Gödörben - 29. fejezet - Ködfonál

– Nem hiszem el, hogy belementem abba, hogy Scarlett maradjon Rayjel – dőlök végig a kanapén.

– Nem hiszem el, hogy azonnal összekaptak valamin – mondja Jer, fel sem nézve a papírlapból, amire firkálgat. – Scarlett annyira kedves lány.

– Nagyon egyenes.

– Ray meg nagyon nyers tud lenni néha.

– Ha megnyugtat, amikor eljöttem, úgy tűnt, egészen jól kijönnek. Legalábbis két nap alatt nem ölik meg egymást.

– Nem hiszem el, hogy a nagy részét átaludtad!

– Én meg azt, hogy Ray hagyta!

– Vagy, hogy ennyire nem bízik Scarlettben.

– Ha visszahozom őt ide, ráveheted, hogy térden állva kérjen bocsánatot szegény, kicsi Scarlettől.

– Már ha épségben hazajutnak.

Megrándul a vállam.

– Haza fognak.

– Bennet egyszer már rád talált.

– És megmentettem magunkat.

– De csak, mert Bennet nem akart bántani. Ha Ray is ott lesz…

– Egymásnak esnek majd, mint két szumóbirkózó.

– Nem akarom, hogy Scarlettnek valami baja legyen… Azt sem, hogy Raynek – teszi hozzá sietve. – De ha neki valami baja esik, azt annak köszönheti, hogy hősködik, nem pedig véletlenül lesz áldozat.

Amióta megjöttem, és elmeséltem, mi történt, Jeremy maga a szomorúság. Párszor megpróbáltam utalni rá, hogy ideje lenne felülemelkednie a dolgokon, és inkább az én múltamról beszélgetni, hiszen elvileg az a feladata, de nem vette a lapot. Vagy vette, csak nagy ívben tojt rá.

– Mit rajzolsz?

– Dolgokat –válaszol.

– Jó, de miket? – pattanok fel.

– Állatokat – néz rám szúrósan, amikor odalépek. Tényleg azt, krokodilt látok meg valami macskafélét, a többit viszont már nem tudom kivenni, eltakarja. – Csak szórakozok.

– Érdekes elfoglaltság – ülök le mellé.

Jer felmordul, és rajzol tovább, a karja miatt nem látom, mit.

– Jeremy, már több óra eltelt. Délután van.

– Igen, és?

– Ki Josh?

– Tessék? – néz rám.

– Volt időd gyászolni a jóval idősebb csajodat, most már ideje a nővéreddel foglalkoznod. Pláne, hogy Scarlettet is én tudom megmenteni.

– Scarlett nem a csajom – morog.

– Éppen itt az ideje, hogy a múltamra emlékeztess engem.

Felsóhajt, lerakja a cerkát.

– Igazad van. Mit szeretnél tudni?

– Hogy vajon miket felejtettem el – morgom.

– Oké – az álla alá húzza a térdét. – Joshról nagyrészt elmondtam, amit tudok. Amúgy a vezetékneve Hamilton. A szülei elváltak, ő az apjával él, a húga, aki egy idegesítő csitri, az anyjával, de találkoznak az iskolában.

– Hogy hívják őket?

– A csitrit Sadie-nek, a szüleit mit tudom én.

– Szép név. Melyik az anyjáé, a „mit” vagy a „tudom én”?

Jer úgy néz rám, mintha egy pillanatig nem tudná eldönteni, viccelek-e vagy komolyan mondom.

– Szóval, az anyánk Lacey… – amikor látom, hogy jó úton tapogatózom, bátrabban folytatom – Kinsey, lányneve Cobbs. Mit is dolgozik?

– Pénzzel látja el a plasztikai műtéteket végző orvosokat.

– Patronál? Miért épp őket?

– Hogy minél több testrészét átszabják.

– Ó – mondom csalódottan. Hirtelen nem tudom felidézni, hogy is néz ki. – Csúnya?

– Régen kifejezettem szép volt. Szőke haja volt, olyan seszínű, mint nekünk, de festeti, nagy, barna szemekkel, mint valami őzgida. – Szépen lassan kibontakozik előttem egy régi kép, amin mintha egy filmsztárt látnék a nyolcvanas évekből. Fiatal, finom csontozattal, az arccsontja kissé kiemelkedik, apró bemélyedést eredményezve az arcán. – Csak aztán elérte az elmebaj, mint L.A.-ben minden nőt.

– Minden nőt?

Jeremy hezitál, mintha nem tudná, kimondja-e, amire gondol.

– Téged is erre tanított már egészen kiskorod óta – mondja lassan. – Hogy hogyan nézz ki az ő fogalma szerint tökéletesen. Szerencse, hogy nem csináltattad meg a melleidet.

A mellkasom elé kapok.

– Azt mondta, csináltassam meg?!

– Nem, te kezdted el pedzegetni féléve. De valamiért mindig elhalasztottad.

– Én aztán nem! Szeretem magam, ahogy vagyok!

– Mondogatod, de te sem hiszed.

– De igenis elhiszem!

– Ugyan már, hogyan tudja szeretni magát valaki, akinek hétévesen mindig azt mondogatták, „kövér vagy, fogynod kell, hogy nézel ki, utálni fognak”?!

A mellkasomban akad a levegő.

– Vagy akinek az apja nyíltan kijelenti, hogy önző és felszínes, de ami még rosszabb, agya, akár egy planktoné, hogyan vihetné ő tovább a céget?! Kirakatbabává neveltek csak.

Megszédülök, belekapaszkodok az asztal lapjába. Mintha nem is az öcsém, hanem az apám hangját hallanám.

– Abbey? Sajnálom, nem akartam így rád zúdítani! – fogja meg Jeremy a kezem. – Abbey, jól vagy?

– Hogyne. Mindjárt összeszedem magam. Szóval, Los Angeles. Milyen a szobám?

– Figyelj, az, amit mondtam, még nem jelenti azt, hogy nem szereted az életed. Mindened megvan, amit akarsz, helyes pasid, szép szoba, sok barát, pom-pom csapat…

– Pom-pom?

Most Jeremy szívja be élesen a levegőt.

– Pom-pom, igen. Pár napja bemutatóztál nekünk belőle, nem emlékszel?

Megpróbálom felidézni a dolgot, de mintha csak egy fehér, ködös fonalat tapintanék az emlék helyén.

– Sajnálom – suttogom.

Jeremy idegesen megfordítja a lapot, és lerajzol két nagy szőrös gömböt.

– Pom-pom. Ezekkel szoktatok szurkolni, amikor két focicsapat van a pályán, és egymás ellen küzdenek a győzelemért. Tudod, mi az a futball?

– Széles vállú emberek szétverik egymás agyát?

– Hé! – csattan fel a fiatal futballreménység, majd elfintorodik. – Hát, fogjuk rá. Azért van benne logika is, nem csak nyers erő és agresszió. Szóval, ti ilyenkor erősen hiányos egyenruhában ugráltok a pálya szélén mindenféle mondatokat kiabálva, mint például „Hajrá Sárkány, tiéd lesz a márvány!”, mert az egyik díjnak az alapja márványból van. Az év egy részében pedig versenyekre jártok, ahol komolyabb koreográfiát adtok elő az ugrálásból, megszerkesztett és összevágott zenére. Ezeket általában te választod ki.

– Értem. Ennek nem sok értelme van, de legalább formában tartja az embert, nem?

– De, de, azért van értelme is – ráncolja Jeremy a homlokát. – Nagyon elhivatottan csináltad.

– Mit csinálok még úgy?

– Hát, a masszírozást. Az…

Leintem.

– Tudom, mi az. Megnyugtat.

Kivéve, ha Rayt masszírozom, akkor inkább…

– A jóga is.

– Igen, az is – mosolyodom el, ahogy a hobbijaimra gondolok. Majd hirtelen elkomorodok. – Az apánk Christopher Kinsey.

– Van egy középső neve is, Daniel.

– Valami céget vezet – megint ugyanazt a fehér ködfonalat érzem az agyamban, de megpróbálok átlátni rajta. Mintha csak egy pókháló lenne, amit leseprek onnan a gondolataimmal. Lassan kibontakozik egy elegáns iroda C. D. Kinsey névtáblával az asztalon, majd eltűnik. – Sok időt tölt vele, nem?

– Egy marketinges cég. Arculatokat, reklámokat terveznek, néhány híresebb film szponzorját is igyekeznek megszerezni. Illetve, nem is igyekeznek, hiszen tök jól megy neki. És ennek az élén apa áll, meg a társa, Bill bácsi.

– Jól hangzik… – mondom valamiért sóvárogva.

– Nem, nem az! – felel ingerülten Jeremy. – Ennek az élén állni borzalmas. Ott már nem igazán van kreativitás, maximum dirigálás. Újat nem találsz fel, csak az embereidet félemlíted meg.

– Nem az lenne az ideális, ha motiválnád?

Jeremy legyint.

– Szóval, miért akar téged az élére?

– Mert én okos vagyok – szűri a fogai között.

– Vagy, mert egy hímsoviniszta disznó.

– Mindegy! – legyint.

Annyiban hagyom. Olyan, mintha ez nem egyszerűen egy ködfonál lenne, amely kitakar valami apróságot, hanem egy nagy köteg, valami fontos felett, amihez, ha hozzáérek, iszonyatosan fáj és lüktet. Leginkább azért nem kérdezem tovább, mert megijedek.

*

Mikor este lefekvéshez készülődünk, megsajnálom az öcsém. Egész nap eléggé halk volt, leszámítva azt az időszakot, amikor a múltamról beszélt, de akkor is éreztem rajta valami furcsa ingerültséget. Vagy szomorúságot?

– Figyelj, aludhatnál Ray ágyában – ajánlom fel neki.

– Minek?

– Hogy kipihend magad.

– Te császkáltál egyik helyről a másikra az elmúlt majdnem két hétben, nem én.

– Hidd el, ott lehet a legjobbat aludni. Akkor is álomba merülsz, ha éppen…

– Ha éppen? – kérdez vissza szemöldök ráncolva.

– Ágyút dörgetnek a fejed felett. Vagy egyfolytában kattog az agyad valamin.

– Nem kattog az agyam – morogja szinte sértetten.

– Tudom. – Meglepődve rám néz, én vállat vonok. – Nehéz annak kattogni, ami nincs.

– Ó, fogd be! – csattan fel. – Mégis ott alszom!

Betrappol a szobába, becsukja maga mögött az ajtót. Elégedetten elvigyorodom, bár az ágy utáni vágyódás belém mar, mintha ki akarnák tépni a szívem. Scarlett bezzeg használhatta több éjszakán át is.

Letelepszem a kanapéra, ami az utóbbi napokban Jeremyé volt, érzem rajta az öcsi-illatot.

Széthasad a fejem, pedig már kipihent vagyok. Tegnap este Ray ágyát használtam, a délelőtt nagy részét átaludtam, délben a néma Jeremyvel szemeztem. Egyedül délután haladt valamerre a nyomorult életem, bár, hogy merre, abban nem vagyok biztos. A barátomról nem sokat tudtam meg, érzéseket sem ébresztett bennem Jeremy elbeszélése, maximum utólagos lelkifurdalást, amiért pont azt felejtettem el, aki régebben konstans lenyomhatta a nyelvét a torkomon. De az emlékét ugyanaz a ködfonál takarja, ami például a pom-pom fogalmát is, bár mintha már átlátszóbb lenne az a fonál.

Felveszem a kisasztalról a mobilom, és szórakozottan elkezdem pörgetni az ujjaim között. Megpróbálom felidézni apámat, a hangját sikerül, az arcát már kevésbé, csak benyomások maradtak meg. Szigorú volt. Sármos. Magabiztos. Holnap meg kell kérdeznem Jert.

Anyára már könnyebb visszaemlékeznem, vele együtt furcsán torz képek és mondatok is a tudatomba tódulnak. Ne nyúlj ahhoz a sütihez! Éles fájdalom a csuklómban, akaratlanul még ennyi év után is odakapok. Még egy felülés, és abbahagyhatod! Ez a te érdeked, nem az enyém. Hogyhogy Clara anyja megengedte…?! Te nem ehetsz ilyet! Te nem vagy olyan csinos, mint Clara!

A halántékomhoz kapok, addig szorítom, amíg a fájdalomra nem tudok koncentrálni. Valami másra kell gondolnom!

Clara. Ki volt az a Clara? Megpróbálom felidézni, őt nem takarja semmilyen köd. A gyerekkori barátom volt, egészen hétéves koromig. Barna haj, barna szem, kedves mosoly, olyan volt, mint egy kisangyal, mindenkivel. Bájos, megnyugtató Clara. Mi történt vele, hova lett? Éles fájdalom hasít meg a fejembe, újra a halántékomat szorítom. Ez a te érdeked, Abbey, nem az enyém.

Mélyen beszívom a levegőt, benntartom pár másodpercig, majd lassan kiengedem. Be, pár másodperc, ki. Be, pár másodperc, ki. Be…

Oké, szóval, később biztosan lettek új barátnőim. Amikor beléptem az iskolába immár csinosan, sokan megkedveltek. Anyámnak igaza volt, erre emlékszem. Akármi történhetett, igaza volt. Sokan szerettek, mert gyönyörű voltam, magabiztos és senki sem volt annyira tökéletes, mint én. És ez azóta sem változott.

Akkor mégis miért kezd el megint hasogatni a fejem? Mintha fel akarnák vágni egy szikével. Pasik, barátok, család, apa.

Apa?

Önző és felszínes. Az vagy. Nem neked való a cég. Nem vagy eléggé jó hozzá.

A hangja olyan élénken él az emlékeimben, mintha ezeket a szavakat éppen ebben a pillanatban vágná a fejemhez.

Az én önző és felszínes Abbeym.

Nem vagyok önző! Nem vagyok felszínes! Nem vagyok buta!

A lányom? Őt csak a lakkok érdeklik. Tudod, hogy szokott ez lenni a nőknél.

Hagyd abba!

Szerencse, hogy itt van nekem a fiam, Jeremy. Jeremy, emlékszel Mr. Cavanaugh-ra?

Felülök, és ringatózni kezdek. A szike mintha egyre több és több részét sebezné meg a koponyámnak, úgy érzem, mindjárt elhányom magam. Mélyeket lélegzem, kaparom a fejem, közben a mobil kiesik a kezemből, bele az ölembe. Valami más is a csupasz lábamra hullik, mikor kinyitom a szemem, a félhomályban nem látok semmit. Valami lefolyik a combomon. Az arcomhoz nyúlok, és összerázkódom.

Szeretem önmagam. Arra tanítottak egész életemben, hogyan legyek tökéletes, hogyan szeressem önmagam. Akkor meg miért sírok?

*

Az én Abbeym, az én felszínes, önző Abbeym.

Akkor is ezek a szavak csengnek a fülemben, amikor másnap reggel Jeremy kijön a szobából.

– Mondtál valamit? – néz rám furcsán.

– Nem – rázom meg a fejem.

Meglehet, hangosan is kimondtam őket. Az én önző, felszínes Abbeym. Ez kísértett, mielőtt elaludtam volna, de akkor is, amikor már álmodtam. Az erdőben jártam, ebben az erdőben, és apám szólítgatott. Borzalmas összekeverve érzékelni a két világot. Mintha azt jelentené, hogy lassan elveszítem mindkettőt.

– Abbey! – áll meg előttem az öcsém csípőre tett kézzel.

– Mi van?!

– Ezer éve szólítgatlak. Fürdőre lenne szükségem.

– Ja, oké – kapok észbe.

– Mégis merre jársz?

Nem válaszolok, csak bemegyek a fürdőbe, és kívánok neki egy adag vizet a kádba.

– Tessék!

– Kösz.

Miközben Jeremy megfürdik, azon gondolkozom, mit kellene tenni ma. Az öcsém még mindig kábé annyira vidám, mintha folyamatosan tengeri sünökön sétálna, és úgy érzem, én sem vagyok a legjobb formában. Alternatív programként megtaníthatnám jógázni. Haha.

Felöltözöm, kívánok egy nagy adag reggelit, és gondosan előkészítem a cuccainkat. Mikor Jeremy nagy sokára kilép a fürdőből, megdöbbenve néz rám.

– Miért van rajtad ez a hacuka?

A kanapén ülök, bakancsos lábam a kisasztalon, éppen az egyik Holmes-kötetet olvasom.

– Mert a katonaszerkó dögösen áll?

– Nem. És mondtam már, hogy ez nem katonaszerkó, az másabb.

– A francba. Kár, hogy nem dögös, pedig neked is ezt kell majd felvenned. Már ha ki akarsz jönni velem egy kicsit körbenézni.

– Ki? – Jeremy, ha ez lehetséges, még jobban megdöbben. – Úgy érted a Gödörbe? A védőfalon kívülre?

– Úgy hát. Arra gondoltam, mindkettőnknek jót tenne egy kis séta, na meg adrenalin. A másik opció a csoki, amit én a fenekem érdekében nem nagyon ehetek.

– De hát… – dadog. – Veszélyes kimenni! Scarral sem mehettünk ki!

– Tudom, hogy veszélyes – sóhajtok fel. – De ha én ott vagyok, meg tudlak védeni.

– Ilyen alapon Scarlett is meg tudott volna. Nem mintha nők védelmére lenne szükségem.

– Nem. Ő nem kívánhatott, míg nekem kell. A kívánságok adják a fizikai erőt ebben a világban – lóbálom meg Colt barátomat. – Azok hiánya pedig minden mást.

– Mit csinálsz, ha belefutunk Bennetbe?

– Nem fogunk.

– Honnan tudod?

– A táborral ellentétes irányba megyünk. Egy olyan helyre, amit még nem ismersz, de szeretném megmutatni. Ott nem eshet bajunk.

Jeremy lassan megrázza a fejét.

– Következetlen vagy. Amióta csak itt vagyunk, azt hajtogatod, vigyázzak magamra. Hogy Scarlettel nehogy elhagyjuk Ray házát. Hogy nem kívánhatok, te pedig nem sokat, mert akkor véged lesz. Most meg ki akarsz vinni innen?!

Lerakom Holmesot, a kezembe temetem az arcom.

– Igazad van. Nem is értem, hogy gondoltam. Egyszerűen… te olyan szomorú vagy, azt hittem, egy kis kalandozás feldobhat. És nekem sem ártana most valami hasonló.

Jeremy leül mellé, a plafonra mered.

– Hát, tény, hogy nem lenne rossz egy kis kaland. Semmi veszélyes, csak valami változatosság.

– Igen, én is erre gondoltam.

– De bajunk eshet.

– Maradhatunk is. Amúgy is fel kell zárkóznom az életemmel. Azt szerettem volna…

Jeremy hirtelen felpattan.

– Egy pici sétába nem halunk bele!

– De, megtörténhet az is. És akkor Rayt egyedül hagyjuk… – hirtelen elkezdek aggódni, mégsem gondoltam én ezt végig. Jeremy megragadja a kezem.

– Nem lesz semmi bajunk. Nem megyünk a tábor közelébe, azt mondtad, van egy hely, ahol biztonságba lehetünk.

– Igen, de az odaút…

– Eddig is mindig megmentetted az életem, és én is a tiédet, ezután is meg fogjuk!

Annyira lelkesen néz rám, hogy nincs szívem nemet mondani, holott tudom, hogy ez nagy felelőtlenség. Nem lennék valami jó szülő.

– Oké. Rendben. Menjünk. De egyenesen odamegyünk, nem kóválygunk el! Értetted?

– Igen. És majd megfogom a kezed, ha zebrán megyünk át.

– Nem vagy vicces. Most pedig öltözz át!

Kívánok neki egy adag katonai szerkót bakanccsal, a fehér teniszcipője épp csak egy hangyányit virítana kevésbé, mint az én édes rózsaszín tornacsukám. Miközben átöltözik, kívánok nem egy adag töltényt, és leemelek egy pisztolyt az öcsémnek a falról. Minden része megvan, működnie kell. Szerzek egy-egy tőrt is magunknak, valamint tartót a fegyvereknek. Fenegyerekek vagyunk, én mondom.

– Jer, ugye tisztában vagy vele, hogy azt kell tenned, amit én mondok? Nem rohanhatsz bele a veszélybe, nem gyilkolászhatsz, semmi ilyesmi.

– Oké-oké.

A derekára csatolom a fegyvertartó övet, belerakom a védelmet jelentő tárgyakat.

– Ok nélkül ne játszadozz velük.

– Minek nézel, gyereknek?! – csattan fel.

– Erre nem válaszolnék.

– Csak négy év van köztünk!

Behabzsoljuk a reggelit, majd útnak indulunk.

– Mennyi idő alatt érünk oda? – kérdezi Jer.

Ezen elgondolkozom. Először Rayjel pár órát sétáltunk, hogy odaérjünk, de mostanában mintha nem lenne egy sem.

– Pár óra. Egy. Nem tudom. Régebben mintha több lett volna.

– Régebben? Hányszor voltál ott? Egyáltalán pontosan hova is megyünk?

– Párszor. Majd meglátod. – Érzem, hogy lassan elérjük a védelmi rendszer szélét. – De most már csendesebben!

*

Mikor Mrs. Bennet rejtekhelyének szélére érünk, intek Jeremynek.

– Látod azt a teknősbokrot? Az a hely kapuja. Az, és Majonéz bokra.

Jeremy meghökkenten nézi a bokrokat.

– Ezeket ki csinálta?

– Egy barátom. Arra kérlek, ne bántsd majd őt, bármit súgnak az ösztöneid. És ügyelj az idegeire.

– Majonézt neked csinálta?

– Igen, miután meséltem neki róla. De valami olyan furcsa most ezekben a bokrokban.

Összeszűkült szemekkel méregetem őket, majd rájövök, mi más, mint eddig. A teknősbokor mintha sárgásabb lenne, mint a Majonéz-bokor, pedig ugyanabból a fajtából képződtek.

– Gyere, menjünk! – fogom meg Jeremy kezét. – Mrs. Bennet! Mégis el tudtam jönni!

– Mrs… Bennet? – döbben meg az öcsém.

– Igen, ő Bennet felesége, de nyugi. Ő Svájc. Nincs senkivel, csak a saját idegeivel. És a barátom.

Mrs. Bennet éppen az egyik bokránál áll, annál, amelyik a békát formázza. A hangomat megnézve felnéz, majd sikkant egyet.

– Idehoztál egy idegent, te ostoba lány?! – csattan fel.

Behúzom a nyakam.

– Igen, Mrs. Bennet. Ő itt az öcsém, Jeremy, és esküszöm, nem fogja zavarni az idegeit. Vagy bántani a bokrait.

– Jó napot, asszonyom! – köszön Jeremy megilletődötten. Nem tudom, hogy azért, mert még egy indiánt lát Austen-korabeli hacukában, vagy, mert Mrs. Bennet úgy néz ki, mint egy zavart sas, esetleg a szituáció befogadásával van problémája.

Mrs. Bennet egy ideig áthatóan méregeti, majd elmosolyodik, és biccent.

– Segítsetek ellenőrizni a bokraimat. Valami történt az egyik teknőssel, mintha beteges lenne a színe, azt nézem éppen, a többin találok-e elváltozást.

Készségesen odamegyek, és vetek egy futó pillantást a bokorra. Az öcsém nem követ, egyik lábáról a másikra áll.

– Az öcséd is olyan ostoba, mint egykor te voltál? – kérdezi félhangosan Mrs. Bennet. – Vagy miért álldogál így? Remélem, ő nem töri össze egyik bokromat sem.

Jeremy erre összeszedi magát, és közelebb jön hozzánk, nyilván nem tetszik neki, hogy az enyémhez hasonlították az értelmi képességeit.

– Ugyan már, az a bokor is helyrejött, amibe kecsesen beleestem! – legyintek.

– Most megint azzal van a problémám.

– De nem a fenekem miatt. Mit keresünk?

– Sárgul szerinted ez a bokor?

Rámeredek.

– Nem.

– A leveleket is nézd!

– Nem. Szóval, Jeremy, ez itt Mrs. Bennet menedékhelye. Csak ő szokott itt lógni. Meg újabban én. És most te is.

Körbemutatok a bokrokon.

– Tizenhárom, a tábor tizenhárom lakhelyéről mintázta őket, plusz egy Bennet. A szentély meg a kivégző rész nincs modellezve, ami igazán dicséretes, ellenben van kint négy teknős, azok négy oldalról körbeveszik ezt a tisztást, Mrs. Bennet idegeit védve.

– Teknős? Miért épp teknős?

– Mert lassúak és komótosak. Jót tesznek az idegeimnek – válaszolja neki Mrs. Bennet azt, amit pár napja nekem is mondott.

Jeremy hitetlenkedve rám néz, én vállat vonok. Mit lehet tenni?

– Hogy vannak mostanában az idegei, Mrs. Bennet?

– Jól-jól, csak a bokraimat féltem – legyint türelmetlenül.

Úgy tűnik, a bokrok fontosabbak, mint az idegek.

– És a karja?

Gyanakodva felegyenesedik.

– Nincs vele semmi baj.

– Ó, dehogynem, Bennet pirosra szorította!

– De már jobban van.

– Megszorította? – kapja fel a fejét az öcsém. – Miért?

– Hagyjuk ezt a témát, nem tesz jót az idegeimnek!

– Mrs. Bennet, ugye tudja, hogyha a férje bántaná, hozzánk bármikor fordulhat? Nem kell félnie. Megvédjük. Még Ray is.

Bár még nem tud róla. De maximum egy kicsit meglepődik.

– Ez nagyon kedves, de nem fog bántani – mosolyog rám Mrs. Bennet. – Most az a legnagyobb félelmem, hogy mi lesz a bokraimmal. És nem tesz jót az idegeimnek.

Eszembe jutnak a ránk leselkedő félelmek, és megragadom Mrs. Bennet karját. Persze, nem olyan erősen, mint a férje.

– Ne féljen! Ha fél, csak a bokroknak árt. Ezek a növények amúgy is makkegészségesek, fölösleges rettegnie.

Mrs. Bennet kissé zavarodottan néz rám.

– Azért nem rettegek. Csak óvom őket.

– Mrs. Bennet, ugye tudja, hogy ez a Gödör egy nagyon fura világ? – teszem fel a költői kérdést. – Bármit fegyverként használhat ellenünk. A félelmeinket is. Arra kényszerít, hogy legyőzzük őket, de ezek a dolgok nem valósak. Ezt jól jegyezze meg!

– Rendben, rendben, lányom – bólogat szórakozottan.

Végre elfordul a bokrától, végigméri Jeremyt, majd engem.

– Szóval, testvérek vagytok. Nem nagyon hasonlítotok egymásra – állapítja meg.

Ránézek Jeremyre, ő pedig rám.

– Csak a szemetek, mindkettőtöknek egészen szép kék.

– A hajunk is hasonló színű, csak az enyém most éppen be van festve.

– Befestve?! – borzad el Mrs. Bennet. – Csak a ledér nők festik magukat!

Összehúzom a szemem. Jeremy elkuncogja magát.

– Önvédelemből kellett.

– Ugyan már, már ezelőtt is festve volt, Abbey! – teszi elmés megjegyzését az öcsém. – A nővérem kicsit hiú, Mrs. Bennet.

– Pedig szerintem olyan homokszínű hajjal is igazán bájos lennél, lányom, mint az öcsédnek van. Nem ez a legszebb szín, de a komoly Mr. Holmesnak nem lenne ellenvetése.

– Mr. Holmes nagyívben tojik a hajszínemre.

– Egy igazi hölgy nem beszél ilyen csúnyán. Hallgass rám, lányom, így nehezen találsz majd magadnak férjet!

Jeremy láthatóan jól szórakozik azon, hogyan oktat ki a pasizási módszerekről egy, a tizennyolcadik században megrekedt angoltudatú indián.

– És az öcsémnek milyen házasodási praktikákat ajánlana, Mrs. Bennet? Például, hogy fiatalabb hölgyekkel kezdjen? – szurkálódom.

– Ó, nem, a testvéred még túl fiatal! Hány éves vagy, fiam, tizenöt-tizenhat?

– Tizennégy – feleli Jer, és kihúzza magát. Jól esik neki, hogy idősebbnek nézték.

– Túúúl fiatal! Még egyetlen hölgy sem tudna vele mit kezdeni.

– Ez azért így nem teljesen…

– Még élnie kell. Felszabadultan, és gondok nélkül – hirtelen megragadja Jeremy állát, és áthatóan ránéz. – Ugye, ezt tudod, fiam?

Jeremy úgy néz rá, mint akit megbabonáztak.

– Hogyne. Igen – böki ki. – Azt kéne. Felszabadultan élni.

Mrs. Bennet hirtelen elengedi.

– Majd később bekötöd valaki fejét! – teszi hozzá vidoran.