Gödörben - 32. fejezet - Fegyverkezési tervek

Fém csattan fémhez. Kinyitom a szemem, és már csak azt látom, hogy Ray indulatosan vívni kezd Egyessel. Meglátom a földön heverő fegyverem, megragadom, és felpattanok. Mivel Rayjék nagyon gyorsak, nem tudom, hogy segítsek, de abban biztos vagyok, hogy ez nem tesz jót Ray sebének. Határozottan nem.

Bennet a háttérben összeszűkült szemmel figyeli a történeteket, és ő sincs igazán lenyűgözve. Felemeli a puskáját, és a párbajozó kettősre céloz. Felrántom Coltot, és már éppen céloznék, amikor Bennet előtt sűrű köd jelenik meg, és lövés dörren, de nem az én fegyverem sül el. Mintha utána futás hangját hallanám, ennek ellenére dühből beleeresztek egy golyót a ködbe. Az egyik párbajozó összeesik, majd szürke füstöt hagyva maga után eltűnik. Lassan a köd is eloszlik, hogy lássam, Bennet persze lelépett.

– Ray! – kiáltok fel, és odarohanok hozzá.

Megmentőm vadul zihál, eldobja a kardját, és hagyja, hogy a karjaiba vessem magam.

– Ez keményebb volt, mint hittem – dörmögi a hajamba.

– Azt hittem… azt hittem, meghaltál.

– Miért? Védve vagyok, nem emlékszel? – hallom a hangján, hogy mosolyog, majd hirtelen eltol magától. Dühösen rám mered. – Ami azt illeti, én hittem azt, hogy meghal, Miss Kinsey. Mégis mi a fenét képzelt?!

Hápogva meredek rá.

– Mi van?! – jön meg végre a hangom.

Erősen megragadja a karom, és húzni kezd maga után.

– Gyerünk. Bennet még visszajöhet.

– Au! Ne rángass!

Ray leáll, és tényleg szikráznak a szemei.

– Mégis mit gondoltál?! Gondolkoztál egyáltalán?!

– Miről beszélsz?! És miért ordibálsz?!

Ray erre visszafogja a hangját, bár az így is remeg az indulattól.

– Így beugrani elém, miközben ki tudja, ez a ruha felfogja-e a pengét!

– Nyugi, ha a golyót felfogja… Különben is, ha nem, te már halott…

– És majdnem a fejedet találták el! – Raynek nem tetszik, hogy közbevágtam.

– Jól van, na! Legközelebb felveszem az ocsmány maszkot.

Ray rám mered, majd megrázza a fejét.

– Nem érted.

– Nem igazán. Az járt a fejemben, hogy „megmenteni Rayt”, nem az, hogy „veszek egy új, csini ruhát, de jó buli lesz”, szóval tényleg nem értem, mi bajod.

Ray egy ideig benntartja a levegőt, majd mikor lenyugszik, kifújja.

– A lényeg az, hogy… Meg is halhattál volna!

– De nem haltam meg – válaszolom, és ezzel lezártnak tekintem a témát.

Elindulok a ház felé. Már közel vagyunk, érzem a védelmi rendszer bizsergető hívogatását. Bennet megint átkozottul közel talált rám.

– De… – kezdi Ray.

– Figyelj, megegyeztünk. Bajtársak vagyunk. Totál evidens, hogy segítek.

– Éppen ez az. Evidens, hogy nem kéne. Abbey, ezt már kifejtettem, és nem azért mondom, mert imádok hősködni. Ne halj meg értem.

– Persze, te bezzeg meghalhatsz értem! – duzzogok a haláljog kisajátítása miatt, akár egy ötéves.

– Igen. Mert rám nem vár semmi. Nekem ez a feladatom, ennél többet nem tehetek.

A szívemben furcsa, görcsös érzéssel hallgatom. Határozottan elkapja karom, és maga felé fordít.

– Abbey, nekem nincs jövőm. Néha az az érzésem, hogy ezt te elfelejted.

Nem válaszolok, csak makacsul összeszorított szájjal meredek rá. Ray felsóhajt.

– Hát persze, hogy elereszted a füled mellett – engedi el a karom.

Néhány némán megtett lépés után belépünk a védelmi rendszerbe. Ha Bennet figyelt minket, tudja, hogy ez is egy olyan hely.

– Ne légy belém szerelmes – mondja halkan Ray. – Nem éri meg.

– Maradj csendben! –csattanok fel, majd eszembe jut, hogy tiltakoznom se ártana. – Nem vagyok!

– Helyes! – válaszol Ray.

– Helyes! – mondom én is. Ismételgess, hisztizz, légy ötéves, pont erre van szükség, Abbey.

Pláne, amikor éppen összetörni készülsz az öcséd szívét.

– Előrerohanok. Lehet, hogy nem árt, ha én közlöm vele a hírt. Vagy neked kéne? Egy embernek kéne, hogy legyen ideje leülni. Mármint, ha meglát minket Scarlett nélkül, azonnal leüvölti a fejünket, esélyünk sem lesz elmesélni, mi történt.

– Majd én előre megyek – mondja Ray. – Úgy érzem, nekem kell beszélni vele.

– Ez az egész nem a te hibád, Ray. Ne felejtsd el.

Ray biccent. Hagyok neki néhány perc előnyt, közben persze észreveszem, hogy a sérült lábát kicsit húzza.

Vajon mikor kerülünk ki erről az átkozott helyről?

*

Mikor beérek, Ray már egyedül van. Lehet, hogy azért, mert tyúklépésben közelítettem meg a házat, de valószínűbb, hogy már befejezték a beszélgetést. Ray elgyötört arckifejezése is erre utal. Úgy értem, még elgyötörtebb, mint pár perce.

– Hogy ment? – rakom le a kisasztalra a fegyvertartó övemet.

– Rosszul. Elmeséltem neki, hogy mi történt. Szinte végig sem hallgatta, és bement a szobába.

– Mit tudtál elmondani neki?

– Hogy Scarlett volt a félelmem. Hogy megtámadott, de te segítettél legyőzni.

– És ezután?

– Annyit mondott, hogy értem, és bement a szobába. Nem tudom, hogyan másképp kellett volna? – kérdezi kétségbeesetten.

– Nem te rontottad el. Ez szerintem csak az első reakció. Még meg kell emésztenie.

– Tudom. De azt hittem, üvöltözni fog, vagy sírni. De leginkább, hogy kérdéseket tesz fel.

– Én is.

– De el sem jutottunk a kérdésekig. Nagyon bántja, hogy elveszítette.

Ha Ray nem tud vele normálisan beszélgetni, én pláne nem tudnék.

– Azért bemehetnél megölelni. Ha tovább nem is bírsz mellette maradni, ez még mindig több mint a semmi.

Elképedve Rayre nézek.

– Észre sem vettem, hogy hangosan is kimondtam.

– Nem is, de a keserűség és a kétségbeesés az arcodon sok mindent elárul.

– Ó.

– Menj be!

Bekopogok. Jeremy persze nem válaszol, így pár másodperc bamba ácsorgás után benyitok.

– Jeremy?

Az öcsém felpillant. A szemei mintha pirosak lennének, bár, mivel félárnyékban ül, lehet, hogy csak bebeszélem magamnak.

– Sajnálom, ami történt… – kezdem, majd a fájdalomtól eltorzuló arcát látva azonnal meg is bánom.

– Azt mondtad, visszahozod.

Megrázom a fejem.

– Meg akarta ölni Rayt. Ő volt a félelme, és le kellett gyűrnie. Az pedig azzal jár, hogy a félelem megszűnik létezni.

Jeremy elfordítja a tekintetét, én pedig tétován állok. Ezek után nem tudom, oda merjek-e menni hozzá. Mi van, ha ellök magától?

– Én csak… Nem akartam elveszíteni őt. Bíztam benne, hogy te… – a hangja megbicsaklik.

Odasietek hozzá, lekuporodok a földre, és átölelem a vállát. A fejét belefúrja a nyakamba.

– Sajnálom. Ha bármi mást tehettem volna…

Összerezzenek, amikor kibontakozik az ölelésemből, de nem elküldeni akar, hanem felteszi az első kérdést. Azt a kérdést, amire Ray várt.

– Miért nem tudtál segíteni?

– Én – kezdek bele, majd elakadok. – Jeremy, nagyon ijesztő volt. Az egész nagyon ijesztő.

– Mi történt?

– Odaértem, de nem tudtam bemenni a rejtekhelyre. Scarlett pedig ott volt, Ray felé hajolt, és nem csinált semmit, csak nézett rá. De mintha mégis kommunikált volna vele, mintha az egész Ray fejében… És Ray hallgatott rá… Nem, hallgatott saját magára. És egyszer csak megjelent a kezében egy kés, én meg nem tudtam bemenni, egyszerűen nem, ott volt valami láthatatlan fal.

Azt hiszem, most jön elő a sokk. Jobb lett volna, ha nem a lelkisérült öcsémnek tartogatom.

Jeremy megszorítja a karom.

– És?

– És akkor nagyon dühös lettem rá, és kiabálni kezdtem. Akkor végre Ray meghallott, és elkezdtem beszélni hozzá, mert be nem tudtam menni. De Scarlett-Felicity még mindig vissza- és visszarángatta, és majdnem megölte magát… Kész lett volna megölni magát! De lebeszéltem róla, míg végül eltűnt a kés, a fal, és azokkal együtt maga Scarlett is.

Jeremy megrogyasztott vállakkal maga elé bámul.

– Sajnálom, Jeremy. Tényleg nagyon sajnálom. De sem Ray, sem én nem tehettünk mást.

– Tudom.

Megsimogatom a karját.

– Nem az volt, akinek hittük.

– Miért nem? – kérdezi enyhén rekedt hangon.

Erre nem tudok mit felelni.

– Szeretnéd, hogy itt maradjak veled? – kérdezem végül.

– Nem. Kicsit egyedül kell lennem.

Még egyszer megszorítom a karját, és halkan kihátrálok. Becsukom magam mögött az ajtót.

– Szóval – nézek Rayre. – Hol aludnál inkább? Matracon vagy kanapén? Ray?

Ray falfehér.

– Sikerült vele beszélni?

– Igen. Elmeséltem részletesen, mi történt, legalábbis azt a részét, amit tudok. Most egyedül szeretne lenni. De tett fel kérdéseket is.

– Hála Istennek – sóhajt fel, majd a fürdő felé veszi az irányt. – Leellenőrzöm a sebem.

– Nagyon fáj? – kérdezem aggódva.

Ray már az ajtóból fordul vissza.

– Nem, csak kicsit sajog. Szerintem nem ártott meg neki annyira a harc, mint hittem, hogy fog. Ennek ellenére… Ja, igen. Teljesen mindegy. Már hozzászoktam a matrachoz, akár az is lehet.

– Nocsak – jegyzem meg csúfondáros arccal.

– Mi az?

– Csak nem átengeded nekem a jobb alvóhelyet? – kérdezem, az első közös éjszakánkra utalva.

– Édes Istenem! Tényleg, az elveim! – tetteti a kétségbeesettet, majd bezárja maga mögött az ajtót.

Egy pillanatra elmosolyodom, majd a csukott szobaajtóra nézve elkomorodok. Sajnos nincs mit tenni, menni kell tovább. Kívánok Raynek egy matracot, mivel az előző feladta a létezést, egy adag ágyneműt, majd persze észbe kapok.

Le kéne szoknom mások kiszolgálásáról. Ray persze megint le fog szidni.

*

Morcosan fordulok egyet a kanapén, de az így sem akar álomba ringatni. Jellemző, mindenki más már javában alszik, ide hallom Ray szuszogását, a szobából meg egy hang nem szűrődik ki, ami arra utalna, Jer ébren van még.

– Ray – sziszegem, mikor már végképp nem bírok magammal. Ray szuszog tovább. – Ray!

Jó lenne megtudni, hogy mi történt közte és az ál-Scarlett között. Persze, lehet, hogy ezt nem az éjszaka közepén kéne megkérdeznem.

– Ray!

Házigazdám tovább szuszog, úgy tűnik, kissé kimerült. Egy ideig azzal szórakoztatom magam, hogy elképzelem, milyen fejet vágna, ha úgy ébreszteném, hogy hozzávágom a párnám (először arra jutok, nem is kicsit haragosat, de aztán a párna egészen más irányba tereli a gondolataimat), majd meghallom a hangot. Azt a hangot, amely miatt valamiért újra kisgyereknek érzem magam.

Óvatosan kikászálódok a kanapéból, és megpróbálok nem belerúgni Raybe. Odaosonok az ajtóhoz, óvatosan kinyitom.

– Jeremy?

– Ne!

Az öcsém Ray ágyában hánykolódik. Nem értem, hogy álmodhat rosszat abban az ágyban. Bemászok mellé, mintha már ezerszer ezt csináltam volna, és óvatosan végigsimítok az arcán. Kicsit, mintha izzadt lenne.

– Jeremy – suttogom. – Jeremy, ébredj, csak rosszat álmodsz!

Kicsit megrázom a vállát is, erre ijedten visszaszívja a levegőt, és kinyitja a szemét.

– Abbey… – támaszkodik az alkarjára.

– Rosszat álmodtál.

Hirtelen visszahanyatlik.

– Igen.

Néhány pillanatig csak nézem, a sötétben nagyon ijesztőnek tűnnek a szemei. Birizgálni kezdem a haját.

– Mi történt?

A kezébe temeti az arcát.

– Szörnyű volt. Álmomban megint vele voltam, és nagyon jól éreztük magunkat. De aztán átváltozott… – a hangja megint elcsuklik. – Átváltozott valami mássá, amit nem tudtam kezelni.

Átkarolom a vállát, ő pedig felém fordul, és a nyakamba temeti a fejét. Pedig már nem is vagyunk kicsik. Csitítgatni kezdem, szinte véletlenszerűen suttogok nyugtató szavakat.

– Nem értem – hajtogatja. – Egyszerűen nem értem, hogy nem tűnt fel.

– Micsoda? Scarlett nagyon jól előadta magát, én is csak Ray miatt sejtettem…

– Nem az. Egyszerűen nem értem, hogy nem tűnt fel, hogy…

– Hogy? – suttogom szelíden.

– Hogy a tudata egy tizenkilencedik századié. Fel kellett volna tűnnie, hogy másképp gondolkozik, mint mi.

Végiggondolom, hogyan nyugtathatnám meg. Az talán még jobban megviseli, hogy valamire nem jött rá, amire rá kellett volna jönnie, mint hogy elveszítette a lányt.

– Ez egy gödörbeli személy volt. Lehet, hogy mi is formáltuk.

Jeremy nem válaszol. Amikor eljut az agyamig az egyenletes szuszogása, rájövök, hogy egyszerűen azért, mert végre elaludt, és most nem gyötrik rémálmok. Óvatosan leoperálom a vállamról, majd kicsit kényelmesebbre fészkelődöm a pozícióm, és azon gondolkozok, holnap hogyan vidíthatnám fel az öcsém.

*

– Még szerencse, hogy elég széles ez az ágy két embernek is – ébredek Ray hangjára. Mikor kinyitom a szemem, meglátom, hogy kajánul vigyorog. – Jeremy elment mosakodni.

Felkászálódom. Tegnap este nem értem az első gondolat végére sem, szinte azonnal bealudtam, ahogy meghallottam Jeremy szuszogását. Nem kell ez az ágy. De úgy örökre.

– Oké. Mi a tervünk mára? – ásítok Ray képébe. – Bocs.

– Beszélni kéne még vele. Kicsit kevésbé néz ki aggasztóan, mint tegnap, de az arckifejezése így is csak egy hajszálnyit jobb egy öngyilkosjelöltétől.

– Éjszaka rémálma volt. Lenyugtattam.

– Úgy, mint régen – sóhajt fel Ray, és rám mosolyog. A szemében furcsán meleg fény csillan.

– Nem érti, hogy nem tűnt fel neki, hogy Scarlett csak a félelmed – mondom zavartan. – És nem élő ember.

– Felicity nagyon jó színész volt – mondja Ray szárazon.

Kimászok az ágyból, és már éppen kiküldeném Rayt, hogy átöltözhessek, amikor rájövök, hogy felesleges. Este nem kívántam magamnak hálóinget, mert kedves házigazdám leteremtett, amiért megint anyáskodok felette, és én kívánok helyette alvóhelyet, majdan kijelentette, hogy akkor pizsamát ő ad nekem. A dolgok akkor fajultak el, amikor elképzeltem magam egy olyan régi hacukában, amiben az ő korában aludhattak, és kiröhögtem, majd közöltem, hogy inkább kíméljen meg az ízlésficamától. Végül a saját cuccomban aludtam, csak az éjszaka közepén megszabadultam a nadrágomtól, bármilyen rövid, mégiscsak farmer, és kényelmetlen.

– Rendben, majd beszélek vele. A kanapén hagyhattam a nadrágom? – tűnődöm el, majd észreveszem, hogy Ray meredten bámul a lábaimra.

Megköszörülöm a torkom.

– Ó, igen. Nem tudom, nem láttam – kapja fel a fejét.

Pofátlanul elvigyorodom.

– Semmi baj. Mást biztosan láttál.

Vet rám egy megsemmisítő pillantást, és kimegy a szobából. Persze, nem bírom megállni vigyorgás nélkül.

Mikor kisietek a nadrágomért, Ray a kanapénak háttal a konyhában pakolászik. Magamra rángatom a rövidnadrágom, és odaszólok neki.

– Már megfordulhatsz!

– Ezt eddig sem akadályozta meg semmi – morog vissza.

– Ó, Abbey – hökken meg az öcsém, mikor kilép a fürdőszoba ajtaján. – Felébredtél.

– Ray tett róla.

– Nem aludhatsz egész nap. Meg kell beszélni egy-két dolgot.

– Persze, hogy meg kell. Például, hogy mi történt közted és az ál-Felicity között, amíg oda nem értem.

– Nem ezt.

– Ne beszéljünk erről, jó? – morogja egyszerre a két srác.

– Oké-oké – hátrálok egy kicsit eltúlozva a dolgot. – Akkor miről?

– Bennetről, az új indiánokról és a fegyverkezési tervekről – válaszol Ray, és látom az arcán, hogy zavarja, hogy nem csak ő vétózta meg a Scarlett-témát.

– Meg a sebedről – egészítem ki.

Legyint.

– Arról nincs mit. Ha már nem ereszt váladékot, kivesszük a csövet, egy fecskendővel kitisztítjuk a sebet, és véglegesen összevarrjuk. Gyerekjáték.

– Hát hogyne. Pláne a varrogatás.

– Üljünk le! Ne oda, az asztalhoz! Jeremy, tegnap kiderült, hogy a legjobb védekezési módszer… de legalábbis eléggé hasznos, végig ott volt a fejetekben, csak sem neked, sem Abbeynek nem jutott az eszébe. Pedig tényleg hatásos, legalábbis a kard élét felfogta. Még egy ilyen fontos dolgot nem hagyhatunk ki!

Jeremy egy ideig kábán mered maga elé, de Ray monológjának a végére összeszedi magát, már-már lelkesedés csillog a szemében.

– Jó, hogy mondod. Miután Abbey elment értetek… érted, nekem is eszembe jutott valami. Valami annyira evidens és egyszerű, hogy az már felejthető.

– Nekem is egy tök evidens dolog jutott eszembe. Csak arra gondoltam, hogy még egy embert nem lőhet meg Bennet, és beugrott, hogy használhatnánk…

– Golyóálló mellényt – fejezi be helyettem Jer.

– Igen, azt – lepődök meg. – Már kívántam is kettőt.

– Én is pont arra gondoltam – mosolyodik el kelletlenül. – Hihetetlen, hogy éppen ugyanakkor jutott az eszünkbe.

– Abbey azt is mondta – vág közbe Ray, még mielőtt elkalandoznánk –, hogy te vagy az ügyeletes fegyverszakértő.

– Hát, az valószínű, hogy többet tudok róluk, mint Abbey – ismeri el kegyesen az öcsém. – De nekem tetszenek ezek a régi típusú cuccok, amiket te is használsz, olyan hangulatosak.

– Ja, szerintem is – értek egyet.

– Most nem az a lényeg, hogy hangulatosak legyenek, hanem hogy hatásosak!

– Szerintem hatásosak is – jegyzem meg Bennet sebére gondolva. – Csak célozni kéne megtanulni.

– Hát, azért a Call of Dutyban vannak királyabb fegyverek… – jegyzi meg Jer tudálékosan. – Holnapra végig is gondolom, kihez milyen illene, és megpróbálom lerajzolni őket, hogy kívánhassatok nekünk egyet-egyet.

– Ja, persze, utána pedig megtanulhatjuk használni őket. Megint. Holott ezek a pisztolyok is teljesen megfelelnek a célnak, nem értem, minek nekünk újabbak – hisztizek. – Én szeretem Colt barátomat, sosem hagyott cserben.

– Kivéve, amikor Bennet karjába fúródott a töltény a szíve helyett – jegyzi meg Ray. – Tényleg gyakoroljuk majd a célba lövést, nem is értem, eddig hogy maradhatott ez ki.

– Én tudok lőni – húzza ki magát Jer. – A CoD-ban is én voltam a legjobb.

– Mi az a CoD?

– Az tök más, mint a valóság – szólalok meg Rayjel egyszerre, majd felé fordulok, hogy szélesítsem a tudását. – Az egy számítógépes játék… Olyan valósággeneráló cucc, amiben egy fiktív testtel mehetnek az emberek, és úgy tehetnek, mintha ők lőnének, holott nem. És nem is igazi, hús-vér emberekre céloznak, csak fantomtestekre. – Jeremyhez fordulok. – Élő embert megölni nem az az érzés, amit szeretnél megismerni. Értetted?

– De hát ezek nem is élők! – ellenkezik. – Csak Bennet kívánságai. Fantomtestek, ha úgy tetszik!

– Ez nem játék, Jer. Ha érzed, hogy áthatol a penge a testen… vagy, ha a szemed előtt válik köddé az az ember, akit lelőttél… Szóval, az végleges.

– Ha ők megölnek. Az a végleges – mondja gúnyosan Jeremy. – És te azt mondod, ne harcoljak ellenük, mikor megtehetem?

– Én azt mondom, ne szórakozásnak fogd fel, és ne várd türelmetlenül a lehetőséget, mert ez nem játék!

Rayen akad meg a pillantásom, aki elgondolkodva figyeli a vitánkat.

– Abbeynek igaza van, Jeremy – jegyzi meg. Ha! El sem hiszem. – Ez nem játék.

– Nem is hiszem azt – morog az öcsém.

– Akkor minden rendben – válaszol Ray furcsa hangon. – Szóval, fegyvereken és tölténypáncélon…

– Golyóálló mellény – kotyogok közbe.

– … kívül miket tudsz még nekünk elképzelni?

– Természetesen vannak különböző gránátok és aknák, amikkel fel lehetne robbantani az indiánokat.

– Nem jó, tovább! – feleli Ray, de lehet, hogy csak az én kedvemért. Másképp hamarosan idegbajt kapok Jeremytől.

– Miért nem?! – csattan fel az öcsém.

– Mert szerintem már nem lesz egyszerre sok indián egy helyen.

– Ezek egy ember ellen is pont olyan jók, mint sok ellen.

– Majd meglátjuk.

– Vagy ott a hordozható radar.

Kíváncsian kihúzom magam. Na, ez már valami!

– Radar? – kérdezi Ray.

– Az egy olyan szerkentyű, amely hanggal jelzi az ellenség közeledését.

– Ez nem hangzik rosszul – mondja Ray. Hirtelen előtte terem egy darab papír, a kezében pedig régi típusú töltőtoll. A papírra dinamikusan, kissé szálkás, de még olvasható betűkkel felírja, hogy „radar”. Majd néhány kérdést sorakoztat fel utána, amik mintha véletlenszerűen jutnának eszébe, ennek ellenére látszólag egy pillanatot sem gondolkozik írás közben rajtuk. – Hogyan lehet elkerülni, hogy akkor is hangot adjanak ki, ha minket érzékelnek? Hány méteres a hatásugara? Mutatja az irányt? Esetleg egy képet az illetőről? – Végül abbahagyja az írást, és ránéz Jeremyre, aki tátott szájjal bámul a kérdésekre. – Valami más?

– A radart nem tudom, hogyan… Szóval, nálunk mindent annyira áthat a technológia, tisztára kézenfekvő alapokat nyújt. Nem tudom, mi az, ami önállóan is működik.

– Lehetne poloskákat kívánni! – szólok közbe.

– Abbey, Ray engem kérdezett – mondja szigorúan az öcsém. – Igen, lehetne poloskákat kívánni. Az olyan mini készülék, amellyel le lehet hallgatni, miről beszél a megfigyelt. Vagy a kamerákat, amiket már ismersz, lehetne arra használni, hogy szó szerint megfigyeljük a célszemélyt.

– Ez már egy fokkal jobb ötlet, mint robbantgatni. Mindent, amit csak lehet, meg kell tudnunk Bennetről. Ismersz ilyen dolgokat?

Jeremy tétovázik.

– Bevallom, ezeknek még sosem néztem utána. Nem tudom, önmagukban működnek-e vagy kell hozzájuk valamilyen technológiai háttér. A fegyvereknek, amiket a Modern Warfare 3-ban használtam, utána olvastam, azokkal nincsen semmi baj, de poloskákra sosem volt szükségem. Annyit tudok, hogy apa megfigyeltette a dadusunkat, amikor kicsik voltunk.

– Micsoda?! – döbbenek le.

– Igen. Beszerzett egy kamerát, ami a hangot is felvette, és elrejtette a szobákban. Vázába, meg ilyenekbe.

– Abbey, te ismered ezeket a poloskákat, amikről beszéltél?

– Dehogy – vonom meg a vállam. – Csak tudom, hogy vannak, a filmekben általában picik és feketék, de mire használtam volna őket? A gimis titkok hozzám telefonon keresztül jutottak el.

– Hogy min keresztül? – kérdez vissza Ray.

– Mások mesélték el nekem a fontos pletykákat. Meg a nem fontosakat is.

– De itt nincs embered – mondja szárazon Ray. Megvonom a vállam. Ami azt illeti, akár lehet is. – Akkor mi az, amit tényleg ismertek?

– A fegyverek – vágja rá Jeremy. – Azokat összeállíthatom nektek.

– Fogadjunk, hogy már meg is van, kinek milyen gyilkoló gépet adnál – mondom epésen.

Jeremy csillogó szemekkel lelkes magyarázatba kezd.

– Neked valami nagyon pöpecet gondoltam, Ray, hiszen te eléggé jól bánsz a fegyverekkel.

– Kivéve, amikor Bennetről van szó. Az a szemétláda mindig megússza.

– Szóval, neked valami nehezebben kezelhető, de hatékony fegyverre gondoltam. Először az M60-asra, Rambo is azzal nyomult, nagyon menő fegyver. Ezzel nagyon sok töltényt használhatsz fel, kicsit hangos is, de majd hangtompító, vagy valami, meg nehéz, de te elbírod… A másik meg egy lassabb és kevesebb munícióval bíró példány, az MRS, de ezzel jobban tudsz majd célozni. Mesterlövészek használják, sajnos nagyrészt helyhez kötött, mert ki kell támasztani, és csak kábé harminc embert lőhetsz le vele percenként.

– Csak?! – csattanok fel.

– Az is bőven elég lesz, Jeremy – hűti le Ray a kedélyeket.

– Oké – mondja duzzogva az öcsém.

– És Abbeynek?

– Neki egy könnyebbet gondoltam. Van a játékban kis gépfegyver, húsztöltényes, automata…

Már a gépfegyver szónál elhúzom a szám.

– Valami más?

– Illetve, ott a Magnum. Az talán testhezállóbb, hat töltényes, mint Colt, de erősebb. Iszonyatosan nagyot rúg.

– Ez már jobban bejön – ismerem el kelletlenül. – De azért Colt a kis kedvencem.

– Magamnak pedig természetesen az AK47-est gondoltam. Az a legjobb. Egy kis lézeres célirányzékkal nem téveszthetem el a célpontot.

– Halvány fogalmam nincs, hogyan fogom ezeket valósággá kívánni magunknak.

– Mint a kamerákat – húzza ki magát Jeremy. – Lerajzolom neked. Pontosan emlékszem minden részletre, amit nem értesz majd, elmagyarázom.

– A fegyverek felét én kívánom majd – mondja szigorúan Ray. – Ha jól értem, akkor nekem kétfajta lesz.

– Ja, akár az is lehet. És megnézed, melyik a szimpatikusabb – mondja Jeremy félig oda sem figyelve. Gondolatban már rajzol.

Anélkül, hogy megbeszélnénk, Ray kíván neki egy adag papírt, én pedig ceruzát és radírt. Még a végén összecsiszolódott csapat leszünk.