Gödörben - 26. fejezet - Bosszúk és emlékek

– Szóval, a régi életedben pom-pom lány voltál? – szegezi nekem a kérdést Scarlett, miközben tűsarkúban és nyári ruhába levetem magam mellé a kanapéra. Komolyan le kéne szoknom erről a függőségről, de annyira jól esik megszabadulni attól az ocsmány katonai szerkótól, és felvenni valami csinosat, még ha pár órára is.

– Aha – nézek rá meglepődve. – Az voltam, miért? Jeremy mondta?

– Ő. Te aztán szereted a kéket – néz a ruhámra.

– Kiemeli a szemem színét – vonok vállat. –Miért érdekel, hogy pom-pom lány voltam? Jeremy neked is kifejtette, hogy emiatt lett alacsonyabb az IQ-szintem egy algáénál?

Gyanakodva az öcsémre nézek, aki az asztalnál ül, csendben kártyavárat épít, és csak azért sem néz rám. Scarlett döbbenten a kisasztalra rakja az Óz, a csodák csodáját, vet Jeremyre egy furcsálló pillantást, majd mikor látja, hogy az öcsém nem szól, visszanéz rám.

– Dehogy is, soha nem mondott ilyet! Csak arról beszéltünk, mit csináltatok a valódi világban, és megemlítette, hogy te nagyrészt edzésekre jártál.

– Heti háromszor két óra, ha éppen nem járunk versenyekre – csúszik ki a számon sóvárogva.

Scarlett együtt érzőn néz.

– Nagyon hiányzik?

Ezen elgondolkodom, majd megvonom a vállam.

– Vannak dolgok, amik jobban. De azért nem lenne rossz gyakorolni, hogy formában maradjak…

– Hát gyakorolj! – lelkesedik fel Scarlett. – Érdekel, hogy mit tudsz!

Az engem is, gondolom magamban. Jeremy hangosan felnyög, vetek rá egy éles pillantást, majd rámosolygok a szívszerelmére.

– Megmutathatom a legutóbbi versenyszámunkat, már amennyit egyedül is le tudok táncolni és ugrálni belőle. Ez inkább az akrobatikus, mint a pom-pomos oldala lesz a dolognak.

Felállok, kicsit bemelegítem az ízületeim, az kell nekem, hogy lesérüljek. Valójában a pompomlánykodás elég veszélyes tud lenni, Jeremy biztosan azt is pontosan tudja, mennyire, én az „algaagyammal” képtelen lennék megjegyezni. Igazából nem is érdekel.

– Egy kicsit több hely kéne, menjünk ki az udvarra! – mondom Scarlettnek, miután felmérem a terepet.

Felkapom a mobilom, és miközben kicaplatok az udvarra, kikeresem a koreográfia számát, anélkül nem lenne meg az egésznek a hangulata. Egy remix, az egyik ismerősöm rakta össze különböző pörgős és ismert számokból, igazán ütősre sikeredett, ha Scarlett láthatná az egész csapatot, leesne az álla. Egyszer talán elhívom az egyik próbánkra vagy versenyünkre. Csak kerüljünk ki innen élve.

Mikor a tornácon megfordulok, hogy Scarlett kezébe nyomjam a mobilom, megdöbbenve látom, hogy Jeremy is otthagyta a kártyavárát, és követ minket. Felvont szemöldökkel ránézek, ő bevág egy fintort. „Éppen nem akad jobb dolgom”, értelmezem üzenetét, és dühösen Scarlett felé nyújtom az okostelóm. Ő bizalmatlanul mered rá.

– Ha szólok, indítsd el a számot! – magyarázom.

– Nem igazán szeretek más elektronikai cuccaihoz nyúlni, mindig tönkreteszem őket. De tényleg, ha szeretnéd, hogy egyben maradjon, inkább Jeremy kezelje!

– Nyomd be a háromszöget! – adom az öcsémnek.

– Tudom, hogy kell használni, nem vagyok hülye! – méltatlankodik, de nem törődöm vele, lesétálok a lépcsőn, és intek neki, hogy kezdheti.

Felcsendül a zene, és egy pillanatra elönt a rémület. Már percek óta azon gondolkozom, vajon mennyire tudok visszaemlékezni az egészre, mikor érezteti velem gúnyosan a Gödör, hogy nem csak a hajszínemtől fosztott meg, de az emlékeimtől is. Vajon mit kezdek magammal, ha kiderül, hogy elfelejtettem ezt? Miért kellett nekem felhúznom magam Jeremy unott viselkedésén? Ha nem törődnék a véleményével, most nem állnék Scarlették előtt, és nem kéne amiatt aggódnom, hogy kiderül, semmire sem emlékszem, hála a sok kívánságnak.

Aztán eljut az agyamig az ütem, és a testem reflexszerűen válaszol rá. Olyan begyakorolt mozdulatsor ez, melyet álmomból felkeltve is tudnék, valami, ami annyira belém ivódott, mint egy szerelmes emberbe a másik illatának emléke. Érzem, hogy felszabadult vigyor terül szét az arcomon, ugrálok, kiáltozom, cigánykereket hányok, szaltózom, annyira szétárad bennem az energia, hogy a piramison és a kunsztokon kívül szinte mindent megcsinálok, ott pedig rögtönözök, ahol csapatmunkára lenne szükség. A szám végén megfordulok a levegőben, és talpra érkezem, fülig érő vigyorral az arcomon.

Scarlett tátott szájjal, csillogó szemekkel néz rám, Jeremy pedig falfehér arccal. Értetlenkedő pillantásomat látva lassan kifújja a levegőt.

– Hű, az anyját! Feladom a színészi terveimet, és beállok közétek, ha kijutunk innen – ugrál párat Scarlett lelkesedésében.

– Én a helyedben nem tenném. 1982 és 2007 között hatvanhét halálos vagy különösen komoly sérülést szereztek a pom-pom lányok csak az Államokban – oszt meg egy különösen lényeges információt a nagyvilággal Jeremy. – Mázli, hogy szerencsés vagy, Abbey.

Megforgatom a szemem.

– Ilyen régi adatokkal akarsz megrémíteni?

– Nagyon komolyan nyomod ezt a dolgot, Abbey – ugrál mellém, és karolja át a vállam Scarlett.

– Miután látta a Hajrá csajokat, heteken át próbálkozott azzal a többszörösen nehezített ugrássorozattal, amit az a barna tyúk hajtott végre. Komolyan azt hittem, hogy nem normális, annyira veszélyesnek tűnt az egész, kitörhette volna a nyakát.

– Pont te beszélsz? – torkollja le csúfondárosan Scarlett az öcsémet.

Ha Scarlett továbbra is a pártomat fogja a vitákban, még össze is jöhet az öcsémmel. Már, ha Jeremy hirtelen öregszik pár évet.

– Nem láttad, mennyit bénázott az elején.

– De aztán sikerült, nem? – kérdezem felvont szemöldökkel. Egy pillanatra elfelejtem a helyes választ, és ez megijeszt. Jeremy okoskodni kezd, és ezzel a segítségemre siet.

– Előre szaltó, ki, cigánykerék, szaltó, ki, cigánykerék, szaltó, majd zárás teljes csavarral.

– Nyilván meglett – biccentek, és Scarlett derekát átkarolva elindulok a ház felé.

– Csodával határos módon még a bokádat sem rántottad meg – követ minket az öcsém is.

– Nem szeretnél versenyszerűen ezzel foglalkozni? – kérdezi hirtelen Scarlett.

– Természetesen minden évben eljárunk versenyekre. Február elején a városunkban tartják – jut eszembe hirtelen.

– És a későbbiekben ezt oktatni, ebből megélni, vagy valami? Lehetnél edző, nem?

Elmerengek egy kicsit.

– Nem tudom. Ezt csak úgy csinálom. Élvezem, kivéve, amikor az ízületeim sajogni kezdenek, de apám beszerzett nekem egy tök jó sportkrémet, az megszünteti a fájdalmat. Jó, hogy formában tart, presztízst biztosít az iskolában, és több boldogsághormonnal lát el, mint a csoki. De hogy egész életemben ezzel foglalkozzak? Ahhoz valami más kell.

Vetek rá egy kicsit talán gúnyos pillantást.

– Csak nem meg szeretnél menteni a háztartásbeli feleség szerepétől?

Scarlett megszorítja a vállam, és nyíltan a szemembe néz.

– Ami azt illeti, de. Az nem kielégítő jövő, még akkor sem, ha kellő mennyiségű szép ruhát kap az ember. Vannak fontosabb dolgok is.

– Például?

– Önmagad kiteljesítése.

– Honnan tudod, hogy én mitől lennék teljes? – fékezek le.

Nem értem, Scarlett miért lovagol ezen a témán, ahogy azt sem, hogy gondolkozhat így. A szüleim eléggé átlátják a világ rendjét, és ők nem mondanak ilyeneket, sőt.

– Igazad van, nem tudhatom – emeli fel a kezét védekezően. – De én úgy érzem, neked ennél több kell, valami, ami segít magadra találnod, amit nem mások nyomnak az arcodba azzal a szöveggel, hogy ez vagy te, és nem is lehetsz más.

Hitetlenkedve rámeredek.

– Nem is ismersz!

– Igazad van – védekezik megint.

– Senki sem nyom semmit az arcomba, nem tudom, honnan veszed ezt!

– Csak úgy mondtam. Sok emberrel ez történik. Elvárások és balítéletek… Nem akartalak felzaklatni – elkerekedett szemekkel néz rám, szinte aggódva várja, megbocsátok-e neki.

– Váltsunk témát – siet el mellettünk Jeremy, és leül a konyhaasztalhoz. – Nem szeretem ezt a lelkizős hisztit. Abbey a jövőben pontosan olyan lesz, amilyen lenni akar és lenni mer, most ennél fontosabb dolgunk van. Az elmúlt néhány napban elmondhatatlanul ostoba és vak voltam, akár csak Ray, hacsak nem beszéltetek erről.

Jeremy szúrósan rám néz, és ellentmondást nem tűrően rámutat az egyik székre. Úgy döntök, hallgatok rá, Scarlett is követ.

– Már hamarabb mondani szerettem volna, mi jutott az eszembe, de aztán a kis akrobata mutatványod miatt kiment a fejemből – magyarázkodik az öcsém félig bosszúsan, félig lelkesen.

– Igen? – sürgetem meg.

– Abbey egyszer… próbaképpen a közelünkbe kívánta Bennet egyik helyi szolgájának hasonmását – magyarázza Jer Scarlettnek. – Henryt, akiről meséltem, és aki miatt Bennet bosszút akar állni Abbeyn. Ugyanis kiderült, hogy Abbey pszeudo-Henryje voltaképpen az igazi volt.

Scarlett bólint, Jeremy felém fordul.

– Szóval, azon gondolkodtam, nem tudnád-e megcsinálni ezt a többi indiánnal is. Esetleg magával Bennettel, csak most nem a hasonmást, hanem az eredetit akarnád, biztosan sikerülne… Idekívánnád hozzánk, és mi lecsapnánk rá. A meglepetés erejével tuti legyőznénk. Mit szólsz?

Eltátom a szám.

– Te azt akarod, hogy indiánokat rángassak magunk mellé, hogy legyilkolhassuk őket?

– Ez így nagyon rosszul hangzik… – húzza el a száját Jer. – De lényegében igen. Valahogy túl kell élnünk, Abbey! Ami azt illeti, Bennettel kéne kezdened. Ő irányítja a többi indiánt, ő akarja a vérünket látni, meg úgy egyáltalán, ő itt a főgonosz. Csak idekívánod, én fogok egy pisztolyt, és…

– Nem fog menni! – vágok közbe.

– Miért?

– Először is, nem hagyom, hogy gyilkolj.

– Megmenteném az életünket. Te is megölted Henryt!

Lassan megrázom a fejem.

– Másodszor, nem hinném, hogy Bennetet csak úgy ide tudnám rángatni.

– Henryvel sikerült.

– Egy bennetes kívánság nagy eséllyel a halálomat okozná. Gondolj bele, a Gödör elveszítené az egyik legnagyobb játékszerét, ezt nem hagyhatja.

– De… Így sosem jutunk ki, Abbey!

– Dehogynem. Felépül Ray, és minden megy tovább a terveink szerint. Alig pár napja vagyunk itt, az indiántáborban még körbe sem néztünk, tudom, hogy arra van a kijárat, csak meg kell találnod.

– Abbey… Bennet megölte Majonézt, téged ez nem zavar?!

Az asztalra csapva felpattanok. Sikerül a széket is felborítanom, így egy kicsit ingerültebbnek tűnhetek a kelleténél.

– Az Istenért, Jeremy! Dehogynem! Viszont ezt így nem tudjuk megoldani!

– De miért nem?!

– Azért, mert Bennet egy valós személy, nem úgy, mint Henry!

– Miről beszélsz?

Megmasszírozom a halántékom. Az a gondolat, hogy a tizennégy éves öcsém embereket gyilkolna és hogy meghalt a kutyám, jobban kiborított, mint hittem volna. Most hogyan meséljem el az igazságot Henryről, anélkül, hogy beszélnék Mrs. Bennetről? Beszéljek Mrs. Bennetről? Egy ideig még szerettem volna magamnak megtartani ezt a titkot, mert Mrs. Bennet az idegeivel együtt jót tesz a lelkivilágomnak.

– Amikor Majonézt megölte, utalt erre – ferdítek a valóságon. Arra végül is tényleg utalt, hogy csak kívánja a szolgáit, és bármikor kívánhat megának új hadsereget. Henry pedig az egyik szolgája volt. Meg a fogadott fia. – Utalt arra, hogy ő kívánta magának Henryt.

– Ajj, ha én kívánhatnék… – vág közbe türelmetlenül.

– Csakhogy nem kívánhatsz, Jeremy, ahogy ilyet én sem! Szerinted mennyit venne ki belőlem, ha ötven főt iderángatnék? Henrytől még a kését sem sikerült elkívánnom.

– De…

– Ráadásul, ha még ezt meg is tudnám tenni, Bennet sokkal erősebb, mint én. Kívánna magának egy új sereget, majd még egyet, és ez így menne a végtelenségig.

– Honnan tudod, hogy így lenne? Henryt is kívánta, még sincs új fia, vagy igen?

– Nem tudok róla – rázom meg a fejem, és elhatározom, hogy ezt még kiderítem. Hátha tudja Mrs. Bennet.

– Hát akkor meg? Ráadásul az sem biztos, hogy Henryt kívánta, lehet, hogy csak te értetted félre Bennetet. Márpedig, ha nem kívánta, irányítani tudod az embereket.

Jeremy arca hirtelen elsötétül, talán ráébred, ez mit is jelent neki. Kárörvendően rávigyorgok.

– Akkor rajtad fogok gyakorolni.

– Vagy, ami valószínűbb, hogy Bennet nem tudja újrakívánni a szolgáit, emiatt nincs most Henry-pótléka sem.

Megrázom a fejem.

– Ez nem így működik, Jer. Bennet nem azért nem kíván magának egy pót-Henryt, mert nem elég erős hozzá.

– Hát akkor?

– Azt hiszem, Bennet szerette Henryt.

– És akkor?!

– Ha az ember elveszít valakit, akit szeretett, nem tudja csak úgy az egyik pillanatról a másikra pótolni a hiányát! Ez nem így megy.

– Honnan vagy ezekben a dolgokban ennyire biztos? Hogy Henry nem ember volt meg hogy Bennet pótolni tudja a kívánságait.

Egy pillanatig vacillálok.

– Bennet nagyon erős. A Gödör legrégebbi, pofátlanul magabiztos lakója. Egyszer még ez lehet a veszte. Azt pedig, hogy Henry nem ember volt, könnyen tudom bizonyítani. Elég, ha téged megpróbállak a szoba túlsó végébe kívánni. Ha sikerül, Henry ember volt. Ha nem, Henry kívánság volt.

– Kiráz ettől a hideg – jegyzi meg Scarlett. – Az egy dolog, hogy kutyákat kívánhattok, de hogy embereket…

Jeremynek is hasonló gondolatok járhatnak a fejében, mert kissé rémülten néz rám.

– Rendben – mondja végül eltökélten. – Kísérlet alanya még úgysem voltam.

– Ez a beszéd! – biccentek lelkesedést szimulálva. – És ha sikerül, megpróbállak tisztaságmániássá kívánni. Óriási itt a kupi, otthon sokkal nagyobb rendet tartottál magad körül.

– Hé!

Igazam van. A szobában szanaszét hevernek a különböző Holmes-kötetek, a kártyák egy része leesett a földre, amikor Jeremy vagy valamilyen huzat összedöntötte a belőlük épített várat, a párnák pedig lepotyogtak a kanapéról. Scarlett elpirulva néz körbe.

– Még nem volt alkalmam takarítani. De ha ez megnyugtat, Ray szobája rendben van.

– A nappali nem is a te részed – vetek egy célzatos pillantást Jeremyre. – Jobb, ha felállsz, öcsi, nehogy seggre érkezz, ha véletlenül kiderül rólam, hogy született kívánó vagyok, és a szoba másik felében kötsz ki!

– Kac-kac – morogja Jeremy, majd csigalassúsággal felemeli hátsóját a székről.

Ránézek, bevésem az emlékezetembe a külsejének minden részletét, seszínű hajától, cipőjének orráig, majd a bejárati ajtó elé pillantok, és megpróbálom odakívánni az öcsém. Azt akarom, hogy ott jelenjen meg, mert azt akarom, hogy működjön ez az egész. Valahol mélyen tényleg el akarom tenni láb alól Bennetet, csak annak nem örülnék, ha ezt az öcsémnek kéne megtennie.

Félperces próbálkozás után ráébredek, hogy senkinek nem kell tennie semmit. Nem csak az öcsém nem mozdul, de még a kívánságok során jellemző, bizsergető érzést sem érzem a gyomromban, szédülni meg aztán pláne nem kezdek. Próbálom újra és újra, egyszerűen nem megy.

– Azt hiszem, ennyi – nyitom ki a szemem, és a csalódott öcsémre pillantok. – Nem tudlak máshová kívánni. Sajnálom.

– Nem a te hibád – vágja rá. – Nem engedi a rendszer.

– Éreztél valamit? Valamit, ami arra utalt, egy kívülálló szórakozna veled?

– Semmit – biggyeszti le a száját. – Semmit az égvilágon.

Scarlett rám néz, majd rá, végül megint az én arcomat vizsgálgatja. Hirtelen elvigyorodik, megcsillan a szeme.

– Tudom, hogy ez fontos volt, de ha nem is sikerült, legalább akkor is előrébb vagyunk egy tapasztalattal. Ráadásul elég érdekes volt látni, hogyan vörösödsz el egyre jobban az erőlködéstől. Minden más pedig még jóra fordulhat – teszi hozzá bíztatásként.

Jeremy is bólint.

– Végül is, a mezei kívánt indiánoknál valószínűleg sikeres lenne a kísérleted. Majd egyszer együtt kipróbáljuk. Hacsak nem akarod most…

– Nem akarom most – vágom rá. – Ebbe a házba nem teheti be indián a lábát! Legalábbis nem rossz szándékú.

– Mintha lenne jó szándékú.

– Ki tudja – vonom meg a vállam. – Ki tudja.

Mrs. Bennetre gondolok és a kutyabokromra, meg arra, hogy egyszer még meghívom őt ide. Végül is, félig már az én házam.

– Amúgy, hogy a fenében jutott eszedbe, hogy te majd megölöd Bennetet és az embereit?!

– Jól van na! A bezártság és a kétségbeesés ezt hozza ki belőlem! – védekezik a szokásos méltatlankodó hangján Jeremy. – Élesben valószínűleg nem működne. Úgy maximum az adrenalin…

Felvont szemöldökömet látva hozzáteszi.

– Vagy egyszerűen Rayre bíznám.

Ököllel belevágok a karjába.

– Á! Most meg mi van?!

– Rossz válasz.

*

Valószínűleg hülyeség, amit csinálok, de Jeremy eszmefuttatása beleköltözött az agyamba. Ha uralni tudom Bennet szolgáit, erősebb vagyok, mint gondoltam, és a csapatunk könnyebben legyőzheti őt.

Végigsimítok a ruhámon és pislogok párat, hogy biztosan a helyén maradjon a kontaktlencse. A sminkemet sajnos nem sikerült olyan tökéletesen megcsinálni, mint Ray tudta, de talán hihető lesz az álcám, ha Bennet emberei éppen bambák, mert a gazdájuk „töltőn” van. Különben is, engem Bennet nem akar megölni. Még. Kívánok magamnak az egyik fába egy üreget, belepakolom a katonai szerkómat és Colt barátomat, mivel a mostani ruhámba nem tudnám elrejteni, majd a tábor felé veszem az irányt.

Szinte osonva lépkedek, hiába próbálom leküzdeni az ösztönös félelmem, hiszen így sokkal könnyebben lebukhatok (mi a fenéért lopakodna egy indián a saját táborában?), és magabiztosan beszambázni. Furcsa érzésem van, megöl az ideg, még szerencse, hogy itt nincsenek állatok, hogy megrecsegtessék az ágakat, és így a szívbajt hozzák rám. Persze, ha egy ember miatt rezdülnének meg, akkor is a szívbajt kapnék, de akkor legalább okkal.

Rájövök, hogy azért van furcsa érzésem, mert nem hallok semmit. Egy ötvenfős tábor közelében néma csend van. Próbálok visszaemlékezni, milyen volt akkor, amikor Henry vagy Ray kísért ide, de nem rémlik, nem erre figyeltem.

Mikor a tábor szélére érek, megállok egy kicsit körbenézni. Látom a kunyhók egy részét középen a szentélyükkel, az ösvényt az éppen láng nélküli fáklyákkal, és elképzelem a kivégzőhelyet, amely Ray szerint a túloldalon van. Voltaképpen mindent látok, csak embereket nem. Senki sem cipel korsóban vizet, szórakozik a gyerekekkel, vagy készül a levadászásunkra.

Az egész tábor kihalt.

Ez még jobban kikészít, mintha tele lenne az ösvény.

Mi a fene történhetett itt? Hol vannak az emberek? Hol van Bennet?

Halkan, a kunyhók ajtórészeit elkerülve, Benneték házához osonok. Elképesztő, milyen vak voltam, mikor idekerültem, az egész helyről süt a furcsaság. Visítva kellett volna elrohannom, amint megláttam ezeket az embereket. Naiv voltam, és idióta.

Elérem a házat, belesek oldalról az ajtón. Középen ott az alacsony asztal a gyertyatartóval egyetemben, a szőnyegek a földön, akárcsak amikor érkeztem, oldalt vizeskancsó. Belépek, odamegyek a kancsóhoz, megszagolom a benne lévő átlátszó folyadékot, majd belenyomom az ujjam. A víz frissnek tűnik, nem langyos, hanem hűs, persze az is lehet, hogy eleve úgy kívánták, hogy az maradjon.

Még egyszer körbenézek, hátha észreveszek valami fontosat. A kijárat akár itt is lehet, persze én valószínűleg már nem venném észre, ahogy Raynek sem tűnt fel éveken át. A szoba szinte barátságosnak tűnik, ha nem tudnám, kik laknak és laktak itt, talán még tetszene is egy kicsit. Így viszont csak kiráz tőle a hideg, legutóbb is itt talált rám Bennet, mikor öltözködtem. Mintha ezer éve lett volna.

Odamegyek a kijárathoz, megnézem, vannak-e már az ösvényen, de minden teljesen kihalt. Megnézhetném a kivégzőhelyet, de valószínűleg csak a gyomrom fordulna fel tőle. Vagy hagyhatnék Bennetnek egy félreérthetetlen üzenetet. Valamit, amiről ordít, hogy itt jártam.

Széttéphetném azt a rohadt könyvet apró darabokra, és kirakhatnék vele egy illetlen kézmozdulatot. Vagy elégethetném a kivégzőhelyen, Bennet is ott ölte meg Ray húgát, mikor rájött, használhatatlan a vére. Belevághatnám a tőrt, amivel engem akart megölni.

Óvatosan a tér közepén lévő szentélyhez megyek, és belesek az ajtón. Mivel ez sokkal nagyobb, mint bármely másik épület, ráadásul enyhe félhomály van, először alig tudom kivenni a tárgyakat, amiket összegyűjtöttek az évtizedek-századok folyamán. A ruhák, a ládák, a tükör, a szoba túlsó végében pedig…

Még idejében sikerül visszafojtanom a kiáltásom, de nem sokon múlik. Dobogó szívvel a számra szorítom a kezem, és visszahúzódom egy kicsit, még mielőtt észrevenne.

Nincs para, nem akar megölni még, nem egyezik a terveivel. Megint belesek az ajtón, először alig ismertem fel Bennet hátát. Annak az asztalnak a szélére támaszkodik, amelyen a könyvek vannak, középen A kék vér jelentőségével. A haja hátul össze van fogva, a szokásos ruháját viseli, bár az elejét nem látom. Semmi furcsa nem lenne rajta, ha éppen nem lenne… nos, összetörve.

Sosem láttam ilyennek a mindig magabiztos, gyakran halálosan dühös, esetenként pedig visszafogottan udvarias Mr. Bennetet.

Motyogás üti meg a fülemet, de nem értem, mit mond, ahhoz túl messze van. Hirtelen felkapja a fejét, én összerezzenek, és a visszakapom a sajátomat. Várok néhány másodpercet. Talán nem látott meg. Talán meg sem fordult. Megint belesek, Bennet még mindig nekem háttal áll. Remegnek a kezei, ha mond is valamit, nem értem. Már éppen kiagyalnék valamilyen közelebb osonási útvonalat, amikor Bennet hirtelen felüvölt. Úgy tűnik, mégis fogom hallani.

– Miért?! Én azt hittem… azt hittem, velem vagy! A hatalmam… korlátlan. Mindig is az volt – mondja félhangosan. – Miért vetted el?

Megint nekitámaszkodik az asztal lapjának, úgy veszi a levegőt, mintha órákat futott volna. Mikor folytatja a monológját, kihallom a fájdalmat a hangjából, pedig kell néhány másodperc ahhoz, hogy legalább részben megértsem, mint mond.

– Miért… ő fontosabb… vagy… tervezel?

Mivel Alig értem, mit mond, azt sem tudom, kihez beszél. Látni nem látok senkit, Bennet maga elé mered, le a könyvre Olyan keserű, mégis esdeklő a hangja, mintha szerelmi bánatban szenvedne, mintha képzeletbeli társát vonná kérdőre, amiért elhagyta, vagy hozzá próbálná visszakönyörögni magát.

– Hová mentél?! – kiált fel, az első szót kicsit rekedten ejti ki.

Hová lett az öreg, beképzelt Bennet? Ijesztő szívtelen embereket ennyire törékenynek látni. Mintha kifordulna önmagából a világ.

Ahogy figyelem a hátát, eszembe jut valami, amitől hevesebben kezd el verni a szívem. Most megölhetném. Itt vagyunk ketten, a szolgái felszívódtak, senkit sem veszélyeztetünk, csak egy fegyverre van szükségem. Ha tudtam volna, hogy nem lesz, akinek feltűnjön, elraktam volna Coltot.

Végiggondolom, hogy egy fegyver a jelen helyzetben milyen szintű kívánság lenne. Olyan tízből tizenegyre tippelem, helyzeti előny, túl könnyű játszma, meg egyéb hasonló okokból. De ha nem próbálom meg… eljátszom talán az egyetlen lehetőséget, hogy megmentsem az öcséméket, anélkül, hogy bajba sodornám őket. Még akkor is, ha Mrs. Bennet férjéről van szó.

A fal mögé rejtőzve megpróbálom Colt barátomat magamhoz kívánni, hátha tárgyaknál is működik ez, nem csak embereknél. Elképzelem a hatlövetű minden egyes részletét, a lyukaktól kezdve egészen addig, mennyire rúg vissza, ha használom. Megadom a pontos indulási és érkezési helyszínt is, hátha segít valamit, majd összpontosítani kezdek… és szédülni. Fekete pöttyök jelennek meg a szemem előtt, a föld pedig képtelen egy helyben maradni. Erősebben koncentrálok, nem akarom elengedni sem a képet, sem a lehetőséget.

Mrs. Benne férje. Majonéz gyilkosa. Az öcsém halálos fenyegetője. Ray életének tönkretevője.

Megjelenik a kezemben a fegyver.

De nem ájulok el.

Lenézek a pisztolyra, külsőre olyan, mint Colt barátom, de nem tudom eldönteni, ugyanaz-e. Időm sincs rá. Hátrahúzom a kakast, és azzal az elhatározással dugom be a fejem az ajtón, hogy lelövöm Bennetet. Még mindig nekem háttal áll, teljesen kiszolgáltatottan.

Elég aljas lenne…

Bennet hirtelen felegyenesedik, elrántja a kezét az asztaltól. Valamit motyog, nem értem, mit, de mintha izgatottabb lenne, mint az előbb, és a háta is egyenes marad. Hirtelen az ég felé emeli a karjait, mintha valami perverz áhítattal az egész világot szeretné magához ölelni.

– Itt vagy! Újra itt vagy! – kiált fel.

Megrándul az ujjam, hogy elkerüljem a bizonytalanságot, újra és újra lejátszom magamban azt a jelenetet, amikor Majonéz vére rám fröccsent. Bennet elégedett vigyorát. A visításomat, ahogy kapartam a földet, a fájdalmat, amely még mindig bennem van, Mrs. Bennet bokrát, magát Mrs. Bennetet…

Neki is jobb lenne, győzködöm magamat, a férje teljesen kifordult a régi önmagából, abból, akit szeretett. És Majonéz. Meg kell bosszulnom Majonézt, másképp hogyan engedjem el?!

Leengedem a kezem, még mindig remeg. Igaza volt Bennetnek, nem vagyok az a gyilkos fajta. Visszahúzom a fejem, éppen amikor megmozdul. Azt már nem látom, hogy észrevett-e, megpróbálok lassan és halkan elhátrálni az ajtó mellől, egészen addig, míg lépéseket nem hallok a kunyhóból.

Akkor elkezdek futni.

*

– Helló! – sétálok be lazán a rejtekhelyünkre.

– Helló! Történt valami? – vizslat összevont szemöldökkel Ray.

Miután kirohantam a táborból, kirángattam a fa üregéből a cuccom, és futottam, nem is igazán figyelve, merre. Közben arra próbáltam rájönni, Bennet követ-e, vagy leráztam, esetleg észre sem vett. Amikor úgy gondoltam, nem lesz semmi gond, leálltam lemosni a sminkem és átvenni a ruhám, ez már a fal tövében volt, a Gödör túlsó végében, Mrs. Bennet tisztásán túl. Magát az öreglányt elkerültem, nem bírtam volna a szemébe nézni miután majdnem meggyilkoltam a férjét.

Olyan szánalmas vagyok. Még akkor sem tudok gyilkolni, ha az öcsémet menteném meg a veszedelemtől. Egyedül élesben megy, ha a közvetlen életveszélytől kell megvédenem. Talán akkor is csak úgy, hogy azt hiszem, nem élő emberről van szó. Szánalmasan gyenge vagyok.

– Dehogy történt! – legyintek, és leülök a matracra. Enyhén remegő kézzel kiteszem magam mellé Colt barátomat. – Hogy telt a napod?

– Verejtékezel.

Nyilván. Mielőtt beléptem volna a rejtekhelyre, elkövettem a második legnagyobb kívánságomat, és megpróbáltam Bennet-biztosra kívánni, olyanra, mint amilyen Ray háza. Elképzeltem, ahogy egy nagy buborék körbeöleli a fákat, s azokkal együtt minket is. Pár méterrel szélesebbre kívántam, mint Ray odúja, hogy ki lehessen járni. Ha mindent jól csináltam, a hang nem hallatszódik ki belőle, az emberek retináján pedig megtörik a látvány, így fix, hogy nem veszik észre. Golyó nem hatol át rajta, és csak az engedélyemmel lehet bejutni. Mindent összevetve a tökéletes menedékhely példaképének képzeltem el.

Talán sikerült is valamit, mert néhány másodpercre összeestem, és még mindig remegnek a lábaim és szédülök.

Hozzáérek a homlokomhoz, majd kívánok egy frissítőkendőt, és letörlöm.

– Siettem, hogy ne legyél egyedül – a mobilomat is kiveszem a zsebemből, kényelmetlen, ahogy elfordult benne. – Fordulj el, amíg átöltözöm.

Akkor legalább lehűlök egy kicsit.

Ray összeráncolt szemöldökkel bámul rám, látom rajta, hogy nem hisz nekem.

– Abbey…

Kibújok a felsőmből, néhány pillanatig a bikini felsőmet nézi, majd elfordul. Mesélni kezdek, hogy tereljem a témát, legalább addig, amíg fáradt vagyok.

– Jeremyéknek pompomlánykodtam, ami abból állt, hogy ugráltam, pörögtem, cigánykerekeztem zenére, az is kimeríthetett. Ha lesz helyünk, bemutatom neked is.

Raynek csak a hátát látom, de mintha feszült lenne, egy ideig nem szól semmit.

– Értem – jegyzi meg végül, majd egy körözni kezd a vállával.

– Fáj a vállad? – csapok le rá, miközben felrángatom a rövidgatyám.

Megrázza a fejét.

– Nem, csak elgémberedett az alvástól. Meg az sem tesz jót neki, hogy nem mozgok, teljesen elszoktam tőle. Ennyit az egészségről…

– Meglőttek, vigyáznod kell a sebedre, tudod jól – befejezem az öltözködést, Ray elé sétálok. – Megmasszírozom neked, ha szeretnéd.

– Az az a nyomkodós izé, amiért annyira rajongsz? – fintorog.

– Az az – bólintok.

– Elvagyok nélküle.

– Ne hülyéskedj, jót fog tenni!

– Nem vagyok benne biztos – mondja sötéten.

A csípőmre teszem a kezem.

– Raymond Nicholas Holmes, ez szinte az egyetlen dolog, amihez igazán értek, hagyd, hogy segítsek!

Egy kis masszázs őt is, és engem is megnyugtatna.

Megborzong.

– Ne nevezz így.

– Élvezni fogod, ellazít.

Visszasétálok a háta mögé, és megcsináltatom vele azt az evezős gyakorlatot, amit Jeremyvel is, csak most kezdésként. Ahogy lenyomom a vállát, feltűnik, hogy mennyivel szélesebb, mint az öcsémé. Mivel profi vagyok, kirázom a fejemből az ilyen típusú hülye gondolatokat, és inkább összeszorítom a páciens vállait. Mikor a nyaki csigolyák mentén masszírozom, rájövök, hogy elfelejtettem hasra fektetni, ahogy azt Jeremyvel tettem, pedig úgy lenne az igazi. Mindegy azt, amit lehet, megcsinálom így, aminél feltűnően feküdnie kell, lefektetem, így megmarad a látszat, hogy magabiztosan értek hozzá.

Kicsit hozzáérek a tarkójához is, és megállapítom, hogy a páciensemnek van a világon a legpuhább haja.

Ideje gondolatot váltani.

– Ma bementem az indiántáborba.

– Micsoda?!

Ray félig ellazult izmai ismét megfeszülnek.

– Hogy lehettél ennyire ostoba?! – fordulna felém, de visszanyomom a fejét.

– Nyugi! Nem volt ott senki. Az egész kihalt volt.

– Kihalt?

Biccentek, és rájövök, hogy ezt valószínűleg nem is látja.

– Az. Sehol egy indián, a kunyhók és az ösvény totál üres volt.

– Mit kerestél ott? – kérdezi hűvösen.

– Jeremy szerint a kívánságokat képes vagyok téren át cibálni, ha ahhoz van kedvem. Mint Henry esetében, akire azt hittem, csak pszeudo-. Azt javasolta, próbáljam ki, hogy így van-e másokkal is. Vele nem ment, de mivel ő hús-vér valós ember, arra gondoltam, kísérletet teszek egy indiánnal is.

– És ehhez minek kellett elmenned a táborba?!

– Egyrészt, minden indián ugyanúgy néz ki, nem emlékeztem már egy konkrétra. Másrészt, úgy okoskodtam, minél kisebb távon próbálkozom, annál kevésbé visel meg és tűnik fel Bennetnek. De mint mondtam, felesleges felhúznod magad, nem volt ott senki. Viszont, lehet, hogy Jeremynek igaza van. Colt barátomat ugyanis egy fában hagytam, mert nem illett az álcámhoz. Viszont, amikor szükségem volt rá, magamhoz tudtam kívánni, és kevésbé is viselt meg, mintha egy teljesen új tárgyat kértem volna.

Ray megint megfordulna, de nem engedem. A nyakcsigolyáinak környéke viszont extrán meg lesz masszírozva.

– Miért volt rá szükséged, ha senki sem volt ott?

– Nem volt ott kívánt indián. Ellenben Bennet igen.

Megint megfeszül a nyaka.

– Lazítsd el az izmaid!

– Abbey… – tör fel morgásként a nevem a torkából.

– Semmi bajom, Bennet észre sem vett.

Körkörösen masszírozni kezdem a nyak és váll találkozásánál.

– Mi történt? – lazul el ismét, amikor rájön, igazam van.

– A szentélyben dumált a levegőhöz. Azért mentem oda, hogy tönkretegyem a könyvet, de Bennet éppen azelőtt állt. Valami miatt teljesen maga alatt volt…

– Te megsajnáltad? – kérdezi élesen.

– Nem, csak fura volt látni! – tiltakozom.

Nyelek egy nagyot, áttérek Ray vállaira, és megpróbálom a feszültséget a nyomkodásban kiadni.

– Háttal állt nekem. Akkor arra gondoltam, itt az ideje. Most meg fogom ölni. Meg akartalak védeni titeket. De leginkább… meg akartam bosszulni Majonézt.

Ray hallgat.

– Sikerült magamhoz kívánni a fegyverem. Ott volt a kezemben, nem ájultam el, Bennet pedig észre sem vett. Hátrafeszítettem a kakast, céloztam, és még mindig nem vett észre. Valami megváltozott a viselkedésében, és az enyémben is.

Elhallgatok egy pillanatra, Ray még mindig vár.

– Rájöttem, hogy nem tudom megölni. Elfutottam. Meg akartalak védeni titeket, meg akartam bosszulni Majonézt, de elfutottam.

Nem hagyom abba a masszírozást, pedig szívesen őrjöngenék a hülyeségem miatt. Szinte várom, hogy Ray mikor nevez ostobának, gyáva libának, gyengének, és hagy itt dühösen.

– Miután meghalt a testvérem, olyan dolgokat követtem el, amikre azelőtt nem lettem volna képes… – szólal meg végül halkan.

Veszek egy mély levegőt.

– Jobb lett tőle?

– Nem.

– Miután meghalt Majonéz, azt akartad, beszéljek neked róla.

– Igen.

– Segít, ha beszélsz Felicityről?

– Nem tudom.

– Miután elmesélted a történetét, ugyanúgy bosszút akartál állni.

– Tudom. Feléledtek az érzelmek.

– Akkor nekem miért segített volna, ha beszélek Majonézről?

– Ez is a folyamat része. Beszélgetés, sírás, megnyugvás, feloldozás. Segít, hogy megfakuljanak az érzelmek.

Néhány pillanatig hallgatunk, csak a vállán simítok végig néhányszor.

– Ray?

– Hmm?

– Még mindig bosszút akarsz állni Benneten?

Hátrafordítja a fejét, hogy rám nézhessen. Egyik szeme zölden csillog, a másikban elnyel a sötétség.

– Már nem ez az első a listámon.

Megbirizgálom a haját a tarkóján. Az egész össze-vissza áll.

– Akkor mi?

– Te. Az, hogy ti túléljétek.

Ezt hallva kicsit visszaszívom a levegőt.

– És te? Megint megpróbálnál bosszút állni Benneten? – kérdezi, mikor látja, hogy beszédképtelen vagyok.

– Nem ez az első a listámon.

Ray tesz egy félfordulatot, kicsit közelebb hajol hozzám, majd visszahúzza a fejét, és végignéz az arcomon, mintha keresne valamit rajta. Hozzáérek az övéhez, ő pedig még közelebb hajol. Hogy végül ki csókolja meg a másikat, nem tudom. Annyi biztos, hogy jó ideig egyikünk sem hagyja abba.

Hátradőlök a matracon, Ray követ engem, felém mászik. Körbeleng jellegzetes mentaillata, valami, amit talán sosem felejtek el. Megpróbálom megszabadítani az ingjétől, hogy rólam mikor került le a topom, nem vettem észre. Ahogy a csípője köré fonnám a lábamat, belerúgok a combjába.

– Au! – kiált fel, és elhúzódik. Megfogja a sebesült lábát.

Ijedten felülök.

– Sajnálom! Nagyon fáj? Nem akartam, csak…

Ray összeszorítja a fogát, és megrázza a fejét.

– Mindjárt abbahagyja a zsibbadást, nyugalom.

Közelebb hajolok hozzá.

– Sajnálom, nem akartam.

Megsimogatom a kezét, erre kinyitja a szemét, és rám néz. Rámosolygok, halványan visszamosolyog. Lehajolok, gyengéden megpuszilom a sebét, de eltol magától.

– Abbey, ne. Jobb, ha ezt abbahagyjuk.

Döbbenten ránézek.

– Persze, fáj a lábad, megértem. Nem azért…

– Nem a lábam miatt – rázza meg a fejét határozottan, szemében fájdalom és konokság keveréke csillan meg.

– Akkor?

– Engem nem így neveltek. Az én időmben még nem ez volt a szokás.

– Ha a házasságról van a szó…

– Nem arról – vág közbe. – Nem csak arról.

Értetlenül megrázom a fejem.

– Abbey, téged otthon vár Josh. Ez nem lenne tisztességes vele szemben.

Elképedve nézek rá.

– Megérted ezt? – mikor nem válaszolok, újra megszólal. – Abbey?

– Nem… – rázom meg a fejem.

– Abbey…

– Nem értem. Ray, ki az a Josh? – kérdezem kétségbeesetten.