– Maradjak ott? Te nem vagy
normális. Semmi értelme nem lenne.
– Abbey… – Ray hangja elkínzott.
– Vigyáznom kell rád – dacoskodom.
– És fogsz is, amikor itt az ideje.
– Nem, ha nem hagyod.
– Hagyni fogom. Mondtam már. Amikor
beköltözik ide Scarlett, segítened kell felmérni, milyen lesz vele. Jeremy és a
te félelmed azonnal megtámadott titeket, ha Scarlett a félelmem…
– Már megtámadott volna! – mutatok
rá a logikai hiányosságaira. – Lett volna rá alkalma.
Ray elhallgat.
– A jól felépített érvelésemet még
csak át sem gondoltam rendesen – jegyzi meg végül szárazon.
– Igazából azért akarod, hogy
kiköltözzek, hogy ne kelljen velem lenned. Scarlett pedig arra kell, hogy
legyen valaki, aki tisztíja a sebed, és vigyáz, nehogy felmenjen a lázad.
– Mindenkinek így lenne a legjobb.
Kétségbeesetten a fejemhez kapok.
Ray megint a kezében lévő üvegre pillant, rezignáltan babrálja. Hirtelen elönt
valami kétségkívül nem jogos méreg. Kirántom a kezéből az üveget, és kiborítom
a tartalmát a földre.
– Abbey! – kiált fel Ray.
– Ha már ki kell rúgnod engem
innen, ne vedelj úgy, mintha a világ összes problémája csak a te válladat
nyomná!
– A fele a matracomra ment – jegyzi
meg.
– Majd megszárad.
– És büdös lesz.
– Így jártál!
Elgyötörten felnéz rám.
– Igazad van. Ne haragudj. Az a
legfontosabb most, hogy emlékezz magadra. És ehhez az kell, hogy minél
kevesebbet kelljen kívánnod. Én ügyelek majd Scarlettre, te pedig Jeremyre, ez
így korrekt.
– Ó, most meg játszod a hős
megmentőt! Komolyan komplexusod van – sziszegem neki összeszűkült szemekkel.
Gyorsan az arcomhoz kap, és
végigsimít rajta. Azonban, amilyen gyorsan odakapott, úgy vissza is húzza az
ujjait, mintha égetné a bőröm.
– Tényleg aggódok érted, Abbey.
Lenéz a földre, majd egy kicsit
hátrébb vonszolja magát tőlem.
– És, mit mesélt Jeremy a
barátodról? – kérdezi könnyed hangon.
Én is elhátrálok a matracomra.
Irritál, hogy ilyen gyorsan átváltott a csevegő hangra, nekem még mindig
szaporán ver a szívem, és csak részben a dühtől.
– Azt, hogy mennyire imádjuk egymást
– jegyzem meg gúnyosan.
Ray összerezzen.
– Nevet a poénjaimon. Népszerű az
iskolában. Szeret a szobámban lenni.
– Nem is értem, hogy felejthettél
el egy ilyen jó partit – jegyzi meg fagyosan.
Úgy érzem, eljutottunk arra a
bizonyos vékony jégre.
– Jól van. Nyugodjunk le, Ray.
Ennek semmi értelme így.
Ray lassan behunyja a szemét, majd
gyorsan ki is nyitja.
– Azért festetted be a hajad, mert
elkezdett fekete lenni? – vágja hozzám a kérdést nyers hangon.
– Tessék? – döbbenek le. Nem értem,
hogyan bukhattam le.
– Amikor Holmes elfoglalta a
lényemet – szűri a fogai között –, átalakult a szemem. Neked a hajad adta fel a
harcot?
– Átalakult a szemed? Melyik?
Ray nem válaszol, csak szigorúan
néz rám.
Felsóhajtok. Már minek tagadni?
– Igen. Az egyik tincs fekete lett
– ragadom meg az adott részt.
Ray sötéten felnevet.
– És én még azt hittem, a
túlélésért festetted be!
– Abban is sokat segít, sokkal
egyszerűbb így!
– Ezért volt rémálmod a hajadról?
– Ezért – bólintok.
Ray furcsa hangot hallat.
– Hihetetlen vagy. Egyszerűen
hihetetlen.
Erre nem tudok mit mondani. Azt sem
tudom, mennyire mondta megrovásként.
– Szóval, melyik szemed?
– A barna. Azelőtt mindkettő zöld
volt – mondja, mintha a fogát húznák.
– Jobban tetszik a zöld. Amúgy –
teszem hozzá sután.
Nem válaszol.
– Kitisztítom a sebed – váltok
végül témát, és próbálom meg elfoglalni magam valami hasznossal.
– Megoldom.
– Ray, légyszí, legalább addig hadd
segítsek, amíg itt vagyok! – kérlelem.
– Abbey, hadd ne érezzem magam
teljesen magatehetetlennek!
Veszek egy mély levegőt, és abban
reménykedem, hogy lenyugtat.
– Oké, addig én átöltözöm a
kényelmesebb hacukába. Megsülök ebben a göncben. Meg hát hová lesz így a jó kis
divatos Abbey?
Míg én átöltözök, Ray elfordul,
kíván magának egy adag tisztítószert és anyagot, majd átmossa a sebét. Azt
hiszem, tényleg szépen gyógyul, remélem, semmi sem történik majd vele. Addig
nyújtom az öltözködést, amíg csak adott és igen hiányos ruhatáram engedi, azt
hiszem, az időhúzáshoz Ray is így áll. Nem tudom, hogy fogjuk kibírni ezt az
éjszakát egymás közelében. Megfojtom vagy lesmárolom, harmadik opció nincsen.
– Szeretnél solózni? – bököm ki,
mikor végzek a készülődéssel.
– Ö, nem. Nem igazán.
– Akkor mi mást szeretnél?
Ray nem válaszol, valószínűleg
valami helytálló ötleten töri a fejét.
– Oké, solózzunk. Csak ne káromkodj
légy szíves annyit, mint a múltkor. Nem illik egy ifjú hölgyhöz.
– Ó, Ray, hát nem tudtad? –
kérdezem megkönnyebbülten. – Az én erkölcseim eléggé megkérdőjelezhetőek.
Aztán eszembe jut, hogy ezt Ray
mondta egyszer nekem, és még milyen helyzetben. Szerencsére ő már elfelejtette,
vagy nem mutatja ki, ha eszébe is jut, hogy tulajdonképpen az ő véleményét
ismétlem meg. Az arca sem rezdül. Rámosolygok.
– Ugye tudod, hogy legendás
győzelmet fogok aratni feletted? – cukkolom.
Ha már ez az utolsó közös esténk,
teljen jó hangulatban.
*
–
Ő olyan gyenge. Nem olyan erős, mint te.
Sűrű, fehér köd, akármerre megyek,
mindig fának ütközöm. Végül megtalálom a rejtekhelyet, hogy aztán ne tudjak
megszólalni, ne tudjam elmondani azt a fontos dolgot.
Valami nincs rendben velük sem. Úgy
hajolnak egymás felé, mint akik mindjárt csókolóznak. Furcsa félelem jár át,
megvonaglok.
Miért vártam erre?
–
Nem olyan erős. Te kitartó vagy.
– Ray, mi ez? – kérdezem, az én
hangom sem stimmel, olyan, mint egy nyuszié. – Mi ez?
– Önző. Érdekes. Ő nem.
– Ne! – ordít fel Ray.
Rohanni kezdek felé, majd éles
fájdalommal nekicsapódok valaminek.
Arccal a földön ébredek, a
homlokomat nekivágtam a földnek. Felemelem a fejem, megdörzsölöm a sajgó részt,
tiszta homok.
– Abbey? – hallom Ray hangját.
– Semmi bajom – morgom. – Csak
leestem, és bevertem a fejem. Rohadt kemény a föld.
Kuncog.
– Te amúgy is miért vagy ébren?
– Hallottam, ahogy kong a fejed –
válaszol. A hangja alapján megpróbálja visszafojtani a nevetését. Sikertelenül.
– Ha-Ha – morgom.
Órákba telt, míg elaludtam, és ha
Ray ilyen könnyen felébredt a „fejem kongására”, neki sem lehetett valami mély
az álma. Most megint forgolódhatok hosszú órákon át, hogy aztán holnap (vagy
már ma?) hullafáradtan dumáljak a hisztérikus Jeremyvel arról, miért is lesz
jó, ha kettesben osztozkodunk majd Ray házán. (Aludhatok az ágyában. De ha
nagyon hisztizik, lehet, hogy Jer is. Itt ki is fulladt az érvelésem.)
Felsóhajtok.
– Abbey? – kérdezi Ray a sóhajomat
hallva.
– Minden oké – válaszolok a ki nem
mondott kérdésre. – Szerintem púp azért nem nő rajta.
Egy ideig hallgat, majd halkan
megszólal.
– Akkor jó.
Mikor már egyenletes szuszogást
hallok Ray ágya felől, eszembe jut, hogy valami fontosat akartam mondani neki.
A hangja mély, sötét, kissé behízelgő, ugyanakkor enyhén torz volt, kirázott
tőle a hideg. Valami nem stimmelt vele, de azt álmodtam, hogy itt az apám.
És én nagyon boldog voltam.
*
Nehéz szívvel meredek a házra,
enyhén félek bemenni. Jeremy biztosan ki fog bukni, nem erről volt szó. Ray
megkavart mindent a luxuskívánságaival, eredetileg nem ezt beszéltem meg az
öcsémmel. És még csak Mrs. Bennettel sem találkoztam reggel, hogy lenyugtassa
egy kicsit az idegeim, most nem volt ott. Ray meg aztán minden volt, csak
megnyugtató nem. Hatezerszer elismételte, hogy óvatosan kísérjem vissza
Scarlettet, ha úgy látom, veszély fenyeget, inkább ne menjünk, satöbbi.
Rohadt idegesítő volt.
Felvonszolom magam a teraszra, és
óvatosan lenyomom a kilincset. Scarlett a konyhában pakolgatja a kártyákat,
mikor meglát, elmosolyodik. Az öcsém ül a kanapén, enyhén kicsavarodva Scarlett
felé fordul, és akkor sem néz rám, amikor köszönök.
– Helló! – mivel olyan halkan
cincogom ki ezt a szót, mint egy néma kisegér, lehet, hogy észre sem vette,
beléptem. Megköszörülöm a torkom. – Helló!
Végre megfordul.
– Ó, szia, Abbey! – köszön vidáman.
Hamarosan tuti nem lesz az. – Minden rendben?
Felfordult a gyomrom, és mindjárt
hányok, de ja, amúgy igen.
– Igen, persze. Beszélnem kell
veled.
Jeremynek mintha leesne valami.
– Természetesen! – pattan fel.
– Scarlett, nem baj, ha mi…? –
mutatok Ray szobájának ajtajára.
– Hogyne, menjetek csak. Addig én
összepakolok.
Jeremy betrappol a szobába,
követem, az ajtót gondosan bezárva. Otthonosan leül Ray ágyára, és bár engem
már az első naptól fogva nagyon vonz az a nyamvadt bútordarab, úgy gondolom, a
fölény minimális illúzióját jobban megteremti az, ha állva maradok.
– Nem is tudom, hogy kezdjek bele…
Jeremy összevont szemöldökkel bámul
rám.
– Mi az, Abbey?
– Beszélnem kell veletek valamiről,
de mivel úgy gondolom, nagyon ki fogsz bukni tőle, viszont ismerned kell az
érveimet… illetve, Ray érveit, először szerettem volna csak veled megbeszélni
ezt.
Mikor Ray nevét említem, a vállában
mintha kicsit csökkenne a szorítás.
– Igen?
– Az a helyzet, hogy Ray úgy
gondolja, eléggé legyengültem ahhoz képest, az elején mennyire jól bírtam a
dolgokat. Mármint tudod, kívánság szempontjából, meg ami azzal jár. – Kicsit
közelebb lépek hozzá, hogy hallja, ha suttognom kell. – Hogy elfelejtek néhány
apróságot.
– Igen.
– És úgy gondolja, jobb lenne, ha,
nos, ha nemcsak délelőtt lennék veled.
Jeremy meghökkenten bámul.
– Hanem egész nap – teszem hozzá.
– Egész nap? – tompa a hangja.
Na, ennyire azért nem kell nekem
örülni.
– Igen.
– Hát, rendben. Kicsit feltűnő
lesz, akkor el kell mondanunk Scarnak, mi folyik itt.
Na, itt szárad ki a torkom.
– Az a helyzet, hogy ha én
beköltözöm, Scarlettnek ki kell költöznie. Át Rayhez.
– Mi?! – bődül fel az öcsém.
Jól kezdődik.
– Css! – csitítom. – Ne üvölts,
kérlek!
– Miért kell… Miért kell
kiköltöznie? – fogja vissza magát.
– Raynek kell egy ápoló, Jer. Aki
figyeli, nem lesz-e lázas, eszik-e rendesen, nem fertőződik-e el a sebe. Nem
poénból grasszáltam fel-alá az erdőben eddig.
– Igen, azt tudom – nyel egyet az
öcsém. – Csak azt hittem, Ray már van annyira jól, hogy vigyázzon a sebére.
– Nem teljesen.
– Meg hogy nem bízik Scarlettben.
– Ezen is szeretne dolgozni. Rá
akar jönni, van-e oka a félelemre.
– Azt hittem, te sem mernéd Scarra
bízni.
Fura érzés tölt el.
– Téged is rábíztalak, öcsikém.
– Tehát Scarlettnek ki kell
költöznie, hogy Ray állapota javulhasson.
– Igen. Meg mert úgy nekem is
könnyebb – csúszik ki a számon, de amint az öcsémre nézek, meg is bánom.
– Hogy érted ezt?!
Behúzom a nyakam.
– Ez is Ray agymenése, de arra
gondolt, nem fair, hogy én látlak el mindkettőtöket, nem csoda, hogy így
meggyengültem. Ha elosztanánk magunk között titeket, akkor kevésbé adnám át
magam Dorothynak – suttogom.
– Tehát Ray voltaképpen nem is maga
miatt szeretné, ha helyet cserélnétek, hanem miattad.
Ez azért így nem teljesen igaz,
neki is könnyebb lesz nélkülem.
– Nem…
– Már megint megkapsz valamit!
– Jer…
– Nem hiszem e! – pattan fel. – Ez
annyira jellemző.
– Jaj, tedd már túl magad ezen a
hülyeségen! Az egészet csak bebeszéled magadnak, kettőnk közül nem én kapok meg
mindent!
– Ó, dehogynem! – hangjából süt az
ellenségesség, az arca eltorzul.
Hirtelen elszomorodom.
– Nem értem, miért bántasz mindig
engem. Erről most igazán nem tehetek.
Erre fujtat egyet, majd lenyugszik.
– Igazad van. Sajnálom.
A hangja még mindig fagyos egy
kicsit, de legalább már nem ordibál. Ráadásul kimondta az s betűs szót.
– Scarlettnek azonban nem akarom
elmondani, mi történik velem. Annyit mondjunk csak, hogy Ray szerint jobb
lenne, ha megosztanánk magunkat, hogy mindkét helyen legyen olyan ember, aki
kívánhat valamit.
– És miért épp Scarlett megy el? –
kérdezi Jer.
– Mert sorsot húztunk?
– Sorsot húztatok?
– Van jobb ötleted?
Jer az égnek emeli a szemét.
– Végül is, legyen. Elég fura módja
az emberi sorsokról való döntésnek, de oké.
– Meg így egy fiú, egy lány van a
csapatokban.
Jeremy megdörzsöli a szemét, és
fáradtan végighúzza a kezét az állán.
– Akkor minden rendben?
– Fogjuk rá.
– Velünk is?
Jeremy csak biccent egyet, majd
kimegy az ajtón.
Kifújom a levegőt. Egész könnyen
ment, és még az ágyhasználatot sem kellett felajánlanom.
– Scar, Abbeynek van egy kérése –
mondja Jeremy, amikor kilépek az ajtón.
Ő maga előkotor egy poharat,
odalépek, és gondolkozás nélkül kívánok bele egy adag vizet. A tegnapi kancsót
amúgy is ideje lecserélni.
– Kérése? – néz rám Scarlett.
– Öm, igen – vakarom meg az orrom.
– Helyet kellene cserélnünk.
– Helyet cserélnünk? – hökken meg
Scarlett.
– Igen, neked kéne Rayhez
beköltöznöd, és ápolnod őt, nekem meg ide, és segítenem Jernek.
– Oké –biccent Scarlett. –
Cserélek.
– Mi? – hökken meg az öcsém.
– Amióta itt vagyok, Abbey segít
nekem mindenben. Persze, hogy cserélek, ha megkér. De azt elmondanád – fordul
felém –, hogy miért kell helyet cserélnünk, ha nem nagy titok?
– Hát persze. Ray aggódik értem,
fél, hogy ez a sok kívánság, hogy három, néha pedig négy embert látok el,
kimerít majd. Azt mondta, már rendbejött annyira a lába, hogy osztozzunk
rajtatok. Két ember per fő. És, hát, sorsot húztunk, és te kerültél hozzá.
Valakinek vele kell lennie, hogy figyeljen a sebére.
– Hát persze, ezt megértem.
– Csak pár napról lenne szó. Három.
Holnapután-után már megyek is értetek, hogy összevarrjuk Ray sebét, és elhozzuk
ide.
– Rendben.
–Az út persze nem teljesen
biztonságos, de vigyázok majd rád – tapogatom meg Colt barátomat az oldalamon.
– Indulás előtt összekészülhetek?
Fürdenem kéne.
– Igen. A saját ruhádat pedig tedd
el. – Most éppen az van rajta, ami én kívántam. – Kívánok majd egy adag
váltásruhát.
– Nem lenne jobb azt Rayre bízni?
– Férfi. Nem ért a divathoz –
legyintek.
Kék-fehér kockás hacuka. Hamarosan
én sem fogok.
Míg Scarlett megfürdik, Jeremy
kimegy egy kicsit az edzőpályára, én meg azon agyalok, milyen praktikus, ám
divatos ruhát kívánjak neki, és én mondom, nem jut eszembe semmi. Nadrág
kellene, rövid, és valamilyen felső, ami kényelmes, de lenge, hogy ne süljön
meg. Egy piros rövidnadrág mellett döntenék, az kiemeli a vékony lábait, fehér,
könnyed, háromnegyedes ujjú inggel, amit begyűrhet a gatyájába, és egy fekete
fegyvertokkal, amiben tarthat majd egy pisztolyt, és megy a cipőjéhez. Ezekhez
menne egy hosszú, fekete nyaklánc is, meg piros körömlakk.
A nevem Abbey Kinsey, értek a
divathoz, de itt aztán nem kamatoztathatom ezt a tudást.
Végül egy olyan katonai szerelést kívánok
neki, amilyen nekem is van. Be kell olvadnia a környezetbe, ha nem akarunk az
első alkalommal lebukni.
Mikor Scarlett végez, felvázolom
neki, merre megyünk. Sokat agyaltam rajta, végül a második legrövidebb utat
választottam, így egy rövid ideig Mrs. Bennet védelmét is élvezhetjük akár, bár
nem áll szándékomban bemutatni neki Scarlettet. A lány lelkére kötöm, hogy
osonjon, csak suttogjon, ha indiánt lát, szóljon, így meg így használja a
fegyverét, és az istenért, ne kívánjon semmit, és ne akarjon hősködni.
Szerintem a monológom végére fejbe vágna egy baseballütővel, de szerencsére
nincs neki.
Bárcsak tudnám, mit tervez Bennet.
Jeremy pont akkor lép be az ajtón,
amikor mi kimennénk. Izzadt, az arca kipirult, kívánok neki egy frissítő
kendőt, hogy ne nézzen ki olyan rosszul. Kicsit azért örülök neki, hogy pár
napot Scarlettől távol tölt, nem lenne ideális, ha egy tizennégy éves beleesne
egy tizennyolcba. Úgy értem, jobban, mint most van.
– Indulunk – mondom neki.
Morog valamit, majd megfordul.
– Kikísérlek titeket.
– Oké. Pár óra, és itt vagyok. Még
sötétedés előtt. Hagytam benn kaját, mivel nem mondtad, mit kérsz, rögtönöztem.
Meg friss vizet. Kell még valami? Víz a kádba?
Mielőtt válaszolhatna,
visszarohanok, és kívánok egy adagot.
Mikor kiérek hozzájuk, látom, hogy
Jeremy félszegen áll, Scarlett pedig mosolyog.
*
Percek óta nem szólt egyikünk sem
semmit. Halkan osonunk a fák között, egyiktől a másikig, kicsit érzem a
gyomromban Mrs. Bennet területének halvány védelmét. Az idegesség mellett. Most
járhatunk a teknősbokorral egy vonalban, nézek balra, és elfog a vágy, hogy
odamenjek. Persze nem engedek neki.
Sétálunk még tíz percet, már csak
az idegességet érzem a gyomromban. Scarlett nem fogja megismerni a
fantasztikusan hisztérikus Mrs. Bennetet, legalábbis ma biztosan nem.
Folyamatosan a fegyveremen tartom a kezem, úgy érzem, mintha valaki figyelne.
Scarlett is feszült, óvatosan lépked, ha netán összetör egy kis ágat, amit nem
vesz észre, és kerül ki, összerezzen. Hirtelen mintha valami megmozdulna
oldalt, odakapom a fejem, de nem látok senkit. Nem jó jel, ha már kezdek
képzelődni. Megyünk még két percet, folyamatosan tekintgetek jobbra-balra, esküszöm,
egyszer mintha valami fehér villanna meg a fák között. Rossz érzésem támad,
előveszem Colt barátom, és intek Scarlettnek, hogy álljon meg.
Feszülten lefékez, összeszűkült
szemekkel arra néz, amerre én. Természetesen ekkor már nem mozdul semmi, az erdő
pedig néma. Leszámítva a lélegzetvételünket.
– Bocsi, vaklárma – suttogom fél
perc felesleges álldogálás után, és kényelmetlenül érzem magam, amiért
beparáztattam szerencsétlent.
Sután elteszem a fegyverem, és
továbbindulunk. Természetesen ekkor toppan be elénk Mr. Bennet.
Felsikkantok, és ráfogom Coltot.
– Miss Kinsey. Milyen kellemes
meglepetés. Látom, van egy új barátnője is.
Erre észbe kapok, és megpróbálok
lazának tűnni, miközben leeresztem magam mellé a fegyvert. Bennet sem fog rám
semmit, ez már jó jel. Az még jobb, hogy Scarlettre sem, és jó lenne, ha ez így
is maradna.
– A szívbajt hozta rám, Bennet.
Komolyan. Ja, amúgy ő itt Scarlett – mutatok rá hanyagul. – Nem a barátom.
Kötve hiszem, hogy Bennet ezt
beveszi, valamit még kéne köríteni a mondatomhoz.
– Csak az öcsém kérésére kell
megvédenem – fintorgok, mintha kifejezetten rühellném a csajt, és így nehezemre
esne a dolog. Ehhez elég belegondolnom, hogy Jer pár napja ismeri, és mégis
jobban szereti, mint engem, máris meggyőzőbb lesz az alakításom. Ha Bennet is
elhiszi, komolyan kérem az Oscart. – Veszélyesen odavan a csajért, komolyan
elgondolkoztam azon, hogy jobb lenne, ha sosem találkoznának többet. Ha érti,
mire célzok.
Scarlett élesen beszívja a levegőt.
– Abbey?!
– Ezért elhozta egy kis veszélytelen
sétára, Miss Kinsey? – kérdezi szinte dorombolva az az állat.
– Valakivel kénytelen vagyok
keresni a kijáratot, és Jeremyéket nem sodorhatom bajba, túl fontosak nekem.
Még a végén meg találná ölni őket – válaszolok hűvösen.
Scarlett tehetetlenül az egyik
lábáról a másikra billen, mintha nem tudná, mit csináljon, majd az oldalához
kap, és előrántja a fegyvert. Csak most jutott eszébe, hogy nála is van? Az
enyémet percek óta az orra előtt lengetem, ember. Remeg a keze, egyikünkről a
másikra fogja.
– Nehogy… nehogy bármit is tenni
merjetek velem!
– Jaj, Scarlett, dehogy bántanálak,
megígértem az öcsémnek, hogy… Figyelj, tedd le azt a fegyvert, és nyugodj meg!
– emelem fel a kezeimet. Az kell még, hogy szétloccsantsa a fejem. – Vagy
legalább csak Bennetre tartsd, ő az ellenség!
Bennet farkasvigyorral az arcán
figyeli a lányt. Scarlett lassan felé fordul, még mindig remeg a keze.
– Kicsit ki vannak az idegeim,
magánál pedig nincsen fegyver. Ha megmozdul, lelövöm.
Bennet ördögi vigyorral fixírozza
szerencsétlent. Csak legyünk biztonságban, ezerszer bocsánatot kérek tőle,
amiért így a szívbajt hoztam rá.
– Sosem fogják megtalálni a
kijáratot – veti oda nekem.
– Miért ne találnánk meg? –
kérdezem gúnyosan.
– Mert nem jól keresik.
– Ezt meg hogy érti? – ráncolom
össze a homlokom. Azt sem tudja, hogy keressük.
Természetesen nem válaszol.
– Nem bántom, Miss Scarlett. Még a
végén szívességet tennék vele Miss Kinseynek – néz lassan rám. Kiráz tőle a
hideg. – Vigye csak oda, ahová tartanak. Távolítsa el az öccsétől a maga
erejéből, én nem fogom elvégezni a piszkos munkát maga helyett, Miss Kinsey.
Ahogy ránézek, valamiért az jut
eszembe, pont ezt várja tőlem. Lehet, hogy követni akar, egészen Ray
rejtekhelyéig. Na, abból nem eszik, hála annak, hogy a legutóbb bombabiztosra
kívántam. Így oda nem juthat be. Legalábbis remélem.
– A bosszú az életem – ejti ki a
szavakat szinte élvezettel. Mintha a gondolataimban olvasna.
– Azt hittem, a hatalom – jegyzem
meg a kiakadására gondolva.
Bennet elvicsorodik, nekem meg eszembe
jut, milyen könnyű lenne most lelőni. Csak tudnám, hogy blöffölt-e, amikor azt
mondta, nem találjuk meg a kijáratot.
Hirtelen sűrű köd támad előtte,
nekem pedig deja vu-m lesz. Bennet hangosan felnevet. Scarlett belelő a
természeti jelenségbe, amikor azonban eltűnik a köd, már nem áll ott senki. De
még csak nem is fekszik.
Ezt vajon hogy csinálta? Ködöt is
lehet kívánni? Milyen praktikus.
– El… elment? – kérdezi Scarlett
remegve.
– El. Csak szórakozik az
idegeinkkel, de nem mi kellünk neki.
Vagy valahol a közelben áll, és
kukkol. De jobb, ha ezt nem említem Scarlettnek, így is teljesen kivan.
Hirtelen kiegyenesedik, és
körbenéz.
– Remélem, igazad van – már nem
remeg a hangja, ellenben suttog. Döbbenten nézek rá. – Jeremy szerint nemcsak
gyilkos, de őrült is.
– Nem is tudom, melyik a rosszabb.
Te jól vagy? – ráncolom a homlokom. – Figyelj, amit mondtam…
– Tudom – vág közbe Scarlett. –
Csak kitaláltad. Én is a beparázást.
– Honnan tudtad?
Megvonja a vállát, majd a
halántékára bök.
– Összeraktam a dolgot.
*
Mikor belépünk a rejtekhelyre, Ray
már készen vár minket. Tegnap kívántam neki egy adag 21. századi ruhát, hogy ne
bukjon le Scarlett előtt, amiért olyan hacukát visel, ami már néhány évszázada
kiment a divatból. Most már a póló és a rövidnadrág van rajta. Amint az arcomra
néz, leveszi, hogy van valami baj.
– Mi történt? – kérdezi.
– Összefutottunk Bennettel –
válaszolok.
– És? – kérdezi türelmetlenül.
Szerintem sejtette, hogy ez lesz.
– Beadtam neki, hogy Scarlett
egyáltalán nem fontos nekem, sőt, nekem tenne szívességet, ha eltűntetné a
Gödörből. Ezért még egyszer bocs – nézek a lányra.
– Nincs harag – legyint.
– Így aztán nem bántott minket,
hanem egy adag gondosan elhelyezett köd kíséretében elment.
– És nem is követett? – kérdezi Ray
döbbenten.
– Remélem. Figyeltem, de nem láttam
sehol.
– Ez nem vall rá.
– Ja, furcsa taktikai hiba.
– El kellett volna kapnia, és
rávennie, mutasd meg az utat hozzám és Jeremyhez.
Látom Ray arcán, hogy igazán nem
tudja mire vélni a dolgot. Mellesleg én sem, Majonéz megölése után ezzel
fenyegetőzött.
– Lehet, hogy végleg meggárgyult.
– Biztos, hogy nem követett?
– Nem, nem az. Én nem vagyok olyan
jó megfigyelő, mint te. De ha ez megnyugtat, nemrég a biztonság kedvéért
kívántam egy nagy buborékot a menedékhely köré, így nem kell aggódni.
– Egy buborékot?
– Védelmi buborékot. Hogy csakis az
én engedélyemmel léphessen be valaki. Hogy ne lehessen látni ezt a helyet. Hogy
ne lehessen hallani. Valami olyat képzeltem el, mint ami a te házadnál van.
– Szerinted működik?
– Igen, hiszen elájultam utána.
Ray megragadja a karom.
– Van fogalmad róla… Van fogalmad
róla, mekkora veszélynek tetted ki magad?! – sziszegi nekem.
– Nyugi van, nem lett semmi bajom,
senki sem támadott meg, míg kidőlve feküdtem – adom a hülyét. Ray tuti nem erre
gondol.
– Ostoba – morogja, mire
elmosolyodom. Mennyivel vonzóbb, amikor morog, mint amikor kényelmetlen
csendben hallgat.
Figyelmen kívül hagyom, és
Scarletthez fordulok.
– Hát, itt lesz az új helyed, a
matracomon, ha az jó. Vagy kell egy új? Vagy valami más?
– Majd én gondoskodom róla, Abbey –
morogja Ray.
– Nem, minden rendben – válaszol
Scarlett is. – Inkább azt magyarázd el, hogy mit is kell majd pontosan
csinálnom.
– Elviselni Ray morgását – vágom
rá.
Ray szúrósan néz rám.
– Emellett nagyrészt azt csinálni,
amit mond.
Scarlett közelebb jön, leül közénk.
Észreveszem, hogy Ray automatikusan elhúzódik tőle.
– Kíván majd neked egy adag
fertőtlenítőt és tiszta anyagot, és akkor a sebét kell letisztítanod a lábán.
Meg ellenőrizni, nehogy lázas legyen. De ő majd úgyis mindent elmond, elég jól
ért az orvosi dolgokhoz.
Ray mordul egyet, talán
helyeslésnek is lehet nevezni. Én mindenesetre annak veszem.
– Ja, és ellenőrizned kell, hogy
rendesen egyen! – Ásítok egyet. – Nehogy kis anorexiás legyen a végén.
Ray forgatja a szemeit, majd
óvatosan, mégis élesen Scarlettre néz.
– Oké.
– Abbey miatt kell itt maradnod –
jegyzi meg Ray. – Nekem már nem igazán kell ápolás. Nem vagyok gyenge. De neki
nem tesz jót, ha túl sok főre kíván.
– Hát persze – mosolyog Scarlett, a
szeme csillog.
– Nos, akkor én induljak is? –
nézek kíváncsian Rayre.
– Ne. Pihenj még egy kicsit! A
Bennettel való találkozás biztos kifárasztott, ne gyengén menj el innen.
Ezt úgy veszem, azt akarja,
maradjak még egy kicsit Scarlett miatt. Megértem, végül is inkább akkor
derüljön ki, hogy ő a félelme, amikor én is itt vagyok velük.
Lefekszek a matracomra, és kicsit
behunyom a szemem. Tényleg csak kicsit, oda kell figyelnem rájuk, hogy tudjam,
Scarlett megbízható-e. Halványan érzem azt a jellegzetes mentaillatot, amelyet
Ray körül mindig, vajon mentaleveleket rejt a párnájába? Egy ideig csend van,
majd Scarlett töri azt meg.
– Te nem kedvelsz engem – állapítja
meg nyugodt hangon.
Felpattan a szemem. Scarlett
nyíltan néz Rayre, úgy látom, a férfit is meglepi ez a fajta őszinteség, nem
csak engem.
– Szókimondó vagy – jegyzi meg.
– Igen, mások is mondták már –
vörösödik el egy kicsit Scarlett. – De még mindig jobb ez, mintha hazug lennék,
nem?
– De. Szerencse, hogy Bennet olyan
könnyen elengedett titeket, még a végén eggyel kevesebb őszinte ember járna
közöttünk – mondja Ray, és már eléggé jól vágom a gúnyos hangját ahhoz, hogy
felismerjem.
Kicsit mintha tapintani tudnám a
feszültséget.
– Célzol valamire? – ráncolja össze
Scarlett a homlokát.
Nagyszerű, veszekedni fognak, pedig
öt perce sincsenek együtt.
– Ez a fajta nagylelkűség nem vall
Bennetre. Ő mindig pusztít.
– Igyekeztem éreztetni vele, hogy
rajtam segítene, ha megölné Scarlettet – jegyzem meg.
– Akkor nagyon jó színész lehetsz,
ha elhitte.
– Tudom, be fogom nyújtani az
igényemet az Oscarra.
Pár másodpercig csak némán merednek
egymásra, végül Scarlett megszólal.
– Nem tudom, mit vársz tőlem, mit
mondjak.
Ray összerezzen.
– Semmit. Lesz pár napunk
kettesben. Azalatt vagy megszeretlek, vagy nem kívánok neked több ételt. Az
élet egyszerű.
– A vendégszereteted meg
határtalan.
– Ne maradjak inkább én itt? – ülök
fel.
Ray végre rám néz. Nem is tudom,
hogy dühös legyek-e rá, amiért ilyen ostobán nyílt, vagy szuggeráljam a
kérdésem mögötti tartalmat.
– Ne – rázza meg a fejét. – Neked
Jeremy mellett a helyed. Mi pedig rendben leszünk, természetesen rendesen
etetem majd Scarlettet. Nincs mitől félned – mondja nyomatékosan.
Meggyőző.
Visszadőlök és magamba szívom a
megnyugtató mentaillatot.
– Nyugi, pár nap múlva jöhetsz is.
A harmadik napon várlak majd délután, hogy összevarrjuk a sebem, és végre
hazajuthassak. Rendben, Abbey?
Félig már behunytam a szemem.
– Persze, a harmadik napon,
megoldható.
Scarlett és Ray tovább
beszélgetnek, immár normális hangnemben, normális témákról. Scarlett arról
érdeklődik, mégis mit fognak itt csinálni, Ray pedig válaszol valamit. Hogy
mit, már nem értem, valahogy elmosódnak a szavak, és lassan elsötétül előttem a
világ. Elalszom.
*
Fel kellett volna ébresztenie, morgok
magamban. Így honnan tudtam volna leellenőrizni, hogy viselkednek egymással,
hogy Scarlett nem jelent-e rá veszélyt? Jó, fizikailag Ray mindenképpen
fejlettebb, és kívánhat magának nem egy fegyvert, de még nem felejtettem el,
hogy bepánikolt tőle az elején. Most meg hagy órákat aludni, hogy aztán csak
azért ébresszen fel, mert „ideje indulnom”.
A teknősbokor felé veszem az
irányt, remélem, hogy Bennet egyik bokor mögül sem ugrik elő, hogy kedélyesen
elcsevegjen velem az időjárásról, a vértípusokról meg a bosszú finom ízéről.
Szerencsére Mrs. Bennet nem árulta el, hogy néha beugrok hozzá, így kihagyhatom
a mai második bájcsevejt.
– Mrs. Bennet! – hívom félhangosan.
Megint a földön fekszik, én mondom,
ilyen régi hacukában ez még mindig meglepő, noha nem először látom.
– Mrs. Bennet! – szólítom meg újra,
mikor nem néz rám. Nem is mozdul.
Összeszorul a gyomrom, és odaugrok
mellé. Csak nem halt meg?!
Mikor megragadom a karját, kinyitja
a szemét. Érzem, ahogy egy szikla, sőt, maga a Himalája leesik a szívemről.
– Lányom. Ne szorítsd annyira
erősen a karom, fáj.
Ijedten elengedem, majd feltűnik,
hogy annyira nem is szorítottam erősen. Én legalábbis nem úgy éreztem.
Ezzel a gondolattal egy időben
felfogom azt is, mit látok, még mielőtt Mrs. Bennet lerántaná a ruhája ujját.
Újra megfogom a karját, ezúttal jóval óvatosabban.
– Ezt ki csinálta magával? – nézek
a piros ujjnyomokra.
– Senki – rántja vissza a kezét.
– Mr. Bennet? Ő tette ezt?
– Véletlen volt.
– Be fog lilulni. Ez nem volt
véletlen.
– De igen.
– Mrs. Bennet, nem szabadna
hagynia, hogy bántsa.
– Nem hagyom. Mondtam már, hogy
véletlen volt, el akartam menni, ő meg nem akarta, majd rögtön bocsánatot kért,
amikor észrevette, hogy fájdalmat okozott, és elengedett.
– Biztos ez…?
– Az – vág közbe. – Ennek ellenére
az idegeimnek jót tenne egy kis pihenés. És magány.
Veszem az adást, lassan felállok.
Előtte azért gyengéden megsimogatom a kezét.
– Amúgy is sietnem kell, mindjárt
lemegy a nap. Csak azért jöttem, hogy szóljak, most két napig biztosan nem
látjuk majd egymást. Sajnos más dolgom lesz.
Mrs. Bennetet legalább érdeklem
annyira, hogy elszomorodjon.
– Ó, ezt sajnálattal hallom.
– De utána visszajövök. És
megnézem, hogy van.
Mrs. Bennet bólint, mintha ez
természetes lenne.
– Addig is, vigyázzon magára!
Mire visszaérek Ray házához, eggyel
több gond nyomja a szívemet. Ray és Scarlett nem biztos, hogy jó párosnak
bizonyul, Mrs. Bennetet bántotta a férje, a Gödör nem enged ki, folyamatosan
van egy olyan rossz érzésem, elfelejtettem valamit, de nem tudok rájönni, mit.
Ráadásul ki tudja, épp hogyan viszonyul hozzám az öcsém.
Lenyomom a kilincset.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése