Gödörben - 20. fejezet - Nem minden az, aminek látszik

Henry elképedve lepillant a mellkasára. Piros folyadék terjed rajta szét, majd eldől, de még mielőtt földet érne, sötét füstté válik. Döbbenten nézem, hasonló füst párolog elsütött Colt barátom csövéből.

Megöltem Bennet fiát.

– Ez nem szerepelt a terveim között – jegyzem meg falfehéren.

Rayék döbbenten néznek rám.

– Úristen – nyögi ki Jer. – Úristen.

Megkövülten állok.

– Add azt ide nyugodtan, Abbey – mondja Ray, és kiveszi a kezemből a pisztolyom, majd elrakja a táskájába. Megfogja a vállaimat, maga felé fordít. Belenézek azokba a felemás szemekbe, és rájövök, hogy tele van aggodalommal. – Jól vagy?

– Persze – válaszolok. – Csak erre nem számítottam.

Ray továbbra is aggódva bámul.

– De amúgy minden rendben, csak egy kicsit meglepett – próbálom megnyugtatni, sikertelenül.

– Nem könnyű megölni egy embert. Még akkor sem, ha csak védekezel. Utólag még akkor sem, ha dühből történik.

Odapillantok Henry hűlt helyére.

– Nincs holttest, nincs gyilkosság – érvelek úgy, ahogy Ray tette, mikor először ölt előttem.

Kinyitja a száját, mintha mondani szeretne valamit, majd becsukja. Jeremy remeg.

– Menjünk haza – szólal meg végül házigazdánk.

Az úton néma csendben sétálunk, érzem, hogy Rayék aggódnak értem, Jeremy emellett teljesen ki is borult. Ez az első halál, amit premier plánban látott. Ezért sem volt jó ötlet anyánktól, hogy még egy nyüves aranyhalat sem engedett soha.

Valahogyan meg kéne nyugtatnom őket. Miközben sétálunk, arra jutok, erre csak egy mód van. Őszintének kell lennem, és nem igazán van hozzá kedvem. Ez nem szerepelt a terveim között. Ez sem. Ha hagyják a témát, talán kikerülhetem.

Mikor belépünk az ajtón, már tudom, hogy nem fogják hagyni a témát, csak a biztonság kedvéért előbb haza siettünk.

– Hülyeség, és ezt mindketten tudjuk! – csattan fel Ray.

Összerezzenek, finomabb kezdést vártam. Egyáltalán még ugyanaz a téma?

– Micsoda?

– „Ha nincs holttest, nincs bizonyíték, tehát nincs gyilkosság.” Az én érvem, de már akkor tudtuk mindketten, hogy nagy hülyeség, amikor mondtam.

– Ray…

Jeremy megszólal.

– Nem, Abbey, Raynek igaza van! Megölted, tudom, hogy értünk, de egy élő ember volt!

– Nem, Jer…

Ray közelebb lép hozzám, a feszültség csak úgy áramlik belőle. Elhátrálok.

– Megtörtént, Abbey. Megöltél egy embert. Te, aki egy, a Jeremy tudata által megalkotott vámpír miatt kiakadtál… Ki kéne borulnod. Most ez az egészséges.

– Szerintem nem kell kiborulnom.

Ray még közelebb lép, nekiütközök a fürdőszoba falának, ahogy megpróbálok távolabb kerülni tőle. Nincs hová. Feszült, valahogyan ijesztő is. Legalábbis az lesz perceken belül.

Ezt nem így terveztem.

– De igen. Ki kell borulnod! Ha nem, erről is álmodni fogsz majd, mint Bennetről. Azt alig sikerült megemésztened. Részben talán még mindig elnyomod. Alig vannak jó éjszakáid. Alig vannak szép álmaid!

– Ez nem ilyen…

– Üvöltözöl és vergődsz, miközben alszol! Egy egyszerű hajvágástól kiborulsz.

– Azt már régen is…

– Mondd ki, ami lejátszódik benned, vagy ha nem, hát istenemre leitatlak!

– Henry csak az én teremtményem volt! – hadarom el, majd behunyom a szemeimet, és kicsit elfordítom a fejem. Várom, hogy Ray mikor kezd el üvöltözni, de csak azt hallom, hogy Majonéz ugatni kezd a szobában. Mikor Ray már jó ideje nem szólal meg, óvatosan ránézek.

A szeme, mint két izzó parázs. Pláne, a barna.

– Te teremtetted? – kérdezi nagyon-nagyon halkan.

– Igen. Az igazi Henry még most is életben lehet.

– A saját tudatoddal?

– Így nem volt gyilkosság, nem kell aggódnotok értem.

– Mikor?! Ó, amikor pisilni mentél!

Az, hogy Ray bosszús, nem írja le teljesen az igazságot. Az arca egyre vörösebb, érzem, hogy kitörni készül. Vagy legalábbis nagyon közel áll hozzá. Hallom, hogy Majonéz kaparja az ajtót, de nem tud kijönni.

Jeremy hápog egy sort.

– Tudtam, hogy nem csinálnád bokorban! Egyszerűen éreztem! – kiált fel végül.

Az öcsémmel nem törődve, elszántan Ray szemébe nézek.

– Nem volt más lehetőségem.

– Nem volt más lehetőséged? Becsaptál!

– Nem csaptalak be! Mondtam én, hogy Henry nem miattam van ott?

– Gyenge kifogás. Becsaptál, félrevezettél, mindketten tudjuk. Kijátszottál. Behálóztál egy ördögi tervvel, hogy azt tegyem, amit te akartál, hogy tegyek!

– Ez nem igaz! – csattanok fel. – Azt akartam, hogy azt tedd, amit akkor tennél, ha nem itt élnél! Azt akartam, hogy az legyél, aki igazából vagy!

Megragadom a karját, lerázza a kezemet.

– Azt akartad, hogy rájöjjek, gyenge vagyok.

– Nem! Azt akartam, rájöjj, hogy orvos vagy. Nem gyilkolsz csak úgy, a gyógyítás a mindened!

Ray elhátrál, mintha égetné a közelségem. Remegnek a kezei, nem lát tovább annál, amit magáról gondol.

– Mindig ezt ismételgeted. Hogy orvos vagyok. Hogy orvos voltam. Pedig ez egyáltalán nem biztos – teljesen elhalkul a hangja. – Nem emlékszem magamra, és az egyetlen dolgot, amit biztosan tudtam, most elvetted tőlem. A célomtól fosztottál meg. Még a húgomat sem bosszulhatom meg, mert nem illik bele a kis tervedbe.

– Nem látod, hogy teljesen kiforgatod önmagad?! – kiáltok fel kétségbeesetten.

Jeremy némán hallgat, Majonéz ellenben vadul ugat a zárt ajtó mögül. Attól tartok, hogy az az ajtó valaki más mögött fog bezáródni hamarosan.

– Egyáltalán miért akarod ennyire, hogy veletek menjek?

Elkeseredetten nézek rá. Hirtelen nem tudom, mit feleljek, végül kérdésre kérdéssel felelek. Apa is ezt szokta bevetni az ügyfeleinél, ha valamire nem akar válaszolni.

– Talán boldog vagy itt?

– Szóval tényleg csak azért tetted, hogy felhagyjak a bosszúmmal. – Ray sötéten felnevet. – Még a végeredmény sem érdekelt. Neked csak az kell, hogy én is teljes erőmből a kijáratot keressem! Ha sikerült volna a felvétel, akkor azért, így hogy nem, hát ezért kéne veletek tartanom, igaz?

– Meredek a logikád –jegyzem meg fagyosan.

Nem hiszem el, hogy ennyire vak. Kijátszottam? Igen. De csakis érte. Részben talán értünk, beismerem – de csak részben.

Ő viszont úgy gondolja, nincs olyan, hogy értünk. Nem is gondolt arra, hogy legyen. Talán bele sem gondolt, hogy lehetne.

Azt hittem, ennél többet…

Úgy tűnik, nem engedhetek meg magamnak egy ilyen gondolatot.

Azt viszont nem mondhatja, hogy teljesen mindegy volt nekem, mi lesz a végeredmény! Ezt az egészet azért terveltem ki, hogy ráébredjen végre, nem ő a jeges bosszúállás megtestesítője. Nem képes számítóan megölni valakit. Hirtelen haragból – talán. Védelemből – biztosan. Előre kitervelt módon, bosszúból – ki van zárva. Ha az ő lenne, már ezelőtt meg tette volna. Százhuszonegy éve volt rá.

– Nem gondoltam volna, hogy erre képes vagy. Azt hittem, ennél többet jelent…

Hirtelen elhallgat.

– Nem hiszem el, hogy ezt gondolod rólam – válaszolok csendesen. – Érted tettem…

– Elvetted az egyetlen dolgot, ami motivált! – vág vissza Ray.

Ez fáj.

– Egyetlen? – kérdezek vissza.

– Alig sikerült összeszednem magam, miután ideérkeztél! – Oda sem figyel rám. Vagy egyszerűen nem érdeklem. – Talán valamennyire sikerült, de az a kicsi is csakis és csakis ennek a tervnek köszönhető!

– Eddig azt hittem, némi köze van ahhoz, hogy újra van kiért felélednie a védelmező ösztöneidnek – jegyzem meg hűvösen.

– Nem hiszem el, hogy kijátszottál. Megkerested a gyengeségem, és ellenem fordítottad.

Mintha a falhoz beszélnek. Az egész beszélgetés elcsúszott, minden kifordult önmagából. Szétesett az egész.

Odasietek hozzá, és elkapom a karját. Attól tartok, valamennyire esdeklően nézhetek rá, de ez az egyetlen, amit még megtehetek.

– Én nem a tervedtől akartalak megfosztani! Azt akartam bebizonyítani, hogy ez az egész… ez az egész nem te vagy!

Ray szemében mintha megvillanna valami, a következő pillanatban azonban kiszökik belőle minden fény, teljesen üres lesz.

Megint lerázza a karjáról a kezem, és bemegy a szobájába. Nem csapja be hangosan maga mögött az ajtót, ami valamiért megijeszt.

Csak Ray hátát látom, így teljesen meglep, amikor egy fehér szőrcsomó nekiront a lábamnak.

– Au! – kiáltok fel.

Majonéz dühösen beleharapott a vádlimba, most pedig szinte szúrósan néz rám, mintha azt kérdezné, hogyan mertél itt hagyni?!

Úgy tűnik, nem csak egyvalakit sikerült megbántanom emiatt a hülye Gödör miatt.

Lehajolok, hogy megsimogassam. Sértetten morog, de hagyja, hogy hozzáérjek.

– Hé, nem csak neked fáj az elválás – súgom oda neki.

Könnyek szöknek a szemembe. Nyilván a kutyaharapás miatt.

Jeremy megköszörüli a torkát.

– Ezek szerint, nem vagy gyilkos – jegyzi meg.

– Ezek szerint nem.

– És ezek szerint az sem lehet, hogy Henry félelme volt az óriáspók. Vagy igen? Az sok mindent megmagyarázna…

– Nem hinném – vágok közbe.

– Hogy miért alakult át, meg ilyenek.

Megrázom a fejem.

– Henry az én agyi szüleményem volt. Akár csak annak idején Bennet.

– Bennet a félelmed volt – vet ellent.

– Attól még én teremtettem.

– Egészen biztos vagy abban, hogy ennek a pszeudo-Henrynek nem lehetett a pók a félelme?

– Abban vagyok biztos, hogy nem lehetett félelme. Semmi értelme sincs, csak egy eszközt kívántam.

– De… – kezd bele Jeremy.

– Mi a fenéért lovagolsz annyit ezen a témán?! – csattanok fel, majd halkabban hozzáteszem. – Ray haragszik rám.

Hirtelen elhallgat.

– Igazad van – mondja végül. – Most mihez kezdesz vele?

– Nem tudom. Tényleg nem tudom.

– Bezárkózott.

– Igen. Be fog rúgni.

– Gondolod?

– Így kezeli a problémákat, amióta itt van.

– Honnan tudod, hogy azelőtt nem így…? – hirtelen elharapja a mondatot, de tudom, mire gondolt.

Teljesen ledöbbenek, egy pillanatra még a számat is tátva hagyom elképedésemben. Hogy Ray alkoholista legyen? Ray? A valódi világban biztosan tökéletes volt, az emberek megmentésére tette fel az életét, imádta a húgát…

Talán még a modorával sem voltak problémák.

– Nem, biztosan nem! – kiáltok fel. – Nem volt alkoholista!

– Honnan veszed?

– Te nem kedveled őt?

– Ez nem ennyiből áll.

– Akkor nem bízol benne?

– Nem az, csak…

– Azt mondta, a piával helyettesíti azt, amit Holmesnak a kokain.

– Értem.

– Kételkedsz benne.

– Beszélek vele – válaszol, és az ajtó felé indul.

– Nem kéne inkább nekem…?

– Jézus, dehogy! Szerintem te vagy az utolsó ember, akit most látni szeretne.

– Jer! – szólok utána halkan.

Megfordul, és rám néz. A keze a kilincsen.

– Szerinted rosszul tettem? Szerinted nem volt igazam?

– A terved tökéletes lett volna, ha nem cseszed el. Hogy engedhetted meg, hogy kés legyen az agyi szüleményednél, ha egyszer nem akartad, hogy elszabaduljon? – kérdezi, és bemegy a szobába.

Rossz érzés lesz rajtam úrrá. Nem is kívántam, hogy legyen Henrynél kés.

Volt még ott valaki rajtunk kívül, aki ezt tehette volna? Ha igen, ki?

*

A kanapén ülök, és nem tudok mit kezdeni magammal. Jeremy matracát rugdosom, tompa puffanásokat produkálva. Ray szobájából percek óta nem szűrődik ki semmilyen hang, pedig próbáltam hallgatózni. Még pohárral is, akkor annyira jöttem rá, hogy nagyon halkan beszélgetnek.

Ha nem vakarom a fülét, Majonéz az orrával bököd. Mindent összevetve, tehetetlennek érzem magam. Lefoglal a kutyám, halkan beszél az öcsém, haragszik rám a… házigazdám.

Meglehet, hogy hagynom kellett volna az egészet.

Kezd sötétedni, nem bírom tovább, felpattanok, és kimegyek az udvarra. Megkerülöm a házat, óvatosan belesek Ray szobájának ablakán.

Egyikőjük sem néz rám. Ray a padlón ül, az ilyenkor szokásos helyén, Jeremy mellette térdel. Sajnos az ablak csukva van, így nem hallom, mit mond neki. Ray maga elé meredve hallgatja, egy üveget tart a kezében.

Nem iszik bele.

Jeremy az ablakra pillant, megvillan a szeme, ahogy észrevesz. Gyorsan lekuporodom, még mielőtt Raynek is feltűnne, hogy kukkolom. Majonéz néma csendben a lábamnál fekszik, mintha ő is lopakodna.

A szívem hangosan dobog. Megpróbálok összegörnyedve elosonni, azonban a fejem felett kinyitják az ablakot. Természetesen beleverem a fejem a keretbe.

– Hogy az a…! – kapok oda. Én mondom, púpom lesz, bekönnyezik a szemem.

– Felesleges leselkednie utánam, Miss Kinsey – mondja Ray hűvösen. Úgy veszem észre, ha dühös rám, átvált magázásra.

– Ha bementem volna a szobába, nem rúgsz ki két lábbal, Ray? – egyenesedem fel, csípőre tett kézzel.

– Fizikai lehetetlenség. Egyszerre mindkét lábamat nem tudom a levegőbe lendíteni – mondja, és bezárja az ablakot.

Egy pillanatra elgondolkozom, majd úgy döntök, ez meghívást jelent. Az adott körülmények között a legszívélyesebbet, amire számíthatok. Nem mintha Raynek lenne igaza. Nem is értem, miért törődök vele ennyit.

Bemegyek a házba, Majonéz lelkesen követ.

Jeremyék a szobában ülnek, ugyanúgy a földön. Leülök az öcsém mellé. Elgondolkozom, vajon most mi lesz. Megbeszéljük a dolgot, mint valami fura családban? Vagy úgy teszünk, mintha mi sem történt volna, mint egy átlagos családban? Esetleg később hozza fel a témát Ray?

Leginkább csendben ülünk.

Mikor már nem bírom tovább, Jeremy megszán, és megszólal.

– Mi legyen ezután?

Ray rápillant. A szemei fáradtak, az én pillantásomat kerüli.

– Gondolom, hazamentek.

Erős késztetést érzek, hogy megrázzam, és megkérdezzem. Te nem jössz?! Miért nem, mi köt még ide?!

Végül visszafogom magam.

Jeremy rám néz, mintha azt várná, megszólaljak, aztán megcsóválja a fejét.

– Kezdem azt hinni, sosem jutunk el abba a fránya táborba. Ez a pók is hogyan került oda…

– Na, ez engem is érdekelne – húzom el a szám. –Ray, Jeremy szerint a pszeudo-Hen…

Elharapom a mondatom, mikor rájövök. Ó, igen, pont most érintettem a kényes témát.

Ray szinte unottan folytatja.

– A pszeudo-Henryé lehetett a félelem, tudom. De mivel őt csak te… teremtetted, nem hinném. Majonéz félelmével sem kellett szembenéznünk. Ráadásul, Henryt már a pók után teremtetted meg. Nem nézhettünk szembe egy olyan személy félelmével, aki akkor még nem is létezett.

Nem merek túl lelkesen helyeselni, de szerintem is így van. Kíváncsi vagyok, kié lehetett a pók. Tényleg meghalt az illető, vagy az egész egy terv volt, hogy megöljenek minket, csak nem jött be? De hát – álruha volt rajtunk. Kutya nélkül sétáltunk. Talán a nők nem szokták elhagyni a tábort, és emiatt buktunk le?

És még mindig ott van a kés.

– Ray, az indián nők… el szokták hagyni a tábort? – kérdezem.

Ray elgondolkozik.

– Láttam már őket kint, igen… De nagyrészt nem szoktam összefutni velük. Amikor… amikor meggyilkolták Felicityt, és én elmenekültem, mintha követtek volna. Nem tudom. Kicsit kavarognak bennem az emlékek mostanában.

Nem kérdezi meg, miért érdekel.

– Csak mert… akkor lehet, hogy lebuktunk. Lehet, hogy a pók más gyilkos kívánsága volt, mint a kígyóeső. Vagy Henry kése, amivel elvágta a kötelet.

– Azt nem csak a te képzeleted hagyta meg? – kérdezi kétkedve az öcsém.

Megrázom a fejem.

– Én a puskát… kívántam neki.

– Hihetetlen – morogja Ray.

Jeremy figyelmeztetően néz rá.

– Most talán ez nem is fontos – szólal meg az öcsém. – De ezek szerint valaki más szabadíthatta ránk a pszeudo-Henryt és a pókot is.

– Lehet – válaszol Ray. Látom rajta, hogy kivételesen nem igazán érdekli az aktuális feladvány. Hirtelen feláll. – Most viszont mozgok egy kicsit, utána pedig alszom. Ne zavarjatok!

Hirtelen megtorpan, és visszanéz rám.

– Szoríts hideg pengét oda, ahol beverted a fejed, így nem fog púp nőni rajta – mondja, majd kimegy – az ajtót utalásképpen nyitva hagyja. Látom, hogy elfoglalja a szokásos tornapályát.

És még tagadja, hogy orvos.

– Miről beszéltetek? – fordulok Jeremy felé.

Megvonja a vállát.

– Ilyen fiús dolgokról, tudod.

– Nem, nem tudom. Nő vagyok. Milyen fiús dolgokról?

– Hát, ilyen fiús témákról.

– Football, meg ilyenek?

– Nem, Ray nem is ismeri szerintem a focit… Bár, lehet, hallott róla, valamikor az ő korában találták fel. Először 1869-ben játszottak… – tereli a témát.

– Jajj, fogd be! – pattanok fel.

Az öcsémből nem fogom kiszedni, hogyan lágyította meg Ray szívét. Már ha meglágyította.

Néhány percig kést szorítok a fejemre, majd kétségbeesésemben jógázok egy sort. Sajnos Ray most nem jön be, hogy meghökkenjen a levegőbe meredő fenekemtől, ellenben Majonéznek feltett szándéka felborítani, csak hogy rá figyeljek. Végül Jeremy foglalja le, labdát dobál neki az udvaron. Miután megnyújtottam az izmaim, lefürdök. Semmi sem lazít el annyira, mint a jóga és egy jó forró fürdő. Kivéve a masszázst, de itt senki sem egy profi masszőr, leszámítva engem. Azzal meg aztán sokat érek.

Ahogy a tükörbe nézek, eszembe jut, hogy más gondjaim is, vannak, a hajam elszíneződése folyamatosan terjedhet. Nem tudom, mit kezdene most ezzel a témával Ray. Először a tervét keresztezem (azt, ami állítása szerint életben tartotta), majd csak úgy mellékesen megjegyzem, hogy átalakulás megy végbe a testemben hála a Gödörnek. A hajam más színű lesz – akár csak az ő jobb szeme. Repesne a boldogságtól.

Félve felemelem a fedőréteget, és elkerekedett szemekkel nézek a tükörbe. Legalább egy centivel hosszabb most a fekete csík. Hamarosan a többiek is észreveszik, valamit tennem kellene ellene.

Semmi kedvem levágni.

*

– Mi a fene?! Mi ez a… bűz? És te mit keresel még itt, Abbey? Már jó ideje nem… jógázol – nyit be a fürdőbe Ray, majd döbbenten körbenéz. – Mi ez a rumli?

Festék, ecset, hajerősítő balzsam, tál, benne fekete trutyival.

– Festék – válaszolok. A hajamon már egyenletesen eloszlattam, még szerencse, hogy odafigyeltem, miközben a fodrász csinálta. Meg kívántam használati útmutatót.

– De… minek?

– Befestem a hajam. Feketére, így nem baj, ha legközelebb leesik a parókám. Nem bukunk le olyan könnyen.

– Ez… teljesen természetellenes.

– Ez van – vonom meg a vállam. – Vagy ez, vagy a halál. Nekem is jobban tetszett a vörös. Ez a szín biztosan sápasztani fog. Bár a kék szememmel…

Ray megrázza a fejét.

– Meddig akarod még ezt csinálni?

– Pár perc, és lemoshatom. Utána jöhetsz, ha akarsz.

– Fantasztikus – válaszol, és bezárja az ajtót.

Úgy tűnik, még nem nagyon kommunikálunk. Vagy csak nem bírja a szagot. Nekem semmi bajom sincs vele.

Megvárom, míg letelik a pár perc, majd leöblítem, végül egy festett hajra való sampon-balzsammal megmosom, és átengedem Raynek a terepet.

– Most már mehetsz – libbenek ki az ajtón.

Ray végigméri a pizsamám, majd bemegy a fürdő. Ugyanaz van rajtam, mint tegnap volt. Mintha még most sem tudná hová tenni.

Nincs vele egyedül.

*

Furcsán rossz előérzettel ébredek, alig pár órát aludhattam eddig, még sötét van. Felülök, Jeremy a matracon alszik, Majonéz a lábamhoz kuporodott a kanapé végében. Óvatosan kikászálódok az ágyból, a konyhában iszok egy adag vizet, a kiürült poharat az asztalra rakom, reggelre biztosan eltűnik.

Megerősítem, hogy akarom a kutyám, hogy szükségem van rá. Szeretem.

Még mindig rossz érzésem van.

Ray szobájának ajtajára nézek, csukva van, de nem hinném, hogy zárva. Amióta itt vagyok, nem használt hozzá kulcsot. Halkan odasétálok, és benyitok hozzá.

Az ágyában fekszik, és alszik, akár csak Jeremy.

Már éppen bezárnám az ajtót, amikor motyog valamit, és hánykolódni kezd. Beljebb megyek, látom, hogy verejtékezik, a hold megvilágítja a homlokát. Nem is értem, hogyan tud ilyen fényárban aludni.

– Ne – nyögi ki, miközben tovább hánykolódik. – Ne, kérlek ne! Sajnálom.

Valamit még motyog, amit nem tudok kivenni. Az arca eltorzul a fájdalomtól, ilyennek talán még sosem láttam. Még akkor sem, amikor a saját sorsáról beszélt. Lehajolok hozzá, gyengéden végigsimítok a homlokán.

– Ray… Ray, ébredj!

– Ne…

– Ray!

Már éppen közelebb hajolnék valamilyen furcsa indíttatásból, hogy megpusziljam a homlokát (az ugyan mit segítene?), amikor hirtelen felül. Összekoccan a fejünk, felszisszenek. Ray erősen megszorítja a csuklóm, elkerekedett szemekkel néz, majd rájön, hogy csak én vagyok az.

– Abbey…

– Igen – dörzsölöm a homlokomat. – Kivételesen neked voltak rémálmaid, nem nekem.

Ray elenged, visszahanyatlik az ágyba.

– Jól vagy? – kérdezem.

– Igen.

– Biztos?

– Igen.

– Ez azt jelenti, hogy nem, de nem akarsz beszélni róla?

– Igen.

Megint csak homályos okokból végighúzom az ujjam az arcélén. Talán csak azért, mert sajnálom, hirtelen olyan törékenynek tűnik. Pedig biztos van vagy száznyolcvan centi, és gebének sem nevezném.

Amikor rám pillant, gyorsan visszahúzom a kezem. A pupillái hatalmasak. Egy ideig csak egymásra meredünk.

– Jól leszek, Abbey – válaszol végül. – Kimehetsz.

– Oké.

Kihátrálok, és halkan kinyitom az ajtót.

– Furcsa, hogy rosszat álmodtál. Én csak ebben az ágyban nem szoktam – mondom halkan, majd bezárom magam mögött az ajtót.

A következő álmomban Ray kisétál azon az ajtón, amely valamiért az udvarra vezet. Csak a hátát látom, mégis ugyanúgy összeszorul a szívem, mint tegnap éjszaka. Az álombeli énem tud valamit.

A következő rémálmom megint Ray elvesztéséről szól.

*

Másnap azzal az elhatározással ébredek fel, hogy azonnal el kell hagynom a Gödröt. Eddig is ez volt a tervem, de most képtelen vagyok várni akár egy percet is. Pedig Raynek még szüksége lehet rá. Nekem viszont elegem van az álmokból.

Gyorsan megmosakszom, és felöltözök. Jeremy felébred a pakolászásomra, és döbbenten néz rám.

– Mit csinálsz?

– Összepakolom a holmim. Meg néhány fegyvert illetve, egyéb segédeszközt.

Kések, egy pisztoly, amit még nem használtam, a mobilom, víz, kötél, kampó a végére. Már csak Colt barátom kéne, az Ray táskájában maradt, majd el kell kérnem tőle.

Vetek egy pillantást a telefonomra, jól bírja az aksi, még egy egység sem ment le róla.

– De hogy…? Minek?

– Indulunk. Beosonunk a táborba, vagy valami. Nem hiszem el, hogy még mindig itt vagyunk. Túl hosszú ideje már… – elcsuklik a hangom.

Jeremy elkerekedett szemekkel néz rám.

– Ez most csak azért, mert egy hímnemű kivételesen mérges rád, és még nem bocsátott meg?

– Nem! – csattanok fel. – Amúgy is haza akarok menni, mióta hajtogatom.

– De most… zaklatott vagy.

Naná, hogy az vagyok. Be kellett festenem a hajam, kék kockás cuccokra vágyok, és még az sem biztos, hogy Majonézt azért kívántam, mert én egy fehér kiskutyát akartam, nem pedig azért, mert Dorothynak ott van Totó.

Nem, Majonézt csak magam miatt kívántam, rázom meg a fejem.

– Neked talán tetszik a hely? – kérdezem.

– Tele van veszéllyel – válaszol az öcsém.

– Na, látod.

Megint vetek egy pillantást a mobilomra, majd berakom a táskába. Így is tisztára felmelegedett, míg a kezemben tartottam.

– Szerinted indián hacukában induljunk, vagy megleszünk anélkül is?

– Szerintem… – kezdi az öcsém.

– Hova akartok indulni? – hallok egy hangot a hátam mögül.

Megpördülök, Ray összeszűkült szemekkel bámul az ajtóból.

– A táborba, keresni a kijáratot. Vagy ha addig nem is jutunk el, legalább a nyavalyás környéket felmérni! Jeremynek kutatnia kell!

– Nélkülem mennétek el? – kérdezi halkan.

– Nem voltam benne biztos, hogy része akarsz lenni a tervemnek, amihez szerinted felhasználtalak. De ha velünk jönnél, nem hagyunk itt.

– Indián ruhában később buknánk le – válaszol Ray. – Öltözzetek, kifestelek benneteket. Nem hagyom, hogy valami ostobaság miatt kinyírassátok magatokat.

Nagyszerű. Hamarosan láthatom félmeztelenül, és még mindig morcos. Ráadásul, ostobának tart.

– Tessék, Jer! – kívánok neki egy indián hacukát, majd elvonulok a sajátommal, hogy indiánlányként jöjjek vissza.

Ezúttal még a hajam sem buktat le – semmilyen tekintetben. Csak a bőrömmel kell kezdeni valamit.

Ray éppen az öcsém arcát festi.

– Befejezem, és te jössz. Addig kend be a tested!

Bepakolom a rendes ruháim a táskámba (néhány kést át kell pakolnom a kisebb rekeszbe, hogy beférjek, leginkább a tornacipőmmel vannak problémáim), magamra kenek egy réteg festéket, majd megvárom, hogy megszáradjon. Ray közben aprólékosan kifesti az öcsém, felém sem néz. Még egy réteget magamra kenek, ha ma nem jutunk haza, ezentúl önbarnítót használok. Azzal legalább nem kell vesződni.

– Gyere ide, Abbey! – Ray hangsúlya alapján nem az minden vágya, hogy engem festegessen. Nekem sem az, hogy hozzámérjen, furábban érzem magam tőle, mint ha szimplán csak a közelében vagyok.

Felvisz egy alapréteget az arcomra és a nyakamra, összedolgozza őket, majd árnyékokat fest rám. A szemei karikásak, valószínűleg nem aludt valami sokat, az arcéle még a szokásosnál is jobban kiáll. Tegnap óta újra kinőtt a borostája.

– Meg kell, hogy borotválkozz – jegyzem meg. – Az indiánok nem borostásak.

– Tudom – morogja. – Ne beszélj, és ne mozogj.

– Nem mozgok!

– Fészkelődsz.

Csendben maradok, és megpróbálok nem fészkelődni. Eléggé nehéz, de hamarosan végzünk. Ray ráfúj párszor az arcomra, hogy gyorsabban száradjon a festék. Mentaillat leng körül.

– Kész – mondja végül. – Én is összekészülök. A kutyát próbáld meg távol tartani magadtól, még a végén lenyalja rólad a festéket.

Majonéz, mintha csak arra várna, hogy Ray eltűnjön a képből, hozzám rohan. Lehajolok, megvakarom a fejét, attól senkinek sem lesz baja.

– Hát te meg mit csinálsz? – hallom Ray döbbent hangját a fürdőből.

– Au! Megijesztettél! Semmit, csak egy fésűt keresek, hogy rendbe rakjam a parókát, amit Abbey adott – válaszol az öcsém.

– Szerintem az eltűnt már, mióta legutóbb használtam. Tessék, itt van egy.

– Ó, kösz. Nos, ha borotválkozni jöttél, hagylak.

Jeremy kijön az ajtón, kezében a fésűvel. Felveszi az asztalon hagyott parókát, és elkezdi rendbe rakni.

– Fura így fésülgetve látni – jegyzem meg. – Egyáltalán hogyan jutott ez eszedbe?

– Láttál már borzos indiánt? Részletek, nővérkém, részletek.

– Otthon veszek majd neked egy hajas babát – ugratom.

Oda sem figyel rám.

– Arra gondoltam, először a környéket kéne felfedezni. A táborba egyhamar nem jutunk be, de ki tudja, lehet, hogy nem is ott van a kijárat. Vagy az is lehet, hogy találunk valamit, ami segítené a haza utat.

– Nincs ott semmi, csak fák és bokrok.

– És valaki, aki kígyóesőt szabadított rátok – mondja az öcsém.

– Rayjel felmértük a terepet.

– Amikor te már nem találhattál semmit, hála az itteni rendszernek.

Felsóhajtok.

– A tábort nem kerülhetjük ki, Jer.

– Valaki kint is járkál, Abbey.

– Oké – emelem fel a kezem. – Kérdezd meg Rayt!

– Tegnap azt mondta, van benne logika.

– Rendben! Kettő az egy ellen, menjünk, nézzünk körbe először máshol. Egy napot kapsz rá. Egyet!

Jeremy szeme győzedelem ittasan csillog, amikor Ray kijön a fürdőből, közli is vele a haditervet.

– Először a környéken nézünk körbe, hátha találok valamit.

– Rendben – biccent Ray.

Már teljesen fel-, vagyis inkább leöltözött, fején paróka, a teste barnább egy árnyalattal. A karján megfeszülnek az izmok, jobban, mint általában. Alig tudom levenni róla a szemem, megpróbálok az arcára nézni.

Végül a mellkasáig eljutok.

– Akkor összepakoltatok? – kérdezi Ray.

Gyorsan elpillantok róla, mintha érezném, hogy engem bámul.

– Hogyne, igen, már reggel – veszem fel az asztalról igencsak kidudorodó táskám. – Jut eszembe, szükségem van Colt barátomra, visszaadnád?

– Bele sem fér a táskádba – húzza el a száját.

– Attól még kell.

– Vegyél ki belőle pár dolgot, sosem szoktak ennyi cuccal sétálni az indiánok.

– Mindenre szükségem van! A ruháim, a cipőm, a mobilom, három kés, egy pisztoly, egy kötél, egy kampó… És még mindig nem raktam el minden olyan dolgot, amire szükségem lehet majd!

– Nem mintha ezeket nem kívánhatnád helyben… már a múltkor sem okozott gondot a kard – felsóhajt. – Add ide a kampót és a kötelet, és megkapod Coltot. Nekem nincs annyi cuccom.

Elhúzom a szám, de fegyverem nélkül szinte csupasznak érzem magam. Elég lesz Majonézt itt hagyni. Megint.

– Oké.

Végül aztán elindulunk.

*

A patak felé tartunk. Rövid vitát eredményezett az úti cél, én ragaszkodtam hozzá, hogy kerüljük el a kígyóesős területet, Jeremy ellenben azt szerette volna megnézni, Ray pedig a tó felé ment volna, hiszen legutóbb ott támadtak ránk. Végül győzött a leghisztisebb, azaz én.

Először nyugodt sétára van szükségem, ha már nem kezdünk a legnehezebb menettel, miért ne kezdhetnénk a legkönnyebbel? A Majonéztől való elválás eléggé megviselt, rendbe kell tennem magam. Most valahogyan kitört Ray szobájából, miközben elhagytuk az udvart, hallottam, hogy a bejárati ajtó mellett nyüszít, és kaparja a fát.

Elhagyjuk a WC gödrét, a patak mentén sétálunk tovább. Egészen idilli, csak a madárcsicsergés hiányzik. Vagy egy vidám kutya csaholása és ugrálása.

– Ha végigsétáltunk a patak mellett, ahol szinte soha semmi érdekes nem történik, a tó felé vegyük az irányt – mondja Ray.

– Minek? – kérdezem.

– Mert én arra szeretnék menni.

– Jó, de miért?

– Mert azon kívül már csak a tábor és a kígyós terület marad. Azokat hagynám utoljára.

Csendben sétálunk tovább, nekem mindegy. Amilyen mehetnékem volt reggel, már annyira nem érdekel, mit csinálunk ma. Itt úgyis felesleges körbenéznie Jeremynek.

Utálom, hogy itt kell hagynom Majonézt. De vele lebuknák. Ő pedig nem hiszem, hogy túlélné a haza utat. Vagyis… Nem hiszem, hogy létezne abban a világban.

Körbejárjuk a vidéket, Jeremy nézelődik, de nem jelzi, hogy észrevett volna bármit is. Végül egy többméteres, meredek fal mellé érünk. Még meredekebb, mint az, amin keresztül én érkeztem, aki itt leesik, az zuhan, és nagy eséllyel összetöri magát. Sziklából van, akár csak az alja, hihetetlenül kopárnak hat a zöld rengeteg után.

– Hát, ennyi. Néz körbe, Jer, hátha a sziklafalon látsz valamit! – mondja Ray.

– Még mindig nem tudom elképzelni, mit kéne keresnem – morogja az öcsém.

– Ha meglátod, tudni fogod. A történetekben legalábbis mindig így van – válaszolom.

Megvonja a vállát, elkezd sétálni a fal mentén.

– Talán így lesétálhatnánk a tóhoz. Mindenhol ilyen meredek, Ray?

– Igen. Kivéve, ahol beestünk. Ott viszont képtelenség felmászni, még jobban, mint itt.

– Oké, attól még sétáljunk körbe – vonja meg a vállát Jeremy.

– Akkor pont belesétálunk a kígyós övezetbe! – gondolom végig.

– A fal mentén éppen hogy kikerüljük. A kígyós az erdőben támadt ránk – vet ellent Ray. – Így viszont lesétálunk a tóhoz, majd a „bejárathoz”, ott is körbenézhetne az öcséd – rajzol idézőjeleket a levegőbe.

Az érvelése megnyugtat, így beleegyezem. Végigsétálunk a fal mentén, az öcsém, mint valami nyomozó, letapogatja minden négyzetcentiméterét, egészen addig, míg meg nem unja a dolgot, akkor átvált normális tempóra. Ennek ellenére nem hinném, hogy bármi fontos dolog elkerülné a figyelmét.

Mikor meglátom a tavat, már majdnem leszakad a lábam, és szomjas is vagyok. Megállok inni egy kicsit, Jeremy előresiet, hátha meglát addig valamit.

Rayre nézek.

– Kérsz? – nyújtom felé a palackom.

– Nem – morog vissza, majd elindul Jer után.

– Még mindig haragszol rám – mondom halkan, és bosszúsan megrázom a fejem.

– Hát persze, hogy haragszok rád! – csattan fel, ezek szerint meghallotta, pedig csak véletlenül csúszott ki a számon.

Gyorsan megfordul, a szeme szikrát szór.

– Csakis azért kívántál magadnak egy pszeudo-Henryt, hogy engem kontrollálj! Hogy biztosan kijuttassalak innen!

– Mondtam már, hogy nem ezért volt! – kiabálok vissza. – Miattad volt!

– Ugyan már! Csak magadra gondoltál közben! Azt hiszed, nem tudom, milyen vagy a Gödrön kívül?

Levegő után kapkodok. Ez durva volt.

– Ezt én is mondhatnám! Azt hiszed, nem tudom, milyen voltál, mielőtt ide kerültél?!

– Azt!

– Rosszul hiszed! Jobban ismerlek, mint te magadat, és ez zavar!

– Tudod, mi zavar?! Hogy csak a terved miatt használtál fel! Bármi más oka lett volna… Akkor én…

– Akkor te mit?

Üvöltést hallok, néhány másodperces fáziskéséssel leesik, hogy kiét.

– Jeremy! – kiáltok fel.

A hang az erdőből jött, míg én Rayjel veszekedtem, neki nyilván el kellett hagynia a biztonságot jelentő falat. Néha azt hiszem, öngyilkossági hajlamai vannak.

– Fuss! – hallom újra a hangját, majd valami más üti meg a fülemet, és én tényleg futni kezdek, csak éppen felé.

– Abbey, ne! – próbál megállítani Ray, de kikerülöm a kezét.

Ugyanis indiánok rikoltása rázta meg az erdőt.