Gödörben - 27. fejezet - Ki az a Josh?

Elgondolkozva forgatom a telefonom. Már kétszer végigpörgettem a képeket, de nem találtam meg benne, amit kerestem. Akit kerestem. Képek állatokról, bulikról, sok idegen arc, néhány fotó az anyámról, aki láthatóan modellnek képzelte magát, apámról az öltönyében, sőt, egy valószínűleg beszkennelt gyerekkori képet is találtam, amin az öcsémmel vagyunk, foghíjas vigyorral egymást ölelve. Azonban sehol egy szőke haj, kék szem, helyes mosoly.

Ray szerint ilyen volt a pasim, legalábbis ezeket meséltem neki róla. Eléggé felületes dolgok. Milyen lehetsz Josh? Igazából milyen? Szórakozottan ismét nézegetni kezdem a képeket. Egészen megnyugtató a kijelzőn csúsztatgatni az ujjam. Ahogy az is, hogy a halott kutyámról mintázott bokor mellett ülök. Kissé morbid? Á, ugyan!

Remélem, Ray nem akadt ki nagyon, amikor ébredés után már nem talált a rejtekünkön. Megremeg a kezem. Tegnap, miután kiderült, hogy nem emlékszem a srácra, akit elvileg szeretek, teljesen kiborult. Elfehéredett arccal megragadta a vállam (mintha ezzel bármit javítana a memóriámon), rekedt hangon kérdezgetni kezdett a családomról, keresztkérdéseket tett fel az életemről, éppen csak villát és zseblámpát nem kívánt a vallatáshoz. Először tagadni akartam a dolgot, a fejéhez vágni, hogy csak kitalálta az egész srácot, hogy engem lerázhasson, de aztán rájöttem, hogy nem lenne fair levezetni rajta a félelmem, így egy ideig válaszolgattam neki. Mikor végképp meguntam a dolgot, és nem reagáltam a hülyeségeire, ostobának nevezett (megint), és megtiltotta, hogy bármit kívánjak ezentúl. Ekkor kicsit talán ingerültebben a kelleténél én hívtam fel arra a figyelmét arra, hogy mennyire hiányzik néhány agysejtje – ha én nem kívánok, akkor ki fog? A lábsebesüléstől fetrengő beteg vagy a kijutás kulcsát jelentő öcsém? Esetleg a rejtélyes idegen? És ha Ray kíván kaját, azt mégis hogy juttatom el az öcséméknek? A lebukást kockáztatva? Megrakott hátizsákkal lassabban és hangosabban haladnék, sorolom fel magamban ismét érveimet, elönt az ideg.

– Miért nem szóltál, hogy itt vagy, ostoba lány? – hallok egy hangot a hátam mögött.

Idegesen megperdülök, dobásra vagy ütésre, magam sem tudom, emelem a kezem, majd amikor rájövök, hogy csak Mrs. Bennet az, leeresztem.

Mrs. Bennet elgondolkozva vizslatja az arcom.

– Hamarabb jöttél, mint szoktál.

– Csak megálltam egy kicsit pihenni a bokrok között.

– Mi történt?

Úgy néz ki, mint aki tényleg aggódik, én pedig nem tudom, mit mondjak el neki. Hamarosan indulnom kell tovább, ha sokat kések, Jeremyéknek még feltűnik, hogy valami nincs rendben.

– Csak összevesztem valakivel – vonom meg a vállam.

– Kivel?

– Egy… barátommal – hezitálok többet a kelleténél, Mrs. Bennet lecsap rám.

– Ez a barátod jóvágású úriember?

– Eléggé – bólintok automatikusan.

– És vagyonos is?

– Itt ki számít vagyonosnak? – kérdezek vissza.

Erre nem tud mit mondani, elgondolkozva bámul.

– Ne aggódj, kibékültök. És elvesz feleségül!

Felhorkanok, de mintha nem hallaná. Eltűnik a szeméből az elvakult csillogás, szinte normális emberként néz rám.

– Fáradtnak tűnsz.

– Nem vagyok az. – Az adrenalin lüktet az ereimben.

– Márpedig annak tűnsz, ostoba lány, gyere, és aludj egy kicsit! Az aggodalom nem tesz jót az idegeimnek.

A mobilom kijelzőre pillantok, lassan ideje lenne indulnom. Többet üldögéltem itt, mint gondoltam, még hajnalban osontam ki.

– Nem láttam, hogy mikor jött, Mrs. Bennet, pedig egy ideje már itt ülök.

– Nem mindig megyek vissza az indiántáborba – vonja meg a vállát. – Gyere, na!

Megrázom a fejem.

– Majd délután. Most még el kell érnem valahová.

– Ráér.

– Majd délután mesélek róla, ha érdekli.

– Az úriemberről? Természetesen! – csapja össze a kezeit, a szeme újra eszelősen csillog. Lehet, nem kellett volna megszólalnom. – Kifinomult?

Arra gondolok, Ray hogyan szokott káromkodni, ha valami nem úgy alakul, ahogy szeretné. Hát, legalább megpróbálja elfojtani.

– Akkor délután, Mrs. Bennet! – mosolygok rá, zsebre vágom a mobilom, és osonni kezdek a faház felé.

*

– Hahó, megjöttem! – próbálok vidámságot erőltetni a hangomba, miközben belépek az ajtón. Arra számítok, hogy legalább Jeremy vagy Scarlett a nappaliban ül, de a helyiség teljesen üres. Összevont szemöldökkel a szobaajtóhoz sietek, és benyitok. – Helló!

A szoba teljesen üres, az ágy bevetetlen, pedig Scarlett mindig rendet hagy maga körül. Érzem, hogy elönt a pánik.

– Jeremy! Scarlett!

Kopogás nélkül berontok a fürdőbe is, üres.

– Jeremy! – üvöltöm, és kirohanok a házból.

Mi történt velük? Hol lehetnek? Hogy lehet?!

Hirtelen valaki elkap hátulról. Visítva megfordulok, és reflexből sípcsonton rúgom, mire a tőlem majd egy fejjel magasabb férfi az öcsém hangján felkiált.

– Au! Abbey – néz rám szemrehányóan Jeremy, és lehajol, hogy megmasszírozza a lábát.

Bambán a tarkójára bámulok.

– Jer… Jeremy…?

– Éppen a ház háta mögött sétálgattunk, amikor meghallottuk, hogy kiabálsz – zárkózik fel mellénk Scarlett.

– Sé… Sétálgattatok – ismétlem meg.

– Sajnálom, hogy a szívbajt hoztunk rád – mosolyodik el óvatosan Scarlett.

Jeremy felemelkedik, a görnyedéstől a fejébe szállt a vér, de mosolyog. Gúnyosan.

– Mégis mit hittél, hol vagyunk?

– Mit tudom én! – csattanok fel.

– Ez a ház maga a védelem. Az ellenségeink nem tudnak bejutni ide, mi pedig nem mehetünk ki – csipkelődik tovább.

– Ha gúnyolódsz, nem kapsz ebédet.

Bemegyünk a házba. Mellbe vág, mennyire Rayre emlékeztet itt minden, a szétdobált könyvektől, a fegyvereken át a hülye WC-ig.

– Abbey, jól vagy? – kérdezi Scarlett.

– Ja, persze, minden oké – vágom rá, majd leülök az egyik székre. – Ööö, szóval, mit csináltatok tegnap?

– Beszélgettünk, mi mást? – kérdez vissza Jer. – Meg kártyáztunk egy kicsit.

Mikor összekulcsolom az ujjaimat, észreveszem, hogy kicsit még mindig remeg a kezem. Nem is kicsit. Lehet, nem ártana valami nyugtató teát vagy pirulát kívánnom. Scarlettre nézek, még éppen meglátom, ahogy összevont szemöldökkel a kezemre bámul, majd elkapja a tekintetét, és nem szól semmit.

– Nem akarsz megfürdeni és átöltözni? Az a napi rutin – kérdezi Jeremy.

Megpiszkálom a körmöm, hátha már kevésbé remegek, majd konstatálom, hogy hiú remény.

– Igazából legszívesebben… – köröket futnék a ház körül. Vagy kivallatnálak Joshról. Hátha, hátha mégsem létezik. Addig rázlak a gallérodnál fogva, míg azt nem mondod, nem létezik. – Jó ötlet. Megyek is.

Sietősen felpattanok, majdnem felborítom a székem, én mondom, ideje lenne lenyugodni, Abbey. Mintha nem is jártál volna a bár „kissé morbid, de megnyugtató” helyen.

Bevágtatok a fürdőbe, kívánok magamnak egy ruhát, gondosan ügyelve, hogy ne legyen se kék, se fehér, se kockás, ezek mixe meg aztán pláne ne, majd egy adag vizet, és meztelenül bevetem magam a kádba. Nem hiszem el, hogy elfelejtettem valakit, akibe szerelmes vagyok! Sőt, ami még rosszabb, valaki más… Nem, erre még gondolnom sem szabad.

A fájdalomtól magamhoz térek. Kis apró tűszúrásszerű érzések, majd a zsibbadás jelzi, hogy eddig a hajam egy bizonyos, mindenképpen fekete tincsét rángattam, nem kis eredménnyel. Kész csoda, hogy nem maradt az egész a kezemben.

Oké, talán nem csak az a bajom, hogy a) szerelmes voltam, de még csak arra sem emlékszem, kibe b) ha már itt tartunk, magára az érzésre sem c) de vannak tippjeim arról, milyen lehet, csak sajnos nem a barátom miatt. Ezek eléggé szokványos tini-problémák.

Az már kevésbé, hogy lassan elfelejtem, ki vagyok. A hajam totál más színű lesz, mit lesz, lett, mint szeretném, és ez még csak a kisebbik problémám, vagy még inkább a nagynak a tünete. Emellett… azt sem fogom tudni, ki vagyok. Láttam, ez az érzés, mit tett Rayjel. Úgy töri össze az embert, olyan apró darabokra, hogy végül már nem látja meg a nagy egészet. Beleránt a mélybe, és hacsak nincs szerencséd, sosem tudsz kimászni onnan. Pedig nem omolhatok össze. Most nem. Majd ha kijutok innen.

Ki tudja, mi lesz addigra belőlem.

De addig is… Ki kell juttatnom innen az öcsémet addig, amíg az ő idegtépő, szarkasztikus, zseniális személyisége az… övé. Most nem lehetek gyenge. Fekete hajú igen, ha arról van szó, még kopasz is, járhatok idióta ruhákban nonstop, nézhetek szembe gyilkos indiánokkal, verhetem szét ezt a szaros helyet a szaros bagázsával, de gyenge nem lehetek. Meg kell védenem Jeremyt Bennettől, a Gödörtől, saját magától.

Mire befejezem a fürdést, dühömben pirosra dörzsölöm a bőrömet.

Kipattanok a kádból, még pirosabbra dörzsölöm a bőröm a törölközőmmel, majd magamra rángatom a fűzöld ruhám. Odacsörtetek az ajtóhoz, és már éppen felrántanám, amikor lemerevedek. Egy pillanatra még levegőt is elfelejtek venni, majd emlékeztetem magam, hogy azt lenne a legjobb, méghozzá mélyeket és hosszan, hogy mire kilépek az ajtón, új ember legyek. Na jó, nem, de legalább nem vágják le a többiek azonnal, milyen idegbeteg vagyok ma.

– Szóval, mit ennétek? – vágom ki az ajtót.

Scarlett és Jeremy megdöbbentően közel állnak egymáshoz, valamilyen fura feszültség árad belőlük, ahogy szétrebbennek. Felvont szemöldökkel nézek egyikről a másikra.

– St… steaket… – néz végre rám az öcsém. – Burgonyával.

Alig észrevehetően megingatom a fejem.

– Scarlett? – kérdezem angyalinak szánt mosollyal.

– Lasagne jól esne. De az ebédet nem azelőtt szoktad kívánni, hogy elmész?

Milyen igaz.

– Nem árt tudni előre – vonom meg a vállam, majd leülök az asztalhoz, és intek nekik, hogy ők is tegyenek így.

– Szóval, miről is beszélgettetek tegnap este és ma? Nem tudom elképzelni, hogy nem unjátok itt magatok halálra, nekem is totál eseménytelenek a napjaim – fogjuk rá! –, pedig én be sem vagyok zárva.

– Úgy viselkedsz, mint egy manipulatív anya, és nem áll jól – jegyzi meg gúnyosan Jer. Mintha ezzel válaszolna a kérdésemre. Lehet, hogy válaszolt is.

És én mondom, ha ez a kis ribanc összetöri a szívét, a saját kezemmel fojtom meg.

– Fizikáról dumálunk, filmekről, amiket sosem láttál, mert nem népszerűek és könyvekről, amikre rá sem néznél. Röhejes, hogy itt gyanúsítgatgatsz minket, amikor te és Ray – összerezzenek, de Jeremy nem veszi észre, túlságosan is belelovallta magát a mondandójába – ki tudja, mit csináltok egész nap. Zavarba hoztad Scart!

– Én aztán nem jöttem zavarba – tartja fel a kezét Scarlett.

– Én és Ray nem csinálunk semmit. Semmi olyat. Sőt, ami azt illeti, Joshról szerettem volna beszélgetni rólad.

– Joshról? – kérdez vissza Jeremy tompán.

– A barátomról, fafej. – Ha kiderül, hogy Ray mégiscsak kitalálta, hogy lerázzon, őt is megfojtom.

– Igen, képzeld, tudom, ki az a Josh! Csak meglep, hogy egyáltalán eszedbe jut.

Hát éppen az, hogy nem, gondolom, és majdnem elfintorodok.

– A barátom. Hát persze, hogy eszembe jut!

– Hol a kaki, Abbey? – kérdezi Jeremy összehúzott szemekkel.

Értetlenül nézek rá, akár csak Scarlett.

– Kaki? Milyen kaki?

– Ez egy idézet a… Mindegy! – legyint. – A lényeg, hogy valamit titkolsz. Látom a szemeiden.

– Meg a remegő kezeiden. Ezt beszéltük, amikor egy hangos kérdéssel feltépted az ajtót.

– Nincsen semmilyen kaki – tiltakozom. – Egyszerűen csak beszélgetni szeretnék az emlékeimről.

Célzatosan Jerre nézek, hátha veszi az adást. Persze, mivel pasi, megvan az esélye, hogy csak az egyenes szóból ért, de hátha vannak még csodák.

– Ó, ez szívderítő, de én nem akarom megtudni, hogyan smároltatok a szobádban.

Istenem. Pasik. És még csak tizennégy.

– Akkor a többi részéről beszélgessünk. Én sem akarom a nemi életemet az öcsémmel megvitatni.

Lehet, hogy másképp kéne megközelítenem. Nem akarom Scarlett előtt kimondani, hogy helló, kezdek megszűnni magamnak lenni, hiszen a lány a Gödörnek ezen aspektusáról még nem tud semmit. Úgy döntök, bevetem a „pánikoló legjobb barátnő” dumát. Jer tuti ki fog akadni.

– Szerinted szeret engem? – kérdezem.

– Abbey! – méltatlankodik az öcsém.

– Mármint, eljöttünk egy ilyen hosszú nyaralásra, több kilométernyire L.A.-től, szerinted megvár majd?

– Valamivel, mint egy hétig kell nélkülöznie. Már ha időben kijutunk innen. Szerintem túléli, és megvár. Mégiscsak ti vagytok a legesélyesebbek a bálkirály és bálkirálynő címre az évzáró buliban.

Hát, ez nem az a szenvedélyes szerelem, amit vártam.

– Jó, de szerinted szeret?

– Mit tudom én, sosem beszéltem vele!

– Sosem?

– Hát, erről nem. Néha odanyög egy „hellót”, és megkérdezi, hogy megy a foci, de ennyi. Nem igazán van közös témánk. Meg általában felsiet a szobádba, amint megérkeztek.

Jeremy elhallgat.

– Az biztos, hogy ott szeret lenni. – Egy kis hezitálás után folytatja. – Szerintem veled is. Szokott nevetni a poénjaidon, és imád fogdosni másik előtt is.

Hát, ez egy fokkal már jobb. Nem mondanám, hogy égető szerelem, nem az a fajta, aminél felteszem, hogy az illatom emlékével alszik el, de a pasik nagyrészt nem is szoktak a másik illatának emlékével elaludni.

– És persze mindenki szerint jó pasi.

Jer elhúzza a száját.

– Szőke, kék szemű, gazdag, izmos, futballozik és a gimi szociális piramisának legtetején áll veled együtt. Gondolom, a legtöbb ember szerint az.

– Szerinted jó benne? A futballban.

Jeremy fintorog.

– Nem annyira, mint én lennék az ő korában, de már elég tapasztalt. Csak hát, kevésbé látja át a fontos összefüggéseket, azt hiszem. Nem annyira kombinatív, mint amennyire erős játékos.

– Te most épp lehülyézted a barátom!

– Ugyan, dehogy!

Elmerengve magam elé nézek. Joshról így sem tudtam meg sokkal többet, bár talán már magam elé tudom képzelni a típust. Mindenki kedvence, kivéve azokat, akiket megszívat. Persze, az is lehet, hogy amellett, hogy szőke, kék szemű, gazdag, izmos, futballozik és a gimi szociális piramisának legtetején áll, még kedves is, és nem bánt senkit. Valahogyan, azok alapján, ahogy Jer beszél rólam, úgy gondolom, nem tartom alapvetően fontosnak, hogy egy kedves pasival kezdjek.

– Abbey? Akarsz róla beszélni? – hallom meg Scarlett hangját.

Felocsúdok.

– Kiről?

– Arról, miért nem bízol a barátod érzéseiben. Mióta is vagytok együtt?

Na, ez egy jó kérdés.

– Ööö… Elég hosszú ideje. Bizony, hosszú ideje.

– Majdnem egy éve – szólal meg hirtelen Jer.

– És még mindig nem vagy biztos abban, hogy szeret?

Momentán azt sem tudom, hogy néz ki. Vagy, hogy mi a vezetékneve.

– Szerintem akkor hanyagold. Szakíts vele, ennyi idő után tudnod, sőt érezned kellene, hogy szeret.

– Ó, ez nem olyan egyszerű. Egyszerűen a távolság az, ami kikészít. Pláne, hogy már napok óta itt poshadunk ezen az átkozott helyen, még csak nem is Skype-olhatok vele!

– Oké. Igazából bele sem kellett volna szólnom, csak meglepett, hogy egy olyan határozott lány, mint te… Szóval, hogy még bizonytalan vagy.

– Nem vagyok bizonytalan… – mivel ezt nem tartom valami meggyőzőnek, hozzáteszem: – annyira. Határozottnak tartasz?

Ahogy kibukik belőlem a kérdés, érzem, hogy mekkora hülyeség volt feltenni. Persze, hogy határozott vagyok. Ezt mindenki, aki ismer, tudja. Tehát én is tudom. Pontosan tudom, milyen vagyok. Többek között határozott.

– Úgy tudom, mindig megkapod, amit akarsz. Ez csak határozott embereknél lehet így. Vagy nagyon szerencséseknél.

Vádlón Jeremyre nézek, ezt a „mindent megkapsz” dumát legutóbb tőle hallottam. Csak ő üvöltözve vágta a fejemhez.

– Nos, nem mindent kapok meg, amit akarok, sőt, van, hogy elvesztem azt, ami igazán számít.

Majonéz. Az emlékeim.

– Sőt, olyan is van, hogy az ember megkapja azt, amit szeretne, de csak rosszul jár vele.

Ray csókja.

– Mondd csak, Abbey, mi a franc van ma veled? – kérdezi az öcsém.

– Semmi. Tényleg semmi.

– Amúgy igazad van. Azokban, amiket mondtál. Az ember nem mindig kapja meg azt, amit akar, és nem mindig jár jól azzal, amit akar – jegyzi meg Scarlett.

– Akadjunk le a mondataimról, zavar, ha bölcsnek látnak – húzom el a szám.

– Oké. Ray hogy gyógyul?

– Azt hiszem, egyre jobban. Pár nap, és bevarrhatjuk a sebét. Szerencsére nem fertőződött el.

– Hogy bírja, hogy be van zárva? – kérdezi Jer.

– Ó, tudod. A szokásos elbűvölő stílusával.

Jeremy elvigyorodik.

– Ray modorával nincs semmi baj. Abbeyt zavarja, hogy találkozott egy olyan férfival, aki nem ugrálja körbe – mondja Scarlettnek.

– Ez nem igaz! – fintorodok el. – Ha nem hallottad volna, barátom van. Pont nem érdekel, Ray mit gondol rólam. Vagy hogy bánik velem. Vagy…

– Amúgy az elején én azt hittem, ti együtt vagytok – jegyzi meg Scarlett.

Döbbenten meredek rá.

– Jesszus, dehogy! Utál engem!

– Dehogy utál.

– Jó, lehet, hogy már nem, de az elején ki nem állhatott. Hisztis, elkényeztetett libának nevezett, nem is egyszer.

– Persze, ez nem számít, hiszen téged otthon vár a barátod…

Észbe kapok. Mit mondjak, hajlamos vagyok elfelejtkezni szerencsétlenről.

– Igen. Arról nem is beszélve, hogy én meg bunkónak tartottam Rayt.

– És már nem tartod annak?

– Dehogynem! – legyintek egyet. – De ha párszor megmentik az életedet, hajlamos vagy elnézni, milyen a másik modora.

Jer felhorkan.

– Hogy oda ne oldalazzak!

Rácsapok a vállára.

– Kivéve, ha az öcsédről van szó.

– Ti nagyon szeretitek egymást – fejti ki merőben téves véleményét Scarlett a maga szókimondó stílusában.

Zavartan egymásra nézünk az öcsémmel. Mivel tudom, hogy ő alapvetően megvet, fura ezt hallani valakitől.

– Csakis szombatonként – nyögöm ki.

– Miért, mi van szombatonként?

Ha én azt tudnám!

– Ezt csak úgy poénból mondtam.

– Ó. – Scarlett szinte csalódottnak tűnik, bár nem tudom, miért.

– Szombatonként mindig néztünk valamilyen filmet együtt. Még otthon, L.A.-ben. Akkor sosem veszekedtünk – mondja halkan az öcsém.

Megkövülten nézek rá. Én erre sem emlékszem.

– Tényleg? Legutóbb mit néztetek? – kérdezi Scarlett.

– Az már évekkel ezelőtt volt – válaszol rezignáltan.

Élesen beszívom a levegőt, a szívembe vezető vérerek mintha összecsavarodnának.

– Ó. Értem.

Még mindig az öcsémet nézem, arcának apró rezdüléseit, amik talán elárulnák, hogy még nem mondott le rólam teljesen. Hirtelen felpattan.

– Fürdenem kéne. Abbey, kívánsz nekem egy adag vizet, kérlek? Köszönöm – beviharzik előttem a fürdőbe.

Zavartan felállok, Scarlett udvariasan kerüli a pillantásom. Mikor bezárom az ajtót, Jeremy rám támad.

– Mi a fene van veled?!

Ijedten belehátrálok az ajtóba.

– Semmi. Mire gondolsz?

– Miért emlegeted hirtelen az otthoni életünket?! – sziszegi. – Szerinted kit érdekel, hogy milyen volt, vagy, hogy mit csináltunk szombatonként?!

– Úgy vettem észre, Scarlett feszülten hallgatta a beszámolónkat.

– Na és akkor? Csak udvarias volt. Ez egy teljesen más világ, örülök, hogy legalább egy kis ideig nem kell elviselnem a rózsaszín idilledet. Megtennéd, hogy mellőzöd csodálatos életed részleteit, amíg itt vagyunk?

Hirtelen elönt a méreg. A belemet kikívánom, hogy ennek a faszkalapnak megmentsem a szaros kis seggét, ő meg úgy beszél velem, mint valami utolsó szemétládával!

– Nem, sőt, az elkövetkező pár napban ezt kell majd hallgatnod, méghozzá széles mosollyal az arcodon, képzeld!

– Mégis miért kéne?!

– Mert amióta itt vagyunk, most először neked kell megmentened engem!

Jeremy keze megáll a levegőben. Lassan leereszti, és nem néz rám.

– Szóval jól sejtettem – mondja halkan.

– Mit?

– Nem emlékszel Joshra. Azért kérdeztél a pasidról, mert már nem emlékszel rá.

– Igen.

– És szeretnéd, hogy emlékeztesselek.

– Igen.

– Mert, hogy… minket… kiszolgálj… elkívántad az emlékeid.

Hirtelen, mintha nehezére esne a beszéd. A mondat végére olyan halkan suttog, hogy közelebb kell, lépjek hozzá, hogy megértsem, mit mond.

– Valami olyasmi – megragadom a karját. – Jeremy, szükségem van rád!

– Hogy emlékezhess a pasidra – mondja tompán.

– Hogy emlékezhessek magamra – suttogom. – Jer, ki tudja, mit felejtettem még el.

Jeremy szaggatottan beszívja a levegőt.

– Oké – mondja, mintegy magát is nyugtatgatva. – Meg van, mit fogunk csinálni. Mindennap átjössz, és ebéd előtt sztorizgatunk Scarlettnek. Szerintem ő is élvezni fogja, és róla is többet megtudok. Amire nem emlékszel, azt így megtudod majd.

– Rendben – mondom bíztatva. – Ez tök jó terv. Délután meg kettesben lehetsz a hölgyeménnyel, nemde? – biccentek az ajtó felé. – Mondd csak, miről beszélgettek ti mindig?

Jeremy elvörösödik.

– Tőlem akár maradhatnál is, Rayre kell vigyáznod!

– Hol a kaki, Jer?

Az öcsém ahelyett, hogy válaszolna, felveszi az „elgondolkozva magam elé meredek” pózt. Nagyon meggyőző, egy színész veszett el benne. Természetesen jó mélyen.

– Ha szeretnél, maradhatsz délutánra is, hogy még több emléket vehessünk át. Bár lehet, ésszerűbb, ha Raynek sorolod fel a délelőtt hallottakat, hogy rögzüljenek. Abbey, mondd csak, hogy jöttél rá… Hogy már nem emlékszel valamire?

Megpróbálok nem elvörösödni, de nem hiszem, hogy sikerül. Bárcsak lenne rajtam alapozó!

– Csak beszélgettem Rayjel, és szóba került. Tiszta ruhát kérsz, amúgy?

– Á, nem kell. Sőt, már fürdenem sem annyira, kibírok egy napot.

– Jeremy…

– Végül is, én egész nap itt ülök, miért kellene tisztálkodnom?

– Hogy ne légy büdös.

– Teljesen jól megleszek most nélküle is.

– Oké. Bár, hidd el, nem árthat. Remélem, Scarlett nem azokat az aromákat érzi melletted, amiket én.

– Szerinted büdös vagyok? – kérdezi Jer ijedten, majd szagolgatni kezdi magát.

Vetek rá egy kaján vigyort, és az ajtóhoz indulok.

– Várj, lehet, hogy mégsem árthat egy kis víz!

Elégedetten kívánok neki egy adagot, bár kevesebbet, mint általában.

Nem akarom, hogy úgy érezze, már nem tudom őt megvédeni. Hogy nem számíthat rám.

Nem akarom azt érezni, hogy nem adhatok meg neki mindent, amire szüksége van.

*

Miután így feltárulkozok az öcsémnek, sietve elhagyom Ray házát. Furcsa lenne ezután huzamosabb ideig vele lenni, majd holnap szembenézek ezzel az érzéssel. Mivel megígértem Mrs. Bennetnek, hogy beszámolok a soha meg nem történő jövőbeli házasságom részleteiről, felé veszem az irányt. Nem mintha nem így tettem volna mindig a napokban. Leszámítva a tegnapot. Így belegondolva, még nem is voltam vele olyan sokszor, mégis furcsán hosszú időnek tűnik ez az egész. Ráadásul úgy érzem, mintha teljesen ismerném is.

Raynél sosem éreztem ezt.

Amíg a teknősbokorhoz nem érek, megpróbálom Rayt kizárni a gondolataimból. Inkább az útra figyelek. Halkan osonok fáról fára, bár így lassabb és kimerítőbb az út. Furcsa, hogy Bennet nem tűnt fel. Az is furcsa, sőt inkább ijesztően ostoba dolog, hogy eddig nem gondoltam farkasvigyorú főgonoszunkra. Mi van, ha most is tervel valamit?

Visszapörgetem az agyamban a tegnapi eseményeket, bár mintha egy kicsit nehézkesen menne. Bennet határozottan elveszettnek tűnt. Kétségbeesettnek, szinte már félelemmel telinek. Bár nem értettem minden szavát, úgy tűnik, attól fél, elveszti hatalmát. Érdekelne, miért gondolja ezt. És ki hagyja el? A Gödör? Ésszerű lenne, pláne, hogy elvileg ő adja Bennet erejét. És ő is veszi el.

Vajon hova lettek az indiánjai? Jeremy! A hülye helyzetem miatt teljesen kiment a fejemből, hogy megmondjam neki, nem voltak a táborban vagy Bennet közelében. Meg, hogy én ott voltam. Meg, hogy Colt barátomat magamhoz kívántam. Talán jobb is így. Még a végén azt akarná, rohanjam le a tábort teljesen egyedül, vagy ami még rosszabb, vele.

Bennet vajon észrevett? Nem láttam, hogy követett volna, de ki tudja. Mégiscsak indián, még ha közben angol ruhás pávián is. Van egy olyan érzésem, hogy tervez ellenem valamit. A hosszabb úton kéne Rayhez mennem. Ma még tuti fel fog tűnni, gondolom magamban.

A nejéhez mindenesetre mindennemű atrocitás nélkül elérek.

Besétálok a bokrok közötti térre, és rögtön biztonságban érzem magam. Mrs. Bennet középen fekszik, dudorászva a buja, zöld lombokkal keretezett kék eget nézi. Kiegyensúlyozottabbnak tűnik, mint eddig bármikor. Talán boldognak.

– Dög meleg van, nem, Mrs. Bennet? – üdvözlöm a nőt.

A levegő párás, mint mindig, szerencsére kezdek hozzászokni, már alig tapad rám a katonaszerkó.

– Hát eljöttél, lányom.

– Persze. Megígértem, nem? Arra gondoltam, ehetnénk együtt.

Letelepedek mellé, ő pedig felül, és szembefordul velem. Behajlítja a lábát, ráül. Mrs. Bennet, a főkötős indián.

Kívánok két adag zöldséges-sajtos rakott nachost, ahogy a régi szakácsunk, Mrs. Boot csinálta, és Mrs. Bennet kezébe nyomom az övét.

– Éhen halok – szagolom meg a sajátom. Isteni illata van.

– Akkor együnk, lányom.

Szerencsére nem kéri, hogy asztali áldást mondjunk, ami eléggé meglep. Azt hittem, abban a korban, pár száz évvel ezelőtt, vagy mikor, csináltak ilyet. Magamban vállat vonok, lehet, hogy Jane Austen nem írta ezt le. Alapjáraton semmi bajom nem volt a nővel, de most már kissé rühellem azért, mert nem csak magának írt, a regényei mindenhova eljutottak. Még ebbe a nyamvadt Gödörbe is.

– Tegnap miért nem látogattál meg, lányom?

Hezitálok, nem tudom, mit mondjak a férjéről. Mrs. Bennet nem volt ott. Az is lehet, hogy engem várt akkor.

– Sajnos valami közbejött. Remélem, máskor nem fog.

Rágok pár falatot a nachosból.

– Mondja, Mrs. Bennet, hogy van a férje? – kérdezem meg végül.

– Ó, jobban, egyre jobban! – mondja lelkesen. – De most nem azért vagyunk itt, hogy rólam társalogjunk, hanem a te jövendőbelidről, aki remélhetőleg jó parti lesz. Tudod, milyen nehéz kiházasítani a lányokat?

– Halvány fogalmam nincs – motyogom csüggedten.

– Nagyon nehéz.

Nem sok kedvem van Rayről beszélni, ellenben érdekelne, Bennet milyen értelemben van jobban, és a neje mikor látta utoljára. Ráadásul van egy olyan keserű érzésem, hogy Mrs. Bennet nem saját tapasztalatai alapján tesz ilyen megállapításokat a kiházasítás folyamatáról.

– Hát, Mrs. Bennet, házasságra esély sincs – jegyzem meg fásultan.

– Miért nem? Egyáltalán kiről van szó? Bemutatták már nekem?

Hát, a fegyvere csövével sajnos már találkozhatott.

– Igen, nos, Mr. Holmesról van szó – majdnem hozzáteszem, hogy mama, közben pedig abban reménykedem, nem akad ki, amiért egy potenciális gyilkost emlegetek.

Összecsapja a tenyerét!

– De hát vele együtt élsz!

– Nos, igen. Más jelölt meg nem nagyon van a környékemen.

Mrs. Bennet észhez tér. Szinte látom, ahogy a józanság visszatér a szemeibe, azok már nem csillognak tovább eszelősen.

– Ez igaz. Mondanám, hogy bemutatlak az egyik jóvágású indiánnak, de valószínűleg megölne.

– Ja, az benne van a pakliban.

– Holmes téged sosem akart bántani, ugye?

Néha biztosan megfojtana egy kanál vízben.

– Nem, nem akart. Ami azt illeti, mindig megmenti az életem.

– Az jó. Jó alapja a házasságnak.

– Nem lesz házasság! – méltatlankodom, amiért nem arra a mondatomra figyel, amire kéne.

– De miért nem? Pedig ideje lenne. Már pletykálnak rólatok. Ami azt illeti, leginkább én.

Ezt üdítő tudni.

– A pletykáknak nincs alapja. Ray és én… Soha nem jöhetünk össze.

– Miért?

Vajon mit hozzak fel neki érvként? Hogy Ray gyakorlatilag már halott? Hogy az én világomban nem lenne jövőnk akkor sem, ha mégis élne? Már ha valaha kijutunk innen. Vagy, hogy Ray tuti nem élne vadházasságban, itt pedig nincsen pap? Bár a heves csókjai alapján ebben nem teljesen vagyok biztos.

Végül maradok a legegyszerűbb érvnél.

– Mert otthon várnak rám. Már van egy udvarlóm. Lehetséges férjjelölt – próbálom neki elmagyarázni, hogy Josh már szabad utat kapott a szobámba, de semmi hosszú távú nincs köztünk egyelőre, olyan szavakkal, hogy ő is értse. És ne botránkozzon meg, majd panaszkodjon az idegeire a ledérségem miatt.

– Ó, rögtön két udvarló!

– Igen, nos, nem. Mármint Ray pont emiatt nem udvarol nekem. Nem érezné fairnek Joshsal szemben. Hiszen ő itt sincs.

– Ó. Igazi úriember. Vagy csak nem akar igazán.

Összerezdülök.

– De inkább úriember – nyugtat meg gyorsan Mrs. Bennet. – Minden valamire való férfiú ezt tenné a helyében.

– Tök mindegy – legyintek. – A lényeg, hogy ne tervezze meg az esküvői bokrunkat. Bármilyen perverzül is hangzik ez.

Mrs. Bennet figyelmen kívül hagyja a szövegelésem.

– Reggel azt mondtad, össze is vesztetek. Min?

– Ó, hát éppen ezen. Nem tetszett neki, hogy… nem emlékezünk meg rendesen az udvarlómról.

– Különös.

– Ja, kicsit bizarr, de ebben a világban mi nem az? Mármint, indiánok Austen-ruhákban, megvalósuló kívánságok, erdő állatok nélkül. Nem tartja ezt furcsának, Mrs. Bennet?

– Mindig is ilyen volt.

– Dehogy volt. Mr. Bennet nem volt az, nem régen mondta.

– Nem, ő nem mindig volt ilyen. De most már… – hirtelen elhallgat, majd felcsillannak a szemei. – Változást érzek, lányom. Úgy érzem, hamarosan minden jobb lesz.

Meghúzom a tincsemet. A legfőbb védelmezőm, a házigazdám a tulajdon házán kívül, az erdő mélyén fetreng, egy golyó nyomával a combján. Az öcsém megvet, és veszélyben van. A lányról, aki vele lakik, még mindig nem tudom, megbízható-e, bár tény, hogy nem egyszer lett volna alkalma bántani. Lassan elvesztem az emlékeimet. Ha visszatérnek az indiánok, tagadhatatlanul ők lesznek fölényben. A kijáratot még napokig nem kutathatjuk, megöl a tehetetlenség. Ráadásul megtépázott idegeimet csak egy adag bokor és egy hisztériázó nő tudja lenyugtatni, aki ráadásul az ellenségem felesége. Jó kilátások.

– Remélem, igaza van, Mrs. Bennet. Hogy értette azt, hogy egyre jobban van a férje?

– Valahogyan mintha változna – válaszol meglehetősen ködösen.

– Jó, de hogy?

– Másabb.

– De miben?

– Lányom, az idegeim! Ne vallass, nem tesz jót nekik!

– Oké, oké – vonulok vissza felemelt kézzel. – Nem vallatok, csak kérdeztem.

Megrágok néhány falatot, és cselesen témát váltok.

– Tegnap a tábor közelében jártam.

Mrs. Bennet hirtelen elkomorodik.

– Ne tedd. Meg fognak ölni.

Sosem láttam még ennyire… józannak.

– Feltűnt, hogy nem voltak ott az indiánok.

– Nem mindig járőröznek.

– De én nem is hallottam őket a távolból.

– Nem is igazán lehet.

– Eléggé közel voltam hozzá szerintem.

– Hát, lehet, hogy éppen nem voltak ott.

– Hol lehettek akkor?

– Sehol. Máshol. Valahol.

– Sehol? – kapaszkodok bele a reményt keltő szóba. Sehol, tehát nem voltak?

– Ki tudja, lányom. Mr. Bennet ügyeibe igyekszek nem belefolyni. Annyit érzek, hogy valami más lett.

– De miért? Miért nem folyik bele? – kérdezem ingerülten.

– Mert nem! Mert nem bírom elviselni az érzést, amivel jár! – csattan fel.

Egy pillanatra elhallgatok.

– Sajnálom – mondom halkan.

– Mindegy. Egyedül az idegeimnek nem az. Nem beszélhetnénk valami másról, lányom? – kérdezi fagyos mosollyal. Most egyáltalán nem emlékeztet Mrs. Bennetre, hiába jön az idegeivel.

– De, evezzünk más vizekre!

Eszembe jut, hogy voltaképpen Mrs. Bennet akár én is lehetnék több mint száz évvel később, csak éppen kék-fehér kockás ruhácskában. Összeszorul a szívem.

– Mrs. Bennet, nem hiányzik magának valami?

– Mire gondolsz, lányom?

– Nem is tudom. Egy másik élet. Állatok innen. Nem akar vadászni?

– Élő állatot ölni? Az nem tenne jót az idegeimnek!

Hát, Bennetének jót tett, rázkódom össze.

– Akkor halászni? Gyűjtögetni? Tűz körül táncolni! – sorolom fel azokat a dolgokat, amik eszembe jutnak hiányos filmes tapasztalataimból. – Vagy vízesésbe ugrálni, mint Poca…

– Táncolni! Imádtam táncolni! – csapja össze vidáman a kezeit. – Órákat ugráltam régen!

Teljesen megörülök, végre van, amiért lelkesedik a bokrain kívül persze.

– De aztán nem tett jót az idegeimnek – teszi hozzá.

Hát ez igazán fantasztikus.

*

– Megjöttem – suttogom oda Raynek, mikor belépek.

Nem néz rám, ellenben engem a szívinfarktus kerülget. A matracán ül, és egy üveg száját forgatja az ujjai között.

– Ray… – kezdem óvatosan. – Minden oké?

Ray hallgat. Oké, nem volt éppen a legszerencsésebb kérdés.

– Figyelj… – teszek felé egy óvatos lépést.

– Nyugi – szólal meg, de nem néz rám. A hangja rekedt. Megköszörüli a torkát. – Nyugi. Nem ittam bele. Még.

Összeszorul a torkom, és lassan odamegyek mellé. Letelepszek vele szemben, de nem tudom, megmerjem-e érinteni a kezét, vagy kivenni belőle az üveget. Legszívesebben azt tenném.

– Hosszú ideig volt távol, Miss Kinsey – néz végre rám.

– Jeremyvel beszélgettem – mondok egy féligazságot. – Azt találtam ki… azt találtam ki, hogy mindennap beszélgetek vele. Jó sokat. A múltamról, hogy biztosan ne felejtsek el semmit. Mit szólsz?

Szótlanul néz rám, a szemeiből nem tudok kivenni semmit. Nem értem, mi baja, azon agyalok, vajon valahogyan lebukhattam-e Mrs. Bennettel. Esetleg azért aggódik, hogy Scarlett tudja, hol vagyok sebezhető?

– Ezt persze nem Scarlett előtt beszéltem meg vele, hanem külön. Hacsak nem hallgatózott ajtóra tapasztott fülekkel, nem hallott belőle semmit.

– Rendben – biccent. – Ami azt illeti, ezt jó ötletnek tartom. Én is gondoltam rá. Szerintem is beszélgetned kéne Jeremyvel a múltadról. Sőt, én összekötném valami mással.

– Valami mással?

– Igen, van egy másik ötletem is. Szeretném végre megismerni Scarlettet. Rendesen. Hogy kiderülhessen, kinek van igaza, az öcsédnek vagy nekem.

– Megismerni Scarlettet?

– Igen. Ha ő a… félelmem, ideje szembe néznem vele. Ha pedig nem, legalább megnyugodhatok. Egy ideig. És az öcséd is.

Az öcsémre gondolok, arra, hogyan ugrottak el egymás mellől, és a második „hol a kaki?’-ra.

– Igen. Igen, azt hiszem, ez jó ötlet. Délelőtt Jeremyvel beszélgetek, délután pedig átjövök ide, megnézni, rendben vagytok-e.

– Nem.

– Tessék?

– Scarlettnek tudok ételt kívánni én is. Felesleges ezért a két hely között ingáznod. Veszélyes.

– Bennet engem nem akar megölni, csak kikészíteni – tiltakozom. – Egyelőre nem bánt!

– De a rejtekhelyünket lebuktatod, ha mindig itt sétálgatsz. Annyira azért nem vagy profi álcázásban és osonásban. Én is azonnal tudtam, hogy követsz – vágja a fejemhez nyersen.

– De a lábad!

– Scarlett majd kitisztítja.

– De ha ő a félelmed…

– Az már az első pillanatban kiderül majd, te pedig itt leszel velem.

– De…

– Nem, Miss Kinsey. Így mindenkinek könnyebb. Ne ingázz köztünk. Maradj végig ott.