Gödörben - 25. fejezet - Álmok és lehetőségek

Bemegyek a fürdőbe, és első körben majdnem hasra is esek, mivel valamibe beleakad a lábam. Szentségelve lenézek a földre, egy háromnegyedes farmernadrágot és egy kék felsőt pillantok meg. Az utóbbin egy „király vagyok!” felirat virít, mindkettő enyhén koszos, a felső pedig el is szakadt egy helyen, mintha a gazdája a földön hempergett volna, mit sem törődve a kiálló ágakkal, vagy mit tudom én, mikkel. Óvatosan felemelem őket (szerencsére egyikben sincs használt alsógatya vagy zokni), kitrappolok az öcsém elé, és meglengetem a szeme előtt.

– Jeremy, mégis mi a fenét csináltál a ruháiddal?

– Miért turkálsz a szennyesben?! – néz rám felháborodva az öcsém.

– Az út közepén hagyott ruhadarabokat én nem nevezném szennyesnek. Majdnem orra estem!

Scarlett, aki Jeremyvel szemben ül, és éppen azokat a kártyákat kevergeti, amiket nemrég kívántam nekik, hogy legyen mivel szórakozniuk, összeráncolt homlokkal az öcsémre néz. Jer vöröslő arccal kirántja a kezemből a ruháit.

– Nem tehetek róla, hogy vaksi vagy!

– Te vagy trehány! Így szanaszét hagyni a cuccaidat…

Otthon mindig ő az kettőnk közül, aki a nagyobb rendet tartja maga körül. Néha már idegesítően nagyot, annyira, hogy legszívesebben berontanék hozzá, és szétdobálnék mindent, amit gondosan elpakolt. Most meg… Úgy viselkedik, mint egy normális tizennégy éves kamasz fiú.

– Amúgy mit csináltál velük? Hemperegtél az udvaron?

– Hogyne, tudod, nagyon viszketett a hátam – vág vissza gúnyosan.

– És ezért „megvakartad” a hasadat is – rajzolok idézőjeleket a levegőbe, miközben sokatmondóan a pólójára nézek.

– Bár nagyon tetszik, ahogy testvériesen vitatkoztok, úgy érzem, ideje közbevágnom – szólal meg Scarlett azzal a furcsa félmosollyal az arcán. – Jeremy és én kipróbáltuk az udvari tornapályát tegnap délután, és az öcséd leesett a gyűrűről.

– Megcsúszott a kezem, miközben pörögtem – motyogja Jeremy megsemmisülten.

– Fáj valamid? – nyúlok felé aggódva.

– Csak a büszkeségem.

Hát hogyne. Ez biztosan nagy égés a „legalább-annyira-okos-mint-én Scar” előtt.

– És húzza egy kicsit a jobb lábát – teszi hozzá Scarlett.

– Jaj, Jeremy!

– Alig fáj, nyugi! – Az öcsém hangja enyhén ingerült. – Amúgy meg nem fürdeni indultál? Ebben a katonai szerelésben, ahogy te nevezed, enyhén röhejesen festesz.

– Kicsit legyél óvatosabb, nem kell produkálnod magad! – folytatom az aggódást. – Vigyáznod kéne magadra!

– Ja, hogy kijuthassunk innen – morogja.

– És hogy ne combnyaktöréssel szállítsalak anyáék elé! Apa ki is nyírna, amiért nem vigyáztam jobban a család reménységére.

– Nem mennél inkább fürdeni, ahelyett, hogy megjátszod, hogy aggódsz értem?!

– Jeremy! – csattan fel Scarlett.

Egy pillanatig nem kapok levegőt. Eddig is éreztem valami fura dühöt az aggodalom mellett, most ez a düh megsokszorozódik, és szétáramlik a testemben.

– Mi… – kezdi az öcsém, de közbevágok.

–Jól van! Törd össze magad, ahogy csak jól esik. Ne aggódj, nem játszok majd meg semmit!

Még mielőtt becsapnám a fürdőajtót, meghallom Scarlett hangját.

– Ezt nem kellett volna, Jeremy.

Fél órán keresztül áztatom magam, és megpróbálok lehiggadni, több-kevesebb sikerrel. Az öcsém egy tapló. Befejezem a fürdést, megtörölközök, kívánok magamnak egy alapvetően nőies hacukát, majd kilépek az ajtón. Már éppen elhatározom, hogy az összehajtogatott katonaszerkómat lerakom Jer orra elé amolyan „én bezzeg nem hagyom az útban” gesztussal vagy felkiáltással, amikor bűnbánóan megszólal.

– Nem akartam szemét lenni, csak már az agyamra megy ez a bezártság. Sajnálom.

Mivel Jeremy nem az a bocsánatkérő fajta, vetek egy gyanakvó pillantást a mosolygó Scarlettre.

– Csini a kockás szoknyád – jegyzi meg.

– Szóval, bocsi – fejezi be az öcsém sután.

Odamegyek az asztalhoz, lerakom a cuccaimat az egyik székre, és felborzolom az öcsém haját

– Túlélem. De ha még egyszer azzal vádolsz, hogy nem aggódom érted, egyesével töröm el az ujjaidat.

– Az egy kicsit visszás lenne, nem gondolod?

Scarlett még mindig a szoknyámat vizsgálgatja.

– Nem árt meg neked ez a sok kívánság?

Meglep a kérdése.

– Nem. Legalábbis nem érzek változást Ezek a kívánságok… csak úgy jönnek. Ha az életünk múlna rajtuk, na, akkor nagy eséllyel kiájulnék.

– El, nem ki – jegyzi meg az öcsém.

– Tessék?

– Elájulnál. Nem ki. Kidőlni szokás.

– Tök mindegy. Szóval, ezek nem olyan nagy kívánságok.

– Sok kicsi sokra megy – mondja Scarlett.

– Amúgy nekem is kéne egy új váltásruha – vág közbe Jeremy. – Meg Scarnak sem ártana már.

Felsóhajtok.

– Milyet szeretnétek?

– Zöldet.

– Nekem jó az, ami van! – tiltakozik Scarlett.

Mivel éppen a saját piros ruhájában van, nem tudom megállapítani, milyen állapotban lehet az, amit én kívántam neki. Bár ő nem volt olyan idióta, mint az öcsém, nem produkálta magát feleslegesen.

– Hagyd csak, jobb az új. És mondom, nem merít ki.

Pláne, hogyha rendesen eszem. Legalábbis Mrs. Bennet szerint.

– Akkor a szokásos piros felsőt meg valami kényelmes nadrágot. Lehet az előzőnél egy kicsit hosszabb is.

Kívánok neki egy tapadós farmert, ami a térdéig ér, és egy egyszerű piros topot, kicsit csipkés szegéllyel.

– Nekem feliratos felső kell – kotyogja közbe Jer. – Az elején álljon az, hogy „Kövesd az álmod!”, a hátulján meg hogy „Majd csak utoléred…”, három ponttal a végén. Meg valami terepmintás nadrágot.

– Nem kapsz terepmintát, az nem divat, meg amúgy is elegem van belőle, ráadásul a felsőhöz sem menne – morgom. Koncentrálok egy sort, megjelenik egy, az előzőhöz hasonló farmernadrág, és egy fűzöld felső a kért felirattal. Ez a szín megy Jeremy szőkés-seszínű hajához. Valamint Ray bal szeméhez.

Jer felemeli a felsőt, és megforgatja.

– Király, köszi!

– Nyilván. Én terveztem.

A felirat betűtípusa laza és játékos, az „álmaidat” szó különböző színű betűkkel van ráírva, a végén a pont-pont-pont pedig külön sort, és így nagyobb hangsúlyt kapott.

– És milyen álmaid vannak, Jer? – kérdezi félig komolyan, félig játékosan Scarlett. – Miket szeretnél utolérni?

Megpróbálok nem túl kíváncsian az öcsémre nézni, még a végén megijesztem. Természetesen habozik, szerintem zavarja, hogy itt vagyok, ugyanis vet rám egy furcsa pillantást. Szinte biztos vagyok benne, hogyha csak Scarlettel lógna, gondolkozás nélkül felsorolná az összeset.

– Hát, tizennégy vagyok. Annyira még nincsenek konkrét terveim. Azt tudom, hogy mit nem akarok.

Scarlett csodálkozva néz rá.

– Mit nem akarsz?

Érzem, hogy összeszorul a torkom.

– Faternak van egy cége, aminek valószínűleg én vagyok a várományosa.

– Nem csak valószínűleg – kotyogok közbe.

– Lehet – mondja gyorsan az öcsém. Mintha lenne még mit hozzátennem. – Én mindenesetre ezt nem akarom.

– Miért nem?

– Mert… – Jer keresi a szavakat. – Mert… Nem akarok felnőni.

– Hát, még csak tizennégy vagy… – mondja Scarlett.

– Azért az sem kicsi! – húzza ki tizennégy éves testének minden egyes porcikáját Jeremy. – De most nem is ez a lényeg. Hanem, hogy faterom úgy kezel, mintha már harmincnégy lennék, vagy valami.

– Csak fel akar készíteni – szólok közbe apát idézve. – Mert neked van agyad hozzá. Egy kis tapasztalattal továbbfejlesztheted az egészet.

– Csakhogy nekem semmi közöm a gazdasághoz és a marketinghez!

– Mihez van közöd? – kérdezi Scarlett.

– Hogyhogy mihez? – hökken meg az öcsém. – Mindenhez! Szinte minden érdekel.

Scarlett olyan arccal néz rá, mint aki alig bírja visszafogni kitörő nevetését.

– Jó, de mivel szeretnél foglalkozni?

– Mindennel! Érdekel az irodalom, szerintem sokkal jobb sci-fi író lennék, mint Dick. Vagy legalábbis ugyanolyan jó. Értek a technikai eszközökhöz is, szívesen lennék játékfejlesztő, akármennyi zombit le tudok nyomni, újabban megfogott az orvoslás is, haditudósítónak tökéletes lennék, a foci sem lenne rossz, biztos profi lennék benne, ha hosszú távon érdekelne, és a kémia…!

Hirtelen elhallgat, és maga elé mered.

– Szóval, egyedül az nem érdekel, amit csinálnom kell. Ezért sem akarok felnőni.

– Hát, az ellen nem tehetsz semmit – jegyzem meg, majd az arcát látva gyorsan hozzáteszem. – Sajnos.

– Dehogynem! Csak létre kell hoznom a tökéletes öregedés-gátlót!

– Abból nekem is jól jönne. Meg anyának. Mintha szarkalábak gyűlnének a szeme körül.

– Majd megoldja botoxszal, rá nem pazarolok ilyen fontos dolgot – legyint az öcsém úgy, mintha már a kezében fogná az említett öregedés elleni szert.

Elgondolkozva megingatom a fejem.

– És te, Abbey? Mi leszel, ha nagy leszel?

– Én? – kérdezek vissza kicsit talán zavarodottan, majd magamra erőltetek egy vigyort. – Hát, az apám azért szurkol, hogy megmaradjon az alakom, akkor biztosan fogok majd magamnak egy vagyonban a családhoz illő férjet.

Jeremy felhorkan.

– Ettől nem is félek amúgy. Biztosan nem fogok elhízni.

– Pedig kiskorodban kövér voltál – szól közbe az öcsém. Úgy tűnik, ma az a célja, hogy minél inkább bunkó legyen.

– De aztán anya segített rajtam, és már nem vagyok az.

Scarlett végigmér, még az asztal alá is bekukkant, hogy lássa az alakom.

– Nehezen tudlak ducin elképzelni.

– Hát, nem is duci voltam, hanem egyenesen kövér. Anyám aztán kétségbe esett, és öt-hatéves koromban, még mielőtt az iskolába kerültem volna, kitalált nekem egy zsírégető edzéstervet és étrendet. Azóta nem igazán eszem csokit. Vagy cukrot.

– Vagy bármi mást salátán kívül…

– Ez azért így nem igaz! – vonom össze a szemöldököm. – Mindegy, a lényeg az, hogy anya tudta, milyen fontos egy nőnek a külső ahhoz, hogy érvényesülni tudjon, és még kiskoromban megtanított erre. Azóta is ennek megfelelően élek, így biztosan lesz jövőm. A suliban is én vagyok az egyik legnépszerűbb lány.

A sztoriból kihagyok egy-két homályos emléket, a lényeg a végeredmény. Az öcsém így is felhorkant, de nem törődök vele. Scarlett egy ideig hallgat, majd nagy nehezen megszólal.

– Értem. Ez érdekes.

– Most te jössz – váltok témát. – Mik a terveid?

Szinte biztos vagyok benne, hogy az ő esetében az álmok egyenlők a tervekkel, amelyek meg is valósulnak.

– Művész szeretnék lenni. Már régóta érdekel a színészet, nagy fantázia és empátia kell hozzá. De festőnek is szívesen beállnék, csak abban annyira nem vagyok tehetséges, mint kéne – neveti el magát.

– Jude Law-val egy filmben – sóhajtok fel, mire Scarlett kicsit zavarodottan megrázza a fejét.

– Ó, nem. Engem inkább a színpad érdekel.

– Akkor Jude Law-val egy színpadon – sóhajtok fel megint, enyhén eltúlzott stílusban. Scarlett elneveti magát.

– Ez az igazi rugalmasság!

– Jude Law mosolyáért mindent…

– Megértem – vigyorog rám Scarlett.

Jeremy hirtelen körözni kezd a vállával, majd megszólal.

– Abbey, még mielőtt elmész, megmasszírozod egy kicsit a vállaim? A gyűrűn sikerült azokat is meghúznom.

– De béna vagy!

– Ó, fogd be! Tudod, mit, inkább nem is kell!

Felállok, Jeremy széke mögé lépek.

– Na, vedd le a felsőd!

Miközben leveszi a pólóját, kívánok egy rozmaringos krémet, hogy az megnyugtassa az izmait.

– Jaj, ne! – nyög fel, amikor meglátja. – Muszáj krémmel?

– Figyelj, öcsikém. Ez megnyugtatja az izmaidat, megkönnyíti nekem a masszírozást, és különben is, örülj neki, hogy nem a jóval síkosabb olajat kértem!

– Oké, rendben. Végül is, te értesz hozzá – morogja.

– Bizony – húzom ki magam. – Át kéne feküdnöd Ray ágyába, hogy jobban hozzád férjek.

Jeremy kivételesen azt teszi, amit mondok neki, valószínűleg nagyon fáj a válla. Szorítónyomással kezdek, végighaladok a nyaki csigolyák mellett, majd a vállak közepét veszem kezelésbe. Ezután, pusztán érzésből a vállait kicsit egymás felé nyomom, majd átgyúrom a lapockái és a bordái feletti bőrfelületet, végül körkörös mozdulatokkal azt a pontot, ahol a nyaka és a válla találkozik. Masszírozom vagy húsz percen át, majd felültetem (persze, morog, hogy ilyen hamar), és megcsináltatom vele azt az evezős gyakorlatot, amiről nemrég hallottam. Állítólag jót tesz az ízületeknek, és elősegíti a csí áramlását, már ha van olyan. Kart fel-hátra-fel, közben folyamatosan nyomom a vállát. Mivel nem nyávog, úgy veszem, jól esik neki. Levezetésként néhányszor végigsimítok a vállán, mikor végzek, odavakkant valami köszönetfélét. Fura elégedettség tölt el.

Ha van valami, amit élvezek, akkor az ez, teljesen kikapcsol. Persze, egy gusztustalan emberrel nem csinálnám, de mivel már sok masszázson vettem részt, tudom, hogy mikor kinek mi kellhet. Meg egy kicsit utána is olvastam a dolgoknak.

– Lassan indulnom kell – jegyzem meg a konyhába lépve.

Scarlett, aki eddig az egyik könyvet olvasta, elhúzza a száját.

– Megint nem eszel velünk?

– Nem, majd Rayjel.

– Oké! – tartja fel a kezeit. – De indulás előtt azért öltözz át.

Végignézek magamon, sikerült összekenni a szoknyám a rozmaringkrémmel.

– Mellesleg a rendelést is le kell még adnotok. Igazi pincér lettem.

– Hát… – kezdi Jeremy, miközben magára rángatja a pólóját.

– Mennyivel jobb lenne egy pincérnős ruha, mint az a katonacucc! – vágok közbe álmodozva. Egyre jobban ki vagyok éhezve a divatra, de mintha tompulna a hozzáértésem. Egy biztos; ha felnövök, nem leszek katona.

Csak jussak el addig.

*

Amikor meglátom a bokrot, örömömben felkiáltok. Ugyanaz a zöld szépség, ami azelőtt lehetett, hogy rajtahagytam a hátsóm nyomát, a teknős alak legalábbis jól kivehető. Mrs. Bennet is elragadtatással nézi a kedvenc bokrát.

– Mikor ideértem, már ilyen volt – magyarázza. – Mondtam én, hogy a bokraim tökéletesek! Udvariasan gyors ütemben fejlődnek.

– Nagyon szép. Le is fotózom! – Előveszem a mobilom, és Mrs. Bennet ijedt kiáltásával mit sem törődve elkészítem az „ilyen lett” képet, majd eljut az agyamig, amit Mrs. Bennet mondott, és felkapom a fejem. – Több is van?

Mrs. Bennet kihúzza magát.

– Természetesen, ostoba lány. A kertészkedés jót tesz az idegeimnek – mondja, mintha ez legalább annyira nyilvánvaló lenne, mint hogy a Föld forog a Nap körül. Vagy, hogy a barna körömlakk öreges.

Figyelmen kívül hagyom, hogy megint egy nem éppen hízelgő megjegyzést tett az értelmi képességeimre, és lelkesen megkérdezem:

– Megnézhetem őket?

Mrs. Bennet elgondolkozva rám néz, majd bólint.

– Senkit sem szoktam beengedni ide, de most az egyszer kivételt teszek.

Megteszünk néhány métert, és egy kis tisztáson találom magam. Besüt a nap, a tisztáson körben pedig különböző állatok találhatóak – az összes bokorból „készült”.

– Tizenhárom, tizennégy – számolom meg őket.

Elefánt, valamilyen madár, ló, béka, egy alacsonyabb négylábú izé, ami a valóságban biztos szőrös és cuki, delfin, még egy madárféle, sőt esküszöm, egy strucc is. Nem tudom, hogy tartja meg a „lába”. Középen pedig… egy farkas.

– A tábort jelképezi. Mármint a városunkat – javítja ki magát.

– Nagyon szépek.

– A városban is vannak jó emberek – jegyzi meg szórakozottan Mrs. Bennet. – Csak egy időben gyakran váltották egymást.

– És miért épp egy teknős van a szélén? – kérdezem, miközben a hátam mögé bökök.

– Nem csak arra van teknős, lányom! A kertem minden oldalán.

– Jó, de miért épp teknős?

Mrs. Bennet vállat von.

– Szeretem a teknősöket. Olyan lassúak és komótosak. Jót tesznek az idegeimnek.

– Volt már teknőse?

– Nem, természetesen nem, te ostoba lány! Itt nem élnek állatok.

– De akkor honnan tudja, hogy néz ki?

Mrs. Bennet megvonja a vállát.

– Ezek csak úgy jönnek. Amikor teljesen lenyugszanak az idegeim, elragad valami különös erő, és ilyeneket alkotok – az arca teljesen ellágyul, mintha megint fiatalodna pár évet. A Jane Austen-korabeli ruhák ellenére most sokkal inkább indiánnak látom, mint annak idején Henryt. – De a legújabb alkotásom a valóság ihlette. És te még csak észre sem vetted, ostoba lány.

Mrs. Bennet visszavezet a kis teknősbokorhoz, és rámutat egy másik zöld foltra az egyik fa lábánál. Nem is tudom, hogy nem vettem észre, a teknőssel párhuzamosan áll, a tisztáshoz vezető csapás másik oldalán. Egy ideig csak bámulom, valahogyan nem tudom hova tenni Mrs. Bennet várakozó arckifejezését, majd leesik, hogy mit látok, és érzem, hogy könnybe lábad a szemem.

Mrs. Bennet Majonézt mintázta meg. Valahogy sikerült elkapnia azt a pillanatot, amikor játékosan felugrik, és szalad az ember felé. Lehet, hogy arra emlékezett, amikor a hősies kiskutyám nekirontott, ez a zöld bokor mindenesetre inkább játékosnak, mint ijesztőnek tűnik.

Végigsimítok az egyik levelén.

– Ó, Mrs. Bennet, ez csodálatos!

– Hát igen – húzza ki magát. – Megharapott az a dög, de úgy gondoltam, te örülnél neki, ha Majonéz is helyet kapna itt. Mellesleg ez elég ostoba név egy kutyának.

– Fehér volt, de a feje enyhén sárgás, szerintem illett rá. És olyan puha… – elcsuklik a hangom.

– Jól van, ne sírj, lányom, nem tesz jót az idegeimnek! – karolja át a vállam, én pedig arra gondolok, hogy ez az egész egyre abszurdabb.

Az ellenségem felesége készített nekem egy bokrot a kutyámról, aki annak idején megharapta, és akit, részben emiatt, a férje a szemeim előtt ölt meg. Utána pedig arra gondolok, hogy bármilyen furcsa is ez, valahogyan jó érzéssel tölt el.

Kicsit hüppögök, majd Mrs. Bennet kérésére megpróbálom összeszedni magam. Hihetetlen ez az egész.

Belesek a tisztásra, és ránézek a két „kapuőrre”. Szépen megmunkált bokrok az őserdő közepén, ahol ráadásul szinte állandóan fülledt meleg van, annak ellenére, hogy sosem esik az eső. Kész csoda, hogy Jeremy még nem őrült bele ebbe a sok ellentmondásba – a Gödör a puszta létezésével megtagad minden természeti törvényt.

Letörlöm az utolsó könnyem is.

– Fura ez a hely.

– De még milyen fura – biccent Mrs. Bennet, és egy ideig mindketten Majonéz emlékét nézzük.

– Mrs. Bennet… lenne kedve velem ebédelni?

– Ezer örömmel, lányom. Ezer örömmel.

*

– Megjöttem, Ray! – suttogom lelkesen a házigazdámnak.

Ray ül, és éppen eszik. Ahogy rám pillant, felvonja az egyik szemöldökét.

– Vidámnak tűnsz.

– Te pedig meglepettnek.

– Meglepő is. Valami jó dolog történt? A lány véletlenül köddé vált?

Összevonom a szemöldököm, nem nagyon díjazom Ray kétértelmű megjegyzését.

– Nem, természetesen nem. Akkor most Jeremyt vigasztalhatnám. Az nem lenne valami felemelő.

– Jeremynek tetszik a lány?

Vetek egy vágyakozó pillantást a rendes ruháimra, ám Ray kitartóan bámul.

– Ja, szerintem van valami aprócska fellángolása.

Ray elkáromkodja magát.

– Jaj, ugyan már! Még csak tizennégy, ez semmi komoly. Különben is, Scarlett sokkal idősebb nála.

– Az embernek tizennégy éves korában is vannak érzelmei – jelenti ki Ray.

– Te talán beleestél akkoriban valakibe? Egy földesúr csini lányába?

– Nem rémlik, hogy akár érintkeztem volna földesurakkal – ráncolja össze a homlokát. – De Jeremy nagyon érett. Néha már-már olyan, mint egy felnőtt – szórakozottan a villájára szúr egy húsdarabot. – Nem jó ez.

– Pont erről beszélgettünk ma – nyúlok a ruháim felé. – Átöltözöm, Ray. Nem bírom ezt a hacukát. Fordulj el, vagy gyönyörködj!

Ray vet rám egy lesújtó pillantást, majd elfordul.

– Miről beszélgettek ma?

Én is megfordulok, leveszem a hosszú ujjú felsőt (ebben a fülledt melegben egyenesen gyűlöletes), és felveszem a saját topomat.

– Hogy Jeremy nem akar felnőni. Ő gyerek, illetve, ahogy ő mondta, „nem pici tizennégy éves” akar maradni nagyjából örökre.

– Tényleg? Miért? – Ray hangja mintha másabb lenne, mint az előbb.

Elrendezgetem a topom alját, és közben hátralesek. Csak a tarkóját látom.

– Mert nem akar apám cégében dolgozni.

– Akkor miért kell neki?

– Ő örökli.

Fél lábon ugrálva lerángatom magamról a nadrágot, és felveszem a sajátomat. Mennyivel jobb!

– Apám azt akarja, hogy ő vegye át.

– Értem. És téged nem érdekel?

Megfordulok, vetek Rayre egy gyanakodó pillantást. Szórakozik velem? A tarkója tökéletesen ártatlannak tűnik.

– A te idődben vehetett át cégeket az ember lánya?

– Az én időmben titkos légyottra sem vonulhatott el az ember lánya. Legalábbis nem egy őrizetlen iskolai szertárba – válaszol Ray.

Ott a pont.

– Megfordulhatsz, ha akarsz.

– Szóval – fordul meg lendületesen Ray, meztelen lábfeje puffan egyet a földön –, te nem szeretnéd átvenni a céget?

Megrázom a fejem.

– Én hülye vagyok hozzá.

– Miért lennél az? – emelkedik fel Ray.

– Az öcsémnek jobb az agya.

Ray visszaereszkedik, mintha maga sem tudná eldönteni, mit akar csinálni ezen a néhány négyzetcentiméteres területen.

– És akkor mit szeretnél majd csinálni?

– Gazdag férjet fogni – bólogatok komoly arccal.

– Már megbocsáss, de mit?! – csattan fel, ahogy vártam.

Alig bírom visszafojtani a vigyorom.

– Éreztem, hogy egyet fogsz érteni a döntésemmel.

Összehajtom a katonahacukát, és lerakom a matracomra.

– Azért, mert szerintem te ennél sokkal többre vagy képes – jegyzi meg Ray. – Otthon ülve halálra fogod unni magad, és mindenféle hülyeséget fogsz csinálni. Felszínes dolgokat.

– Figyelj, Ray! – emelem fel a kezeimet. – Előbb jussunk ki innen, utána eldöntöm, hogyan tovább.

– Oké, oké – morogja. – Ettől függetlenül nekem van igazam.

– Nyilván. De Jeremynél tartottunk. Szóval, nem akar felnőni.

– Nem tetszik nekem, hogy egyedül hagyjuk azzal a lánnyal.

Legyintek.

– Nem lesz semmi baja, talán még jót is tesz neki, hogy nem velem kell lennie. Nem hinném, hogy Scarlett a te húgod. Olyan tervei vannak, amiket a te húgodról nem tudnék elképzelni.

– Miért, mik azok?

– Akkoriban, amikor te éltél, szerintem ez még nem volt szokás. Scarlett színésznő szeretne lenni.

Ray maga elé mered.

– De. De, ez akkoriban is szokás volt – jegyzi meg nagyon halkan.

Rámeredek.

– Azt ne mondd, hogy ez volt Felicity terve!

Ray egy ideig nem válaszol.

– Nem tudom. Erre nem emlékszem. Talán, ha gondolkozok még rajta egy kicsit.

Olyan fájdalom ül az arcára, amit nem vagyok képes elviselni. Sokkal, de sokkal mélyebb, mint amikor arról beszél, hogy a saját múltjára nem emlékszik.

– Talán, ha alszol rá egyet! – jegyzem meg, szándékosan vidám hangon. – Addig játszhatnánk valamit! Ismered a Solot?

– A mit?

Leülök a matraca végébe, magam alá húzom a lábam, hogy Raynek több helye maradjon, ha ki akarja nyújtani a sajátját, és kívánok magamnak egy paklit.

– Az egyik legjobb kártyajáték. Jobb lenne, ha többen lennénk, de talán így is izgalmas lesz. Ez, barátom, a nagy szívatások és a hatalmas káromkodások játéka. Szóval valószínűleg imádni fogod.

*

A bokrot figyelve arra jutok, hogy Mrs. Bennet egyszerűen tökéleteset alkotott. Nem tudom, honnan van hozzá tehetsége, nem hinném, hogy valaha is foglalkoztak ilyenekkel az indiánok, ez a bokor mégis visszaadja Majonéz arcának vonásait. Annyira tökéletes, hogy az végighasít a mellkasomon, és nem bírom megállni, hogy ne simítsak végig az ágain.

Bárcsak, bárcsak velem lehetnél még!

Ahogy hozzáérek a bokorállat fejéhez, Majonéz szőrének puhaságát érzem az ujjaim alatt. Gyorsan visszakapom a kezem, aztán egy pillanatig lefagyva merek a bokorra, mely hirtelen életre kel. Mintha egy varázsló járt volna erre, az egész bokor szőrt növeszt, kiskutya méretűre megy össze, végül az arca is megelevenedik.

Akkor merek ismét levegőt venni, amikor Majonéz először felugat.

Ahogy lassan leereszkedem vele szembe, érzem, hogy ráz a sírás. Kinyújtom felé a kezemet, mire játékosan elugrik, és megint felugat. Szinte hallom, ahogy azt mondja, „kapj el, ha tudsz!”. Egy ideig előttem ugrál, majd amikor látja, hogy nemes egyszerűséggel lefagytam a boldogság és a félelem fura keveréke miatt, kinyitja a száját, és megszólal:

– Abbey… Abbey…

Sokkal mélyebb a hangja, mint általában, szinte rekedtes, mégis furán hívogató – és nem csak azért, mert beszél. Érzem, hogy elönt a rettegés, majd felriadok.

Szívem szerint felülnék a matracomon, de erőt veszek magamon, a sötétben kitapogatom a párnám mellett fekvő Coltot, és megragadom. Ez a hang biztosan nem Majonézé volt. Egy ideig hallgatózom, közben borzasztóan hangosnak érzem, ahogy kapkodok a levegő után. Csak akkor nyugszom le, amikor már percek óta nem mozdul senki és semmi. Ránézek a mobilomra, még csak fél kettő, és én megint nem bírok aludni egy rémálom miatt.

Felülök, kívánok magamnak fél liter vizet, és egy hajtásra meg is iszom több mint a felét.

– Ne…

Olyan gyorsan kapom Ray felé a fejem, hogy beleroppan a nyakam. Úgy tűnik, neki sincsenek jó álmai, még valamit motyog, majd hánykolódni kezd. Négykézláb melléosonok, talán sikerül anélkül lenyugtatnom, hogy felébreszteném. Letérdelek a feje mellett, észreveszem, hogy izzad, és még a sötétben is ki tudom venni, hogy az arca eltorzul.

– Nyugi, Ray – suttogom nagyon halkan. Hátha sikerül beleszőnie az álmába, hogy ott vagyok mellette, és tényleg megnyugszik. – Itt vagyok; ne aggódj. Megvédelek; nem lesz semmi baj. Senki sem bánthat; nem engedem.

Csodával határos módon Ray abbahagyja a forgolódást. Talán sikerült! Lenyugtattam, és még csak fel sem kellett ébresztenem hozzá!

– Igen, megvédelek… – teszem hozzá a biztonság kedvéért. – Mindenkit megvédek, akit szeretek.

– Abbey…

Megmerevedek. Ennyit arról, hogy nem ébresztem fel.

– Ne… – motyogja megint, és rájövök, hogy mégsem kelt fel.

– Semmi baj, semmi baj – nyugtatgatom. Lehet, hogy a homlokára kéne rakni egy vizesborogatást? Óvatosan hozzáérek, de nem meleg, mégis enyhén nedves. Mintha az érintésemtől kicsit lenyugodna. – Semmi baj, semmi baj… Itt vagyok.

Addig ismételgetem kétszavas mondataimat, míg Ray teljesen le nem nyugszik. Mikor már jó ideje nem forgolódik és motyog, még egyszer végigsimítok a homlokán, és visszakúszok a matracomra.

Másnap reggel természetesen egyikünk sem említi meg a rémálmát. Felvetem Raynek, hogy kívánhatnánk neki egy rendes ágyat, hátha az kényelmesebb, de elutasítja az ötletet. Azt mondja, csak a saját ágyát akarja, azt pedig éppen valaki más használja.

Már a hangsúlyából lejön, mennyire nem örül ennek a ténynek.