Gödörben - 24. fejezet - A teknősbokor és a gazdája

Előveszem a térképet, amelyet Ray rajzolt néhány napja, hogy eldöntsem, merre kerüljek. Abban egyeztünk meg, hogy igyekszem a lehető legváltozatosabb útvonalakon megközelíteni a rejtekhelyet, hátha így össze tudom zavarni az ellenséget. Ha az egyik nap észre is vesznek, másnap nem találnak ugyanott, hiába várnak rám. Csak az a röhejes, hogy így egyre nagyobbakat kerülök, több időbe telik, míg visszaérek, ráadásul nagyobb eséllyel botlok valamilyen veszélyes élőlénybe. Ez eddig nem is zavart, az indiánoknak Bennet biztosan megtiltotta, hogy idő előtt meggyilkoljanak, elég lerázni a csürhét.

Most azonban, ahogy elnézem, már csak a kígyóeső helye felé nem kerültem. És nem vagyok biztos benne, hogy ott csak indiánok várnak rám.

Eljátszom a gondolattal, hogy az egyik régebbi útvonalon megyek vissza. Végül is, valószínűleg nem figyelt senki, én legalábbis nem vettem észre. Gondolatban megrázom a fejem. A saját és egyben sajnos nem létező kémképességeimre nem bízhatom Ray vagy Jer életét. Lehet, hogy várnak rám, lehet, hogy valaki meglátott, és már Bennet is tudja, hogy milyen útvonalat jártam be. Nem maradt más, csak a kígyóesős terület.

A biztonság kedvéért megint lecsekkolom a térképet, hátha elég lesz csak holnap átmennem a kígyóesőn. Na jó, annak a szélén. Ray megtiltotta, hogy beljebb menjek. Már sétáltam az indiántábor közelében; kicsit kisebb hurkot leírva a tavat megkerülve; a patak, majd a fal mentén két különböző úton is; sőt egyenesen a rejtekhely felé. Az lenne a legegyszerűbb, ha repülnék, de Ray megtiltotta, hogy egy komplett helikoptert vagy bármi mást kívánjak. Túl feltűnő és túl nagy kívánság. Még a végén belehalnék. Nyilván.

Nem maradt más, csak a kígyóeső széle. Keletre van, el kell mennem egy kisebb tisztásig, ahol a napfény felnevelt egy fura, teknős alakú bokrot, majd dél felé kell kanyarodnom, még mielőtt egy újabb kígyóeső közepébe sétálok.

Előveszem az új iránytűm, és bemérem a feltehetőleg keletet. Nem nagyon bízok azokban a dolgokban, amiket a Gödörtől kaptam – túl könnyen veheti őket vissza. Eddig mindenesetre működött, nem hinném, hogy pont most fog rossz irányt mutatni. Ahogy elindulok, ismét megszédülök. Kimerít ez a sok kívánság, jobb lenne minél hamarabb visszaérni Rayhez. Meggyorsítom a lépteimet, a bakancsban, amit kívántam, könnyebb menni, mint a rózsaszín tornacsukámban, mégis hiányzik a surranóm. Még akkor is, hogyha rikít, ahogy azt házigazdám megállapította.

Több mint negyed órát sétálok, közben azt próbálom eldönteni, hogyan viselkedjek Rayjel. Amikor reggel felébredtem, rögtön Jeremyékhez rohantam, semmi kedvem nem volt vele beszélgetni a tegnapi veszekedésünk után. Komolyan nem értem ezt a fickót. Több mint százhúsz évig egyedül volt, biztosan vágyik az emberi érintésre, még akkor is, ha a világ legrondább csaja közelít felé. Ehelyett ő mit akar kezdeni az egyik legdögösebbel?! Beszélgetni. Ráadásul egy olyan témáról, ami biztosan lelohasztja. Most komolyan. Épeszű pasi nem akarná, hogy egy random csaj a karjaiban bőgjön. Azt szeretné, hogy a csaj a karjaiban…

Megint megszédülök, fekete pöttyök ugrálnak a szemeim előtt. Kicsit nekidőlök az egyik fának, majd alighogy hozzáérek a törzséhez, elkapom a kezem, és hátratántorodok. Mintha egy fehér kiskutya puha, göndör szőréhez érnék. Megbotlom a saját lábamban, elesek, riadtan nézek a teljesen normális fára. Megint csak a képzeletem űzött velem őrült játékot. Ki tudja, hanyadjára.

Becsukom a szemem, de mivel a szemhéjam belső felén is Majonéz képe kísért, a szédülésemmel mit sem törődve felpattanok, a kezemet beletörlöm a nadrágomba, majd megyek tovább. Szánalmasan sebezhető vagyok, ezt pedig nem engedhetem meg magamnak. Nem is akarom megengedni magamnak. Éppen ezért nem beszélek Majonézről. Nem gondolok Majonézre. Nem látom mindenhol Majonézt…

Tudom már, mivel terelem el Ray gondolatait a volt… Elég „arról a lányról” beszélnem, és máris leszarja az én állítólagos problémáimat. Jeremy szerint Scarlett nem Felicity. Sajnos úgy tűnik, hogy az öcsém a szerelem nevű elmebajban szenved, de legalábbis vonzódik a csajhoz, így ki tudja, mennyire van igaza. Az biztos, hogy ritkán látom ennyire kiegyensúlyozottnak, sőt boldognak őt. Talán abban is igaza lehet, hogy Ray csak lázálmában képzelte Scarlettet a halott testvérének. Ezzel ő persze biztosan nem fog egyetérteni, de legalább lesz min agyalnia.

Megint megszédülök, egy pillanatra lefékezek, majd úgy döntök, hogy nem törődöm vele, és megyek tovább, reményeim szerint legalább közepesen egyenesen. Fekete foltok és fehér szőrcsomók ugrálnak a szemem előtt. A kurva életbe, hogy nem képesek békén hagyni!

Megreccsen egy ág a hátam mögött, maradék erőmet összeszedve megpördülök, hogy megnézzem, ki jár arra. A tudatomat ellepő egyre nagyobb fekete foltok miatt nem látok semmit és senkit, de mintha megint megreccsenne valami, ezúttal közelebbről. Hátrálni kezdek, alig teszek meg két lépést, és megbotlom valamiben. Még annyit még érzékelek, hogy valami igazán szúrósba esek, és valaki felkiált.

– Az volt az egyik kedvenc…!

Aztán minden elsötétül.

*

Erős fejfájásra és egy sipítozó hangra ébredek.

– Ostoba lány! Mássz ki a kedvenc bokromból! Most! Jaj, már megint hasogató fejfájás tört rám, pedig nem is vagyok a táborban! Így kell bánni az idegeimmel?!

Kinyitom a szemem, a fény egy pillanatra elvakít, aztán egy idősebb nő rézvörös arcát pillantom meg. Az indián csipkés főkötője alól szemrehányóan bámul rám, ijedtemben a földön kúszva gyorsan elhátrálok mellőle. Ropogás üti meg a fülem, valami szurkálja az alkarom a felsőmön keresztül.

– Ne! Így még több ágat összetörsz, mégis mire gondoltál, ostoba lány?! Jaj, teljesen elvesztette a formáját! Szörnyű így látni, szörnyű!

– Fegyver van nálam! – kapom elő Coltot, majd gondolatban kupán is vágom magam. Az indián biztosan Bennet parancsainak engedelmeskedik, és mint tudjuk, a farkasvigyorú nem rám pályázik.

– Azzal aztán nem hozod rendbe. Téged tényleg a fejedre ejtettek kiskorodban. Nem is tudom, a férjem miért tart tőled annyira.

Végigmérem a nőt főkötős fejétől hosszú ruhájának aljáig, majd leeresztem a fegyvert. Bennet felesége olyan képpel bámul rám, mintha már a lélegzetvételem is fejfájást okozna neki. Szó szerint.

– Bennet tart tőlem? – kérdezem.

– Eszelősen félti a hatalmát, bár nem értem, miért – válaszol a nő sötéten, majd kiegyenesedik.

Emlékeim szerint Mrs. Bennet nehézkes, idegesítő nő, most ehhez képest van benne valami könnyedség, ráadásul, mintha tíz évet fiatalodott volna, az első nap ötvennek tűnt, most olyan negyvennek tippelném. Ugyanakkor kétségtelenül ugyanaz a nő: fáradt, sőt kétségbeesett tekintet, barna szemek, ráncokkal barázdált homlok, félig elcsúszott főkötő, öreges, angolszász ruha, ősz szálak a zilált, fekete hajban.

– Még csak fel sem tudsz állni magadtól – nyújtja ki a kezét, hogy felsegítsen.

Egy pillanatig habozom, majd elteszem Coltot, belekapaszkodom, és hagyom, hogy segítsen. Talán azért, mert ő is balkezes.

– Hívta már a férjét? Szólt neki, hogy itt vagyok?

Mrs. Bennet elneveti magát. Olyan, mintha egy sas vijjogna, kicsit talán eszelős.

– Dehogyis! Hova gondolsz, Abigail? Még csak az kéne, hogy a harcosok ellepjék a területemet. Már az is nagy probléma, hogy beleestél a bokromba. Megzavartad a nyugalmam. Megint.

Újra megszédülök, Bennet neje elkapja a karom. Gondolatban elismerem, hogy egyre furcsább a helyzet.

– Akkor nem akar bántani? – teszem fel a kérdést csukott szemmel. Megint forog a világ.

– Azt akarom, hogy békén hagyj. Az idegeimnek nyugalom kell, erre persze nem gondol senki. – Ahogy kinyitom a szemem, látom, hogy megrázza a fejét. – De úgy látom, segítenem kell rajtad. Mikor ettél utoljára, te lány?

– Miért érdekli?! – csattanok fel.

Mrs. Bennet elvezet a bokor romjaitól, és leültet egy farönkre.

– Amikor legutóbb láttalak még nem voltál ilyen sápadt, és mintha húsosabb is lettél volna. Persze, lehet, hogy csak az új hajszíned miatt tűnik úgy… De nem hinném – döbbeneten hagyom, hogy gyengéden végigsimítson az arcomon. – Ostoba lány.

– Nem vagyok ostoba!

– Abigail! Az idegeim! Ne kiabálj velem, gondolj az idegeimre! – vált vissza rikácsoló hangjára.

Hasogat a fejem. Eléggé nyúzott lehetek, mert Mrs. Bennet arca váratlanul megint ellágyul.

– Szóval, mióta nem ettél?

– Mindennap eszem valamit. Tegnap is ettem.

– Felteszem, nagyon sokat. Ez bizony éhség miatti kimerültség, lányom. Akármikor felismerném a tüneteit.

– És ha így van? – vonom meg a vállam.

Mrs. Bennet vet rám egy zavaróan kutató pillantást. Az a Mrs. Bennet, akire én emlékszem, enyhén szólva is ostoba volt. Sokkal hülyébb, mint én.

– Mr. Bennet elmesélte, mi történt néhány napja. Hallottam, hogy megölte a kutyádat, amiért te végeztél Henryvel.

Összerázkódom, amikor eszembe jut, hogy tulajdonképpen a saját fiáról beszél. Nem csak Bennet gyerekével végeztem.

– Én nem akartam megölni! – tiltakozom. – Az egész félreértés volt…

– A gyász miatt gyakran megtörnek az emberek – vág közbe Mrs. Bennet. – Sokszor olyat tesznek, amit talán nem kéne…

– Én tényleg nem akartam…

– Bosszút állnak. Vagy magukat éheztetik a lelkifurdalásuk vagy még inkább a fájdalmuk miatt.

Nagyot nyelek.

– Sajnálom, amit Henryvel tettem. Önvédelem volt – suttogom.

Mrs. Bennet megint felnevet. Mintha egy madár rikoltozna, a hangjától kiráz a hideg.

– Lányom, én nem Henryről beszéltem! Egyáltalán nem érdekel Henry, sőt, örülök, hogy már nem segíthet a férjemnek.

– Tessék? – döbbenek meg. – De hát a fia volt.

Bennet neje zavartan néz rám.

– Ó, nem, ez tévedés. Henry csak Mr. Bennet fia volt. Csakis az övé, de a legkedvesebb az ötven közül. Ezért olyan dühös most.

– Ötven közül? – kérdezek vissza, majd rájövök, mit jelenthet ez. – Bennet Henryt is csak kívánta? Henry nem volt élő személy?

– Legalább annyira élő volt, mint a kutyád, lányom.

Kiráz a hideg, ahogy rájövök, igaza van. Ha Bennetnek csak feleannyira fáj, hogy elvesztette Henryt, mint nekem Majonéz halála, nem csoda, hogy bekattant. Még jobban az átlagosnál.

– Egyébként eredetileg róla beszéltem. A kutyádról. Láttam már gyászt, lányom. A fájdalom, a kétségbeesés, a düh és a lelkifurdalás furcsa keveréke. Ez akadályozza meg, hogy egyél, és el tudj sétálni oda, ahová tartasz.

Elgondolkozva nézem.

– Honnan tudja?

–Ha hallgatsz rám, talán elmesélem. Aztán nyugtot hagyhatsz az idegeimnek – mondja, és minden ok nélkül megint leostobáz. Egyszer még bemutatom az öcsémnek.

Kívánok magamnak egy adag salátát csirkemellel.

– Nem csoda, hogy ilyen gebe vagy, lányom – néz megvetően a zöldségekre Mrs. Bennet.

– Itt szokott pihenni? – kérdezem, figyelmen kívül hagyva a megjegyzését.

– Igen. Ez az én területem, ahová a megegyezés alapján Mr. Bennet és az alattvalói nem tehetik be a lábukat. Néha kell egy kis nyugalom az embernek a világra törő tervek meghallgatása után. Szeretek egyedül lenni.

– Jól van na, mindjárt megyek! – csattanok fel értve a célzást. Előtte azért érdekelne egy-két dolog.

– Nem sürgős, most hogy tönkretetted a teknősbokrom. Sőt, segíthetnél újat ültetni, lányom. Ez már menthetetlen.

Félrenyelem a csirkemellet, Bennet neje rosszallóan néz rám. A köhögésem nyilván zavarja az idegeit. Meg kéne tanítanom jógázni, sőt, egy-két nyugtató masszázst is elsajátíthatna.

– Már a teknősnél tartok? A mögött van a maga területe? – nyögöm ki.

Mrs. Bennet bólint.

– Maga volt a kígyós támadó! – borítom ki izgalmamban a zöldségkeverék felét.

Mrs. Bennet rosszallóan lesepri az öléből a kaját.

– Persze, hogy én voltam. Te és az az ijesztő férfi megzavartátok a nyugalmamat. Nem kéne egy gyilkossal mutatkoznod, lányom. Nem tesz jót a hírnevednek, nem hiszem, hogy megfelelő férj.

– De hát… Bennet emberei, a férje és maga is gyilkosok! – háborodok fel. – Minden egyes olyan embert megölnek, akinek nem kék a vére!

– Én aztán nem! Az ilyen események nem tesznek jót az idegeimnek. A te hódolód, lányom, azonban megpróbált megölni. Többször is csak a szerencsén múlt, hogy túléltem!

– Maga pedig kígyókat szabadított ránk!

– Önvédelemből! Ha a Mr. Holmesod meglát, megpróbál megölni. Az pedig sosem tesz jót az idegeimnek.

Elképedve hápogok.

– Ahogy a kutyaharapás sem – teszi hozzá Mrs. Bennet hisztisen, majd felemeli egy kicsit a szoknyáját. Éppen mezítláb van, a bokája körül még mindig harapásnyomok piroslanak, Majonéz jól belevájhatta a fogát. – Nem érdekel, hogy illetlenség mutogatni a bokám, ez az ügy egyszerűen felháborít, lányom!

– Sajnálom. Majonéz csak minket próbált védelmezni – mondom. A meghatottságtól könny gyűlik a szemembe.

– Annyira azért nem fájt, ne bőgj itt nekem – morogja Bennet neje, és leereszti a szoknyáját.

– Nem azért, bár biztosan rossz lehetett. Csak Majonéz… – elcsuklik a hangom, nem tudom, mit mondjak.

– Egyél csak – bíztat váratlanul mosolyogva Mrs. Bennet.

– Nem tudok – suttogom. Gombóc képződik a torkomban, lassan mindent kiszorítva.

– Márpedig enni kell, lányom. Gebéket senki sem vesz feleségül. Amíg eszel, elmesélek egy történetet, de ha nem rágsz vagy nyelsz, nem mondom el a végét! – fenyeget meg.

Köhint egyet, én bólintok. Amíg elrendezgeti a szoknyáját, én az ölembe rakom a tányért, és veszek egy adag csirkét a számba. Mintha papírt rágnék.

– Hosszú évekkel ezelőtt ismertem egy nőt. Az a nő nagyon fiatal volt, és beleszeretett a helyi nemes fiába, aki viszont szerette őt. Szerencsére senki sem ellenezte a házasságukat, ez nem az a fajta történet. Ennek ellenére szomorú, nagyon szomorú. A nő és a férfi ugyanis gyermeket szeretett volna, de nem áldotta meg őket az Úr. Hosszú éveken át próbálkoztak, nem egy hatásosnak mondott gyógymódot kipróbálva, megoldás után kutatva a világot bejárva. A várva várt gyermek azonban sokáig nem jött el, míg el nem érték a világ egyik legtermékenyebb területét. Zavarod a történetemet azzal, hogy nem eszel, ostoba lány! Úgy… Ott megáldotta a nőt az Úr… Legalábbis ő így vélte, egészen a kilencedik hónapig. Akkor ugyanis a gyermek halva született, véres, törékeny, soha nem mozduló csomagként, megcsúfolva, kifacsarva a házaspár vágyait. Mikor ezt megtudta a férj, teljesen kétségbeesett. Új helyre költöztek, megpróbáltak új életet kezdeni. A férj nem egy gyermeket örökbe fogadott, a feleség pedig szégyenében elbujdosott.

Mrs. Bennet váratlanul abbahagyja a mesélést, és bár egyáltalán nem kívánom, lapátolok egy adag kaját a számba. A nő elmerengve néz maga elé.

– Utána mi történt? Mi a vége? – suttogom.

Mrs. Bennet csillogó szemekkel pillant fel rám. Hirtelen minden értelmet nyer.

– Azóta is halott csecsemők sírását hallom – mondja, majd vijjogva felnevet.

Amikor kicsordul az első könnye, átölelem.

*

Néhány perc múlva Mrs. Bennet kibontakozik az ölelésemből.

– Jól van, egy ismeretlen miatt nem kell sírni – mondja, miközben letörli a könnyeit, és nem tudom eldönteni, hogy nekem vagy saját magának.

– Sajnálom, ami történt.

– Hát, ezen már nem segíthetünk. Az az ismerősöm sajnos halott, soha nem lehet gyermeke.

A fülem mögé tolja az egyik hajtincsem, és tudom, hogy csak képletesen beszél. Nem lehet hallott, ha egyszer itt ül velem szemben.

– Viszont sokáig ő sem evett bánatában. Ez teljesen legyengítette. Nem járhatsz te is így, lányom. Most nem.

– Miért nem? Magának az lenne a jó, hiszen a férje is azt akarja.

– Nem lenne jó. Éppen azért nem, mert Mr. Bennet is azt szeretné – válaszol egyszerűen Bennet neje. – Egy feleségnek nem mindig az a jó, ami a férjnek. Elegem van a gyilkosságokból – mondja halkan, majd hirtelen átvált a hisztis hangjára. – Ez az egész nem tesz jót az idegeimnek, persze rám senki sem gondol!

– Hát, ebben a történetben talán az idegei vannak a legnagyobb biztonságban, Mrs. Bennet.

– Ne szemtelenkedj velem, te lány!

Végigmérem. Kissé idegesítő, ahogy hisztériázik, de valahogyan megbízok benne, még akkor is, ha tudom, az ellenségem felesége.

– Miért ment hozzá Bennethez?

Mrs. Bennet felsóhajt.

– Akár hiszed, akár nem, régen nem volt ilyen. Akkoriban, amikor megismertem, a szívét még nem járta át a hataloméhség, még csak a falka vezére sem szeretett volna különösebben lenni – megrázza a fejét, mint aki rosszat mondott. – Úgy értem, a városé. Nem mindig volt a város vezetője, ahogy sokáig nem volt gyilkos sem. Velem mindig kedves, azóta is… Úgy érzem, szeret, csak türelme nincsen hozzám, vagy bárki máshoz.

Még mindig értetlenül nézhetek rá, mert hozzá teszi.

– Te miért szerettél bele a te Mr. Holmesodba, lányom? Hiszen ő is gyilkos, és ő is veszélyes.

– Én nem… – tiltakozok. – Nem szeretem! Még sosem voltam szerelmes. Azt sem tudom, milyen a szerelem!

– Idejében rájössz majd – simít végig megint az arcomon. Krónikus tapogatási kényszerben szenvedhet, de valamiért nem zavar. Mások nem szokták ezt, nem így. – Nem kell siettetetned semmit, lányom.

Egy pillanatra elmereng.

– Ő mindenesetre nagyon aggódott érted, mikor megzavartátok a nyugalmam.

– Csak azért, mert orvos, és nem szereti, ha meghalnak az emberek – legyintek.

– Gondolod?

– Hát persze. Ha bármit szeretne, már próbálkozott volna. Bennet milyen volt, amikor még nem volt ilyen?

Mrs. Bennet elgondolkozik.

– Sokkal közelebb állt a természethez. De most már nem szeretnék róla beszélni. Nem tesz jót az idegeimnek, ha itt is rá gondolok.

Befejezem a kajám, és felállok.

– Milyen új bokrot kívánjak magának, Mrs. Bennet? – kérdezem a romokhoz lépve. – Legyen megint teknős alakú?

Mrs. Bennet is felpattan, mintha attól félne, hogy valami ostobaságot csinálok.

–Ó, nem, nem! Ültetni kell, nem kívánni. Segítened kéne újat ültetni a helyére. Annyira sajnálom, hogy már nem lehet megmenteni – szomorodik el.

Az összetört ágakra meredek.

– Talán meg lehet. Oké, eléggé sok ág tör el, de ha összekötözzük őket, talán újra összenőnek, és akkor megmenthetőek, nem? Nem szeretné kipróbálni, Mrs. Bennet? – kívánok egy adag kötelet és szigetelőszalagot.

Az elkövetkező fél órát serény kötözgetéssel, félhangosan elmormolt káromkodással és aktív sopánkodással töltjük. A végeredmény nem mondhatnám, hogy tökéletes, teknőst csak a legnagyobb jó akarattal lehet belelátni, és még úgy is enyhén horpadt a páncélja.

– Szerintem ez nem éli túl – jegyzi meg Mrs. Bennet.

– De azért szórakoztató volt, nem? – kérdezem reménykedve. Mrs. Bennet természetesen megrázza a fejét, szomorúan néz a romokra. Megpróbálom bíztatni. – Azért adjunk neki pár nap esélyt. Ha más nem, ültetünk egy újat, pár év, és kinő.

Mrs. Bennet felnevet.

– Az én magjaimnak nem kellenek évek, elég egy éjszaka, és tökéletes bokor lesz belőlük! – legyint.

Ez enyhén megdöbbent. Hiányos biosztudásom és csekély mezőgazdasági tapasztalataim alapján egy bokornak azért kell néhány év ahhoz, hogy kifejlődjön. Elvigyorodom, miközben a magát büszkén kihúzó nőt nézem. Mrs. Bennet azért nem ússza meg kívánság nélkül. Ez egyrészt ijesztő, másrészt aranyosan naiv.

– Ha nem szól a férjének, hogy erre járok, holnap ismét meglátogatom. Megnézem, hogy áll a bokor, rendben?

Mrs. Bennet megvonja a vállát.

– Végül is… Ennyit talán még kibírnak az idegeim.

Előkapom a mobilom, hogy készítsek egy „ilyen volt” képet a gyomról. Mrs. Bennet ijedten felrikolt.

– Az meg micsoda?!

– A mobilom – eresztem le a kezem. Hát persze, még nyilván nem látott ilyet. – Telefonálni lehet vele… amit nyilván nem ért… Meg fotózni például. Rögzített képet készíteni dolgokról. Olyan, mint a festmény, csak gyorsabb, kisebb és élethűbb. Zenét is szoktam hallgatni rajta. Meg az időt is mutatja – tartom a kijelzőjét Mrs. Bennet felé.

Ijedten hátraugrik.

– Ne közelítsd felém, ostoba lány! Az a tárgy veszélyes!

Elnevetem magam. Nem tehetek róla, vicces, ahogy egy rémült indián régi ruhában ugrál a modern okostelefonom elől.

– Ne féljen tőle. Várjon, megmutatom, hogy működik.

A bokorra irányítom a mobil lencséjét, és lefotózom a romokat.

– Ne! – kiált fel Mrs. Bennet, majd ijedten a bokorra mered, amivel persze semmi sem történik.

– Látja? Semmi baja. Ellenben itt van képen. Ha meggyógyul, össze tudjuk hasonlítani.

Felé tartom a kijelzőt, ő gyanakodva nézi, majd kicsit közelebb lép.

– Nem tetszik ez nekem, lányom.

– Hamarosan meggyógyul – mosolygok rá. – A kép pedig egy örök emlék.

Nem nyúl a telefonhoz, de kicsit közelebbről megnézi. Egyet visszalapozok a képek között, mire felkiált.

– Nyugi! Ez csak a háttérképem, egy kiskutya. Ezt letöltöttem, nem fotóztam. Ugye, milyen aranyos?

Mrs. Bennet lassan bólint.

–Szerintem is az. Most pedig vidd innen ezt a szörnyű masinát! Nem akarom látni, zavarja az idegeim.

Felsóhajtok, és zsebre vágom a telefonom.

– Most már tényleg indulnom kell – nézek fel az égre. Nem akarom megint elővenni a „szörnyű masinát”, hogy megnézzem az időt, nehogy megijedjen Mrs. Bennet, de a nap már nem felettünk jár, Ray meg fog ölni. – Holnap megint eljövök akkor. Csak ne szóljon Bennetnek.

– Nem fogok, lányom. De már mondtam, az állandó ismételgetéstől pedig megfájdul az ember feje. Nem akarom, hogy gyilkoljon, és ha rajtam múlik, nem is fog.

Rámosolygok.

– Ez rendes dolog. – Előveszem az iránytűm, és betájolom magam. – Arra kell mennem. Pápá, Mrs. Bennet!

– A holnapi viszontlátásra, lányom!

Alig tűnök el a fák között, amikor utánam kiált.

– Várj! Itt hagytad a kendődet, lányom! – Futva utánam hozza, megint megállapítom, hogy nem olyan nehézkes ez a nő, mint először gondoltam. – Leesett, amikor elájultál, a bokor mellé raktam, hogy később odaadjam.

Ismerős érzés kerít hatalmába, ahogy az elhagyott kendőre gondolok. Odasietek Mrs. Bennethez, és átveszem tőle katonamintás hajfedőmet. Még a végén nem olvadok teljesen bele a környezetbe.

*

– Hol a fenében volt eddig, Miss Kinsey?! – ront nekem Ray, amikor belépek a rejtekhelyre.

Eddig a lábával mit sem törődve fel-alá járkálhatott az alig néhány négyzetméternyi területen, most azonban a karomat szorítva üvöltözik velem.

– Már arra gondoltam, hogy utánad megyek, de nem tudtam, pontosan merre keresselek!

– Feküdj vissza, Ray, még a végén átvérzik a kötésed!

– Hol voltál?!

– Csak kicsit többet beszélgettem Jeremyékkel az átlagosnál, ennyi! Sajnálom, hogy aggódnod kellett, de eressz el, és feküdj vissza!

– Felelőtlen vagy! Ha legközelebb Jeremyékkel maradsz, jelezd valahogyan! – morogja, majd elereszt, és ellép tőlem.

– Hogyan? – érdeklődöm.

– Mit tudom én! Bagoly- vagy galambpostával, kit érdekel?! A lényeg, hogy szólj!

– Bocsika – húzom be a nyakam, hogy abbahagyja.

Dühösen kiereszti a levegőt, majd leül a matracára. Végiggondolom, hogy mit kéne mondanom neki. Nem hinném, hogy repesne a boldogságtól, ha megtudná, hogy veszélyes ellenségünk nejével lógtam eddig, összetört bokrokat kötözgetve. Ahogy annak sem örülne, hogy nem igazán étkeztem az utóbbi majdnem egy hétben. Marad hát az eredeti terv: Jeremy és Scarlett.

– Sokat beszélgettem Jerrel – ülök le mellé. Csak úgy áramlik belőle a feszültség. – Valószínűleg holnap is fogok, mostanában közlékenyebb, mint otthon szokott lenni. Ilyenkor már majdnem élvezhető a társasága – viccelődöm. – De igyekszem majd vissza hozzád.

– Nem kell engem ápolgatnod, Abbey – morogja. – De szólj, ha valami miatt késel.

– Még egyszer sajnálom. Nem tudtam, hogy eddig távol leszek – simítok végig a karján. Mindig meglep, hogy milyen izmos, az ingekben alig látni. – Cseréljük ki a kötésed, jó? Biztosan agyonsétáltad.

– Minden rendben a kötésemmel.

– Szóval, inkább úgy viselkedsz, mint egy durcás ötéves! – pattanok fel. – Oké. Én átöltözöm, utálom ezt a hacukát. Fordulj el, és szólj, ha ismét normális vagy!

Még látom, hogy Ray megforgatja a szemeit (mire én is az ég felé nézek), majd elfordul. A matracomhoz sietek, kívánok egy adag vizet, lemosom a kezeimről a koszt, és átveszem a szokásos rövidgatya-top szerelésem. A nadrág mintha lötyögne egy kicsit, talán tényleg fogytam. Talán tényleg ezért szédültem el, ezentúl jobb lesz vigyázni. Még szerencse, hogy nem Bennet járt arra, csak a neje.

Ray felé fordulok, aki tüntetőleg a hátát mutatja.

– Visszafordulhatsz.

Ray rám néz.

– Lecserélheted a kötésem.

Milyen kedves, hogy megengedi.

Kívánok egy újabb adag vizet, friss kötszert, fertőtlenítőt, pamacsot hozzá és törölközőt. Kezet mosok, egészen a könyökömig, ahogy Ray tanította, ő közben leszedi a combjáról a kötszert. A seb még mindig piros, kicsit duzzadt, de nem gennyes, vagy ilyenek. Letérdelek mellé, elkezdem tisztogatni. Ray felszisszen, ahogy hozzáér a fertőtlenítős pamacs, kicsit megfeszíti a lábát.

– Óvatosan – fogom le, hogy ellazítsa. A legjobb az lenne, ha megmasszírozhatnám, de azt már csak a sebe miatt sem lehet.

– Miről beszélgettetek? – kérdezi Ray, miközben engem bámul.

– Csak a szokásos dolgokról, tudod. Eléggé jól kijön Scarlettel, örül, hogy végre olyan csajjal van, aki értelmes is – forgatom meg a szemem.

– Felicity is nagyon eszes volt – jegyzi meg Ray.

Lerakom a fertőtlenítős pamacsot, és a kezembe veszem a kötszert.

– Igen, nos…

– Mi az? – ráncolja össze a homlokát Ray.

– Jeremynek erről is van egy teóriája. Mármint Felecityről és Scarlettről. Tudod, milyen, mindenről van egy agymenése. Hiszen ő Jer.

– Abbey, mi az? – kérdezi Ray. – Térj a lényegre!

– Jeremy szerint Scarlett nem lehet Felicity.

– Természetesen nem – ért egyet Ray, mire egy pillanatra megdöbbenek. – Felicity hallott. Scarlett csak valamilyen képződménye lehet a húgomnak. A félelmem.

Megrázom a fejem.

– Mármint, Jeremy szerint Scarlettnek nem lehet köze a húgodhoz. Szerinte Scarlett, nos, Scarlett.

Érzem, hogy Ray lába megint megfeszül.

– És mégis mire alapozza ezt az öcséd?

– Hát, például, hogy Scarlett egyfolytában a családjáról beszél. Meg, mint mondtam, a mi időnkből jött.

– És? Ez még lehet egyszerűen csapda is. Szemfényvesztés, mint itt minden.

Behúzom a nyakam, ahogy körbetekerem Ray combján az anyagot. Érzem, hogy vita következik, de legalábbis felháborodás.

– Szerinte te sem… – cincogom. Talán el sem kéne mondanom.

– Én sem mi? – kérdezi fenyegető hangsúllyal. Nekem legalábbis annak tűnik.

– Te nem lehettél hiteles forrás, hiszen meglőttek. Jeremy szerint csak a sebesült, veszélyben lévő éned látta félre a dolgokat, és azonosított egy idegen, hirtelen feltűnő lányt a félelmeként.

– Az öcséd hülye.

–Tudom. – Jól esik ezt hallani, még akkor is, ha amúgy nem igaz.

– Éppen az a furcsa, hogy a lány csak úgy feltűnt a világunkban. Teljesen hirtelen.

– Miért, ránk számítottál?

– Igen, hiszen azt érezni lehet. Mikor Jeremy megjelent itt, te kiadtad magadból a kaját.

Ezen elgondolkozok, és rá kell jönnöm, hogy igaza van. Ez kifejezetten gyanús.

– De akkor is ott van az, hogy ő modern, míg te nem, tehát nem tudsz modern félelmet teremteni. Tudod, bármelyik modern srác rám mászott volna már. Ráadásul ki tudja, hogy minden a Gödörbe bekerülő embert megérzünk-e.

Ray figyelmen kívül hagyj az utolsó két mondatom.

– Tudom, hogy ő „modern”, de valami akkor sincs rendben vele. Ráadásul, amikor ti ide kerültetek, még nem sétálgattak közöttünk a félelmeink.

– Nos, igen. Jeremy szerint ez is a probléma része.

– Probléma?

– Szerinte, nos… Te már vártad, hogy megjelenjen a félelmed, ezért az első ismeretlen tényezőt annak vetted. Vagy hogyan mondjam.

Befejezem a kötést, kicsit végigsimítok rajta. Napról napra jobban megy, de azért nem mennék el ápolónak. Ha olyasvalakivel kéne törődnöm, akit nem csípek, valószínűleg nem menne még közepesen sem.

Ray hápog egy sort.

– Nem, ez nem így van. Amíg nem jelent meg a húgom mása, azt hittem, a ti halálotok lesz a félelmem. De ezt neked is mondtam!

– Én pedig Jeremynek. Azt hiszem. Ennek ellenére ő annak tudja be a dolgot, hogy meglőttek.

– Már előtte is láttam a lányt!

– Na, ezt tuti említettem Jernek. Igazából mindegy, Ray – próbálom lenyugtatni. – Azt mondta, ez akkor fog kiderülni, ha gyógyult állapotban találkozol Scarlettel, és azt hiszem, igaza van. Tök mindegy, melyikőtök téved, tök mindegy, hogy minden embernél lehet-e érezni, ha belekerül a világba, vagy sem, hogy tudsz-e modern embert teremteni itt vagy sem. A végén csak ki fog derülni, kinek van igaza.

– Csak azt nem akarom, hogy előtte Scarlett ártson nektek – morogja Ray.

– Mondtam már! A védővarázs megtiltja, hogy rossz szándékkal lépjen be a házba.

– Nem csak rossz szándékkal lehet bántani valakit, Abbey. Nem jöttél még rá?