Gödörben - 30. fejezet - Babycurus jacksoni

Miután eltöltünk néhány kellemes órát Mrs. Bennettel, jelzem Jeremynek, hogy ideje indulni, bármennyire is szeretnék maradni. Holnap korán kell kelnem, hogy elmehessek Rayért, ráadásul előtte nem árthat még a múltamról egyeztetni Jerrel, másképp kedves vendéglátóm kivégez az elpazarolt idő miatt. És még az ősellenségünk nejével való családias viszonyomra is fény derül.

– Na, találtál valamit? – kérdezem Jert, mikor Mrs. Bennet már nem hall minket.

Az öcsém aprólékosan megvizsgálta Mrs. Bennet bújóhelyét, a kijárat után kutatva. Végül is, talán lehet akkora szerencsénk, hogy nem pont a táborban van.

Jeremy szomorúan megrázza a fejét.

– Biztos? Semmi fura torzulás a térben, sötétebb folt vagy indokolatlan kilincs?

– Semmi.

Felsóhajtok. Néhány pillanatig némán megyünk.

– Rokonszenves az öreglány. Kicsit… – forgatja meg a halántékánál a mutatóujját Jer. –, de azért jófej és kedves. Láthatóan bír téged.

Kihúzom magam. Jó érzés, hogy ezen az átkozott helyen legalább egy olyan ember van, aki igazán kedvel.

– Hát igen, szerintem is. A férje előtt még nem buktatott le, ez jó jel.

– Megbízol benne?

Arra gondolok, hogyan beszélt a múltjáról, a Bennethez való viszonyáról, és farkasvigyorú ellenségünk lelki változásairól, na meg a Majonéz-bokorra, és bólintok.

– Igen.

Most, hogy Bennet eszembe jutott, kicsit aggódva nézek körbe. Legutóbb is úgy tűnt fel, hogy előtte alig vettem észre. Gyakorlatilag egyáltalán nem.

– Fura, hogy itt nem látogatja Bennet. Mégiscsak a férje.

– Azt hiszem, Mrs. Bennet kitiltotta, Bennet meg tiszteletben tartja. Talán sejti, hogy a felesége nem rajong a vércsapolási szokásaiért, és így akarja kiengesztelni.

– De mit számít neki Mrs. Bennet? Elismerem, idegtépően tud hisztizni, de ha egyszerűen kívánna magának egy újat…

Összerezzenek.

– Nem, Mrs. Bennet nem pótolható. Ők ketten együtt kerültek ide, Jer. Mrs. Bennet is valós személy. Vagyis, azon alapul. És szerintem, bármilyen fura is ez, Bennet szereti. Akkor is ki volt akadva, amikor Majonéz megharapta.

Még egyszer idegesen körbenézek.

– De most már csendben legyél, nehogy valami bajunk essen!

Jeremy óvatosan körbenéz.

– Szerinted nagy esély van rá?

– Nem, de cssss! – pisszegem le.

Amikor nem közvetlenül rá nézek, mintha egy pillanatra elvigyorodna, azonban amikor felé fordulok, csak azt látom, hogy voltaképpen aggódik.

– Nyugi, nem lesz baj – mosolygok rá.

– Jó – biccent, és nyel egy nagyot.

Elnyomok egy sóhajt, Bennet nyomai után kutatok. Átokverte indián! Néhány pillanatig csak a saját légzésünket hallom, aztán, mintha ágrecsegés ütné meg a fülemet. A hang irányába kapom a fejem. Nem úgy hallatszik, mintha valaki osonna, inkább úgy, mintha valaki nem férne el. Vagy valami…

A fák közül embernagyságú, gusztustalan lény bámul ránk. Nyolc lába van, melyek többszörösen meghajlanak és szeletkékből álló teste. Két ollóját óvatosan maga elé húzza, ahogy egyelőre vastag méregtövisét sem tartja támadólag felfelé. Kicsi, fekete szemével érdeklődve bámul, de valahogy ez az érdeklődés nem nyugtat meg. Jobban örülnék, ha nem bámulna sehogyan.

– Jézusom! – nyikkan meg Jeremy.

– Nyugi! – húzom lassan magam mögé. – Szóval, mit tudsz a skorpiókról?

– Nem egy mérgező, a tövisének mérete alapján bizonyára ez is. Nagyon gyorsak, nagyon ügyesek, és nagyon erősek.

– Valami jó hír? – kérdezem elkeseredetten.

– Hát, ez legalább szebb, mint a többi – mondja Jeremy.

Van benne valami. Szerencsére nem sok skorpióhoz volt közöm életemben, a házunkhoz nem merészkedtek soha. Azonban amiket láttam már állatkereskedésben, többnyire feketék voltak. Ez nem egyszerű fekete, néhol persze sötét, például az ollóinál, de alapvetően a színe olyan, mint az olvasztott karamellé. Olyan, mintha a világ legvisszataszítóbb lényéhez hozzáadták volna a legszebb színeket, mármint skorpiók viszonylatában. Ettől persze nem szimpatikusabb.

– És még?

– Hát, a színei alapján babycurus jacksoni.

– Hogy mi?! – képedek el. Hogy lehet egy ilyen visszataszító lénynek ilyen cuki neve?

A bébi ekkor, mintegy végszóra, megindul. Úgy tűnik, etetésidő van. Az öcsém és én visítva rohanni kezdünk.

– Hogy a fenében lehet ezt megölni?! – kiáltok fel.

A skorpió tényleg nagyon gyors, szerencse, hogy eléggé távol állt tőlünk ahhoz, hogy némi előnyünk legyen, ráadásul szélesebb is, mint mi ketten együttvéve, így kevésbé tud a fék között haladni, nem egy indába bele is akad. Ilyenkor az ollójával próbálja meg kiszabadítani magát.

– Csapd agyon! – ordít vissza az öcsém.

Közben előkaparom valahogy Colt barátom, és hátralövök egyet. A skorpió mintha megrándulna, de amúgy meg se kottyan neki.

– Mi van?!

– Egy óriási vonalzóval!

– Kissé – kivitelezhetetlen, mondanám, de egyszerre gyorsan futni, beszélni és nem meghalni nehéz, az egyiket kénytelen vagyok kiiktatni.

– Vagy vannak speciális skorpiómérgek!

Beveszek egy éles kanyart, és magammal rántom az öcsémet is. Itt mintha sűrűbbek lennének a fák, a skorpió is nehezebben tud majd követni minket.

– Bár azokból rohadt sok kéne egy ekkorának – lihegi az öcsém.

– Más?

Hirtelen felvisítok, szerintem az öcsém is felüvölt. A skorpió dühödten felénk kap az ollójával, éppen csak pár centivel véti el a testünket. Jeremy nagyobbakat kezd el lépni, szinte elsprintel mellőlem. Mikor észreveszi, hogy lemaradtam, hátrafordul.

– Menj már! – üvöltök rá.

Megint hátralövök a skorpióra, ezúttal mintha felvisítana. Kicsit le is marad, de amikor hátranézek, rá kell, jöjjek, nem az én fantasztikus lövési technikám miatt, hanem mert belegabalyodott egy nagyobb indagyűjteménybe. Erről beugrik valami, s láthatóan Jeremynek is, mivel izgatottan mellém ugrik.

– Melyik a legerősebb háló?

– Nem bírja a meleget! – kiált vissza, majd értetlenül rám néz. – Mi?!

– Mi?! – kérdezek én is vissza. Családi vonás lehet.

– Mit tudom én! Biztosan van acélháló! Abbey!

Amint Jeremy kimondja, hogy acélháló, megbotlok egy kiálló gyökérben, és nagyot zökkenve elesek. Négykézláb kezdek el menekülni a skorpiótól, érzem, hogy az ollójával a fenekem után kap. Majdnem beleütközök két bakancsos lábba.

– Jeremy!

Lövés dörren, a skorpió megint felvisít. Még egy lövés, még egy visítás. Gyorsan megpördülök, az öcsém lábának vetem a hátam. A skorpió első két lába nem éri a földet, kicsit hátrakapja a fejét. Látom, hogy a szeme helyén kék csíkok folynak le. Hirtelen előrecsap a méregtövisével, visítva oldalra gurulok, éppen hogy elvét. Megint lecsap, megint oldalra gurulok. Valószínűleg, ha nem lenne vak, nem vétett volna már el kétszer is. Még egyszer azért nem szeretnék kockáztatni. Jeremy is így lehet vele, mert lő.

Az egyik fa tövében a hátamra fordulok. Jobb ötletem nem lévén, elképzelek egy lapos, tömör, acélból készült hálót, amelyet izzásig hevítettek, közvetlenül a skorpió felé. Látom, hogy a bébi még egyszer felemeli a tövisét, majd fekete pöttyök jelennek meg a szemem előtt, és elájulok. Azt még érzem, hogy a fejem nagy koppanással nekiütődik a fának.

*

– Abbey! – hallom az öcsém hangját. – Abbey!

Kinyitom a kezem, Jeremy közvetlen közelről bámul, és rázza a vállam. A homlokáról folyik az izzadtság, jobb kezében még a fegyvert fogja.

– Na végre!

Megfogom a fejem.

– Hosszú ideje voltam kiütve?

– Nem, csak pár másodperce, de megijedtem. Nem éppen a legjobb ötlet pont itt elájulni.

– Hova lett a skorpió?

– Agyoncsaptad. Úgy hullott darabokra, mint egy kártyavár, meg is perzselted, majd köddé vált.

– Hogyan kerülhetett ide?

Jeremy vállat von.

– Jobban vagy? Fel tudsz állni?

Felsegít, engedi, hogy rátámaszkodjak, és elindulunk.

– Hála Istennek, hogy mindketten túléltük. Soha többé nem tesszük ki a lábunkat a házból.

– Azért ne tegyél ilyen elhamarkodott kijelentéseket, Abbey. Jó csapat vagyunk.

– Ne igyál előre a medve bőrére, még nem vagyunk otthon. Mármint, Ray házában. Sem otthon – gabalyodok bele, mit is jelölhet nekem ez a szó.

– Badass volt, ahogy kinyírtuk a kicsikét!

– Csak nehogy besétáljon a képbe Bennet. Most nem biztos, hogy szembe tudnék vele nézni – morgom.

– Te, nővérkém, merre is kell menünk? – állít meg hirtelen Jer.

– Arra – bökök délnyugati irányba.

Amióta fel-alá császkáltam a Gödörben Rayék érdekében, eléggé jól be tudom határolni, merre is vagyok. Ebben sokat segít az is, hogy titokgazda, vagy mi, lettem. Házigazda Ray mellett. Azóta valami furcsa belső bizsergés mutatja a szívem tájékán, jó irányba tartok-e.

– Tuti?

– Ja. Kicsit letértünk a patak felé, a ház délre van. De már nem vagyunk annyira messze.

A fejem is kezd helyrejönni, a hányingerem meg tompulni. Miután öt percet némán sétálunk, jelzem az öcsémnek, hogy elengedhet, nem kell támogatni, inkább tartsa készenlétben a pisztolyát, és fussunk. Ezt a hangzavart tuti meghallotta Bennet is.

Jeremy komoran bólint.

Tíz perc ütemes futás után elérjük a védelmi erő szélét. Jeremy befut, eltűnik a szemem elől. Hirtelen bizsergető érzés kaparja a tarkómat, mintha valaki figyelne. Balra fordulok, és meglátom Bennetet. Egy fa mögül les rám, mikor feltűnik neki, hogy észrevettem, nem próbál elbújni, hanem sötéten elvigyorodik. Ide próbálj meg utánam jönni, Farkasvigyor, vetek rá egy megvető pillantást. Ketten védelmezzük ezt a helyet Rayjel.

Belépek, és eltűnök a szeme elől. Látom, ahogy értetlenül néz utánam, és elfog egyfajta elégedettség. Ugyanakkor azt is tudom, hogy ez mit jelent.

Holnap reggel nagyon nehéz lesz kijutnom innen. És még nehezebb visszajutni.

– Történt valami? – néz rám kutatóan az öcsém, mikor a házhoz érek.

– Bennet tudja, hogy itt vagyunk.

Összerezzen.

– Honnan?!

– Valószínűleg tényleg zajosak voltunk egy kicsit, miközben kiiktattuk az óriásskorpiót. Ott állt az egyik fánál, és nézett. Szerintem téged nem vett észre, hamarabb beléptél a védőkörzetbe, mert azt még elkaptam egy pillanatra, hogy amikor én csináltam ezt, enyhén ledöbbent.

– Legalább ledöbbent – mondja elégedetten Jeremy. – De nem tudom, így holnap hogy mész Scarékért…

– Vagy inkább hogy hozom őket vissza?!

– Veled megyek – mondja Jeremy, miközben belépünk a házba.

– Nem, nem jössz. Az kéne még csak, hogy odafelé is veszélyben legyünk.

– De…

– Téma lezárva! – emelem fel a kezem. Ma már megpróbált megölni egy hatalmas skorpió, amely ki tudja, hogy került oda (Mrs. Bennet félelme lenne? Nem hinném…), még beszélgetnem kell a múltamról, fáj a könyököm, amit esés és forgás közben többször is bevertem, az kéne még csak, hogy az öcsém ostoba terveibe is belemenjek. – Megyek, veszek egy fürdőt, és beszélgetünk utána. Ray megöl, ha holnap nem tudok mindent elmesélni neki a normális életemről.

Miközben fürdök, megpróbálok valami használható tervet kitalálni holnapra. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha velem lenne Ray! Az biztos, hogy sok fegyvert viszek, Bennet biztosan egy egész hadsereggel jön majd, ha sejti, hogy Ray nincs ezen a területen. Nekem kerülnöm kell majd, a másik oldalról elhagyni a védelmi területet, hátha azt nem figyeli Bennet, viszont visszafelé a legrövidebb úton kell hazarángatnom Rayéket, ki tudja, a házigazdánk mennyire tud járni összevarrt sebbel. Úristen, vajon azt ki intézi el?! Nekem tuti remegni fog a kezem, Scarlettre kell majd bíznom. Lebukok a víz alá, egyrészt, hogy lemossam a hajam, másrészt, mert a bőrvarrás gondolata kiborít.

Mikor törölközővel a fejemen és a saját ruhámban kimegyek a nappaliban, Jeremy szinte alázatosan kérdezi.

– Szóval, mit szeretnél tudni a múltadról?

Elfintorodom.

– Először fürödj le, majd utána beszélünk. Marha büdös vagy.

Jeremy összehúzott szemekkel felpattan a székről, és betrappol a fürdőbe, ahol már várja a friss víz. Ennyire gondoskodó nővér vagyok. Plusz, érzékeny az orrom.

Odamegyek az asztalhoz, egy papír hever rajta, megnézem, Jeremy mit írt rá. Elképedve látom, hogy az életem, pontokba szedve. Ott van a dadám neve, akit ő még csak nem is ismert, majd az óvodámé, az általános iskolámé és a gimimé. A barátaim nevei felsorolva, halványan arcokat is tudok társítani hozzájuk, egyiket sem érzem valami közelinek. Tudom, hogy Trish mindig is irigyelt, hogy Ava egy teljesen más világ, mégis szimpatikus, és én talán jobban ragaszkodok hozzá, mint ő hozzám, hogy Amandának kevesebb esze van, mint nekem. Jeremy mindent összefoglalt, amit már elmesélt Joshról, bár most még az öltözködési stílusával is kiegészítette, igyekszik kitenni magáért a gyerek. Joshnak természetesen van egy kék-fehér futball dzsekije, amit gyakran hord vagy kölcsönad nekem, és alapvetően sportos cuccokban jár, kivéve, ha vacsorázni, vagy valamilyen speckó randira visz, amikor zakót vesz fel inggel, Jeremy jegyzetei szerint leginkább az én kedvemért. Nem is rémlik, hogy odavagyok az ingekért. Végül ott a családom, bár ez még kezdetleges, csak a nevek állnak a papíron.

– Végeztem – jelenti be öcsém, mikor kilép az ajtón. Ő is hajat mosott, így az most csapzottan áll össze-vissza.

– Köszi a lapot – tartom fel. – Egészen sok mindenre emlékszem.

– Ó – torpan meg Jeremy. – Gondoltam, nem árt összeszedni a dolgokat. A rajzolásból maradt.

– A szüleinkről nem írtál le sokat – jegyzem meg.

– Nem tudom, még mit mondhatnék.

– Magadról sem.

Jeremy hallgat.

– Éppen akkor jöttél ki – mondja végül.

– Ülj le, rossz így felnézni, kitörik a nyakam.

Megdöbbentően engedelmesen hallgat rám. Ha csak azért ilyen, hogy holnap magammal engedjem, nagyot fog koppanni.

– Hogy néz ki apa? Nem sokat tudok felidézni, csak hogy magabiztos, elbájolja az embert, ha az kell, de mégis szigorú.

– Velünk legtöbbször az is – válaszol kényszeredetten Jeremy. – Nem… Kék szeme van, de nem olyan kék, mint nekünk, inkább szürkébe hajlik át, néha, megfelelő színviszonyok között pedig zöldesnek hat.

Behunyom a szemem.

– Kicsit mintha mindig megvillanna, nem?

– De, olyan. Mintha mindig szigorúan nézne az emberre. Kivéve talán a nőkre és a cég előnyös kapcsolatait megtestesítő vén szivarokra. Sötét haja van, sűrű szemöldöke és olyan mosolya, amire a nők azt mondják, sármos. Személyesen hallottam.

– Nem is értem, a mi hajunk hogyan lehet pont ilyen színű. Anyáé mintha hamvas szőke lenne, nem?

– Nem tudom, az milyen! – csukott szemmel is érzékelem, hogy az öcsém legyint. – De mondtam már, ő festeti, tőle örököltük ezt a seszínűt. Amúgy neki is ilyen barnás-szőkés izé.

– Apánk még milyen?

– Ööö, határozott. Karizmatikus. Sokszor öltönyt visel. Éles a nyelve. Gyakran megsérti azokat, akik nem árthatnak neki. Szereti a whiskyt jéggel. Pontos, kivéve, ha a családi vacsoráról van szó.

– Olyan gyakran van?

– Anya azt szeretné, hogy gyakran legyen. Nekünk mindig ott kell lennünk. Apának persze nem, de olyankor anya mindig nyűgösebb, mintha ő főzött volna, és nem a szakács.

– Milyen az ebédlő?

– Elegáns, nagy és fényes. Fényűző. Én jobban szeretek a konyhában vagy a szobámban enni, de azt közös étkezésekkor nem lehet. Van benn egy hosszú asztal, amely még hosszabbra kibővíthető, alapjáraton nyolc személyes, de lehet tizenkettő, sőt, huszonnégy is. Olyankor kivisszük, és kint eszünk. És mindig van asztaldísz, amit imádsz piszkálni, apánk persze mindig rád szól, ha ott van, így olyankor nem szoktad.

– Szerinted szeret engem?

Jeremy egy pillanatig hallgat.

– Jeremy?

– Igen. Ha képes a szeretetre, téged is szeret és engem és anyát is, de nem tudja kimutatni.

– Téged imád.

– Ez nem igaz.

Kinyitom végre a szemem.

– De, igen. Imád téged, felnéz rád. Tudod jól. Azért, mert okos vagy, mert büszke rád.

– Az még nem jelenti azt, hogy szeret is – válaszol kimérten Jeremy. – Ha szeretne, azt szeretné, hogy boldog legyek. Hogy azt tegyem, amit akarok. Hogy legyen gyerekkorom.

– Nem lehet, hogy te hagyod neki, hogy elvegye tőled?

– A gyerekkorom? Ugyan már, ha emlékeznél, tudnád, hogy milyen gyakran veszekszünk emiatt!

– Annyit tudok, hogy a futballozást is én harcoltam ki neked. Apa nem akarta, hogy elvegyen az idődből, nem?

– Azt nem akarta, hogy ne legyen időm „belelátni a cég működésébe” – fintorog.

– De végül engedett.

Jeremy maga elé bámul.

– Én nem hagyom neki. Igyekszem tenni ellene.

– Oké-oké – vonulok vissza.

Egy pillanatra eltöprengek, mit lehetne még kérdezni.

– A nagyszüleink?

– Apa szülei meghaltak egy autóbalesetben, amikor kicsik voltunk.

– Ó!

– Tisztes család voltak. Nem sokra emlékszem belőlük.

Nekem rémlik valami.

– Szerettek minket. Apával mintha másképp viselkedtek volna. Nagyi kedves volt, mikor anya veszekedett velem a súlyom miatt…

– Bezzeg az ő anyja odavolt az ötletért. Azóta is emlegeti, hogy milyen csinos vagy, és mekkora szerencséd van, hogy anya szigorúan fogott. – Jeremy hangja keserű. – Papa meg csak morog valamit, és leül sportot nézni. Nem szeret beszélni.

– Meg a női fecsegést sem szereti – bukik ki belőlem azt sem tudom, honnan. Hirtelen megjelenik papa a maga szálkás valójában, ahogy elfoglalja a TV előtt kanapét, és elhatárolódik anyámék csevegésétől.

– Igen. Kicsit talán elnyomják a nők. Anyának van két húga.

– Cassidy és Maxima – bólintok. – Maxima mindig büdös parfümöket választ. Cassidy meg mintha karót nyelt volna.

– Ja, ezzel elég jól össze is foglaltad őket.

– Apának meg nincsenek testvérei.

– Nincsenek hát.

– Neked vannak barátaid, Jeremy?

– Hát persze, hogy vannak! Aaron a csapatból és Craig a fizika klubból.

– Jársz fizika klubba?

– Persze, hogy járok. Érdekelnek ezek a dolgok is.

– Közösen szoktunk elmenni valahová?

Jeremy félrepillant.

– Nem nagyon…

– És csinálni valamit? Úgy értem, otthon?

– Azt sem igazán.

– Régen volt filmnapunk.

– Azt szerettem.

– Akkor miért maradt el?

– Nem volt rá… időnk.

– Talán, ha kijutunk innen, megint lesz – mosolygok rá.

– Talán – bólint.

– Na jó – állok fel. – Teljesen besötétedett, és holnap extra koncentrációskészségre lesz szükségem, kipihentnek kell lennem, hogy Rayéket biztonságban haza hozzam.

– Aludj most te Ray szobájában. Teljesen odavagy azért az ágyért.

– Oda – nyújtózkodom ki, majd elindulok a szoba felé. – Jó éjt, Jer!

Éppen azon agyalok, most mennyivel kevésbé viselt meg a múltfeltárás, mint egy napja, éppen csak érezni kezdtem egy gyomorszorító érzést, amikor a fáradtságra hivatkozva leállítottam Jert, amikor az öcsém utánam szól.

– Abbey… – a hangja szinte esdeklő.

– Nem jöhetsz velem, Jer – fordulok vissza. – Szó sem lehet róla. Bennet téged is meg akar ölni.

– Tudom – válaszol keserűen. – Nem azt akartam. Hanem hogy, hozd vissza őket biztonságban, jó? Mindkettőjüket.

– Jó.

– Megígéred, hogy nem csak Rayre vigyázol? Megígéred, hogy megvéded mindkettőjüket?

– Jeremy! – csattanok fel. Mintha cserbe hagynám Scarlettet! – Megígérem. Visszahozom őket. Vigyázok rájuk.

Jer bólint.

Bemegyek a szobába, és gondterhelten az ajtónak döntöm a hátam. Csak Bennet ne lepjen meg minket, és akkor talán még mindenki túléli!

Bemászok Ray ágyába. A mentaillat kicsit elhalványult ugyan, de meglepő módon semmi sem vette át a helyét, hiába aludtak benne napokon át más személyek. Először kicsit furcsa mindig Ray illatát érezni, de amikor teljesen hozzászokom, azonnal és gond nélkül elalszom.

Ezúttal még álmok sem gyötörnek.

*

Másnap reggel, mikor felkelek, Jeremy már ébren vár. Bár most nem kezd el könyörögni, hogy mindenképpen mentsem meg a szívszerelmét, érzem rajta, hogy ideges, talán még arra is megpróbálna rávenni, hadd kísérjem el, ha nem inteném le, még mielőtt megszólal. Mikor rászólok, hogy ne álljon őrt felettem, zavarja a készülődést, sértetten levágja magát a kanapéra, és látszólag egy Holmes-kötet olvasásába kezd. Valójában persze tovább figyel.

Megreggelizek, majd kívánok egy hátizsákot, és bepakolom Ray fegyvereinek nagy részét, összesen kilencet. A leghosszabb csöve kilóg a táskámból. Kívánok két doboz töltényt is, valamint minden fegyverbe, amennyit csak lehet. Colt barátomat, egy tőrt és egy kardot az oldalamra tűzöm, elrakok egy liter vizet, és úgy döntök, ha kell még valami, majd Rayéknél kívánunk. Így is leszakad majd a vállam, ha pedig tüzes golyót dobnak rám, felrobban a sok lőszer.

Elbúcsúzom Jeremytől, aki gondterhelten a határig kísér. Közlöm vele, hogy az üdítő képét tolja vissza a házba, majd összeszűkült szemmel figyelem, ahogy sértetten visszamegy, utána pedig kilépek a védett részből. Ahogy azt elterveztem, az egyik legnagyobb kerülővel közelítem meg Rayéket. A fal mentén, Mrs. Bennet menedéke mellett elhaladva a déli oldalán akarom elérni Ray rejtekét. Ez jó hosszú sétát jelent, teljes idegben, minden egyes hangra összerezzenek, azokra is, amiket csak beképzelek magamnak. Minden fa mögött Bennetet látom, ördögi farkasvigyorral, az idegeim rövidtávon kipurcanni látszanak. Már túljutok Mrs. Bennet menedékhelyén, amikor az egyik fa mögül valóban előbukkan egy alak. Lefagyok.

Az egyik indián az, nem Bennet, nem a felesége, rendes indán ruhát visel. Nekem háttal áll, és még nem hallott meg. Lehet, hogy éppen bamba. Mikor legutóbb egy bambával futottam össze, Ray gond nélkül a háta mögé osont, és leszúrta. Vajon el tudok úgy menni mögötte, hogy nem hall meg? Muszáj megölnöm? Nem lőhetek, az nagyon hangos. Kellene egy hangtompító hozzá. És totál csapongnak a gondolataim.

Valahol, ahol a tudatom tiszta, és nem töltötte el a kétségbeesés, próbálok rájönni, vajon egyedül van-e, vagy többen vannak. Ha Bennetnek van esze, legalább kettesével járőröznek. Halkan oldalra lépek, így látom azt is, amit a fa kitakar. Nincs ott senki, az emberem láthatóan egyedül áll. Ekkor hallom meg a lépést a hátam mögött.

Gyorsan megpördülök, az egyik nevenincs éppen felém döf a dárdájával. Felháborodva odébb ugrok. Hát Bennet nem szólt nekik, hogy én élve kellek?! Előrántom a kardom, és vaktában felé döfök. Meglep, amikor eltalálom, széles vágást ejtek az oldalán, noha még sosem kardoztam, és most is csak dühödten, nem ésszel forgattam a fegyvert. Az indián felkiált, ijedtemben megint felé szúrok. Halk nyögéssel a szájába tódul a vér. Döbbenten meredek rá, ő kigúvadt, fájdalommal teli szemekkel rám. Éppen arra gondolok, hogy ez a tekintet még sokáig kísérteni fog, amikor szürke köd kíséretében eltűnik a szemem elől. Egy pillanatig lefagyva állok, majd megpördülök.

A másik indián éppen megindul felém, ugyanolyan lomha, mint a társa. Nem értem, mi ütött ezekbe, annyira lassúak, ennek még az sem jutott eszébe, hogy jelezzen Bennetnek, pedig lett volna rá alkalma. Bennet erre a részre ilyen selejteket állított? Lehet, hogy erre kellene visszafelé is jönni. Meglepődve konstatálom, hogy a másik megáll, nem döf felém a dárdájával. Amikor kinyitja a száját, észbe kapok.

Még éppen időben elé ugrok ahhoz, hogy beléfojtsam a rikoltását, amellyel a főnökének jelez. Egy kis hangtöredék így is elhagyja a száját, erre még erősebben belevágom a kardot. A következő pillanatban eltűnik a szemem elő.

Legalább nyomokat nem hagyok hátra. Mennyivel feltűnőbb lett volna, ha leütöm őket, és egy fához kötözöm, leragasztott szájjal.

Próbálom igazolni magam, de legbelül mégiscsak olyan érzés ez, mintha megöltem volna két indiánt. Még akkor is, ha nem voltak igaziak.

Az út hátralévő részét osonva teszem meg. Több indiánt nem látok, el nem tudom képzelni, Bennet mennyit hívhatott ki a táborból, és hol vannak még. Gondolom, leginkább ott, ahol tegnap látott eltűnni. De ott biztosan százan, még a dögös Aragorn is félelemmel nézne rájuk, ha itt lenne.

Mikor meglátom az általam kívánt rejtekhelyet, megkönnyebbülten felsóhajtok. Előhalászom a mobilomat, fél tizenegy. Ray akkor még nem lesz ideges, azt mondta, délelőtt érjek ide. Vagy délután?

Ehh, tökmindegy!

Odamegyek a fa rejtette tisztáshoz, érzem, hogy áthaladok a védelmi buborékon, és megkeresem a bejáratot. Már éppen vidáman beköszönnék, amikor valaminek nekiütközök, és a homlokomat beverve visszapattanok róla.

– Mi a fene?! – káromkodok a földön ülve.

Ebből a szögből éppen belátok a rejtekhely egy részére, és összeszorul a szívem.

Ray a hátán fekszik a könyökén támaszkodva, arcán furcsa kifejezés, amit nem tudok megmagyarázni. Scarlett mellette guggol, az állát fogva egészen közel hajol hozzá. Ahogy némán bámul rá, az az érzésem, mindjárt megcsókolja.

– Ray, mi ez? – A hangom olyan, mint egy nyuszié. Furcsán deja vu-m van.

Ray hirtelen felüvölt, mintha fájdalmai lennének.

– Ne! – ugrok oda a bejárathoz, de megint valami átlátszó falhoz csapódom. Elkezdem verni. – Ray, Ray!

Nem tudom elképzelni, mi folyik odabent, de azt érzem, hogy bármi is az, nem jó.

– Ray, engedj be!

Ray mintha meg sem hallana. Scarlett ugyanolyan hátborzongatóan néz rá, és most már rájövök, hogy Ray arcán rettenetet látok. Nyílt rettenetet. Mintha egy félelme látszódna beigazolódni.

Leesett állal nézem őket. Scarlett lenne Felicity?! De hát, napok óta az öcsémmel volt, és ő ebből nem vett észre semmit, sőt, totál beleesett! Az átlátszó falra tapadva próbálok rájönni, mi is történik. Ray hirtelen beszélni kezd.

– Felicity, én nem akartam… Nem akartam ezt, nem. Annyira sajnálom!

Elhallgat, mintha figyelne valamire. Scarlett… Felicity szája nem mozdul, csak meredten néz Rayre.

– Nem, ez nem igaz! Én nem akartam… Én vigyáztam rád… Nem akartam, hogy meghalj. Szeretlek! Lehet, hogy rossz báty vagyok – folytatja kicsit lassabban, mintha elgondolkozna –, lehet, hogy rossz megmentő, de én szeretlek.

Még jobban összeszorul a szívem.

– Ray! Nem vagy rossz báty! Ez csak egy félelem. Ez a félelmed!

Ray mintha meg sem hallana. Lehet, tényleg nem is hall. Pedig én hallottam őket, mikor Bennettel néztem szembe. Sőt, Jeremy mellett álltam, amikor ő a vámpírral, az ő félelméhez hozzá is tudtam érni…

– Ez az! – suttogom győzedelmesen.

Megjegyzem, amit látok, majd behunyom a szemem, és a gondolataimmal elkezdem átdolgozni az alapanyagot. Az én világomban Scar… Felicity nem haragszik Rayre. Nem akarja bántani. Megbocsájtó. Sőt, feloldozza a férfit a lelkifurdalás terhe alól.

Kinyitom a szemem. Ray arcán ugyanaz az arckifejezés.

Nem akarja bántani.

Mit sem változik.

Megbocsájt.

Felicity mintha közelebb hajolna egy kicsit, hogy bizalmasan súgjon valamit Raynek, de a szája továbbra sem mozog.

Nem haragszik rá.

Ray bólogat.

– Szörnyű, amit tettem. Hogy azóta sem bosszultalak meg.

Feloldozza a férfit…

– Hogy nem én haltam meg helyetted.

… a lelkifurdalás alól.

Scarlett hirtelen elengedi Ray arcát, hátradől, és ráül a sarkára. Elégedetten nézi a bátyját. Ray arckifejezése is megváltozik, mintha egyfajta elfogadásnak, sőt örömnek adná át a helyét a rettenet. Hirtelen egy kés terem a kezében. Elkerekedett szemekkel nézem.

– Így tényleg jobb lesz neked, igaz?

Felemeli a kést, a karjához tartja.

– RAY! – üvöltöm, és nekiesek a falnak.

– Így együtt leszünk, igaz?

Ray vár, majd bólint. Aztán szépen a karjához illeszti a kést, hogy elkezdje felvágni.