Régen volt már olyan,
hogy egy film után szó szerint sírni szerettem volna az elkeseredéstől. Vagyis…
talán még sosem volt ilyen. Egész a Sporlight-ig.
[A bejegyzést spoilert
tartalmazhat, ha semmit nem tudsz az ügyről!]
A The Boston Globe új főnököt kap, aki nemcsak hogy nem nős,
nem golfozik, de zsidó, ráadásul még kívülálló is: semmit nem tud arról a
városról, ahova megérkezett. Csak a híreket olvassa, és így tűnik fel neki egy
óriási kihagyott ziccer: egy katolikus pap gyerekeket molesztált, de ez a hír látszólag
szépen lassan el is tűnik a süllyesztőben. A főnök azonban úgy gondolja, hogy a
Globe tényfeltáró csapatának, a Spotlightnak érdemes ráállni a témára, hátha
van valami több mögötte. Hónapok nyomozása, már megírt újságcikkek ezreinek
újraolvasása, órákon át tartó könyvtározás, áldozatok, ügyvédek, papok,
rendőrök faggatása és nyaggatása után kiderül, hogy az aztán van. Több mint 1000
megerőszakolt vagy molesztált áldozat, több mint 200 bűnbe esett pap csak
Bostonban. Felvetül a kérdés: mégis hogyan úszhatta meg eddig ez a kétszáz
ember? Hogyan lehet az, hogy a bűntettet elkövető papok a legnagyobb
nyugalommal állhattak egy újabb gyülekezet élére? Miért nem tett feljelentést
az a sok tíz család annak idején, amikor a gyerekük akkora bántalmazást
szenvedett el, hogy sokan drogozni kezdtek vagy alkoholisták lettek – már ha
nem vetettetek véget az életüknek?
A Spotlight ezeket a kérdéseket megválaszolva lehetőséget ad
más katolikus városoknak és országoknak is, hogy feltárják, mit is csinálnak a
közösségi vezetők.
Történt mindez
2002-ben.
Bevallom őszintén, mivel akkor még eléggé fiatal voltam, az
egész csak halvány emlékként, egyfajta lenyomatként maradt meg bennem: a film
előtt nem volt meg a sztori, csak az érzés, hogy a látszólag erkölcsös egyházi
vezetők is lehetnek nagy rohadékok, és pont a rendszer teheti ezt lehetővé számukra[1].
Így a film után már konkrétan tudom mihez kötni a bizalmatlanságom. Noha nyilván
és szerencsére nem minden (katolikus) pap erőszakol meg gyerekeket (a film
szerint 6%-uk), aki megteszi, az a legnagyobb bűnt követi el a szememben, a
legocsmányabb módon.
„Hogy mondhatnál nemet Istennek?”
A Spotlight-ban néhány áldozat elmeséli, mi történt, és hogyan
élte meg a dolgokat. Nemcsak arról van szó, hogy megerőszakolták őket. Hanem
arról, hogy egy olyan ember tette ezt, akinek hatalma van, aki a morális
felsőbbsége részeként „követheti” ezt el. Olyan személy, aki egy jó elvekre
(szeretet, béke) épülő rendszer hivatalos képviselője. Olyan személy, aki először
azt az érzést kelti a gyerekekben, hogy fontosak, hogy törődik velük, majd
egyik pillanatról a másikra ez a törődés átvált valami teljesen másba… És ők
nem mondhatnak ellent, hiszen ez a férfi gondoskodott róluk, ez a férfi a
vezetőjük, az egyház arca, és mégis „hogy mondhatnál nemet Istennek?”. A papok
gyakran hátrányos helyzetű, szegény családból származó fiúkkal teszik ezt meg,
akik utána valószínűleg nem merik elmondani senkinek, mi történt. Nemcsak
testileg, de lelkileg is visszataszító ez a folyamat. A film azt is
felvillantja, hogy ezek a papok is valami ördögi kör részei lehetnek, hogy ők
csak azt a fajta „törődést” adják tovább, amelyet azelőtt ők is kaptak, ha nem
voltak szerencsések.
A sátáni rendszer jó
elvek köntösében
De ez az egész nem létezett volna (nem létezne?) ilyen
mértékben, ha a rendszer nem tette volna lehetővé. Mindent felülről mozgattak:
a bostoni érsek tudott ezekről az ügyekről, és tudta, hogyan kell a családokkal
bánni, hogy a tömeges nemi erőszak ne kerüljön nyilvánosságra; mely ügyvédek és
rendőrök segítségét veheti igénybe; milyen dokumentumokat tüntessen el a
nyilvántartásból; és ahelyett, hogy „nemi erőszak miatt áthelyezve” hogyan
fogalmazzák meg a papi nyilvántartásban, melyik pap miért váltott helyet. Az
egész egy majdnem tökéletesen megkomponált rendszerré ált végül össze, amibe
Boston összes lakosa beállt, azok az újságírók is, akik nemtörődöm módon
elhanyagolták a Spotlight előtt a témát.
Az újságíró, a
felelősség meg a kiakadás
Nem véletlen, hogy a film tematizálja az újságírói felelősséget
is. Valami perverz élvezettel figyeltem, hogy a Spotlight oknyomozói hogyan
tárják fel ezt a gyomorforgató esetet, mivel a mi országunkból annyira hiányzik
az ilyen típusú újságírás, hogy csak valami groteszk vágyálmom a részévé válni.
Végigizgultam velük az egész folyamatot, szó szerint éreztem a mellkasomon a
nyomást, hogy „Haladjunk, tárjunk fel mindent!”, valamint azt is megértettem,
hogy amikor egy ilyen téma foglalja le az egész napjukat, miért nem tudnak
másra koncentrálni, igazán kikapcsolni, belenézni a templomba járó szeretteik
szemébe vagy éppen aludni egészen addig, amíg le nem teszik a sztorit az
asztalra, és igazságot nem szolgáltatnak. Viszont a film ezt is józan alázattal
kezeli: az oknyomozók egyike a folyamat végén kiborul, amikor rájön, hogy az
egyik kulcsfontosságú jelet annak idején ő hagyta figyelmen kívül, és így tette
lehetővé, hogy még hosszú éveken át helyi gyerekeket erőszakolhassanak meg.
Ezek a hősök is csak emberek, akik a részei voltak a rendszernek, még akkor is,
ha nem tudtak róla.
Józan alázat
A Spotlight tehát legalább három-négy nagyon erős témát is
feldolgoz: a nemi erőszak és gyerekmolesztálás témáját; ahhoz kapcsolódóan a
vallási vezetők bűneit; azt, hogy egy látszólag jó elvekre épülő rendszer
hogyan legitimizálhat ilyen fajsúlyos bűntetteket; valamint az újságírók
felelősségét társadalmi kérdésekben. Ahogy ezt végiggondolom, azon csodálkozom,
hogyan nem lett ripacs ez a film. Pedig nem lett az, sőt, gyengéd, jó
értelemben hétköznapi, allűröktől mentes. Szerintem ez adja a legnagyobb pofont
a film végén.
A Spotlight ugyanis baromira jól ütemezett. Olyan, mint az az
altatódal, amit csak félig érzékelsz, ami nem akar beletolakodni a fejedbe, de
szervesen hozzájárul ahhoz, hogy elaludj, és amikor végre elalszol, életed egyik
legrosszabb rémálmában találd magad, ahonnan, hiába sikítasz vagy sírsz, nincs
menekvés, mert végül is, ez a valóság. Éppen ezért valahogyan annyira
természetesnek tűnik az egész. Nincsenek túl látványos beállítások és kamera
kezelések. Nincsenek túl élénk színek. Gyors vágások, látványos mozdulatok,
pörgős harcjelenetek, robbanó bombák. Válaszd bármelyik műfajt, ez a film nem
használja a figyelemfelkeltő megoldásait. Ez a film csak halad előre.
Valahogy a színészek sem játszanak, hanem élnek. Nem
zökkentenek ki elnagyzolt érzelemkitörésekkel vagy olyan arckifejezésekkel,
amik a vásznon jól mutatnak, de a valóságban még senki sem látta őket.
Bevallom, a film után pont emiatt elgondolkoztam, hogy a színészek mégis mi a
fenéért kaptak erre jelöléseket. De pont ezért. Annyira megtisztelték a témát
és a történetvezetést, hogy nem akartak senkit lejátszani a vászonról. És ezzel
sokkal, de sokkal többet adtak az egészhez, mint egy látványosan kiemelkedő
szerepléssel.
Mert ezeket a témákat igazán megfogni csak alázattal lehet. A
Spotlightnak sikerült. Feltárni is, meg átadni is.
___________________________
___________________________
[1] Persze, ebben lehet, hogy
nagyobb szerepe volt A notre-dame-i toronyőrnek…
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése