Gödörben - 33. fejezet - Fegyverhasználat haladóknak

Hogy Jeremyt hagyjuk elmélyülni a munkában, Rayjel bemegyünk a szobájába. Az elmúlt napok eseményeire visszagondolva kicsit furcsa kettesben lenni úgy, hogy nem les ránk közvetlen veszély, de legalább Jeremy végre nem Scarlettre gondol.

– Jeremynek is kívánnunk kell majd egy adag golyóálló hacukát – jegyzem meg elgondolkozva.

– Legszívesebben nem engedném ki innen a kölyköt. Csak hát ő a szemünk – morogja Ray. – Túl lelkes.

– Szerintem is. Nem értem, hogy rajonghat ennyire a lövöldözésért. Mondhat bármit, nem fogja fel, hogy ez az egész nem játék – ülök le az ágy elé a hátamat nekitámasztva.

– Túl lelkes – ismétli meg Ray, miközben letelepszik mellém.

– Szerinted Bennet még meg akar csapolni? – kérdezem hirtelen.

Meglepi a kérdésem, de szinte el sem gondolkozik a válaszon.

– Igen. Biztos vagyok benne, hogy igen.

– Csak mert az utóbbi időben, amikor összefutottunk, nem tett ellenem semmit.

– Mert kivár. Most Henry miatt az a célja, hogy kikészítsen, de hosszútávon a te kék vérereidre pályázik, és idővel vissza is fog térni ehhez a célhoz. Csak előtte megpróbál eltenni engem láb alól. És az öcsédet is.

– Nem értem, akkor az indiánja legutóbb miért támadt rám is. A kardos, tudod.

Ray beletúr a hajába, majd óvatosan felhúzza egy kicsit a lábát.

– Azok az indiánok… Nem olyanok voltak, mint a többi.

– Ja, mert éppen nem voltak bambák.

– Annál is jobbak voltak. Nagyon gyorsak és erősek. Ilyet még nem láttam. És láttad a pajzsukat? Nem tudom, milyen anyagból voltak, de nagyon vastagnak tűntek, mégis, mintha csak egy tollpihét cipeltek volna.

– Én is pont erre gondoltam! – helyeselek.

– A töltényeket azonban felfogták, csak meghajoltak egy kicsit tőle. Egyszerűen nem ismertem fel ezt az anyagot. És a viselkedésük… – hirtelen elhallgat.

– Ray? – integetek a szeme előtt a kezemmel, hogy befejezze a mondatot. – A viselkedésük?

– Láttad, néha milyen dühös és csalódott arcot vágott Bennet? És nem miattunk. Mintha a katonái néha külön életet éltek volna, és nem követték volna a mentális vagy szóbeli utasításait. Abban például biztos vagyok, hogy a második azért támadott meg téged, mert megölted a párját.

– Szerinted szerelmes volt belé? – döbbenek meg.

Ray összevont szemöldökkel megrázza a fejét.

– Nem. De mintha bajtársak lettek volna. Vagy testvérek. Harcos testvérpár. Jól ki is egészítették egymást.

– De kicsit robotszerűek is voltak – idézem fel, milyen mereven közeledtek felénk.

– Robotszerűek?

– És nagyon katonások.

– Olyan, mintha Bennet nem tudná száz százalékosan irányítani az embereit.

– Hát, én sem tudtam Majonézt. Ez nem meglepő.

– De, nála az. Azt hinné az ember, ő üres bábokat kíván, nem személyiséggel megtöltött testeket. Mindenesetre, egy pillanatra elvesztette felette az uralmát.

– Én azt a ködös trükköt szeretném megtanulni. Már másodjára csinálta Bennet – váltok témát.

– Az egyszerű. Csak kívánj magad köré ködöt. De ne túl akaratosan, láthattad, Benneté is milyen könnyen szertefoszlott.

Megpróbálom, amit Ray javasolt. Elképzelem, ahogy tejszínű szemcsék ölelik körül a testemet, hogy az ne látszódjon, és lehetőségem legyen elfutni. Mikor kinyitom a szemem, észreveszem, hogy az egész szobát elöntötte a fehérség.

– Hupsz – jegyzem meg.

– Hupsz – ismétli meg Ray gúnyosan. – Talán nem kicsi és zárt területen kellett volna.

Tapogatózni kezdek.

– Hol vagy?

Mintha ruhasusogást hallanék.

– Kinyitom az ablakot, hogy kiáramoljon a köd – hallom az említett irányból Ray hangját.

Én is felállok, és elbotorkálok az ablakig. Új értelmet nyer az „orromig sem látok” kifejezés. Talán éppen ezért nem fékezek le időben, és koccanok neki egy tömör testnek.

– Au! – jajdulok fel, amikor Ray állába ütközik az orrom.

– Abbey! Minek álltál fel?

– Mit tudom én – dörzsölöm meg a sajgó testrészt, majd felpillantok.

A köd elkezdett szétoszlani, így már látom Ray arcát, bár ebben annak is nagy szerepe lehet, hogy két centi sincs köztünk. Hirtelen mindketten elnémulunk, mintha valamilyen furcsa energia kötne minket össze, még levegőt venni is elfelejtek. Látom Ray szemeit, az egyik elnyel, a másik a felszínen tart, látom a borostát az állán, ami sosem nő tovább, és látom a száját, ami…

– Abbey – szólal meg rekedten, majd hátratántorodik. Simítást érzek a derekamon, mintha akaratlanul is hozzáért volna.

Elfordul, és körbenéz a szobában.

– Mindjárt szerteoszlik a köd.

– Igen – nyögöm ki. – Tényleg.

Időjárás. Milyen biztonságos téma. Megköszörülöm a torkom.

– Szerinted Jeremy fegyvereit használni jó ötlet?

– Ha azokkal megvédhetlek titeket… és ti magatokat, miért ne? – vonja meg a vállát. – Remélhetőleg már nem kell sokáig itt lennetek. Végleg összevarrjuk a sebem, és akkor elhagyhatjuk a házat, bevesszük az indiántábort, jobb esetben Jeremy azonnal megtalálja a kijáratot, rosszabb esetben csak Bennetet tesszük el az útból, és utána nyugodtabb körülmények között keresheti a kijáratot Jeremy.

Leesett állal figyelem.

– Hány napig kell még pihentetned a lábad? – kérdezem gyanakodva.

– Még nem tudom – von vállat.

– A „még nem tudom” nem játszik, Ray.

– Hogy érted ezt?

– Nézz Jeremyre! – intek az ajtó felé. – Napok óta be van zárva, elvesztette a gyaníthatóan első szerelmét, szerintem még egy nap itt, és megőrül. Most lefoglalja a rajzolás, de ki tudja, milyen állapotban lesz holnap!

– Holnap majd gyakoroljuk a célba lövést, és kipróbáljuk, milyen érzés, ha eltalál egy töltény, de rajtad van a golyópáncél.

– Golyóálló mellény.

– Tökmindegy! – legyint a stílusomban.

– Jó, de a többi napon? A gyakorlást is meg lehet unni.

– Lehet, hogy addigra már jobban leszek – zárja le a témát.

Azonban én folytatnám.

– Ray…

– Miss Kinsey, higgye el, szerintem sem szórakoztató, hogy napokig, sőt, hetekig kell várni, hogy használható legyek valamire is!

– Oké, nyugi! Majd meglátjuk, mi lesz. Lehet, addigra helyre jössz. Ha meg nem, akkor is kitalálhatunk valamit.

Ray mogorván bámul rám.

– Hűtse le magát, jó uram, nem áll jól a harag.

– Napról napra szemtelenebb vagy.

– Azt hittem, elbűvölőbb.

– Elbűvölőbb is… – Érzem, hogy megemelkedik a pulzusszámom. Ray elvigyorodik. – Mert legalább már kevesebbet hisztizel.

– Kac-kac. Szerinted mennyi idő kell neki, hogy befejezze a rajzolást?

– Egy óra, kettő. Nem tudom. Valószínűleg profi, de aprólékos és száz százalékosan akar teljesíteni, ez visszavesz a gyorsaságából. De amúgy is volt még egy téma, amit meg akartam vitatni veled.

– Micsoda?

– Azt hiszem, jó okom van feltételezni, hogy Bennet ereje megkopott. Erre utalnak a harcosok is, és az, hogy mennyire kevés embere van. Nincs hajtóvadászat a legutóbbi óta. Az erdőben csak ritkán hallani hangosabb zajokat, és a te lépésedet sem figyelik minden egyes alkalommal.

– De ez jó hír, nem?

– De – bólint. – Viszont sokkal elkeseredettebbé, és ezáltal veszélyesebbé teszi Bennetet. Nem árt vigyázni.

– Ja, nekem mondod? Tudod, hogy ő a nagy félelmem. Nem leszek felelőtlen. Különben is, nehezen lehetne ennél veszélyesebb.

– Bennetről beszélünk. Ez a hely az ő királysága, és nem akarja, hogy ez másképp legyen.

Ray annyira mereven néz rám, hogy kezdem magam kényelmetlenül érezni, még a zsebemben lévő mobilom is nyomja a lábam.

– Nem lesz másként. Vagy az övé marad, vagy elpusztítjuk – veszem ki a mobilom. Melegebb az átlagosnál. – Nekem nem kell a rizsa, Ray.

– Nem is arra gondoltam, hogy kell neked, csak… szóval Bennet hatalommániás.

– Tudom.

– Akkor jó.

– Mi történt, amíg nem voltam ott, Ray? – teszem fel a kérdést, amely tegnap éjjel óta a nyelvem hegyén van.

– És felhozza a témát újra meg újra.

– Mert megöli a kíváncsiság. És mert fontos.

Ray tehetetlenül rám néz, látom rajta, hogy megfordul a fejében, kimegy Jeremyhez.

– Szerintem ne zavarjuk most – jegyzem meg. – Hadd koncentráljon.

– Makacsabb és tapintatlanabb vagy, mint bármelyik ismerősöm.

Az nem meglepő. Alig van vetélytársam.

– Gyerünk, Ray! Előbb-utóbb el kell mondanod, biztos vagyok benne, hogy Jeremy is rákérdez majd, ha már készen áll rá.

Ray felsóhajt.

– Különben is, nem te mondtad, hogy ki kell beszélnünk magunkból a dolgokat?

Ray erre összevonja a szemöldökét.

– Csak neked. Te biztosan azonnal megtárgyalod minden egyes problémát a barátnőiddel. Vagy Joshsal – mondja, és elhúzza a száját. – Én viszont itt már hozzászoktam ahhoz, hogy nincs kivel megbeszélnem a dolgokat.

– Hát, most már van! – mondom ingerültebben, mint szeretném. – Ráadásul olyanokkal, akik aggódnak érted. Szóval, szedd össze magad, és dobd ezt a magányos farkas imidzset, nem áll jól!

– Szerinted van valami, ami nem áll jól? – próbálja terelni a témát, ráadásul az én módszeremmel.

– Ez meg a pia jelentősen ront a varázsodon – válaszolok gúnyosan.

Összerezzen, majd lassan rám mosolyog. Meghökkenek, ez a mosoly tényleg őszintének tűnik.

– Ülj le! – vakkant végül.

Mivel úgy gondolom, a mentaillat lenyugtat majd, bármit hallok, ezúttal Ray ágyán helyezem magam kényelembe. A kezemben idegesen pörgetni kezdem a telefonom. Ő maga állva marad, és járkálni kezd.

– Szóval, mint tudod, az elején nagyon gyanúsnak találtam, hogy megjelent egy lány, és nem érzékeltük, mikor esett a Gödörbe. Ráadásul teljesen a húgomra emlékeztetett, és bár Felicity vonásait nem sikerült száz százalékosan megőriznem az emlékeimben, biztos voltam benne, hogy nem véletlenül idézi őt. – Ray elhallgat egy kicsit, mintha azon gondolkozna, hogyan folytassa tovább. – Nagyon nem örültem, hogy kettesben kell hagynunk őket, de amikor te azt a védelmi dolgot kívántad, és Jeremynek nem lett baja… Lenyugodtam egy kicsit. Úgy gondoltam, bármit is keres itt Scarlett, a fiúnak nem fog ártani. Legalábbis fizikailag biztosan nem.

Tétován megáll.

– Aztán, amikor megtörtént az a dolog… Úgy gondoltam, ideje jobban megismerni Scarlettet, lesz, ami lesz alapon. Hiszen lehet, hogy tévedtem, nem? Lehet, hogy Jeremynek van igaza. – Elkomorodik. – Sajnos nem volt. Nem is értem, hogy nem vette észre… De hát Felicityről beszélünk. Bárkivel elhitetett bármit. Könnyűszerrel. Jeremy pedig hinni akart neki.

Ray leül az ágy szélére, így csak a hátát látom, amely meggörbül az aggodalomtól.

– Igen, hinni – jegyzem meg halkan.

– Aztán amikor Felicity még Scarlettként olyan egyenesen kijelentette, hogy én nem kedvelem őt, ügyesen megkérdőjelezte a félelmeimet. Pedig rá kellett volna jönnöm, hogy ez csak csel. Legjobb védekezés a támadás, nem? Aztán együtt töltöttünk majdnem három napot, és valahogyan megnyugtatott a jelenléte. Ugyanakkor éjszaka mindig rémálmok gyötörtek, melyekre másnap nem emlékeztem, de már tudom, hogy az ő hangját hallottam, ahogy azok a dolgokat sugdosta…

– Miket? – kérdezem összeszorult torokkal Ray hátát.

– Hogy ideje feláldoznom magam. Hogy megérdemli az emléke ezt. Itt az ideje méltó bátyként viselkednem. Hogy neki nagyobb hűséggel tartozom, mint nektek. Aztán, aznap, a harmadik éjszaka után, felébredtem, és a hangok a fejemben nem szűntek meg, de Scarlett közben úgy viselkedett, mintha nem történne semmi. Cseverészett, segített a sebemnél, míg azt nem hittem, megőrültem. Aztán egyszer csak… Abbahagyta, és csak a hangok maradtak. Valamennyivel ezután érkeztél meg te. A többit meg már tudod.

Elhallgat. Mikor megérzi, megmozdulok mögötte, hátrafordul, hogy rám nézzen. A vállára rakom a kezem.

– Örülök, hogy hamarabb mentem – mondom halkan.

Ray nyel egyet.

–Ha már magadat veszélyezteted ezzel a sok kívánsággal… legalább amíg életben vagyok, tudok nektek segíteni.

– Igen, úgy jóval nagyobb hasznodat vesszük – vágom rá, és elengedem a vállát. Hátradőlök a sarkamra.

– Az emlékeid…? – hagyja nyitva a kérdést Ray.

– Köszönik, megvannak. Nagyrészt.

– Josh már… Kevésbé homályos folt?

– Jeremy mindent elmondott nekem, amit csak tudott róla. A szüleimről is. Sőt, még a nagyszüleim is szóba kerültek.

– Nagyszülők… – mondja Ray elgondolkozva.

– A szüleim szülei.

– Tudom, mik azok a nagyszülők, Abbey – mondja felhúzott szemöldökkel. Mintha elfojtana egy vigyort.

– Hát persze.

– Azt azonban nem sejtem, mik lehetnek azok a dolgok, amiket Jeremy megemlített. A ti korotokban tényleg mindent áthat a… technológia?

Elrendezem a hátam mögött a párnát, és nekidőlök az ágy támlájának. Ray odacsúszik mellém.

– Igen. El nem tudnám képzelni nélküle az életem. Bár, mint kiderült, túl lehet élni nélküle is. Még akkor is, ha kényelmetlen és unalmas. – Felemelem egy kicsit a mobilom. – Ez, a mobilom, is a technológia része. Rózsaszín, így nem valami meggyőző, de ezzel az emberek tudnak egymással kommunikálni, bárhol is vannak. Vagy fel tudnak menni a netre. Az egy ilyen nagy adatbázis. Olyan, mint egy könyvtár, könyvek és újságok nélkül. Plusz jóval interaktívabb. Tudsz dumálni az emberekkel, anélkül, hogy együtt lennének, meg ilyenek – próbálom eltüntetni Ray arcáról az értetlenkedő szemöldökráncolást. – Meg lehet vele fotózni. Mármint a mobilommal.

– Fotózni?

– Igen, fényképeket készíteni. – Megmutatom a kutyás háttérképem. – Ez például egy fénykép.

– És miért abban a dologban van? Miért a mobilodban, miért nem kézzel fogható, mint bármelyik másik kép? – megfogja a kezem, hogy közelebb húzza magához a telefon kijelzőjét. – Ez nagyon jó minőségű kép.

– Igen, eléggé. Nem én fotóztam amúgy, a netről van. De tud ez a kis kütyü is ilyeneket.

– A szüleidről is van benne kép? – kérdezi Ray. – Akkor emlékezhetnél rájuk.

– Nem – válaszolom, és zsebre vágom az Xperiát. – Nincs. Letöröltem, amikor elindultunk Nicaraguába, hogy legyen a mobilomon hely zenének. Meg, mert haragudtam rájuk.

– Zenének?

– Igen. Zenét is lehet rátölteni, és a fülessel meghallgatni. – Az említett tárgyat is előhalászom a zsebemből.

Ray megvizsgálja a két fehér zsinórt és a mini hangszórókat a végén.

– Ott hallhatod a zenét. Be kell dugni a füledbe.

Odahajolok, és berakom a fülébe. Ray hirtelen megrázkódik, és kitépi onnan.

– Bocs – mondja, és zavartan visszaadja. – Ez nekem nagyon furcsa.

– Na, mindegy – rakom vissza. Kellett nekem mutogatni. – De nem csak kommunikációs eszközök vannak. Például hajat lehet szárítani. A hajszárítót bedugod a konnektorba, hogy áramot kapjon, és kifújja a meleg levegőt, neked csak a fejed felé kell tartani… Tudod, mi az az áram, ugye?

– Hát persze! – mondja Ray ingerülten. – Ne nézz hülyének!

– Nem nézlek annak. Csak ódivatúnak. Szóval, meleg levegőt fúj, és megszárad a hajam.

– Tudom.

– Akkor jó. Nem is tudtam, hogy már feltalálták.

Jeremy hirtelen benyit.

– Befejeztem a rajzokat! – legyezi meg őket izgatottan.

Hozzánk rohan, és a kezembe nyom két papírt. Rajtuk ügyes rajzok, fegyverek pontos másai.

– Jézusom – jegyzem meg a terveket nézve. – Én képtelen leszek ezeket kívánni.

– Dehogy leszel! Gyönyörűen lerajzoltam őket. Még hiányzik kettő, de nem bírtam ki, hogy ne mutassam meg. Az a tiéd lesz, az a Magnum.

– Az enyémmel nincsen baj… – jegyzem meg eltűnődve.

A rajz egy hatlövetűt ábrázol, felépítésben hasonlít Coltra, de kicsit masszívabb annál, nem olyan vékony a csöve, és nehezebbnek is tűnik. Jeremy melléírta a körülbelüli nagyságot is. Azaz a pontosat, amilyen az ő emlékezete.

A másik viszont ijesztően összetett, alig tudok kiigazodni a rajzon.

– Az a célzást segíti – bök egy sötét foltra Jeremy. – Az ott a csöve, az a tölténytartó, az a ravasz. De lerajzoltam szétszerelve is.

– Ez a fegyver… Nagyon ronda! Mi van, ha rosszul kívánom, és az ellenkező oldalon jön majd ki a töltény? – esek kétségbe.

– Nem fogod – válaszol Jeremy, miközben az ágyra térdel, hogy vessen még egy pillantást a rajzra. – Itt kell kijönnie. És olyat kívánsz, ami jó lesz, csak azt kell kérned, hogy jó legyen.

Felsóhajtok.

– Azért vegyél majd fel golyóállót.

– Persze, hogy fel fogok. Tök izgalmas lesz! Megyek is vissza, befejezem a másik kettőt – odarobog az ajtóhoz, majd hirtelen megfordul. – Ti amúgy miről beszélgettek?

– A hajszárítókról. Ray nagyon érti őket – vágom rá. – A régi életében biztos egész nap a haját szárítgatta, hogy normálisan álljon.

Ray vet rám egy lesújtó pillantást.

– Értem – mondja Jeremy, de félig már oda sem figyel.

Bezárja az ajtót, és hallom, ahogy az asztalhoz robog. Mint valami őrült tudós.

– Szerintem orra fog ma még esni – jegyzi meg Ray.

Egymásra vigyorgunk.

– Milyen az eredeti hajszíned, Abbey? – kérdezi hirtelen Ray.

– Hát, olyan, mint Jeremyé kábé – lepődök meg a kérdésen. – Olyan seszínű izé.

– Biztosan jól állt – figyeli meg a hajamat Ray. – Miért festetted be? Úgy értem, arra a ledér vörösre.

– Ledér? – szórakozok a szóhasználatán. – Nem is tudom. Talán, mert olyan ledér vagyok.

– Most komolyan, Abbey.

– Komoly vagyok. A seszínű olyan semmilyen. Sokkal karakteresebb a vörös. Ez a fekete meg emóssá tesz – fogom meg az egyik hajtincsem. – Pedig az rémlett, Dorothy barna volt a filmben.

– A filmben?

– Igen, készült róla film. De nyilván a könyv illusztrációi miatt lettem pont fekete. Az még a film előtt készülhetett.

– A Gödör csinálta.

– De biztosan egy régi kiadás alapján.

Rayt már nem érdekli a hajszínem. Tipikus pasi.

– Tényleg gyakorolnotok kell a céllövészetet. Amennyire nem akartam fegyvert adni a kezetekbe, annyira szükségetek van rá.

– De sokkal jobbak az esélyeink, mint régebben. – Elgondolkozva előveszem a mobilom, és megpörgetem az ujjaim között. – Csak tudnám, miért kopott meg Bennet hatalma.

Ray rám néz.

– Az a kérdés, kihez került.

– Hát, nem hozzám, ne nézz így rám!

Hirtelen eszembe jut Mrs. Bennet. Ha neki több hatalma lenne, nem is lenne rossz. Kivéve persze, ha megváltoztatná. De, végül is, Bennet után ő a rangidős… Meg kéne látogatnom. És Bennetről is kifaggatnom egy kicsit, meg az erejéről. Lehet, hogy nem véletlenül szorongatta úgy meg a férje legutóbb. Lehet, hogy pont ezt volt az oka?

– Abbey? – vonja fel a szemöldökét megmentőm.

– Bocsi, kicsit fáradt vagyok. Mondtál valamit?

– Csak meglepett a némaságod.

– Ó, uram, pedig, ha tudná, mik járnak a fejemben.

– Ne csináld. Nem áll jól neked ezt a stílus.

– Fogd be! – legyintek. – Kíváncsi vagyok, milyen lesz a célba lövés. És még mit tudunk bevetni Bennet ellen.

– Arra gondoltam… – fészkelődik Ray. Tuti, valami olyat mond majd, ami nem fog tetszeni. – Én megyek majd előre. Maximum, ha öten lesznek, plusz Bennet, aki úgy tűnik, mostanában mindig hamar eltűnik – mondja gúnyosan. – Biztosan nem tetszik neki, hogy ilyen kevés embere van. Még a végén megsérül.

– Egyedül akarsz elbánni öt emberrel? – méltatlankodom. – Mi van, ha nekik is lesz puskájuk, mint Bennetnek?

– Megvéd a golyópáncél.

– Jó, de akkor is. Öten leteríthetnek.

– És amikor jelzek, utánam jöttök. Előtte azonban nem mehettek be a táborba. Értetted?

– Bárcsak tartanánk már ott – sóhajtok fel, és jelentőségteljesen Ray lábára nézek.

– Értetted? – ismétli meg a kérdést szúrósan.

– Mintha kiengednél miket innen azelőtt, hogy teljesen felépülsz.

Ray csak bámul rám.

– Szóval kiengedsz? – lépődök meg, majd mielőtt válaszolhatna, sikongatni kezdek. – De jó! Legalább nem fogunk megőrülni!

– Nem azt mondtam, hogy…

– Ha már így kiengedsz, nélküled nem megyünk a táborba, ígérem.

– Abbey…

– Jeremy örülni fog, hogy nem kell bezárva lennie azon a helyen, ahol minden Scarlettre emlékezteti.

Ray erre elhallgat. Sakk-matt. Azt hiszem, ha csúnya módon is, de győztem.

*

Ízekre szedtük. Totál átnéztük. Abszolút végigbeszéltük az egészet. Amikor kívánnom kell, már mindent tudok arról a négy ocsmányságról, amit Jeremy lerajzolt nekünk. Éppen ezért azt is pontosan tudom, hogy milyen veszélyesek, és mekkora előnyt jelenthetnek Bennettel és a csapatával szemben. Jeremy és Ray fegyvere szó szerint cafatokra szaggathatja az ellenséget. Házigazdám ráadásul rögtön kettő gyilkológép közül választhat. Utálom mindet, de tudom, hogy hasznosak.

Ezért is lep meg, amikor annyira könnyen kívánom valóssá a rám osztott két fegyvert (a saját Magnumomat és Jeremy AK47-esét). Még csak meg sem szédülök. Rosszul működnének? Vagy nem lesz esélyünk Bennet ellen fordítani őket? Miért nem vett ki egy csomó energiát belőlem a Gödör? Érzem, hogy Ray is furcsán néz rám, meglepi, hogy nem ájultam el, de megpróbálok nem törődni vele.

Szerencsére pár másodpercen belül nem én leszek a vesszőparipája, hanem az, mennyire biztonságosak ezek a fegyverek. Századjára is szétszedeti és összerakatja őket Jerrel, és teljes harci díszbe öltöztet minket: a golyóálló hacukánk csak a fejünket nem védi. Majd először ő használja az összes fegyvert. A nekem szánt Magnumot, a türelmetlen és az ízlésemnek túl lelkes Jeremy AK-ját (ami állítólag eléggé ránt), valamint saját két fegyverét, amelyek közül a hangosabbikat választja végül, azt hiszem, azt, amelyiket Rambo is használni szokott.

Ezután kezdhetünk csak el gyakorolni, Jeremy legnagyobb lelkesedésére igazi céltáblán. Az egészet már az elejétől fogva unom (a Magnum nem érhet fel Colt barátommal), de azért életem fénypontjaként könyvelem el azt, amikor Jer, aki nem hitte el, hogy az AK eléggé ránt, leseggeli a földet, amint elsül a fegyver. Az az arckifejezés minden pénzt megér!

A kiképzés akkor vesz érdekes fordulatot, amikor eszembe jut valami.

– Te, Ray, egymást mikor lőjük le? Azt mondtad, ki kell próbálnunk valamikor ezt is, hogy tudjuk, milyen érzés.

Jeremy felkapja a fejét.

– Tessék? – döbben meg.

– Bizony, majd jól le foglak lőni – vigyorgok rá.

– Szerintem nem kéne magunkra lövöldöznünk! – rázza meg a fejét. – Ez egyáltalán nem jó ötlet, Ray. Egy mezei golyóálló mellény annyira azért nem fogja fel a lövést, hogy teljes védelmet nyújtson. Az csak a filmekben van úgy.

– Dehogynem! – húzom össze a szemöldököm. – Az enyém még azt a pengét is felfogta, amit az indián belém akart vágni.

– Az lehetetlen – rázza meg a fejét ismét. – Szúrások ellen másfajta védőanyag kell.

– Márpedig ez felfogta!

Ray a vitánkat hallgatva felsóhajt.

– Ki van zárva, Abbey, valamit nagyon félrenéztél – lovagol tovább az agymenésén Jeremy.

– Hogy nézhettem volna félre egy szúrást?

Jeremy megvonja a vállát.

– Mit tudom én. Rólad van szó.

Hirtelen elönt a düh. Ray elgondolkozva bámul, és csak egy pillanattal később esik le neki, mire is készülök. Konkrétan akkor, amikor a kiáltásával mit sem törődve, felkapom a Magnumot, a szívem felé fordítom, és belelövök.

Hatalmas rántást érzek a karomban, sokkal másabb a Magnum, mint Colt barátom, kicsit félre is rántom miatta a fegyvert. A mellkasomat azonban csak enyhe ütés éri, pedig nem egészen egy karnyújtásnyi távolságról lőttem bele.

Ray elkezd üvöltözni.

– Mégis mi a fenét csinál, Miss Kinsey?!

– Bebizonyítja nekem, hogy teljes védelmi erővel bír az anyag, amit kívánt – jegyzi meg magabiztos vigyorral Jeremy. Szeretném letörölni róla.

– Hogyan képzelhetted azt, hogy jó ötlet szíven lőni magad?!

– Nyugi, Ray, semmi bajom. A Magnum viszont eléggé ránt. Colt sokkal kedvesebb.

– Ez nem mezei golyóálló anyag – szólal meg ismét vidoran az öcsém. – Az sokkal másabb. Vastagabb és más a tapintása. Nem tudom, mit kívántál, Abbey, de valami nagyon tuti cuccot. Ez most már egészen biztos.

Ray villámló szemekkel felé fordul.

– Jól értem, te előre tudtad, hogy a nővéred szíven fogja lőni magát?!

Jeremy behúzza a nyakát.

– Csak sejtettem. De azt előre tudtam, hogy a golyóálló tényleg teljes védelmet nyújt, Abbey nem is kívánna mást. Illetve, nem tudja, hogy a filmekben látottak nem teljesen igazak. Persze, van néhány nagyon durva védelmi cucc, de a golyóálló mellény maga…

Ray indulatosan közbeszól.

– Fogjátok be mindketten, és gyakoroljátok a célzást. A céltábla felé, ha kérhetem, Miss Kinsey!

*

– Gyűlölöm Rayt – jegyzem meg, mikor végigdőlök a kanapén. – Bele akarok harapni, és azt akarom, hogy fájjon neki.

– Ez már félig perverz.

– Minden izmom sajog.

– Szerintem fantasztikus volt – vigyorog rám tiszta szívből Jeremy.

Az ilyen pillanatokban fordul meg az az abszurd gondolat a fejemben, hogy talán jobb lenne itt maradni. A kiképzés közben is eszembe jutott vagy háromszor, de aztán gondolatban helyrepofoztam magam. Ez nem a mi otthonunk, várnak ránk odakint. Plusz vérfanatikus indiánok lesnek ránk. Kevesebb, mint hetekkel ezelőtt, de így is több a kelleténél. Szóval, jobb nekünk otthon. A Gödrön kívül.

– Azért mondod ezt, mert neked fura az ízlésed.

Miután Jeremy is összehaverkodott a fegyverével, Ray felállított neki egy kiképző pályát, amin nekem is végig kellett mennem. Többször is. Kíméletlenül. Vetődtem, ugrottam, úsztam, lőttem. Ja, és ha valamelyik mozgó célpontot nem találtam el időben, akkor bizony meghaltam, és kezdhettem az egészet elölről. Ezt a vicces szabályt mellesleg a buzgómócsing Jeremy vezettette be, de a minket a kényelmes kispadról figyelő Raynek is bejött az ötlet.

– Utálom Rayt – ismétlem meg morogva.

– Borzalmas, hogy így kibeszélsz a hátam mögött – jön ki a szobából Ray.

– Reméltem, hogy meghallod – könyökölök fel. – Szadista vagy. Ki kéne vizsgáltatnod magad.

– Úgy tűnik, valakire ráfért már egy edzés – vigyorog pofátlanul Ray, majd Jeremyhez fordul. – Biztos nem akarsz a szobában aludni?

– De, ott akar – mondom gyorsan. Akkor én is be tudok slisszolni.

– Nem. Te vagy a sérült, ráadásul az a te ágyad. Nekem tökéletes a matrac – hagyja figyelmen kívül mindkét srác a nyilvánvaló igényeim.

Jeremyt lehet, hogy Scarlettre emlékezteti az a szoba, Ray meg szimplán csak örül, hogy visszakapta a helyét, de akkor is. Nekem nem hiányzott a kanapé, mindig rosszat álmodok, ha azon alszok.

– Nyáááá – mondom, és visszahanyatlok az utált bútorra.

– Hősiesen viseled a vereséget – mosolyog Ray gúnyosan. – Akkor jó éjszakát nektek!

– Utállak! – kiáltok utána, miközben becsukja a szobaajtót.

Röpke fújtatás után felkászálódok, hogy megágyazzak magamnak. Miközben a párnámat rázom fel, vetek egy futópillantást az öcsémre.

– Jeremy… Jól vagy? – kérdem halkabban a szokásosnál.

Az öcsém a matracon ül, és a kezeire mered. A hangom felrázza.

– Mi? – néz rám. – Hát persze. Igen. Csak elgondolkoztam.

Leülök vele szemben.

– Scarlettről.

– A neve Felicity volt, mint kiderült.

– Úgy szeretnéd hívni? Neked Scarlett volt.

Jeremy nem válaszol.

– Én csak… Nem értem, hogy nem vettem észre. Elvileg évszázadok óta nem élt. Fel kellett volna tűnnie, hogy nem az én világomból való.

– Ray szerint Felicity nagyszerű színésznő volt. Lehet, hogy hivatásosan is szívesen foglalkozott volna azzal.

Jeremy vet egy oldalpillantást a szobaajtóra.

– Na igen. Ray szerint… Nem tudom, hogy a holnapi napot végig kibírom-e itt, Abbey – jegyzi meg halkabban. – Napok óta be vagyok zárva. El kell menekülnöm.

Bólintok.

– Scarlett emlékei elől. Mármint Felicity.

Jeremy meglepetten néz rám.

– Igen – mondja végül.

– Ne aggódj, rábeszélem Rayt. Ha „golyóálló páncélban” megyünk, egy szava sem lehet.

– Köszi – néz rám hálásan.

– Nincs mit.

Elgondolkozom azon, most kéne faggatnom őt Scarlettről vagy holnap, de végül arra jutok, túl hulla vagyok én egy komoly beszélgetéshez. Így inkább jó éjszakát kívánok, lehunyom a szemem, és alszok.

Az én Abbeym, az én önző, felszínes Abbeym.

Ez az álom azon fura álmoknak egyike, amikor az ember pontosan tudja, hogy álmodik. Vagy nem? Nem hallhatom az apám hangját a Gödörben, mivel nem jött ide értünk. Még észre sem vette, hogy eltűntünk. Mégis, ahogy sétálok a fák között, teljes biztonságban, az ő hangját hallom.

Az én önző Abbeym.

Már az is furcsa, hogy teljes biztonságban érzem magam. A Gödörben.

Itt biztonságban vagy.

Ezt sosem mondta ezelőtt nekem az apám. Vagy mégis?

Csak ugat, nem harap. Nem bánthat senki. Te érdekesebb vagy. Ha azt akarod, megvédelek… Persze, hogy azt akarod.

Igen, azt akarom. Valamiért mégis nyugtalan vagyok.

Megölellek, és nem lesz semmi bajod. Ölelj magadhoz!

Ne, Abbey!

Felriadok. A kanapén ülök, szaporán veszem a levegőt. Ennyire ellentétes érzelmeket egyszerre… Félelem, bizalom, bizonytalanság, feladás. És az a kísérteties férfikiáltás. Mi történhetett velem és a kutyával?

– Jer. Jer! – szólongatom az öcsémet.

Felmordul.

– Jer! – bököm meg a vállát.

– Abbey! – Riad fel. – Mi van?!

– Kiskoromban… Kiskoromban megtámadott engem egy kutya?

– Mit tudom én!

– Apának kellett megvédenie.

– Nem emlékszem ilyenre. Ezért kellett felébreszteni?

– Igen – nyögöm ki zavarodottan.

– Mi az, megint rosszat álmodtál?

– Valami olyasmi.

– Lehet, hogy ez azelőtt volt, hogy megszülettem volna. Négy évvel fiatalabb vagyok, tudod.

– Ó, igen. Lehet. Ebben van valami – fekszek a hátamra. – És volt ott egy férfi is.

– Tökmindegy – morogja Jeremy. – Aludni akarok.

Nem válaszolok, egy ideig csak a plafonon lévő fényeket nézem.

*

– Ugyan már, megígérted! – vitázok Rayjel.

A szobában állunk. Jeremy taktikusan visszavonult, bár jó lenne, ha elődugná a képét, és megmutatná fájdalommal teli bociszemeit.

– Akkor visszavonom, nem biztonságos.

– Nem vonhatsz vissza egy ígéretet csak úgy!

– Miért nem?

– Mert az hazugság! És azt nem csípjük!

– Mintha te sosem szegted volna még meg az ígéreteidet…

– Az más!

– Miért lenne más?

– Mert azokat én tettem! Plusz, nekem voltak rá érveim!

– Nekem is van: nem biztonságos.

– Dehogynem. Kész páncélunk van. Még azt a hülye fejfedőt is felveszem, ha azt akarod!

– Bennet bármikor felfedezheti, és átveheti az ötletet.

– Akkor nem veszem fel. A többi részt meg eltakarja a ruha.

– De akkor fejbe lő titeket!

– Ray, Jeremynek ki kell szabadulnia innen. Muszáj.

– Meghalhattok, ha nem vagyok veletek.

– Nem jobban, mintha ott vagy… Bocsi, úgy értem, ugyanakkora az esélye, hogy belefutunk Bennetbe, de ígérem, nem fogunk. Ha meg mégis, megvédem Jeremyt. Viszont, Bennet támadása csak egy lehetőség, míg az, hogy Jeremy megőrül, biztos.

Ray összevont szemöldökkel bámul.

– Adj nekem pár órát. Kitaláltam egy másik akadálypályát… – Felnyögök. – az majd biztosan lefoglalja a mai nap.

– Ray, itt minden Scarlettre emlékezteti. A kert is!

– Majd meglátjuk. Ha azt látom, nem érzi jól magát, elmehettek.

– Az is egy olyan ígéret, mint az előző? – fintorgok. – Azzal nem sokra megyünk.

Ray vet rám egy szigorú pillantást, majd kimegy, hogy előkészítse az akadálypályát. Követem a nappaliig, ahol Jeremy úgy tesz, mintha nem totális izgalommal várná a startjelet. Fintorogva melléülök a kanapéra.

– Nem mehetünk még. Ray összeállít egy feladatsort. Még egyet. Bele fogok halni. Viszont – halkítom le a hangom. –, ha kimutatod, mennyire szomorú vagy, elenged pár óra ut…

– Jeremy! – hallom meg Ray hangját. – Ki tudnál jönni, segíteni egy kicsit?

Még szerencse, hogy olykor hadarok.

Rákacsintok az öcsémre, majd elégedetten hátradőlök, miközben kimegy. Pár óra, és úton vagyunk Mrs. Bennethez. Ideje megtudnom tőle egy-két dolgot. Egy ideig a kérdéseken elmélkedek, majd Jeremy bejön, hogy kihívjon az udvarra.

– Na, mutattad, hogy mennyire szomorú vagy? – kérdezem halkan.

– Én akartam – súgja vissza –, de… Annyira menő pályát építettünk.

Kilépek az ajtón, és meglátom, hogy igaza van. A pálya hosszan elnyúlik, mászni lehet fenn és lenn egyaránt, ahogy nézem, hason kúszni is kell, valamint lengő bunkósbotok elől ugrálni, mint egy rossz kalandfilmben.

– A bunkósbotok az én ötleteim voltak – jegyzi meg Jeremy büszkén.

– Hát, ez fantasztikus.

Ray rám villant egy vigyort, ideiglenesen ő győzött.