Gödörben - 21. fejezet - Valaki, aki biztosan túléli

Teljes erőmből futok, hallom, hogy Ray káromkodva követ. A táskám folyamatosan a combomhoz verődik, így eszembe jut, hogy jó lenne elővenni Colt barátomat. Próbáltam rétegesen pakolni, és az előrántandó dolgokat felülre rakni, azonban így sem egyszerű futás közben. Nem tudok egyszerre az orrom elé figyelni és a táskámba bámulni, így Colt barátommal együtt félig előrántom a kötelet is. Visszagyömöszölöm a végét, nem akarom, hogy bármibe is beleakadjon valamilyen kritikus pillanatban. Aztán már csak azt veszem észre, hogy az öcsém eszeveszetten fut velem szembe, és üvölt.

– Forduljatok meg!

Nincs egyedül.

Egy barna hajú lány kezét fogva rohan. A lány korombeli lehet, maximum húsz éves. Enyhén koszos, mégis csinos piros ruhája van, valószínűleg nemrég kerülhetett ebbe a világba. Jeremy másik kezében pisztoly, néha hátralő. A fák között indiánok bukkannak fel, hogy aztán a durranást hallva fedezékbe ugorjanak. Az igazi bajt az agyam csak abban a pillanatban dolgozza fel, amikor megpördülök. Sajnos, ő is észrevesz engem.

– Megölni őket! – üvölt fel Bennet, aki az indiánok között fut. – Mindet!

Az indiánok feldühödnek, szerencsére nincsenek olyan jól felfegyverkezve, mint mi. Miközben dárdákat dobálnak utánunk, elgondolkozom azon, én mikor kerültem fel a megölendők listájára. És mi a helyzet a lánnyal? Az ő vérét még meg sem vizsgálták.

– Gyere már, Ray! – rántom magammal házigazdánkat, aki valamiért lefagyva nézi a szitut, ahelyett, hogy rohanna, mint minden normális ember.

– Ez… nem lehet – suttogja.

– Gyere! Már! – mordulok rá, és mindkét szónál erőteljesen megrántom a karját. Erre futni kezd.

Eljátszok a gondolattal, hogy hátralövök párat, de a végén még az öcséméket találnám el ezen a keskeny ösvényen. Ráadásul, amíg ki nem fogy, tökéletes hátráltató tényező Jeremy pisztolya is. Sajnos ez csak hat töltényt jelent – ezért lep meg, amikor meghallom a hetedik lövést.

– A kur… – Jeremy káromkodását elnyomja a nyolcadik dörrenés. Feltűnik, hogy más hangja van, mint az öcsém pisztolyának. – Bennetnek fegyvere van!

Hátrapillantok, Bennet a szokásos vadászpuskáját tarja a kezében. Az indiánok futva követnek bennünket, ő áll, és céloz. Lefékezek, és bevárom Jeremyéket, hogy előre engedjem őket.

– Abbey, mit csinálsz?! – az öcsém majdnem leáll, de továbblököm.

– Menjetek!

Én kívánhatok töltényt, ha kifogyok belőle, de ő nem. Feltartom Colt barátomat, és megcélzom Bennet karját. Egy másodpercig szinte biztosra veszem, hogy eltalálom – aztán beugrik elé az egyik alattvalója. A nevenincs indián felüvölt, és összeroskad. Elkerekedett szemekkel bámulom, majd, mikor Bennet megint a szeméhez emeli a vadászpuskáját, észbe kapok, és én is lövök egyet. Egy pillanatra mintha csak mi ketten lennénk az egész erdőben, aztán újra meghallom az indiánok üvöltését.

Bennet nem sérül meg, de, talán ijedtében, elvéti a célt, az utolsó pillanatban lerántja a puskát. A töltény elsuhan a csípőm mellett, mögöttem valaki felüvölt. Odakapom, a fejem, Ray a jobb combját szorongatja, a kezei közül vér csordul ki.

Érzem, hogy elönt valamilyen vörös köd, automatikusan felrántom a kezem, és elhasználom a következő töltényem. Bennet felüvölt, a bal karjához kap. A francba, hogy ennyire oldalra tartottam a kezem.

Ekkor a többi indián is felüvölt, és a karjához kap. Döbbenten bámulok rájuk, majd amikor az első indián felkapja a fejét, és dühösen rám néz, úgy döntök, kihasználom, hogy félig még mozgásképtelenek, és Rayt magam előtt tolva rohanni kezdek. Jeremyék jó pár méterrel előttünk futnak.

– Előre küldtem őket – nyögi ki Ray, majd összeszorítja a fogait.

Bár ne a lábát találta volna el a lövedék! Bár ne találta volna el egyáltalán! Remélem, Bennet karját használhatatlanná roncsolta Colt barátom. A szolgálóit sajnos nem, lábdobogást hallok a hátam mögül, majd a földbe áll mellettem az első dárda.

Mi a fenét csináljak?! Hogyan tudnék legyőzni egy cirka tíz fő körüli csapatot, vagy legalábbis hátráltatni addig, amíg Rayjel haza jutunk, és ellátjuk a sebét?

Hirtelen eszembe jut egy jelenet. Jeremy kockaidejéből való – az igazi, gépeken játszó kocka idejéből, nem az új sci-fi-fantasy rajongó korából. Egy-két éve még a PC-k voltak a kedvencei, szabadidejében mindig játszott valamivel, néha brutális verekedőssel, megint máskor kalandozóssal, de volt, amikor lövöldözőssel…

Megpróbálom felidézni, hogy is nézhetett ki… Valami tank, valamilyen tartalommal a háton… Hosszú cső… lehetőleg ne olvadjon meg hő hatá…

Tudod, mit, Gödör? Tök mindegy, nem muszáj olyannak lennie, mint a játékban volt. Csak működjön úgy, ahogy akarom.

Vegyél ki érte belőlem bármit.

Hadd mentsem meg őket.

Megjelenik a hátamon, megpördülök, és meghúzom azt a kart, amiről úgy gondolom, meg kell. Ray döbbenten felkiált, indiánok üvöltése rázza meg az erdőt, én pedig dobogó szívvel nézem a lángokat. Izzadság lepi el a homlokom, fekete foltok táncolnak a szemem előtt, érdekes egyveleget alkotva a fénysávval.

Arra gondolok, ezt kevesen mondhatják el magukról. Egy adag őrült indián útját álltam, hogy megvédjem a szeretteimet. Lángszóróval.

Aztán persze elájulok.

*

Valószínűleg az egész csak néhány másodpercig tart, mondjuk fél percig. Ray elkapott hátulról, még mielőtt összeestem volna, most a kart húzza meg, hogy kicsapjanak a lángok, bár a fák előttünk már így is égnek. A tűz mögül az indiánok dühödt-fájdalmas kiáltozásait hallom. Mintha át akarnának törni a lángokon, még akkor is, ha így halálra égnek. Remélem, Bennet már ideért, és ugyanúgy nincs esze, mint a szolgálóinak.

Megpróbálok hátranézni Rayre, a fejem iszonyatosan hasogat, a nyakamat meg nem tudom eléggé kicsavarni, azonban a szemem sarkából így is látom, hogy eltorzul az arca. Hirtelen nem tudom eldönteni, mitől.

– Ray! Menjünk innen, még mielőtt ránk gyullad az erdő!

Rám pillant, a szemében mintha megvillanna valami.

– Nem! Megölöm őket!

– Ray! – kiáltok fel, és megszorítom a csuklóját. – Minket ölsz meg!

A forróság az arcomba csap, az indiánruhám a hátamra tapad az izzadtságtól. Nem hiszem el, hogy őt nem égeti a tankszerű izé, pokolian felhevült.

– Ray! – szólok rá újra.

Végül lassan elengedi a kart, a tűz leáll. Ellép tőlem, én megszédülök, túl hirtelen érzem meg a súlyt a hátamon. Egy ideig becsukott szemmel szédelgek, majd gyorsan lekapom magamról a tankot. Ray elkap, véletlenül belerúgok a sebébe, így felszisszen. Gyorsan elpattanok tőle, ennél bénább nehezen lehetnék.

– Menjünk innen!

Ray kerek szemekkel rám néz, majd mutatja, hogy menjek előre. Ehelyett átkarolom a derekát, és ráparancsolok, hogy támaszkodjon rám. Ellenkezne, de nem hagyom, sietnünk kell. Jeremyék jó pár méterre tőlünk tehetetlenül várnak.

– Abbey, várj! – szólal meg halkan Ray.

Kérdőn ránézek, az arca eltorzul a fájdalomtól.

– Hova akarsz most menni?

– Vissza a házadhoz – válaszolom.

Hirtelen lefékez, az arca falfehér lesz.

– Ne menjünk oda, kérlek!

Döbbenten nézek rá.

– Miért ne?

Mintha szellemet látna.

– Nem akarom odavinni azt a lányt. Ne nézz rá! Nem akarom, hogy megtudja, róla beszélünk…

– Ray, ez abszurd! – csattanok fel. – Mindjárt elvérzel. Vissza kell mennünk, hogy nyugodtan elláthassunk.

– Nem, valahol máshol kell.

– Miért nem akarod bevinni őt?

– Még nem… bízom benne – válaszol.

Érzem, hogy nem ez az oka. Engem gondolkodás nélkül odavezetett. Jeremynél sem volt kérdés. Ő most miért kivétel? Hozzánk hasonlóan ártatlannak tűnik, csinos, XXI. századi, piros ruhát visel, ha jól látom, fekete balerinacipővel. A bőre fehér, haja sötétbarna, mint Rayjé, a szemeit még nem volt alkalmam megfigyelni. Törékenynek tűnik, és ártalmatlannak.

– Ne bámuld már ennyire feltűnően! – sziszegi nekem Ray.

– Már amúgy is tudja, hogy róla beszélünk – legyintek. – Miért nem akarod bevinni a házadba, Ray?

– Mert nem bízom benne – sziszegi.

– Igazából, Ray. Igazából miért nem akarod megmutatni neki a védelmi rendszert? – sziszegem vissza.

Ray vacillál, én szúrósan nézek rá.

– Mert… mert eljött az én időm. Az a lány ott… az én félelmem.

Megdöbbenve nézek rá.

– Hogy… mid? Hogy félhetsz…

– Abbey, gyertek már, még mielőtt megtámadnak az indiánok!

Nem vagyok benne biztos, hogy nem kaptak mind lángra.

Vetek egy kutató pillantást Rayre, aki teljesen kétségbeesetten néz rám, majd Jeremyékhez vezetem.

– Keresnünk kell egy búvóhelyet a közelben – mondom az öcsémnek.

– Menjünk vissza a…

– Nem lehet, Ray addigra elvérezne – vágok közbe. – Így is teljesen kivan.

Abban nem vagyok biztos, hogy a sebe miatt, de tény, hogy Ray falfehér arca az én szavaimat támasztja alá.

Jeremy vet ránk egy éles pillantást, majd megvonja a vállát.

– Oké. De hova bújhatnánk?

– Van egy vastag fa a közelben – mondja Ray. – Régen ott őrködtem, ha a tó és a fal közelében akartam maradni.

– Egy fa? – kérdezek vissza kétkedve.

– A törzsében el lehet bújni. Az az egy talán nem lesz elég mindannyiunknak, de a mintájára kívánhatunk egy másikat.

Ray vontatottan beszél, a homloka úszik az izzadtságban, nem vagyok benne biztos, hogy ezt a fát nem csak úgy lázálmában találja ki. Furcsán méregeti a csajt, aki ijedten nézi az események alakulását. Jeremy tehetetlenül áll.

– Menjünk, mutasd az irányt – mondom végül. Ki tudja, az indiánok mikor szedik össze magukat. Ki tudja, Ray mikor esik össze. El kell látni, méghozzá időben. Ha kell, kívánok még egy házat.

Egy kicsit még mindig szédülök, még szerencse, hogy Jeremy is segít, együtt támogatjuk Rayt az általa mutatott irányba, tippjeim szerint a tótól kicsit észak-nyugatra. Jobbról megkerüljünk a felgyújtott területet, valamiért nem hallok hangokat. Az indiánok vagy eltűntek, vagy a legnagyobb csendben csapnak le ránk. A szívem a torkomban dobog, csak akkor nyugszom le, amikor már percek óta nem támad meg minket senki.

– Szóval – nézek végül a lányra. – A nevem Abbey Kinsey. Ő itt az öcsém, Jeremy, bár lehet, hogy már bemutatkoztatok. A sebesült srác pedig Ray Holmes. Téged hogy hívnak?

Ray valamit morog, de nem értem tisztán.

– Scarlett – válaszol a lány. Úgy tűnik, szeret a nevéhez öltözni. – Scarlett Jillian Jones.

Ray kicsit megrázkódik, egyre lassabban tudunk haladni.

– Oké, álljunk meg! Ideje ellátni Rayt…

– Nem – mordul fel Ray. – Keresnünk kell előtte… egy biztonságos… helyet.

– Ne hülyéskedj, biztos egy csomó vért veszíthettél. Nagyon rosszul nézel ki.

Az arca falfehér, folyamatosan ömlik róla a víz, a lábán pedig a vér csorog le vastag csíkban.

– Ha most leállunk, az indiánok bármikor megtámadhatnak.

– Ha akartak volna, már megtámadtak volna. Szerintem elég problémájuk van most nélkülünk.

– Tényleg, Abbey, hogy jutott eszedbe, hogy pont lángszórót kívánj? – kérdezi az öcsém.

Majdnem vállat vonok, de Rayt támogatva ez kissé nehéz.

– Eszembe jutott, hogy mivel játszottál pár éve.

– Egész jó ötlet volt. Persze, nem volt teljesen szabályos, aggódtam is, hogy felrobbantok, mivel…

– Jeremy, fogd be!

– Nem kritikaként mondom…

– Én meg nem dühösen. Légy praktikusan csendben, és vigyázz egy kicsit Rayre! Koncentrálni szeretnék.

Behunyom a szemem, összpontosítani kezdek, és minden egyes részletét alaposan kigondolom a kívánságomnak. Szükségünk van egy kisebb térre, ahol mind a négyen elférünk, Ray kényelmesen, kap levegőt, de az indiánok nem vesznek minket észre. Egy kis bunkert fából és ágakból, amik eltakarnak minket.

– Abbey, mit csin… – kezd bele Ray.

– Css! – hallom az öcsém hangját.

Valamit, ami beleolvad a környezetébe, elrejt minket, és kényelmes…

Mikor kinyitom a szemem, előttem áll. Fák a térhatás miatt látszólag egymás mellett, de ami még fontosabb, az aljnövényzet annyira buja, hogy alig tudom észrevenni a bokrok és levelek közötti üresebb tért, amely zöld fűjével tökéletesen beleolvad az oltalmat nyújtó környezetbe. A tisztás nem túl nagy, de ha Rayt majd lefektetjük, mi pedig köré ülünk, amíg valaki valahogyan ellátja a sebét, elférünk.

Ránézek a többiekre. Jeremy szeme csillog, az elismerés jeleként halkan füttyent egyet. Ray szúrósan néz rám, és már éppen letolna, amikor Scarlett felkiált.

– Ez… Ez mi?! Hogy került ide? Az előbb még nem ilyen volt, a fák és a bokrok mintha… Átrendeződtek, és…

Totál kiment a fejemből, hogy figyelmeztetnem kéne.

– Csss, izé. Scarlett, kicsit halkabban!

Feltartom a kezeimet, de az öcsém átveszi a szót.

– Nyugi. Nincsen semmi baj, csak ez a világ másképp működik, mint a miénk – mondja, tőle szokatlanul mély hangon. Komolyan néz a lányra, talán, ha nem kéne Rayt tartania, még oda is lépne hozzá.

– De… ez…

Jeremy rám néz. Visszalépek Rayhez, és átkarolom, hogy Jeremy elengedhesse. Ray mintha utána kapna, de nem veszi észre, közelebb megy a lányhoz.

– Scarlett, ne félj. Megmentettelek az indiánoktól, ezt te is így gondolod, ugye? – A csaj bólint. – Bízol bennem?

Scarlett egy pillanatra habozik, majd megint bólint. Jeremy kicsit megszorítja a vállát, biccent egyet, majd a bunker felé bök.

– Akkor gyere be velünk. Ott biztonságban leszünk, és mindent elmagyarázunk. Ha kinn maradunk, könnyen megtalálhatnak az őrült indiánok. Ráadásul Rayt is el kell látnunk. Tudom, hogy fura jelenség volt, amit láttál, de ha nem megyünk be oda, meghalhatunk. Te is. Én is. A nővérem is. Ray pedig még inkább.

Én is hasonlóan gondolkozom, így betámogatom a félig eszméletlen Rayt a rejtekhelyünkre. Végül Scarlett is követ minket, Ray nyugtalanul hátra-hátra néz rá. Nem tudom, miért aggasztja ennyire a csaj… Nem is csak aggasztja. Megrémíti.

Miért ő a legnagyobb félelme?

Óvatosan lefektetem Rayt a földre, letérdelek mellé, és felnézek Scarlettre, aki értelmesen csillogó, kék szemekkel néz vissza rám. Ray felnyög, a homloka még jobban csillog a verejtéktől, mint eddig. Az a nyamvadt töltény jobban kikészítette, mint az ember gondolná. A lába véres, a bőre csúnyán felszakadt, a széle enyhén megégett, egy-két centis körben kilátszódik a húsa. Belül egy sötét foltot veszek észre. Nem is folt, hanem…

– Benne maradt a töltény – állapítja meg mögöttem Jeremy.

– Istenem. Most mi legyen?! – érzem, hogy kezdek kétségbeesni, remegnek a kezeim.

Ray megfogja a kezem.

– Nyugodj meg, Abbey. Jól vagyok… Csak ki kell venni a sebemből, ami benne maradt. Meg tudom csinálni.

– Nem – mondja Jeremy. – Eléggé rosszul nézel ki ahhoz, hogy ne bízzak ebben. Valaki másnak kell csinálni.

Ray elengedi a kezem.

– Meg… tudom csinálni – szorítja össze a fogait.

– Ha nem te vagy a sebesült, mindenképpen. Most viszont másnak kell. Majd te megmondod, konkrétan hogyan, de ezt az egészet bízd valaki olyanra, aki… – hirtelen elhallgat, mintha nem tudná, hogyan közölje azt, amit szeretne. – akinek megbízhatóbb a keze. A jelen pillanatban, mármint.

Végignézek a társaságon. Scarlett bizalmatlanul méregeti a bunkerunkat, még nem igazán tudja, mi a helyzet. Jeremy szeme sötéten csillog. Ray… Ray egyre rosszabbul néz ki, mint aki másodpercekre van a haláltól. Ez nem lehet csak a lába. Nem létezik, hogy egy lábsérüléstől ennyire rosszul legyen, még akkor is, ha sok vért veszít.

Remeg a kezem.

– Majd én megcsinálom – mondja az öcsém. – Majd én megcsinálom.

Már éppen tiltakoznék, amikor megint megszólal.

– Nem, Abbey, erre én vagyok a legalkalmasabb. Scarlett azt sem tudja, hol van. Te meglehetősen… nos, remegsz. Én viszont bármire képes vagyok, régebben még egy elsősegély tanfolyamon is részt vettem. Bízd rám!

Én is végeztem elsősegélyt, de nem vitatkozom. Kicsit arrébb tol, hogy hozzáférjen Ray sebesült lábához. Felállok, megkerülöm Rayt, és megfogom a bal kezét. Az is úszik az izzadtságban, mégis jéghideg.

– Ha fáj valami, szoríts rá – mondom neki.

Jeremy kutatóan rám néz.

–Közben néhány dolgot el kéne magyaráznod Scarlettnek. Másképp enyhén szólva, meg fog lepődni.

– Először lássátok el nyugodtan… – Scarlett hirtelen elhallgat.

– Rayt – segítem ki.

– Rayt. Ő a fontosabb. Én most ráérek.

Ray sötéten felnevet.

– Az a helyzet, hogy közben is történnek majd olyan dolgok, amiket meg kell magyarázni – rázza meg a fejét Jeremy, miközben házigazdánk sebét vizsgálgatja.

Szívesen átugornám ezeket a perceket.

– Nem egyszerűen egy mélyedésbe kerültél, Scarlett. Ez nem csak egy gödör. Ez a Gödör. Amit kint láttál… azt csak itt tudom megcsinálni. Nem vagyok szuperhős vagy boszorkány, itt mindenki képes rá – kezdem el magyarázni, hogy eltereljem a gondolataim.

– Csak kívánnia kell – vág közbe türelmetlenül az öcsém. Kivételesen ő az, aki gyorsan letudna egy magyarázatot. – Itt bármit kívánsz, megjelenik. Ugyanakkor ez ki is vesz belőled egy adagot… A kiegyenlítődés elve. Ezért, ha még nem kívántál semmit, ne is próbáld ki. Addig van esélyünk kijutni. Ray, van annyi energiád még, hogy a szükséges speciális orvosi eszközöket megjelenítsd? Abbey tudja, milyen a mezei kötszer és fertőtlenítő, de bármilyen fogó vagy ilyesmi kell ide…

Ránézek Scarlettre, látom rajta, hogy lennének még kérdései.

– Figyelj – mondom neki –, és ne ijedj meg!

Elengedem Ray kezét, majd kívánok egy adag meleg vizet, és egy kórházi kézfertőtlenítőt az öcsémnek, hogy megmoshassa a kezét. Scarlett döbbenten felkiált, majd a szája elé rakja a kezét.

– Kicsit halkabban lepődj meg. Kint indiánok vadásznak ránk, és nem szeretnéd, hogy lebukjunk, ugye? – kérdezi Ray a kelleténél kicsit gúnyosabban.

Vetek rá egy szúrós pillantást, még akkor is, ha igaza lehet. Csendben kell lennünk, az indiánok valószínűleg meghallhatnak, még ha nem is látnak. Annyit nem vett ki belőlem a Gödör, amennyit azért a kívánságért szokott, ami teljes védelmet nyújt. Biztosan nem vagyunk hallhatatlanok.

– Elnézést! – suttogja a csaj. – Csak…

– Ray, szerintem próbáld meg akkor az eszközöket – szól közbe az öcsém, miközben alaposan kezet mos.

Én is fertőtlenítem a kezem, majd kívánok egy nagy, tiszta lepedőt, egy adag kötszert: fáslit, vattát, gézgombócot és lapot. Ilyesmiket használtam akkor is, amikor a jogsimhoz szereztem meg az elsősegély vizsgát. Utána egy adag párnával felpolcolom Ray lábát, hogy az magasabban legyen, mint a szíve, szerinte ilyenkor ezt kell csinálni. A végére már eléggé szédülök, nem is tudom, Raynek hogy fog menni, aminek mennie kell.

Egyszer felnyög, aztán megjelenik a kezében egy kés és egy fogó.

– Ezt is tisztítsátok le! – nyomja a kezembe.

– Ezt nem fogom megszokni – jegyzi meg Scarlett elkerekedett szemekkel.

– Dehogynem! – legyint Jeremy.

Lemosom a kést és a fogót, és nem merek belegondolni, mire kellenek. Pláne az első.

Fél perccel később rájövök. Ray elmagyarázza, hogy kell csinálni a dolgokat, Jeremy bólogat. Én a sebesült kezét fogom, és alig tudom megállni, hogy ne szorítsam túl erősen. Mikor befejezi a magyarázást, Ray kíván magának egy anyagcsomót, majd belerakja a szájába, hogy ráharaphasson, ha nem bírja tovább. Megrándul a keze, amikor Jeremy a fogóval kiszedi a töltényt a sebéből. Tompán beleüvölt az anyagba, amikor az öcsém nekilát a sebkimetszésnek. Rászorít a kezemre, az ujjaim végei löktetnek a vértől, miközben Jeremy vékony csíkban eltávolítja a seb megégett széleit. Ráng az álla, annyira erősen harap a csomóra, amikor a sebét tisztítják ki. Mire elkészül a nyomókötés, már teljesen elbágyad, mintha a tudatlanság szélén egyensúlyozna.

Mikor végez, Jeremy fáradtan hátradől, mélyen felsóhajt. A keze véres, remegni kezd. Rámosolygok, majd újból Rayre nézek.

A sebe szerencsére nem volt túl mély, már ha az egy-két centi nem az. Így is hosszú idő, mire begyógyul. Remélem, sikerült rendesen kitisztítani, és nem fertőződik el. Remélem, nem kell majd levágni. Remélem, túléli.

Valami végigcsorog az arcomon. Kisimítom Ray homlokából a csapzott haját, a parókáját már régen elvesztette ő és Jeremy is. Amikor megérzi a kezemet, rám néz, és kiveszi a szájából az anyagot. Csillog a szeme, a homloka, a felsőteste, hőt áraszt magából, bágyadtan néz, de él, és mintha mosolyogna. Végigsimít az arcomon.

Kinyitja a száját, mintha mondani szeretne valami fontosat.

– Ne bőgj már, túlélem.

– Bunkó! – válaszolok, elcsuklik a hangom.

Elneveti magát.

– Köszönöm, Jeremy. Jó voltál. Minden rendben lesz.

Jeremy mintha enyhén lefáradt volna, de azért elégedetten csillognak a szemei. Elvigyorodik.

– Nyilván.

– Tényleg… nagyon ügyes voltál – szólal meg Scarlett.

Ránézek, az arca falfehér, kicsit remegve áll ott, ahol az elején. Biztos nem sűrűn látott ilyet.

– Köszi – mosolyog rá az öcsém.

– Úristen, de ügyetlenül céloz Bennet – sóhajt fel Ray, majd behunyja a szemét. – Szívesen aludnék most egyet, ha nem baj.

– Nem – rázom meg a fejem. Kívánok a fejének is egy párnát, hogy kényelmesebb legyen.

Hálásan rám néz, elrendezi a párnát, majd becsukja a szemét, és elalszik. Előtte motyog egy sort.

– Vigyázzatok magatokra… Figyeljetek.

Mikor már egyenletesen szuszog, ránézek Jeremyre, ő visszanéz rám. Felállok, megkerülöm Rayt, leroskadok az öcsém mellé, és megölelem.

– Köszönöm! – suttogom a fülébe. – Köszönöm…

Egy pillanatra visszaölel, aztán eszébe jut, hogy testvérek vagyunk, ő meg már nagyfiú, nem ölelget családtagokat, így csak sután megveregeti a vállam, és elenged. Szipogok egyet, és megtörlöm a szemem. Az öcsém zavartan Scarlettre néz.

– Szóval. Te meg hogy kerültél ide? – nézek én is a csajra.

– Én csak… – kezd bele tétován.

– Először ülj le nyugodtan, úgy kényelmesebb lesz. Különösen, ha hosszú a történeted – veregeti meg a földet Jeremy. Scarlett megfogadja a tanácsát.

– Szóval? – nézek rá sürgetően.

– Én csak sétáltam az erdőben – válaszol. – Éppen a családommal nyaralunk itt. Illetve, telelünk, hiszen Angliában éppen tél van. Unatkoztam, egyedül akartam lenni, és bementem az erdőbe egy kicsit körbenézni.

Ray forgolódni kezd, odakúszok hozzá, kívánok egy nedves kendőt, és a homlokára rakom. Kicsit végigsimítok az arcán, amitől mintha lenyugodna.

– Utána pedig… utána legurultam – folytatja a történetét Scarlett. – Egy tó mellett kötöttem ki. Szerencsére nem lett semmi bajom, csak a könyökömet horzsoltam le – fordítja ki a karját, megmutatva a véres sebet.

Ez megmagyarázza, miért nem bánta volna Bennet, ha őt is megölik.

Jeremy felpattan, összevont szemöldökkel nézek rá.

– Ellássam? Jobb, ha nem fertőződik el!

Scarlett hálásan néz rá.

– Igen. Igen, azt hiszem, az jó lenne. Köszönöm.

Jeremy felhasználja a maradék vattát, kötszert és fertőtlenítőt, én tovább faggatom a Gödör legújabb áldozatát.

– Utána mi történt?

Scarlett kicsit felszisszent, amikor a fertőtlenítő hozzáér a sebéhez.

– Elindultam, hogy körbenézzek.

– Nem is próbáltál meg visszamászni? – nézek rá döbbenten.

– Nem – rázza meg a fejét, majd rájöhet arra, mennyire logikátlan is volt ez tőle, mert elpirul. – Szerettem volna kicsit körbenézni. Kicsit… kalandozni. Nem gondoltam, hogy ez lesz belőle. Ha jól vettem ki a szavaitokból, nem olyan egyszerű visszajutni.

– Nem. Lehetetlen egyszerűen visszamászni.

Scarlett csalódottan felhorkan.

– Utána mi történt?

– Sétáltam egy sort a fák között, majd összetalálkoztam az indiánokkal. Először nem vettem észre őket, utána, bevallom, nagyon megrémültem. Izgatottnak tűntek. Nem egyszerűen izgatottnak. Idegesnek. Feszültnek. Dühösnek. Még ennél is többnek. Fájdalommal telinek. Aztán megláttak engem… És mintha ezt mind ki akarták volna tölteni valakin. Üldözőbe vettek, pont akkor, amikor az öcséd észrevett, és megmentett. A pisztolyával visszatartotta őket, amíg futottunk. A többit meg már tudod.

Bólintok. A története kereknek tűnik, valahogyan mégsem érzem annak. Valószínűleg csak Ray reagálása miatt. Nem tudom, mi baja lehet a csajjal, és nem volt ideje elmondani.

Jeremy közben befejezi a betegápolást, még be is köti a sebet. Elgondolkozva nézem őket.

– Miért nem olyan egyszerű kijutni innen? Hogy jelenhetnek meg a kívánságaitok? Kik voltak ezek az indiánok, miért viselkedtek így? Az egyikőjük miért viselt Austen-korabeli ruhát? Ennél furcsábbat még nem láttam – hadarja Scarlett.

Ray megint forgolódni kezd, észreveszem, hogy a kötése már nem olyan hideg, mint lennie kéne. Lecserélem, és a mellkasát is áttörlöm. Az öcsém közben elmagyarázza a helynek a működését, Bennet furcsa, eltorzult jellemét, a ránk leselkedő veszélyeket, valószínűleg sokkal összeszedettebben, mint én tudnám. Szerencsére Ray titkát nem fedi fel, biztos vagyok benne, hogy annak nem örülne félájult házigazdánk.

Valahol a beszámolója végén üti meg a fülemet. Ledermedek.

Jeremy zavartalanul beszél tovább.

– Jer, fogd be! – szólok rá.

– Mi? Abbey, mi a…

– Pofa be! – tartom az ujjam a szám elé.

Megint hallom. Nem lehet. Ki van zárva. Jeremyre nézek, akinek elkerekedik a szeme, majd elképedve megrázza a fejét.

– Mi van? – suttogja.

– Ez… Nem hallod? Nem hallottad? – kérdezek vissza. – Én már harmadjára.

– Nem tudom, miről beszélsz.

Megint. Halk, mégis felismerhető ugatás. Mit keres itt Majonéz, és hogy került ide? Hogy jutott ki? Honnan tudta, hogy itt leszünk? Bajban van?

– Majonéz! Nem hallod? A kutyám ugat! – pattanok fel. Ray felmordul, de nem ébred fel.

– Abbey…

Megint, most már közelebbről.

– Közelebbről jön! – rohanok a kijáratnak tervezett részhez.

Jeremy is felpattan, elkapja a kezem.

– Várj! Mit akarsz csinálni? Nem mehetünk ki innen, Rayre kell vigyázni!

Még közelebbről jön.

– Egyre közelebb jön, még a végén megtámadják! Te nem hallod?

– Nem! – válaszol Jeremy.

Egy pillanatra elhiszem neki, majd egy erőteljesebb ugatás hangzik el. Jeremy arca megrándul.

– Hazudsz! – kiáltok rá, és kitépem a karom a kezéből.

– Abbey, várj! Ne siesd el! Valakinek vigyáznia kell Rayre. Ha most kimegyünk megkeresni egy kutyát, ki fogja őrizni az embert?

– Ki kell mennem érte. Csak megkeresem, és behozom.

– De hát… Te szereted Rayt!

Megrándul az arcom.

– Akárcsak Majonézt. Jeremy, csak kimegyek érte, megkeresem, és behozom. Addig te vigyázhatsz Rayre. Az egész nem fog tartani, csak egy fél óráig. Hát nem érted! Majonéznek túl kell élnie ezt. A fehér kutya mindig túléli. Biztonságos helyre kell hoznom.

Jeremy összeszorítja az állát.

– Hadd menjek én.

– Nem! Nem veszélyeztetheted magad feleslegesen. Te segíthetsz nekünk kijutni – suttogom, hogy csak ő hallja.

Mikor Jeremy a fejemhez vágta, hogy szeretem Rayt, Scarlett felvette az udvarias nem-figyelek-rátok pózt, de sosem lehet tudni.

– Ha te meghalsz – válaszol Jer –, a rejtekhelyünk valószínűleg eltűnik. Ezt ne felejtsd el.

Biccentek, és kimegyek.

Eltávolodom a bunkertől, nehogy emiatt bukjanak le a többiek. Már nem hallom Majonéz hangját, de nagyjából be tudom tájolni, merről jöhetett. Talán az az északi irány. Egy darabon futok, majd kiabálni kezdek, hátha újra elugatja magát.

– Majonéz! Majonéz!

Megint meghallom, körülbelül jó irányba tartok. Újból sprintelni kezdek, futok egy darabon, utána lefékezek, és kiáltok, hátha megint ugat egyet. Ehelyett jobb kézről megreccsen egy ág. Reménykedve odapillantok, majd elkerekedik a szemem.

A fák közül Bennet lép elő. Bal karja bekötve, mintha átütne rajta a vér, ennek ellenére stabilan tartja a vadászpuskáját. Arcán elégedett vigyor. Ráébredek, hogy a nagy sietségben elkövettem egy alapvető hibát. Egyedül indultam útnak.

Nem hoztam magammal Colt barátomat.

Mibe fogadjunk, hogyha most kívánnék egy fegyvert, azonnal el is ájulnék?

– Örülök, hogy megint összefutottunk, Miss Kinsey – szólal meg Bennet. – Szerencsés véletlen, nem igaz?

Én más szavakkal jellemezném.

– Hogy van a karja, Bennet? – kérdezek vissza, hátha rá hozom egy kicsit a frászt.

Inkább csak felhúzom vele. Ördögi vigyorral figyel, szeme sötéten villog.

– Köszönöm kérdését. Jobban, mint maga lesz pár percen belül, Kinsey.

– Ez új. Mióta szerepelek én is a megölendők listáján? Azt hittem, a véremre van szüksége.

– Lehet, hogy a maga halála nem szükséges. Talán, ha megmondja, ki volt az, nem ölöm meg.

– Ki volt mi? – kérdezek vissza. A hátamban megfeszülnek az izmok, legszívesebben elfutnék, de Bennet azonnal lelőne. Talán, ha beszéltetem, van időm. – És hova lettek a kis szolgái, akik elvégzik a piszkos munkát?

– Elengedtem őket. A bosszú édesebb, ha én magam végzem el – vicsorog. – Most pedig beszéljen. Ki volt az? Ki ölte meg a fiam?!

Amikor eljut az agyamhoz, mit mondott, megfordul velem a világ. Élesen beszívom a levegőt.

– A fia?!

– Ó, már választ is kaptam a kérdésemre, Miss Kinsey. Nos, ez igazán szomorú. Kénytelen vagyok megölni.

– Nem öltem meg a fiát! Nem halt meg a fia!

– De még mennyire, hogy halott, Miss Kinsey. Én mindent tudok, amit ezen a helyen tudni lehet. Márpedig ez biztos: valaki megölte a fiam. Valaki meggyilkolta Henryt – megrándul a keze, amiben a fegyvert tartja. – Attól tartok, elárulta magát. Nem kellett volna. Ezt igazán nem kellett volna…

Közelebb lépdel, talán, hogy akkor is halljam, ha suttog.

– Már csak az a kérdés, hogy legyen. Mi lenne magának a nagyobb csapás? Ha látnia kéne, ahogy meghal az egyik szerette? Vagy ha először magát ölöm meg, és abban a tudatban hagyja el ezt a csodás világot, hogy hamarosan követi a testvére és a szeretője is?

– Ray nem a szeretőm – javítom ki, miután nyelek egy nagyot. Érzem, hogy a szívem a torkomban dobog.

– Ezek szerint nyilván az sem érdekli, hogy Holmes az elkövetkezendő napokban szenvedni fog. Jobban, mint eddig bármikor.

– A sebét elláttuk. Túl fogja élni. Engem is túl fog élni. Minden rendben lesz vele.

Bennet sötéten elvigyorodik. Megint egy farkasra emlékeztet. Egy őrült farkasra.

– Gondolja?

– Megmenekülnek, és kijutnak innen.

Furcsa mozgást érzékelek oldalról.

– Úgy gondolja?

Abból az irányból, ahol Majonéznek kell lennie.

– Szerintem pedig hamarosan kiderül, melyik módszerem a jobb.

Azt már nem látom, csak érzékelem, hogy Bennet a szeme elé emeli a puskáját. Az utolsó dolog, amit látok, mielőtt feláldozom magam a többiekért, a rohanó kis fehér kutyám. Valaki, akit szeretek. Valaki, aki engem keresett. Valaki, aki biztosan túléli.

Aztán eldördül a fegyvert.

Fájdalom terjed szét a mellkasomban, égni kezd először a szívem, majd a tüdőm. Vér fröccsen szét, nekem pedig nincs erőm elkiáltani magam. Összeesem.