja, amelyik sebezhetőbb, amelyik egyedül van. Elég egy adás az Animal Planeten, és ezt vágja az ember. Jeremy az összeset látta.

Természetesen azonnal követem, szerintem még fel is üvöltök kétségbeesésemben.

A szemem sarkából azt még elkapom, hogy Ray döbbenten megáll, zihálva káromkodik egyet, majd ő is követni kezdi a pókot. Futás közben utána hajítja a dárdát, persze nem áll bele, bár a pók mintha felvisítana fájdalmában. Ray még egyet káromkodva kíván magának egy kardot, én is hasonlóan cselekszem, de a dárdámat nem pocsékolom el. Halvány fogalmam nincs, mit csináljunk. Vágjuk le a lábait? Lőjük le? Használna az a kis töltény?

Colt barátom az oldaltáskámban van, mindkét kezem tele, és ahhoz, hogy kihalásszam, meg kéne állnom. Inkább futok tovább, nem akarok lemaradni.

– Mit csináljunk? Vágjuk le a lábait?

– A tó felé megyünk! – kiált vissza Ray, mintha ez jelentene valamit.

A pók lábai vastagok és szőrösek, ráadásul nehéz a közelébe férkőzni, folyamatosan potyognak az ágak, ha nem akarom, hogy agyonüssenek, le kell, maradjak valamennyire.

Tényleg a tó felé tartottunk. Egyszer csak vége az ágesőnek, a pók kiér a tó körüli tisztásra. Látom, hogy Jeremy, a táskáját és a dárdát magasra tartva, belegázol a vízbe. A pók menne utána, de amint nedves lesz az első lába, lefékez. Király, az öcsém megmenekült. Most már csak nekünk kéne valahogyan. Lefékezünk.

– Mi legyen, Ray? – kérdezem halkan, már amennyire halkan lehet beszélni, mikor az ember majdnem kiköpi a tüdejét.

Ray megfogja a karom, olyan erősen szorítja meg, hogy az már fáj, biztos rajtamaradnak az ujjnyomai. Felszisszenek, de nem törődik vele, a maga mögé ránt, és elkezd hátrálni.

– Még sosem láttam ekkora pókot –suttogja.

A pók vagy nem törődik velünk, vagy nem hall minket, minduntalan Jeremyhez akar bejutni. Első két lábát néha dühödten felemeli, a csáprágóit is csattogtatja. Nem látom Jeremy arcát, de mintha lefagyott volna, nem mozdul. Rayjel behátrálunk a fák közé.

– Mi legyen? – sürgetem. Nem állhatunk itt örökké.

– Nem tudom – válaszol ingerülten. – Nem vett minket észre. Ez furcsa, lehet, hogy nagyon éhes.

– Pont az én öcsémre fáj a foga? Mármint csáprág…

Belém fagy a szó, Ray ellenben megrökönyödve felkiált. A pók rángatózik egy kicsit, majd kifakul a színe, a lábai megnyúlnak, és véknyabbak lesznek. A madárpók gusztustalan, de ismert, ez azonban valami mássá alakul, szinte abban is kételkedem, hogy pókká. Homokszínű teste undorítóan deformált az előző szőrös, zömök lényhez képest, mindene véknyabb. Ami a legfurcsább, hogy folyamatosan fenn tartja a mellső lábait, és a kettő között valami fehér feszül.

Arra tippelnék, hogy pókháló.

Egy pillanatig mindenki mozdulatlan. A lény lábai között meglátom Jeremy arcát. Nem vagyok benne biztos, de mintha le lenne nyűgözve. Valamit motyog, aztán az arcát elönti a félelem. Ray gyorsan futni kezd, egyenesen a pók felé, a kardját széles mozdulatokkal lengeti. Jeremy felüvölt, majd ijedten hátrálni kezd. A pók pedig előreveti a hálóját.

Felkiáltok, én is rohanni kezdek. A háló ráesik Jeremyre, aki meglengeti a dárdáját, hogy arra tapadjon a ragacsos massza, de leginkább azt éri el vele, hogy teljesen belegabalyodik. Mikor a pók magához rántaná, Ray odafut mellé, és belevágja a kardját a hátsó lábaiba. A pók felvisít és megvonaglik, a lábai megroncsolva összecsuklanak. A hálóját csak félig sikerül magához rántania, így Jeremy kikerül a biztonságot jelentő vízből, de nem a pók szájába. Vagy mit tudom én, hova akarta rántani ez a lény.

Az öcsém a földön fetreng, megpróbál kivergődni a pókhálóból. A pók megint megpróbálja magához rántani, de Ray felmászik a hátára, amely immár alacsonyabban van, és belevágja a kardot. Gusztustalan váladék és egy nagy visítás tör elő belőle. Ray felüvölt, és megint belevágja a kardját. A pók elkezd vergődni, megpróbálja lehajítani magáról.

Odarohanok Jeremyhez, eldobom a dárdát, a kardommal megpróbálom levágni róla a ragacsos hálót. Az öcsém vergődik, közben káromkodik egy sort. Mikor már rendesen tud mozogni, és elég szabad ahhoz, hogy elhátráljon a póktól, felpattanok, hogy Raynek segítsek. A pók csapkod az egyik mellső lábával, a másikkal talpon próbál maradni. Megsebzem azt a lábát, amelyikkel jobbra-balra verdes, aztán, a visításával mit sem törődve, dühösen belevágom a kardom, egyenesen a csáprágói közé.

Ez a száj majdnem végzett az öcsémmel.

A pók visít még egy utolsót, majd eldől. Ray nem volt felkészülve az esésre, belecsapódik a földbe, és elgurul. Odarohanok hozzá, hogy segítsek neki, a fejét fogva felül.

– Azt a rohadt… – káromkodik, majd ránéz a döglött pókra. Bár fáj a feje, a szeme csillog – hogy a büszkeség vagy valami más miatt, nem tudom eldönteni.

Jeremy már a pók mellett guggol, a tetemet vizsgálgatja. Néhol még pókhálós, az én kezem is ragad tőle.

– Jeremy! – szólok oda neki.

Megfordul, majd valamit láthat az arcomon, mert felegyenesedik. Az is lehet, hogy csak attól ijedt meg, hogy nekirontok. A kezeit az arca elé tartja, így a mellkasát kezdem el verni. Ököllel.

– Soha – egy ütés – többet –még egy –ne csinálj – és még egy – ilyet! Soha!

– Hé, hé, hé, mi bajod?! – kérdezi az öcsém felháborodva.

Leállok, és rámeredek. Majd még erősebben kezdem el verni.

– Hogy mi bajom!? Hogy mi BAJOM!?

Ray hátulról átöleli a derekam, és egyszerűen felemel, majd messzebb visz az öcsémtől. Annyira dühös vagyok rá, hogy még Ray karjaiban is hánykolódok, neki akarok menni.

– Felelőtlen vagy, az a bajom! És ha valami történt volna veled?! Ha megöl ez a dög?! Egyedül elfutni…

Elfogy a levegőm. Ray egyre szorosabban fog, érzem, hogy kezd alábbhagyni az őrjöngésem.

– Nyugi van, Abbey, élek! – tartja fel a kezeit védekezően Jeremy.

Megint megfeszül a hátam.

– Mintha rajtad múlt volna. Ha nem lenne Ray, ez nem így lenne!

Ray úgy tűnik, még mindig félti Jeremyt, mivel továbbra sem enged el. Pedig biztosan nem bántanám. Csak kicsit szeretném helyre pofozni.

– Egy veszélyekkel teli világban nem válunk csak úgy szét!

– Abbey, nyugodj most már meg! – mondja Ray halkan, de határozottan. – Ez nem éppen a legjobb hely a veszekedésre. Nem tudom, hogy került ide ez a pók, és ha valaki ránk szabadította, hol van az illető.

Megfordulok, és dühösen rámeredek Rayre.

– Ne itt. Ígérem, később annyi testvéri verekedést bonyolíthattok le, amennyit csak szeretnél – mintha halványan mosolyogna.

– Ígéred? – kérdezem a száját bámulva.

– Ígérem – neveti el magát.

Elszáll a rosszkedvem, vagy legalábbis a dühöm azon része, amelyik őrjöngésre késztetett.

– Oké.

Ray elenged. Ahol átölelte a derekamat, meleg a bőröm.

– Akkor most az indiántábor? – kérdezem, megigazgatva a ruhám.

Ray megrázza a fejét.

– Miért nem? – döbbenek meg. Harmadik napja tervezzük, hogy eljutunk oda.

– Jeremynek meg kéne fürödnie, csorog róla a festék, és még mindig ragad a bőre. Mellesleg a te kezed is. Ráadásul elhagytad a parókád.

A fejemhez kapok, igaza van. Csak a felfogott hajamat tudom kitapogatni.

– De már napok óta tervezzük. Neked pedig szükséged van a kamerákra.

Ray megvonja a vállát.

– Majd ha rendbe teszitek magatokat, visszajövünk.

– Indulunk, barom – szólok oda az öcsémnek. Megint a pók mellett guggol, és a testfelépítését elemezgeti. Igazából nem vagyok meglepve, őt aztán minden érdekel.

Jeremy nagy nehezen elszakad a gusztustalan látványtól, amit én ignorálni próbálok, és egy szó nélkül összeszedi a pókhálótól fehérlő cuccát. Ray közénk áll, mintha még mindig tartana tőlem.

– Szerintetek hogyan került ide ez a förmedvény? – kérdezem.

Jeremy persze azonnal kijavít.

– Ez egy hálóvető pók volt. Úgy támad az áldozatára… nos, úgy, ahogy láthattátok. Kiveti a hálóját, és magához rántja. Az előző meg egy egyszerű és elterjedt madárpók volt.

– Csak éppen négy méter.

– Szerintem olyan három volt.

– Ó, szóval miközben majdnem megöletted magad, még megmérni is volt időd? – kérdezem élesen.

– Szerintem – vág közbe Ray – több oka is lehet annak, hogy egy óriási pók támadt ránk. Vagy ránk küldte valaki, mint annak idején a kígyókat – biccent nekem – vagy pedig valaki félelmével találkoztunk szembe.

Megrázom a fejem.

– Gusztustalan, de soha nem gondoltam arra, hogy félek a pókoktól. A másodikat meg még csak nem is ismertem.

Ray Jeremyre mered.

– Én sem! – rázza meg a fejét az öcsém. – Mármint, ismerni ismertem természetesen, hiszen mit nem… De tudod, hogy a vámpírok a gyengéim.

Ray elhúzza a száját.

– Hát, nekem sem a legnagyobb félelmem. Ezek szerint, hacsak nem rosszindulatú csapda… amit most éppen nem hiszek, mivel az álruhánkban nem ismerhettek fel az indiánok… Valaki más félelme. A kérdés az, hogy kié.

– De mit kereshetett itt? – kérdezem, miközben kikerülök egy ágat. – Azt hittem, hogy mivel mi termeljük a félelmeinket, az körülöttünk jelenik meg. Más embert viszont nem láttam erre.

– Lehet, hogy neki nem sikerült legyőznie a félelmét… – jegyzi meg Ray csendesen.

Majdnem orra bukok a lábamban, amikor ebbe belegondolok. Mások félelmeivel is szembetalálkozhatunk itt? Nem elég a sajátunk és az indiánok meg a Gödör lelki és szellemi terrorja?

– De akkor miért alakult át, mikor Jeremyt próbálta megszerezni?

Ray elgondolkozva maga elé mered. Az öcsém szintén.

– Nem tudom – válaszol végül házigazdánk. – Nem tudom, hova fejlődhetnek az ilyen dolgok.

Némán sétálunk tovább, Ray gyors tempót diktál.

– Lehet, hogy mire rendbe rakjuk magunkat, este lesz Ray – jegyzem meg pár perc múlva. – Új festék, megvárni, míg megszárad, és ilyenek.

– Igen, ez lehet.

– A bosszúdat jobban végre tudod majd hajtani sötétben? – kérdezem, kicsit talán gúnyosan.

– Mármint, sötétben jobban fel tudom szerelni a kamerákat a helyükre? – kérdez vissza ingerülten. Tudja, hogy nem örülök a tervének, és ez mintha idegesítené. – Meglehet, Abbey. Meglehet. Vagy holnap indulunk. Még nem döntöttem el. A helyzettől függ.

Elgondolkozok. Valamit tennem kéne, nem?

– Ray… – szólal meg halkan az öcsém. – Köszönöm, hogy megmentettél, haver.

– Semmiség – legyint Ray, és egy pillanatra elhallgat, majd tétován folytatja. – Ami azt illeti, még élveztem is…

Döbbenten ránézek, az arcán gyerekes lelkesedés keveredik bocsánatkérő mosollyal.

– Sokáig voltam egyedül, és nem is tudtam, hogy ennyire hiányoznak ezek a kalandok – magyarázza.

Jeremy belelkesül.

– Ugye, milyen jó volt? Ahogy belevágtad azt a kardot, nagyon menő voltál!

Rayen látszik, hogy örül a bóknak, bár nem vagyok benne biztos, hogy pontosan tudja, mit jelent az, hogy menő.

– Szerintem egyáltalán nem volt jó – jegyzem meg fagyosan. – Ugyan már, fiúk, meg is halhattunk volna! Nem kéne ennyire lelkesnek lenni.

– Igaz, hogy a hálóvetés kicsit ijesztő volt, de izgalmas is. Láthattam élőben és akció közben egy ilyen pókot! – válaszol Jeremy.

Az arckifejezésemet meglátva, magyarázkodni kezd.

– Persze, eléggé megrémültem egy pillanatra. Természetesen csak egy pillanatra. Nem vagyok ijedős típus.

– Úgy visítottál, mint egy lány – jegyzem meg.

Ray felhorkan, és megpróbálja leplezni előtörő nevetését. Sikertelenül.

– Te is! – szólok rá szigorúan.

Erre abbahagyja.

– De azért volt benne valami jó – teszi hozzá pár némán töltött pillanat múlva.

Jeremy bólogat.

–Aj! Hagyjátok már abba! – kiáltok fel. – Nem kéne nekem egy paróka amúgy? Még mielőtt szembejön velünk egy csapat indián, és megtámadnak, mert felismertek engem.

– Jeremy miatt amúgy is lebuknánk – mondja Ray. – Elegánsan csorog a festéke. Felesleges ezzel fárasztanod magad.

– Igaz – válaszolom.

Ezek szerint marad a feltűnésmentesség.

– Bocsi – húzza be az öcsém a nyakát.

– Mikor érünk haza?

– Haza, Abbey? – kérdez vissza Ray.

– A faházhoz. A viskódhoz. A védelmi… Most az a haza, igen! Mindig az a „haza”, ahová visszatérünk.

– Eddig azt hittem, az a „haza”, ahol az ember szíve van. A szerettei, az emlékei, a vágyai.

– Az az „otthon”.

Ray hümmög egyet.

– Most vagyunk körülbelül az út felénél – válaszol.

Megyünk tovább. Nem tudom, a többiek min gondolkozhatnak, nekem Rayn jár az agyam. Egy olyan dolgon, amin nem kéne, mert teljesen felesleges erőkifejtést igényel. Nem értem, miért nem tudom szívfájdalom nélkül itt hagyni. Mindenkinek könnyebb lenne.

– Addig nem bírom ki – mondom kétségbeesett hangon pár másodperc múlva. – Nagyon kell pisilnem.

– Komolyan beszélsz? – mered rám Ray.

– Igen.

– Melyik bokorban szeretnéd csinálni? – kérdezi pofátlanul vigyorogva az öcsém.

– Nem akarom bokorban csinálni! – csattanok fel.

Néhány pillanat múlva összeszorítom a térdeimet.

– Ott – mutatok reményveszetten az egyik sűrű rész felé. – Ott szeretném csinálni.

Ray felsóhajt.

– Megvárunk.

Összeszorított lábakkal eliszkolok.

*

Kijövök a bokrok közül, Ray unottan végigmér.

– Kész vagy?

– Ig…

Ray mögém néz, elkerekednek a szemei, majd maga mögé ránt.

– Hé! Mi a…?

Belém fagy a szó, a mai nap folyamán már másodjára.

A bokrok közül egy ismerős sötét arc mered ránk. Henry. Vadászpuskát tart a kezében, egyikünkre sem fogja rá, de határozottan felénk tartja. Még az előtt lelövöm bármelyikőtöket, hogy megmozdulnátok. Jobb, ha nem tesztek semmi meggondolatlant, ígéri a testtartása.

Ray szabad kezével a táskájához kap, Henry azonnal ráfogja a fegyvert. Erre Ray lefagy. A kardja, amit a kezében tart, remeg a dühtől.

– Mit akarsz? – kérdezi.

– Csak a szokásosat. Amit az apám is – néz rám sokatmondóan.

Megremegek. Igazán lehetnének már rólam.

– Jöjj, Abigail!

– Nem igazán szeretnék – jegyzem meg.

Henry kibiztosítja a puskát, határozottan Rayre céloz vele.

– Szerintem nincs más lehetőséged.

Rayre nézek.

– Ne, Miss Kinsey…

Gyorsan kikerülöm.

– Abbey! – nyúl utánam Ray, de kitérek a kezei elől.

– Nekem sincs hozzá nagy kedvem, de másik lehetőség még annyira sem jön be.

Tényleg el tudnék képzelni annál jobb programot is, mint hogy őt lássam meghalni.

– Nagyon helyes, Abbey – suttogja a fülembe Henry, mikor odaérek hozzá.

A vadászpuska csövét a vállamra rakja, még mindig Rayre célozva vele. Úgy tűnik, én vagyok a támasztéka. A szemében megcsillan valami, ahogy végighúzza az ujját a nyakamon. Azt hiszem, vágy. Szinte biztos vagyok benne, hogy az egyik kék vérerem miatt.

Tökéletes vonásaira nézek, és nem tudom elhinni, hogy majdnem két hete még megbíztam benne.

– Nem áll jól ez a sötét bőrfesték, Abbey – susogja a fülembe, lehelete megsimogatja a nyakamat. Megborzongok.

Erősen megszorítja a nyakamat, és Rayék felé fordít.

– Szépen elhátrálunk innen, és maguk ott maradnak, ahol vannak. Egy mozdulat, és lelövöm a fiút, Holmes – irányítja az öcsémre a fegyver csövét.

Fantasztikus.

Most meg mégis mi legyen?, nézek Rayre. Elvégre ő az örült tervek embere.

Látom rajta, hogy nem tetszik neki a felállás. Jeremy veszélyben van, engem pedig éppen elvinni készül az ősellensége fia. Tehetetlenül néz vissza rám. A férfi az önveszélyeztető örült tervekkel tehetetlen.

Henry elkezd hátrálni, a nyakamat fogva húz maga után. A fejem nekinyomódik kemény mellkasának, és túlzottan visszafeszíti ahhoz, hogy lenézhessek a földre, és lássam, mire lépek. Ray egyre reménytelenebbül bámul rám, a szemei elkerekednek, a homlokán verejték csillog. Jeremy közvetlenül mellette áll, mintha könnyes lenne a szeme.

Döbbenten felkiáltok, hirtelen egy embermagasságú pajzs takarja el az öcsémet.

– Fogd! – hallom Ray hangját, némi fáziskéséssel.

Karddal a kezében felénk lendül, érzem, hogy elmozdul a puska csöve, felrántom a vállamat. Lövés dörren.

Egy pillanatra minden lefagy. A felhevült cső végét felrántottam, a lövedék a levegőbe repült, nem találta el Rayt. Én mozdulok meg elsőként, a könyökömet teljes erőből Henry oldalába vágom. Csak annyit érek el vele, hogy felkiált, és megpróbál ellökni magától, de ez pont elég. Teszek egy félfordulatot, kívánok egy nagy követ, és a maradék erőmből fejbe vágom.

Esek, nagyot reccsen a nyakam, ahogy belecsapódok a földbe. Hallom, hogy Ray hirtelen lefékez, ahogy odapillantok, meglátom, miért. Henry elterülve fekszik a lábaimnál a földön, sebbel a fején.

Határozottan állíthatom, hogy az indiánoknak nem kék a vérük.

Ray ledobja a földre a kardját, és odarohan hozzám.

– Azt hittem… Jól vagy?

– Fáj a nyakam, de amúgy semmi probléma – masszírozom meg egy kicsit az említett testrészt.

Ray felsegít a földről, egyszerre nézünk le Henryre. A szemem sarkából látom, hogy az öcsém közelebb merészkedik, hozza maga mellett a pajzsot.

– Mi legyen most vele? – kérdezi Ray.

– Most már van áldozatod – mondom vele egy időben sötéten.

– Nem kéne… – kezdi Jer.

– Hogy érted, hogy áldozat? – kérdezi Ray.

Komolyan nem jutott az eszébe. Én meg komolyan nem vagyok meglepve, noha eljátszom, pedig legszívesebben győzedelmesen felkiáltanék vagy a számat húzva megcsóválnám a fejem.

– Hát a bosszúhoz! – vágom rá. – Ő Bennet fia. Biztos nem repesne a boldogságtól, ha megölnéd. Ráadásul az orra előtt.

Ray megint lenéz a magatehetetlenül fekvő Henryre.

– Ezt akartad, nem?

– Ezt akarom, Abbey! Még mindig.

– Nagyszerű! Akkor hívhatjuk Bennetet, vagy valami. Utána meg mehetünk vissza a rendes világba.

Ray elborzadva néz rám.

– Dehogy hívhatjuk! Terv kell. Amúgy sem tudom, hogyan lehet hívni.

– Akkor keressük meg!

– Mondom, hogy terv kell!

– Neked? Mindig rögtönözöl. A házba meg nem vihetjük be, átjutna a védelmi zónán, még a végén elszökne, és odavezetné az embereit. Az a legegyszerűbb, ha most megkeressük Bennetet, és szépen kivégzed előtte a fiát, pont ahogy tervezted. Aztán vagy elkezd őrjöngeni, vagy összeroskad bánatában, majd meglátjuk. Mi, mindenestre, megpróbálunk hazajutni, és már jöhetnél te is.

– Már mehetnék én is?! – kérdez vissza Ray.

– Öm, emberek… – kezdi Jeremy, közelebb lépve Henryhez

– Igen, jöhetnél, hiszen végrehajtottad a bosszúdat! – fordulok szembe Rayjel vadul gesztikulálva, a szemeim szikráznak.

Az övé is.

– Neked ez csak ennyi? Eddig folyamatosan éreztetted, hogy mennyire szívtelen vagyok, erkölcsileg rossz a tervem, most pedig egy ember halálát letudod ennyivel?!

– Az a lényeg, hogy te velünk gyere! – kiabálok vissza, és komolyan is gondolom.

Az a lényeg, hogy velünk jöjjön. Persze, az is sokat számít, hogyan.

– Ez… Ez nem lehet igaz! – csattan fel.

– Emberek… – szólal meg megint Jer.

– Hogy érted azt, hogy nem lehet igaz?! Figyelj, erre nincs időnk, van egy jobb ötletem. Vedd elő az egyik kamerát! – mondom, miközben előkaparom Colt barátomat a táskámból.

– Mi van?! Minek? És mit akarsz azzal a fegyverrel?!

Jeremy, aki eddig Henryhez hajolt le a kötelével a kezében, valószínűleg azzal a tervvel, hogy mozgásképtelenné teszi, megáll, és elgondolkozva néz rám.

– Neked akarom adni. Felvesszük, ahogy megölöd az ellenséged fiát!

Ray döbbenten bámul rám, érzem, ahogy megfagy a levegő.

– Nem mondhatja komolyan, Miss Kinsey – szólal meg végül nagyon halkan.

– Dehogynem. Teljesen logikus terv. Egy felvétel arról, ahogy megölöd a fiát, kikészítené Bennetet. Henryt nem kéne bevinni a védett területre – mutatok rá a fegyveremmel. Jeremy még mindig tátott szájjal bámul rám. – Nekünk pedig lenne időnk hazamenni, és felkészülni.

Ray összeszorítja a száját, a szemében megcsillan az elszántság a düh mellett.

– Oké – mondja, és vehemensen elkezd a táskájában kotorászni. – De nem fogom pont a te fegyveredet használni!

Ekkor Jeremy megszólal.

– Nem kéne inkább lekötöznünk? Ezt akartam eddig is kérdezni, csak nem figyeltetek rám…

– De, ez jó ötlet! Minél kiszolgáltatottabb, annál inkább a saját módszereivel vágunk vissza Bennetnek.

– Amúgy, izé, nem tudom, hogy ez jó ötlet-e… – kezdi Jeremy, de nem figyelek rá.

Látom Rayn, hogy ellenkezne, de a pillantásomat látva elgondolkozik, és megint összeszorítja a száját.

– Rendben. Legyen – válaszol. – Megkötözzük, lelövöm és felvesszük az egészet.

– Szerintetek ez jó ötlet? – kérdezi az öcsém.

– Csak csináld, Jer! Ray el tudja dönteni, mit akar.

Jeremy közelebb hajol Henryhez, hogy megfordítsa, és hátrakötözze a kezeit. Miután azzal végzett, megkötözi a lábait is, ahogy elnézem, valami olyan módszerrel, amit legalább az FBI emberei találtak ki vész esetére.

Elveszem Raytől a kamerát, így segíthet az öcsémnek Henryt odacipelni egy fához. Felemás szemeiből semmit sem tudok kiolvasni.

– Nagyszerű! – csapom össze a kezeimet, mikor végeznek. Colt barátomat lerakom magam mellé a földre, bekapcsolom a kamerát, de a felvételt nem indítom el. – Szeretnél előtte néhány szót szólni? Valamilyen üzenetet Bennetnek? Bár halvány fogalmam nincs, hogy ez a típus felveszi-e a hangokat.

Jeremy megvonja a vállát.

– Én sem tudom. De biztos, hogy ezt akarod, Ray?

Ray sötéten rámered az eszméletlen Henryre.

– Nem kérdés. Ő csavarta el a húgom fejét. Miatta mentünk a táborba.

– Fantasztikus! Akkor elindítom a felvételt. Állj, kérlek, olyan távol az áldozattól, amennyire szükséges ahhoz, hogy esztétikusan, de hatásosan le tudd lőni. Előtte pedig pár szót akkor?

– Igen – néz rám sötéten.

Kicsit közelebb megyek hozzá, hogy az arcát jobban fel tudjam venni.

– Elindítom a felvételt. Kezdheted – nyomom be a gombot.

Ray sötét vigyorral belenéz a kamerába. Egy pillanatra összeszorul a szívem.

– Bennet! Örülök, hogy, még ha utólag is, de láthatja az itt eltöltött életem egyik fénypontját. Előző beszélgetésünk alkalmával megemlítette, hogy emlékszik Felicityre. Ez igazán dicséretes, remélem, fejben tartotta minden áldozatának nevét.

– Sosem gyilkoltam ártatlan áldozatokat. A mai kiszemeltem azonban, ha nem is ártatlan, de áldozat. Magának áldozom fel, Bennet. Maga miatt.

Ray arca egyre jobban elsötétül, ugyanakkor valami perverz élvezet is megjelenik rajta. Egyre jobban megijedek, de még tartom magam. Lehet, megvolt annak az oka, hogy arra számított, mi már nem leszünk vele, mikor megbosszulja a húgát.

– Szerencsére én is tudom, mi a neve. Elméletileg ő is ízig-vérig Bennet, noha én ebben nem lennék biztos. Valahogyan nem illik magukhoz ez a név, nem gondolt még bele? A Gödör ugyanúgy játszik magával, mint velem…

Ray hirtelen elhallgat, majd kicsit rekedtebben folytatja.

– Éppen ezért én is ugyanúgy gyilkolok, mint maga. Több a közös vonás, mint gondolnánk… A név pedig, amit még nem mondtam ki… Henry. Meg fogom ölni a magatehetetlen fiát, Bennet, ahogy maga is megölte az én védtelen húgomat. Remélem, élvezi a műsort – húzza sötét vigyorra a száját, majd Henry felé fordul, és felé tartja a pisztolyát.

Oké, ez határozottan nem volt jó ötlet.

Kicsit távolabb megyek, hogy az egész jelenet látszódhasson. Ray, mintha tudná, mit csinálok, mozdulatlanul áll, míg hátrálok. Aztán hátrahúzza a kakast.

Utána pedig nem csinál semmit.

– Öhm, Ray? – kérdezem, kinézve a kamera mögül. – Mindketten benne vagytok. Meggyilkolhatod.

Ray keze elkezd remegni, alig tudom visszafojtani a vigyorom. Leereszti a fegyvert, majd elkerekedett szemekkel rám néz. Mintha a vesébe látna.

– Jól van, Abbey! Nyertél! Nem tudom meg tenni! Nem vagyok képes rá…

Leeresztem a kamerát.

– Mire, Ray? – kérdezem.

– Ne játszd az ártatlant! Annyira önelégült az arckifejezésed… Tudom, hogy erre számítottál. Emiatt engedted meg, hogy egyáltalán lehetőségem legyen, igaz? – kérdezi keserűen.

– Hát, igen – ismerem el, majd a kamerára bökök. – Ez annyira nem te voltál.

– Honnan tudod, hogy nem én vagyok?!

– Nem lőtted le, nem? – vonok vállat.

Ray megnyújt arccal bámul rám.

– És még én vagyok az őrült tervek embere.

Hirtelen bebokszol a levegőbe, majd elhajítja a fegyvert, kis híján a közeledő Jeremyt találva el, aki még időben elugrik az útjából. Henry eszméletlenül ül a fa előtt megkötözve, előtte két méterrel a fegyver, amivel majdnem lelőtték. Énem egy részének tetszik a látvány, sőt, még jobban tetszene, ha többet nem kéne Henrytől tartanom. De az nem Ray lett volna.

És – hiába vagyok túlélő típus– nem is én. Pont azért, mert csak túlélő típus vagyok. Csak a saját és a szeretteim életéért ölök. Csak, ha nagyon muszáj. Csak, hogy kijussunk innen.

– Annyira gyenge vagyok! – üvölt fel Ray.

– Dehogy vagy! – lépek hozzá közelebb. – Bátor vagy. Magatehetetlen embereket megölni, ez a könnyebbik út. Vállalni a veszélyt, és embernek maradni, ez a nehezebbik.

– Régen meg tudtam ölni őket – néz le rám izzó szemekkel. – Megöltem, nem is egyet.

– Mert megtámadtak. Mert védekezned kellett. Mert nem voltak magatehetetlenek.

– Megtehettem volna ezt Felicityért… – folytatja elkínzott arccal.

– Magadért – javítom ki.

– De nem voltam rá képes.

Oda sem figyel rám.

Felsóhajtok.

– Menjünk haza, Ray. Utána gyere velünk. Megmutatom az otthonom, biztos nem fog tetszeni. Esetleg Jeremy szobája.

Elrakom a kamerát, és lehajolok a pisztolyomért. Utána belekarolok Raybe, és intek a hallgatag Jeremynek, hogy induljunk. Kicsit fehér még, szerintem ő arra számított, Ray tényleg megteszi.

Nem tudom, mi késztet arra, hogy visszaforduljak. Már jó pár lépést teszünk, mikor, mintha megéreznék valamit. Lehet, hogy egy nesz üti meg a fülemet. Pedig Henry eléggé halkan mozog, teljesen kihasználja az indiánoknak ezt a tehetségét.

A köteleit valahogyan elvágta, egyikünk sem nézte át, van-e nála kés. Bele sem gondoltam, hogy lehetne pont nála. Négykézláb kúszik előre, egyenesen a Ray által eldobott fegyver felé. Mikor észreveszi, hogy figyelem, felpattan, és felrántja a pisztolyt.

Lövés dörren.