Gödörben - 23. fejezet - Velem miért nem beszélsz róla?

– Minden rendben ment? – kérdezi Ray, mikor belépek a rejtekhelyre. Fekvő helyzetéből kicsit feltápászkodva, izgatottan néz rám.

– Igen – válaszolok.

Visszahanyatlik.

– Nem tetszik ez nekem – jegyzi meg.

– Nekem azért alapvetően nincs problémám vele – jegyzem meg gúnyosan, és éppen ezért Jeremy körülményes stílusában. – Jobb, mintha elkapnak, és megkínoznak.

– Nem úgy értem. Valaminek történnie kellett volna. Már ötödik napja ingázol köztem és Jeremyék között. Az tíz alkalom. Biztos, hogy minden rendben?

– Igen.

– Nem követett senki?

Megforgatom a szemeimet, és leülök Ray feje mellé. A nap nagy részében még nem mozog, a kötését minden este cserélnem kell. Mint öt napja kiderült, leghamarabb két héttel a lövés után varrhatjuk össze a sebét, amikor már gyulladás- és váladékmentes lesz, állítólag ilyen sérüléseknél így kell. Másodlagos sebvarrat, vagy mi. Addig pedig figyelnem kell, nehogy elfertőződjön, mert akkor nem biztos, hogy segít az összevarrás. Eddig szerencsére minden rendben. Bivalyerős fertőtlenítőket kívánok.

– Azért vagyok ebben a zöldes-barna hacukában, hogy ne vegyenek észre, nem azért, mert ez a legújabb divat! – Leveszem a fejemről a terepmintás kendőt, ami eddig a fekete hajamat takarta. Egészen hozzászoktam már ehhez a hajszínhez, kicsit mintha mindig is az enyém lett volna. – Szerintem még egy katona sem hordja annyit ezt a színkombót, mint én.

Kiengedem a hajam, és szétrázom az ujjaimmal. Utálom összefogni, sokkal szebb szabadon, ráadásul az összes hajgumi húzza a fejbőröm. Baromi zavaró.

Ray elgondolkozva követi a hajam mozgását.

– A lány… nem csinált vele semmi rosszat?

– Nem – felsóhajtok. – Te is tudod, hogy a ház nem engedte volna be Scarlettet, ha bármi rosszat akar neki.

– Már ha működik ez a… kívánságod.

– Én is házigazda vagyok. Működnie kell, vagy az egész rendszer kamu.

– A rendszerem biztosan nem kamu! – tiltakozik Ray.

– Hát akkor?

– Te új tényező vagy. Ahogy a lány is.

– Ha bántani akarná Jeremyt, nem lehetne benn. Külön így kívántam, így hívtam meg a házba – morgom.

– Rendben, rendben – visszakozik Ray feltartott kezekkel. – Kívánom, hogy igazad legyen.

– Hogy van a lábad? – kérdezem, lenézve a combjára.

Amíg távol voltam, megmosakodhatott, a lavórban ott a használt víz, és a szokásos mentaillat lengi körül, szappannal keveredve. Az indiánhacukát már az első nap lecserélte, mindig tiszta inget kíván magának, nadrágjának pedig levágta a jobb szárát, hogy hozzáférhessek a sebhez.

Még mindig nem tudtam megszokni, hogy a combjánál kell matatnom.

– Megvan – válaszol ugyanúgy, mint az előző négy napon.

– Ettél már? – kérdezem, az arcát vizsgálva.

Tény, hogy egészségesebb, mint akár két nappal ezelőtt, a gyógyszeremnek hála lement a láza, nem verejtékezik nonstop és az arcszíne is normális. Jeremy utasítására minden nap beletukmálok egy adag levest, és már egyre kevesebbet kell fenyegetőznöm, hisztiznem és rimánkodnom, hogy megegye. Talán az volt rá ilyen pozitív hatással, amikor kilátásba helyezetem, hogy ha kell, átköpöm a számból a szájába azt a meleg vackot.

– Te ettél már?

– Még Jeremyékkel. Szóval, a leves.

– Már jól vagyok, nem akarok ilyen melegben tűzforrót enni.

Kívánok egy adag sajtkrémlevest pirítóskockákkal, és szigorúan ránézek. Az arckifejezésemet látva megint felkönyököl.

– Utálom, amikor így nézel. Még jobban, mint amikor hisztizel.

– És éppen ezért fogod megenni a levest. Jeremy szerint segít.

– Jeremy szerint segít – mondja velem egy időben affektálva.

Rácsapok a vállára.

– Hé! Így bánni egy sérült emberrel!

– Még szerencse, hogy nem a karodat lőtték meg – merek egy kanállal a levesből, hogy Ray szájához emeljem. Két perc, és megunja, hogy az orra alatt tartom. Mindig ez van.

– Bennet – jegyzi meg.

Megremeg a kezem, a leves ráloccsan Ray kézfejére, aki dühösen felkiált. Gyorsan az ingjébe keni.

– Abbey! Ez tényleg tűzforró!

– Mi van vele?

– Kivel?

Kinyitom a számat, majd becsukom.

– Bennettel? – kérdezi. – Semmi, csak ő lőtt meg. Nem meglőttek, Bennet lőtt meg.

– Tudom.

– Sosem mondod.

– Mert te is pontosan tudod! – csattanok fel, majd a kezébe nyomom a tálat, kis híján kiborítva a leves felét. – Sajtkrémleves. Egyél!

Tőlem aztán ne várja, hogy tündéri ápolónőként megetetem.

Ray felsóhajt, és némán enni kezd. Legszívesebben elmennék, de nincs hová. Ez a füves kis lyuk lesz még a kettőnk helye egy ideig. Átmászok a matracomra, ami T alakot képez a Rayével, és csakúgy megnézem a mobilomon az időt, nem mintha bármi jelentősége lenne annak, hogy dél múlt. A valóságban fél óra, ha eltelhetett. Körbenézek, és halvány fogalmam nincs, hogy mit tegyek. Két matrac, egy lavór, a táskám, fegyverek, a tegnapi kötszerek, amik hamarosan úgyis eltűnnek, meg Ray, aki több teret foglal el, mint az összes tárgy együttvéve. Semmi kedvem a közelében lenni, és ezen a helyen még kiabálnunk sem szabad, nehogy meghalljanak.

– Azért furcsa, hogy nem jelentkezik – szólal meg Ray, miután befejezi az evést. Dacosan csak az adag felét ette meg, de semmi kedvem megint veszekedni vele.

– Kicsoda?

– Az Indián, Akit Nem Nevezel Nevén.

– Nagyon vicces.

– Engem ez tényleg aggaszt.

– Feltűnt. Másról sem tudsz beszélni.

– Egy hete még folyamatosan a véredre pályázott.

– Most már rád és Jeremyre.

– Miért nem kerestet minket?

– Szerintem kerestet. Csak használom azt a csini térképet, amit a lehetséges útvonalakról rajzoltál a jellegzetes fákkal, bokrokkal és kis ösvényekkel, így sosem megyek kétszer ugyanarra.

Néha a kígyós területet is meg kell közelítenem, hogy megtévesztően nagyot kerülhessek, amitől kiráz a hideg.

– Nekem ez akkor is fura – dörmögi. – Bennet ennél… erősebb, ravaszabb és ügyesebb. Öt nap csend és hullaszag.

Összerezzenek.

– Ne emlegess hullákat.

Mintha észbe kapna, Ray összerezzen, és rám néz, bűnbánat és szomorúság keverékével az arcán.

– Sajnálom, nem akartam. Figyelj, Abbey… – a hangja ijesztően lágy.

Hátradőlök a matracomon, és az égre szegezem a tekintetem, hogy ne kelljen az arcát látnom.

– Unatkozom – vágok közbe. – Esküszöm, ez majdnem olyan rossz, mint egy fizikaóra. Vagy, mint amikor bezártak a szertárba. Kétszer olyan lassan telik az idő…

– Bezártak a szertárba? Milyen szertárba?

– A földrajz szertárba. Térképek voltak ott, meg különböző eszközök.

– Mit kerestél te ott?

Elvigyorodom.

– Az csak egy másodszertár, a B kategóriás cuccokkal, eléggé keveset járnak arra a tanárok. Évfolyamról évfolyamra öröklődő hagyomány ott kavarni valakivel.

– Kavarni? – kérdez vissza értetlenül.

Felkönyökölök, és csúfondárosan ránézek. A százhuszonegy éves tudata ki fog akadni ezen az erkölcstelenségen.

– Tudod, a sulimban, amikor egy ifjú hölgy és egy fiatalember távol minden vigyázó tekintettől közös légyottot tervez be… a régi szertárba megy kavarni.

Ray szeme elkerekedik.

– És kivel kavartál abban a szertárban?

– Mit tudom én már. Azt hiszem, ez két éve volt – visszadőlök. – Ráadásul nem érkezett oda időben az illető, így csak engem zártak be. Egyedül a szertárban rohadt unalmas. A harmadikon volt, ki sem mászhattam az ablakon. Mire a barátnőim és az a srác megszervezték, hogy kijöjjek onnan, anélkül, hogy lebuknék, megtanultam Ázsia szigeteinek nevét, és az afrikai országokat is, ábécé sorrendbe rendezve. Pokolian unalmas volt – nyújtom el a „pokoliant”.

– Értem – válaszol Ray kimérten. – Persze, ha ennyire unatkozol, megpróbálhatnál átkísérni a házamba. Az biztosan érdekfeszítő lenne. És visszakaphatnám az ágyam.

Eszembe jut, Ray milyen arcot vágott be, amikor megtudta, hogy – idézem –„az a lány” használja most az ágyát. A vicsorgás nem egészen fedi le a dolgot, bár akkor kicsit visszavett magából, amikor megjegyeztem, hogy Jeremy legalább úriemberként viselkedett, amikor átengedte a kényelmesebb helyet. Egyesekkel ellentétben.

– Hát hogyne. Fogadok, hogy Bennet azonnal ott teremne, és farkasvigyorral az arcán élvezné, hogy előttem fürödhet a véredben. És ez még a jobbik eset. Mi van, ha totál felnyílik a sebed, kosz kerül bele, és elfertőződik? A végén még le kell vágni a jobb lábad. Kösz, nem. Az csak Peetának áll jól.

– Az egyik ismerősödnek levágták a lábát? – lepődik meg Ray. – És ez a neve?

– Peeta csak egy kitalált szereplő!

– Már sajnálom, hogy elmondtam az esetleges kockázatokat – morogja Ray.

– Szóval, te is unatkozol.

– Hát persze, hogy unatkozom! Nem is tudom, hogy bírtam ki, amíg nem csöppentetek az életem… Alig kelhetek fel, te kissé morco… Szóval, az elmúlt napok után… És annak sem örülök, hogy Jeremy egyedül van azzal a lánnyal – nyög ki végre egy befejezett mondatot Ray.

– Én kissé mi vagyok? – nézek rá felvont szemöldökkel. Érzem, hogy nem kéne rákérdeznem, de vannak olyan pillanatok, amikor bármit megtennél, csak hogy veszekedhess valakivel. Hogy kiboríthasd, hogy az őrületbe kergesd, hogy neki is olyan rossz legyen, mint…

– Morcos – válaszol nagyon lassan Ray. Mintha fél percig ejtené ezt az egyetlen szót. – Ugye, tudod, hogy ha már szeretnél beszélni róla, akkor…

– A morcosságomról? Nem. Amint kikerülök ebből a világból, elmúlik. Abban viszont igazad van, hogy nem lehetek valami szórakoztató társ – kelek fel. – Van valami, amiben jó vagyok. Szerencsédre.

Összevont szemöldökkel, sötéten bámul rám. Az új, katonai stílusommal mit sem törődve, odalejtek hozzá. Leereszkedek mellé, a mellkasára teszem a tenyerem, mire hátradől. Mélyen belenézek a szemébe, ő szórakozottan az ujjai köré tekeri az egyik hajtincsemet. Érzem, hogy milyen gyorsan ver a szíve.

– Szórakoztathatjuk egymást – hajolok felé.

Elkapja a vállaim, és visszatol, mintha csak súlyt nyomna ki, nem pedig egy csinos (és oké, katonai szerelésben lévő) csajt.

– Már megint ezt csinálod – vonja össze a szemöldökét dühösen. – Csak most nem a hiányos hálóing van rajtad.

A sarkaimra ülök, és felhorkanok.

– Te is. Lehet, hogy tényleg meleg vagy.

– Az összes lelki problémádat szexszel akarod megoldani, vagy csak azokat, amikről valamiért nem mersz beszélgetni velem?

– Ugyan már, Ray! Csak unatkozom. Ne láss ebbe többet – állok fel, és Raynek háttal leülök a matracomra. Elkezdek turkálni a cuccaim között.

– Vagy unatkozni fogsz, vagy Majonézről beszélgetni.

Összerándulok.

– Akkor csak te tehetsz arról, hogy az elkövetkező kilenc napban nagyobb eséllyel fog végezni velünk az unalom, mint Be… – elcsuklik a hangom.

– Scarlettel miért beszéltél róla? Velem miért nem beszélsz róla? – kérdezi Ray halkan.

Nem válaszolok.

*

– Milyen volt tegnap Rayjel? – kérdezi Jeremy, mikor leülök mellé a kanapéra. – Hogy van a lába?

– Jó és jobban. Szerintem meg fogja úszni fertőzés nélkül. De jól esett ez a fürdő! És az, hogy végre átvehetem egy kicsit azt az ocsmány katonai szerkót – végigsimítok a kék ruhán, amit kívántam magamnak. A derekamon többször végigtekertem egy véknyabb fehér övet, a sötétkék anyag a térdem felé ér, és az egészhez nagyon megy a csini magas sarkúm. Fél óra, míg kiélvezem, hogy nő vagyok, ráadásul biztonságban.

– Azért a katonák nem pont olyan ruhát hordanak – jegyzi meg Jeremy.

–Nem zöld-barnát?

– De, viszont…

– Na, akkor. Nekem olyan a gatyám, a hosszú ujjú pólóm és még a kendőm is. Katonaszerkó.

– De…

– Hol van Scarlett? – vágok közbe.

– Elment olvasni, amíg te fürödtél. Szólok neki – emelkedik fel, de megfogom a karját.

– Ő is… ő is kapott könyvet? – kérdezem halkan.

Jeremy megrázza a fejét.

– Az egyik Holmes-kötettel vonult el. Megígértük, hogy nem kívánunk, addig biztonságban vagyunk. És talán még a kijáratot is megtaláljuk egyszer…

– Már ketten vagytok a feladatra. Milyen a csaj? – kérdezem egy fokkal halkabban, Jeremyt még mindig visszatartva. – Észrevettél már rajta valami furcsát?

Jeremy megrázza a fejét.

– Azt hiszem, Ray tévedett. Nem lehet a húga. Sokat beszél a szüleiről, valamelyik nap teljesen kiakadt, hogy már biztosan keresik. Mondtam neki, hogy ne aggódjon, itt másképp telik az idő. Megjegyzem, őt érdekelte a teóriám a hely időkezelésével kapcsolatban.

– Naná. Szerencsétlennek nem volt jobb dolga, mint, hogy azt hallgassa – mondom gúnyosan.

– Néha komolyan elgondolkozom azon, hogy mi igazából nem is vagyunk testvérek – vág vissza Jeremy.

– Te meg Scarlett? Hát, meglepő lenne.

– Mi lenne meglepő?

Hátranézek, Scarlett Ray szobájának ajtajában áll, és mosolyog. A mellkasához egy Holmes-kötetet szorít.

– Semmi – legyintek. – Feltöltöttem a szekrényt kajával és vízzel. Van valami extra kívánságod?

– Nem, köszi, bármi jó – válaszol. Mindig ezt mondja. Csak egyszer állna elő valami érdekesebbel. Csigával, krokodillal vagy bármivel.

– Ami azt illeti, van valami, amit reggel Scar hiányolt – szólal meg az öcsém.

Scarlett odajön hozzánk, és leül Jeremy mellé.

– Nem hiányoltam, csak meglepett, hogy kivételesen nem volt. Az azért nagy különbség.

– Micsoda? – kérdezem.

– Gyümölcs. Mindig hagytál itt nekünk friss gyümölcsöt, ma reggel viszont valamiért nem volt.

– Pedig szerintem tegnap is kívántam nektek – hökkenek meg.

– Lehet. Reggelre már nem találtunk. Ebédkor és este pedig nem figyeltem.

Végiggondolom a dolgot. Lehet, hogy annyira dühös lettem Rayre, hogy akaratlanul is szükségtelennek tartottam minden olyan dolog megtartását, ami rá emlékeztetett.

– Lehet, hogy véletlenül eltűnt, de legközelebb erősítsd meg, légy szíves – von vállat Jeremy. – Mire tíz után ideérsz, mi már rég megreggelizünk.

Megforgatom a szemem.

– Annyira azért nem fontos – vet ellent Scarlett. – Nem haltam bele a müzlievésbe. Csak meglepett, ennyi. Ez legyen itt a legnagyobb gondunk.

Jeremy felpattan.

– Megyek, megmosakszom, ha nem baj – néz a csajra.

– Nem kell engedélyt kérned – vet rá egy ferde mosolyt Scarlett.

– Úgy értem, hogy ha nem akarsz előttem menni.

– Teljesen jól vagyok – rázza meg a fejét.

Tényleg így van. Kívántam nekik egy adag váltásruhát, ha valamiért kéne, leennék a sajátjukat, vagy ilyenek. Most piros felső van rajta fekete rövidnadrággal, és eléggé jól áll neki.

– Oké – vágja rá az öcsém, és benyargal a fürdőbe.

– Amúgy hogy érzed magad itt? – kérdezem meg Scarlettet. – Zavaró lehet a bezártság, de nem hiába kértem, hogy várjuk meg, míg Ray felépül. Nélküle kábé az első fánál feldobnánk a talpunk.

– Túlélhető. Egyedül a WC lehúzásával vannak problémáim – neveti el magát. – Hihetetlen, hogy egy verembe kell önteni.

Én is elröhögöm magam.

– Tudom. Ezerszer próbáltam rávenni Rayt, hogy modernebbre kívánhassam, de túl nagy kívánságnak ítélte meg, és megtiltotta. Gyakran makacsabb, mint kellene.

Scarlett rám mosolyog.

– Helyes pasi.

– Kár, hogy bunkó – vágom rá.

– Fura ilyet hallani a hős megmentőről.

– Jeremyvel jól kijöttök?

– Persze, rendes kölyök. Nagyon intelligens öcséd van. Megpróbáljuk kitalálni, hogy hogyan, hol juthatunk ki a Gödörből, vagy hogy hívjátok ezt a helyet. Szerinte nem biztos, hogy egy egyszerű átjárót kell keresnünk. Mi az?

A dohányzóasztalon lévő katonahacukámra meredek. Mintha az előbb megmozdult volna, pár másodperces fáziskéséssel leesik, hogy csak Scarlett lökte meg az asztalt a lábával.

– Semmi.

– Szóval, nem unatkozunk, van miről beszélgetni. Hasonló könyveket és filmeket szeret, mint én, és szinte mindent ismer.

– Értem – válaszolok. – De ne felejtsd el, hogy csak tizennégy éves, még ha többnek is tűnik. Néha.

– Hogy érted ezt? – néz rám Scarlett.

– Úgy, hogyha megbántod, személyesen belezlek ki.

Mégiscsak az öcsémről van szó.

Scarlett először döbbenten bámul, majd elneveti magát.

– Eszem ágában sincs megbántani! Nem fogom, de ha mégis, felhatalmazlak rá, hogy a lehető legbrutálisabban belezz ki.

Bólogatok egy sort.

– Jól teszed.

Elgondolkozva bámul, felhúzza a lábát, és átkarolja a térdét.

– Több szeretet van benned, mint azt az ember a külsőd alapján gondolná – jegyzi meg. Megrándulhat az arcom, mert sietve hozzáteszi. – Ne haragudj, nem úgy értettem! Nem megbántani akartalak, csak kicsit szókimondó vagyok, néha azelőtt beszélek, hogy gondolkoznék. Családi vonás. Amúgy hogy van Ray? – vált témát.

Előrehajolok, és kiveszem a katonahacukámból a mobilomat, hogy legyen mit piszkálnom.

– Jobban. Helyre fog jönni, és akkor megkeressük a kiutat.

– Ő is abban a hotelban szállt meg, mint mi?

Scarlettel elfelejtettük közölni, hogy Ray cirka százhúsz éve él ebben a világban, identitásának felét elfelejtette, a húga pedig, akit mellékesen megöltek, pontosan úgy néz ki, mint ő.

– Azt hiszem, igen – hazudom szemrebbenés nélkül.

– Meglepő, hogy megelégszik egy ilyen budival a hotel lakosztálya után. Tegnap pont arról beszélgettünk Jeremyvel, hogy a szüleink luxuskörülmények között fürdőznek, közben pedig azt sem tudják, mi hol és mekkora veszélyben vagyunk.

– Igen, kicsit… hátborzongató.

– Szerintem inkább ironikus. Valamilyen szinten.

Megjelenik szokásos félmosolya, amit néha nem tudok mire vélni, legtöbbször viszont valahogyan bájossá teszi. Mondhatni, még engem is elvarázsol. Remélem, az öcsém még nem kamaszodik nagyon.

– Leeresztettem a vizet, Abbey. Kívánhatnál Scarnak is egy adagot.

Az öcsém a fürdő ajtajában áll, valamiért szükségesnek érzi, hogy a csupasz és még félig vizes felsőtestét mutogassa, miközben a haját próbálja szárazra törölni.

– Kihozom a ruhám – megy be Scarlett Ray szobájába.

Visszadugom a katonaruhám zsebébe a mobilom, majd felpattanok, és megcélzom a fürdőt. Jer mellett elhaladva odavetem neki.

– Ez tizennégy éves kiscsajoknál talán bejön, de egy tizennyolc éves nőnél nem.

Jeremy elvörösödik, és vet rám egy dühös pillantást.

– Fogd be!

Alig fél perccel később tiszta víz, száraz törölköző, és egy újabb adag szappan, sampon, illetve balzsam várja Scarlettet, aki éppen időben jön ki a szobából.

– Köszi, Abbey – mosolyog rám. – Életmentő vagy, és nem csak a fürdő miatt.

Mikor bezárja maga mögött az ajtót, odavetem az öcsémnek.

– Látod, ő tudja, mit kell mondani.

– Csak azért mond ilyeneket, mert még nem ismer.

– Fogd be! – morgom most én. Leülök a konyhaasztal mellé, és halkabban folytatom. – Amúgy komolyan beszélek, Jer. Óvatosan az érzelmekkel, ne ess bele a csajba.

– Ezt mondogatod magadnak is, ha Rayről van szó? – kérdez vissza gúnyosan, miközben leül velem szemben.

Megrándul az arcom.

– Először is, Ray és köztem nincs semmi.

– Nem rajtad múlik.

– Érzelem sem – folytatom. – Másodszor pedig, lehet, hogy ő vagy hat… plusz százhuszonegy évvel idősebb, mint én, de ez a korkülönbség a pasi javára még nem ciki. Ellentétben azzal, hogy te tizennégy éves kis porbafingó vagy, míg Scarlett már nő. Ezt azért ne felejtsd el.

– Nem mintha akarnék tőle valamit is. Egyszerűen szórakoztató és legalább olyan okos, mint én, ami egy csomó, velem egykorú lányról nem mondható el. Meg a legtöbb idősebbről sem. Ez még nem jelenti azt, hogy bele is estem, szóval, nyugi, Abbey.

– Harmadszor…

– Tényleg nem estem bele…

– … még mindig nem tudjuk, hogy ki.

– … mint már mondtam.

– Ray valamiért nem bízik benne. Én ellenben megbízok Rayben, és az értékítéletében.

Jeremy szája megrándul.

– Na, mi az?

Élesen beszívja a levegőt.

– Figyelj, Abbey. Nem azt mondom, hogy nem bízok Ray értékítéletében, hiszen ebben a világba rátámaszkodhatunk a leginkább. De gondolkoztam… és a saját agyamban is eléggé megbízok… Rayt nem sokkal azután lőtték meg, hogy Scart meglátta. Benne van a pakliban, hogy a sérülés okozta trauma miatt bebeszélte magának, hogy Scar teljesen úgy néz ki, mint a húga.

– A megszólalásig hasonlít rá, sőt, még azon is túl. Ray szerint.

– A beteg, sérült, lázálmokkal küzdő Ray szerint.

Megpörgetem a kezemben a mobilom, majd kirakom az asztalra.

– Már azelőtt furán viselkedett, hogy meglőtték volna. Úgy kellett továbbrángatnom, hogy egyáltalán elkezdjen rohanni.

– Lehet, hogy csak lefagyott az indiánok miatt.

– Az indiánok miatt? Lövés, futás, lövés, több éves Ray-rutin.

– Ettől függetlenül nem zárhatjuk ki, hogy csak a betegség játszott rá a lelkiállapotára. Gondolj bele, ezek szerint a húga megjelenését gondolta a legnagyobb félelmének.

– A mi halálunkat gondolta annak.

– Tudat alatt is? A lényeg, hogy már több napja tudta, hogy szembe kell néznie a legnagyobb félelmével. Utána számoltam, öt nappal a lövés előtt jelent meg a vámpír, de itt ez az öt nap valamiért egy örökkévalóságnak tűnik. Érzékeli az ember, hogy másképp telik az idő, mint a rendes világban, szerintem még Ray is. És a félelme csak nem jött el, ellenben megjelent egy új, idegen lány, akire a lázas tudata ráhúzhatta azt. Így lett Scarból Felicity.

Megrázom a fejem.

– Szerinted ebben tévedne Ray?

Jeremy vacillálva a fürdőajtóra néz.

– Ami azt illeti… Nem vagyok benne biztos, hogy pontosan emlékszik a húgára.

– Jeremy! Csakis rá emlékszik! Magát hibáztatja a halála miatt… Nem felejted el azt, aki miattad halt meg.

Jeremy megsimogatja a karomat, mire összerezzenek. Visszahúzza a kezét, és szomorúan elmosolyodik.

– Tudod, hogy ez mikor fog kiderülni? Amikor Ray ás Scar úgy találkoznak, hogy a házigazdánk, vagy hogy szoktad nevezni néha Rayt, nem lázas és nem fetreng a fájdalomtól.

Megvonom a vállam.

– Lehet. Remélem. Minél többen nézünk szembe az indiánokkal, annál jobb.

Pár pillanatig hallgatunk.

– Szóval, meddig maradsz? – kérdezi hirtelen Jeremy.

– Imádom, amikor érezteted velem a testvéri szeretetet.

– Nem azért! Csak nem jó ötlet sokáig egyedül hagyni Rayt, nem gondolod?

– Hagyok itt nektek meleg ebédet, és indulok. Még egy kicsit hadd legyek ebben a ruhában. Magas sarkú cipőben. Nőiesen.

Ismét hallgatunk pár másodpercig.

– Scarlett mesélte, hogy különböző elképzeléseid vannak a kijutásról.

– Igen, van egypár. Persze, amíg nem kalandozunk, addig nem tudom meg, hogy igazam van-e. De lehet, hogy nem egy kaput kell keresni az indiántáborban.

– Akkor mit kéne?

– Valahogy szétverni az egészet.

– Szerintem Ray ezt már próbálta.

– A Gödröt, nem Bennet képét.

Megrándul az arcom.

– Hogyne. Fogjunk baseball ütőket, és essünk neki. Mi sem egyszerűbb.

– Nem így gondoltam.

– Szerintem Jeremynek igaza lehet.

Scarlett az ajtóban áll, és minket bámul. Észre sem vettem, mikor nyitotta ki, pedig vele szemben ülök. Nagyon fáradt lehetek.

– Jeremy szerint a Gödörnek valahol lehet egyfajta ütőere. Ha azt sebezzük meg, nyerhetünk.

– Vagy összeomolhat az egész világ, a közepében velünk – teszi hozzá Jer. – Bár ez inkább gyerekes álmodozás, mint tapasztalaton alapuló elgondolás. Még semmi jelét nem láttam annak, hogy itt így lenne, a Gödör valahogyan mindenhol ott van. Csak eljátszottam a gondolattal.

– Ha egy helyen összpontosul a Gödör, az biztos a könyv. A kék vér jelentősége – borzongok bele. – Mindig is el akartam pusztítani azt a szart.

Mintha megint megrezdülne az asztal, de amikor odanézek, nem látok változást.

– Ez még nem jelent semmit. Mondom, ezt csak egy történetből vettem, nem biztos, hogy ebben a világban is működik.

– De lehet benne valami – mondja Scarlett. – Persze, én nem jártam annyit erre, mint ti, de megvenném az ötletet.

– Az a könyv mossa át az indiánok agyát, hogy gyilkoljanak – mondom Jeremynek. – Ez szerintem sokat jelent.

– Más könyv pedig más agyát… – gyorsan elhallgat. – Csak el akarod pusztítani, mert rossz emlékeket ébreszt fel benned.

– Az igaz, hogy a szavaknak nagy ereje van. Lehet, hogy csak egy egyszerű könyvről van szó, amibe nagyon erős propaganda szöveget írtak – teszi hozzá Scarlett. – De ez majd kiderül, ha Ray rendbe jön, és elmehetünk innen.

Felsóhajtok.

– Remélem, minél hamarabb. Mellesleg, rohadt türelmes vagy, Scarlett. Én már visítva követelném, hogy engedjenek ki.

Scarlett megvonja a vállát, majd megereszt egy félmosolyt.

– Minek? Itt biztonságban vagyok, és még a társaság is jó. Azt azért sajnálom, hogy nem lehetsz velünk többet, de Rayre vigyázni kell. Biztosan hamar kijutunk innen, ha egyszer ráállunk az ügyre. Jeremy mondta, hogy húsz napja vagytok még csak itt, ő valamivel kevesebb ideje. Ray pedig százhuszonegy éve, de mindig egyedül volt.

Ha most valami lenne a kezemben, biztosan kiejteném a döbbentettől. Jeremyre meredek, aki megvonja a vállát.

– Maga Ray említette, amikor lábadozott, és Bennetről valamint a kötelékekről beszéltünk.

– Nem Jeremy köpött, ha ez a probléma – mosolyog Scarlett. – Tényleg Ray szólta el magát. De semmi baj, hiszen itt gyorsabban telik az idő.

– Bizony – teszi hozzá Jeremy.

– Szóval, ha egy perc hét nap, akkor annak arányában…. Ötvenkettő héttel számolva… Az olyan öt nap, ha jól számolom.

Leesik, hogy miről beszél Scarlett. Ő azt hiszi, Ray százhuszonegy évet töltött itt el, nem pedig azt, hogy a mi világunkban telt el annyi idő, mióta itt van. A hiányos ismeretei szerint ez teljesen logikus gondolatmenet.

– Igen. Nos, most nem számolok utána, de valahogy úgy – válaszolok. – Na, mit kértek ma ebédre?

– Sült krumplit KFC-s rántott hússal. Extra nagy adagot mindkettőből – vágja rá az öcsém.

– Rántott sajtot párolt zöldséggel és tartárral.

– Valamint palacsintát juharsziruppal.

– Te is velünk eszel, Abbey? – kérdezi Scarlett, miközben megjelenik előtte a kaja.

– Nem, inkább Rayjel ebédelek.

– Megint?

– Csak hogy ne egyen egyedül – állok fel. Kicsit megszédülök, valószínűleg a kívánságtól.

– Igaz. De azért egyszer egyél velünk is. Kulturált lányokat akarok magam körül – néz Jeremyre, aki már lecsapott az ebédre, és pont ebben a pillanatban eszi le magát.

– Ezt nem lehet kulturáltan enni – tiltakozik. – Késsel-villával vétek lenne, amúgy meg olajos az egész, és csúszik.

A kezébe nyomok egy szalvétát.

– Töröld meg a kezed, amíg átöltözök abba a borzalmas katonai cuccba, és kísérj ki!

Legnagyobb döbbenetemre Jeremy szó nélkül megteszi, amit kérek. Legalább ennyi előnyöm van abból, hogy imponálni akar egy feltehetően veszélyes lánynak, aki öt évvel idősebb, mint ő.

Egészen a ház kertjének végéig kísér, így nem kell aggódnom amiatt, hogy Scarlett meghallja, amit mondok.

– Vigyázz magadra, Jeremy! – simítok végig az arcán, mire meglehetősen döbbent fejet vág.

– Te is – nyögi ki.

Gyorsan és erősen a karjában csípek.

– Hé! Au!

– És nem Rayen múlik, hogy nincs köztünk semmi!

Vetek egy gonosz vigyort az öcsémre, majd barna-zöld ruhámban reményeim szerint feltűnésmentesen bevetem magam az erdőbe. Ahogy kilépek a ház vonzáskörzetéből, érzem, hogy veszélyben vagyok. Elhagytam a legbiztonságosabb helyet, hogy vigyázhassak a gazdájára.