Gödörben - 34. fejezet - Az igazi idegi problémák

– Utállak mindkettőtöket! – nyögök fel, amikor végigdőlök a kanapén. – Azon agyalok, melyikőtöket jobban, de eddig döntetlen.

– Fantasztikus volt ez a pálya – dől hátra a matracán Jeremy is.

– Nem bírok megmoccanni. Fáj, ha lélegzek!

– Gyenge vagy! – legyint Jeremy, mire megpróbálom megrúgni. Fél méterrel mellé. – Ehhez pedig fel kellene állnod.

– Alszok egyet, hagyjatok mindketten.

Lehunyom a szemem, és engedem, hogy ellazuljanak az izmaim, mintha beleolvadnék a kanapéba. Egy kicsit pihenek csak…

Megölellek, és nem lesz semmi bajod. Ölelj magadhoz!

Ne, Abbey!

– Abbey. Abbey! Ne aludj már! – ráz meg valaki.

– Mi a…? – riadok fel. Jeremy kiegyenesedik, és elégedetten rám néz.

– Végre.

– Mi a fenéért ébresztettél fel?! – csattanok fel.

Jeremy arca hirtelen elsötétül.

– Bocsi, csak… – vacillál, majd suttogva folytatja. – Nem akarok itt lenni. Ki kell mozdulnom innen.

– Mi? – nézek rá megrökönyödve. Amikor elaludtam, még csillogtak a szemei a vidámságtól, most pedig csak a sötét szomorúság kavarog bennük. – Mi történt?

– Semmi, csak meguntam a dolgot. Ray éppen egy másik pályát talál ki, de most nincs kedvem hozzá, pedig próbál rávenni, hogy segítsek a kidolgozásban. Ehelyett bemenekültem – húzza be a nyakát.

– Semmi baj – tápászkodok fel. – Ray már biztosan számított erre. Megígérte, hogy kienged innen minket, ígéretet visszavonni pedig nem ér.

– Te is vissza szoktad vonni őket – jegyzi meg Jeremy.

– Hogy miért nem tudtok leszállni rólam?! – morgok, és bemegyek a fürdőszobába, hogy megmossam az arcom. Rayt rávenni, hogy elengedjen minket nehéz menet lesz.

Mikor kilépek az ajtón, meggyőzőerőm aktuális célpontja a kanapé karfájának dőlve sötéten mered rám. Csak tudnám, miért épp rám morcos, nem nekem van mehetnékem.

– Ki akartok menni, ugye? – támad nekem.

– Ki hát! – Minek tagadjam a dolgot.

Ray Jeremyre is vet egy szigorú pillantást, aki erre, mint valami kisgyerek, behúzza a nyakát.

– Pedig nagyon jó terepet találtam ki nektek – jegyzi meg házigazdánk, Jeremy lelkifurdalására apellálva. Na, arra aztán várhat, az öcsém hírből sem ismeri. Legalábbis, ha rólam van szó.

– Én… – dadog Jeremy.

– És az eddigiek is nagyon adták, Ray, legalábbis hasznosak voltak, na jó, legalábbis izomlázat okoztak. Viszont épp itt az ideje, hogy megkeressük a kijáratot.

– Még mindig azt mondom, hogy nélkülem veszélyes.

– Még mindig azt mondom, hogy Jeremynek jót tenne egy kis friss levegő. Ha kimozdulhatna innen.

– De nélkülem…

– Ray, Jeremy nem akar itt lenni – mondom, a hangom talán kicsit élesebb a kelleténél. – És én sem! Csak akkor találjuk meg a kijáratot, ha keressük.

Ray arcán átfut valami, amit nincs időm értelmezni.

– Ráadásul megvéd minket a golyóálló páncél.

– Igazad van – mondja végül megfejthetetlen arckifejezéssel.

– Nagyszerű! Akkor össze kellene cuccolni, Jeremy. Fegyverek kellenek elsősorban, meg persze a golyóálló hacukákat magunkon tartani. Minden mást tudok útközben kívánni, és estére vissza is érünk.

Megtervezem, milyen kényelmes ruhával fedjük el a golyóálló anyagot, majd felcsatolom magamra Colt barátomat és kicsit kelletlenül a Magnumot. Még kelletlenebbül figyelem, ahogy Jeremy lelkesen a vállára csapja az AK-t. Raynek sem tetszhet a látvány, mert a korábbi látszólagos közönyét visszafojtott aggodalomra cseréli, és izgatottan követ minket az ajtóhoz, amikor bejelentem, hogy indulhatunk.

– Abbey, ne menjetek semmiképpen a tábor közelébe. Lehet, hogy neked az a meggyőződésed, hogy ott vár minket a kijárat, de ez koránt sem biztos, hogy így van. Az viszont biztos, hogy Bennet veszélyes.

– Nyugi, nem arra akarom vinni az öcsémet. Oda csak kellő védelemmel – mondom Raynek.

Azt már nem teszem hozzá, hogy pontosan tudom, merre tartunk. Ideje választ kapni néhány kérdésre, és ebben csak egy ember segíthet. Őt viszont nem szívesen mutatnám be a házigazdámnak.

*

– A kattant indián nőhöz? Megint? – kérdezi Jeremy, amikor végre elmondom neki, merre megyünk.

– Css! – pisszegem le. – Különben is, azt hittem, szimpatikus neked.

– Szimpatikus is, csak azt hittem, most újabb helyre megyünk. De nem baj, arra is izgi lesz!

– Helyes – mondom szárazon. – Ne válogass.

Nem kötöm az orrára, hogy amíg aggódom érte, nem megyünk ennél veszélyesebb helyre. És még ez sem százas. A múltkor is Mrs. Bennettől jövet támadott meg minket az a vacak skorpió. Csak tudnám, hogyan került oda.

Nyugtalanul forgatom a fejem, nem akarom, hogy most is megtámadjon minket valami. Vagy valaki. Ki tudja, ki szabad szabadította ránk. Bár, az ismert ellenségek száma eléggé körülhatárolható mostanában.

Hirtelen bevillan Bennet ördögi vigyora, az, ahogyan megfenyeget, hogy megöli a szeretteimet. Éles fájdalom hasít a szívembe. Hülyeség volt kijönnünk! Vissza kell vinnem az öcsémet!

Már éppen megragadnám a karját, és visszarángatnám a biztonságba, amikor vetek rá egy pillantást. Miközben mellettem sétál, sötéten mered maga elé. Nem hiszem, hogy tudja, merre megyünk, sőt, abban sem vagyok biztos, hogy lelkiekben nem jár-e valahol máshol. Mondjuk, még mindig Ray házában.

– Jeremy, jól vagy? – fogom meg óvatosan a vállát.

Összerezzen.

– Hogyne. Csak elgondolkoztam egy kicsit.

– Még mindig Scrlettről?

Jeremy nem válaszol.

– Beleszerettél?

– Nem létezett! – csattan fel keserűen Jeremy. – Azt hittem, igazi, de nem volt az.

– Jeremy…

– Igen, azt hittem, vele tökéletes lesz, egy idő után azt hittem… Mindent értett, amit mondtam, mindent ismert, amit pedig nem, az felkeltette az érdeklődését, és teljesen más volt, mint az összes többi lány, akit valaha ismertem!

Megállok, Jeremy is lefékez, idegesen beletúr a hajába. Hirtelen jóval többnek tűnik, mint tizennégy, közben pedig valahogyan mégis olyan fiatalnak. Először törték össze a szívét.

– Azt hittem, fontos vagyok neki, azt hittem… De nem, csak Rayn akart bosszút állni!

– Jeremy, erről nem te tehetsz! Ez nem a te hibád…

– Fontosnak kellett volna lennem, mert ő is az volt nekem – mondja elkínzottan.

– Ő csak egy félelem volt, Jeremy. Amikor veled volt, lehet, hogy kikerült ebből a szerepből, de amúgy nem tudott. Képtelen volt rá, hiszen azért jött létre, hogy Ray félelme legyen.

– Igen… igen, tudom. Aggyal tudom.

– Ennek ellenére fáj. Megértem. De nem téged minősít, te fontos leszel még valakinek. Sőt, bár a nyelvemet nem dugnám le a torkodon, de nekem már most fontos vagy.

Rámosolygok, visszamosolyog. Megszorítom a kezét.

– Apropó, amúgy történt valami olyan köztetek? – kérdezem meg mintegy mellékesen.

– Abbey! – csattan fel Jeremy.

– Jól van, jól van, tudom, semmi közöm hozzá. Meg ilyenek. De mégis, alig pár napja ismerted. Mi fogott meg ennyire benne?

Jeremy hezitál.

– Tudom, hogy csak pár nap volt, de nekem valahogyan sokkal hosszabbnak tűnt. Mintha minden egyes nap hónapokat jelentett volna. És az egész nagyon intenzív volt, amikor te ott voltál, kicsit belassultak az események és a párbeszédek, de amikor nem, valahogyan… Sok mindenről beszélgettünk, érted? Jó, nagyrészt én, de ő is, és olyan okos volt. Még mindig nem értem…

– Mit?

– Hogy miért nem vettem észre, hogy nem a mi időnkből való volt. Annyira tökéletesen tudott és értett mindent.

– Jeremy, lehet, hogy valamennyire te is formáltad őt. Remélem, nem, hiszen ki tudja, az adott esetben az nem számít-e kívánságnak, de lehet, hogy valahogyan variálni tudtad Ray félelmét.

– Lehet. Lehet, hogy annyira kitalált volt, hogy még én is hozzá tettem a magam részét. Semmi nem volt igazi belőle.

Megint megszorítom a vállát.

– Majd jön valaki, aki szintén érteni fog, de ő igazi lesz. Nem ebben a világban, de kint igen. Ígérem.

– Akkora idióta vagyok. Több szempontból is – mondja az öcsém keserűen, miközben továbbsétál. – Melyik tizennégy éves kötődne ennyire valakihez, akit csak pár napja ismert?

– Ha ez megnyugtat, bár Majonéz torkán sem akartam ledugni a nyelvem, én is pár nap után kötődni kezdtem hozzá. Ami azt illeti, inkább pár perc után. És itt furán telik az idő, az ember észre sem veszi, és pár nap alatt mintha eltelne a fél élete…

– És Raybe mikor estél végképp bele?

– Nem vagyok szerelmes Raybe! – csattanok fel.

– Ugyan már, Abbey! Felesleges tagadnod. Azt hiszem, ez több mint mezei hiúsági kérdés. Mindketten vonzódtok a másikhoz.

– Egy dolog a vonzódás, és egy másik a szerelem. Elhiszem, hogy Raynek szépen kidolgozott izmai vannak, de ő Ray, én pedig én vagyok, annyira illünk egymáshoz, mint tűz és víz, és annyira is vagyunk szerelmesek. Ami azt illeti, szerintem többször akart megfojtani, mint megcsókolni.

– Lehet, hogy perverz, és arra bukik.

– Jeremy! – vigyorgom el akaratlanul, miközben a felháborodottat adom. – Komolyra fordítva a szót, nem, nincs köztünk semmi. És nem is lesz. Semmi értelme nincs, neki nincs jövője odakint, nekem pedig…

Idebent, akarom mondani, de valahogyan nehezemre esik.

– Akkor jó – mondja Jeremy. – Valami ugyanis nem tetszik nekem benne.

– Jeremy! – vonom össze a szemöldököm.

– Nem úgy értem, hogy rosszat akar! – legyint. – Csak valami nem stimmel.

– Nem stimmel? Miről beszélsz? A modorát leszámítva szinte tökéletes.

– De azért nem vagy beleesve, értem.

– A modora sok mindenben akadályozó tényező – próbálom megőrizni a méltóságom. Vagy legalábbis próbálok úgy tenni, mintha próbálnám megőrizni. – De ne tereld a témát, hogy érted, hogy valami nem stimmel?

Kikerülök egy faágat, és rutinszerűen körbenézek. Nem akarom, hogy valaki meglepjen minket, még akkor sem, ha ilyen fontos témáról van szó.

– Nem tudom meghatározni, de gondolkozni fogok rajta – mondja Jeremy. Azt hiszem, az bőven elég sokk volt neki, hogy arra nem jött rá, mi volt a necces Scarlett-Felicityben. – Egyszerűen csak úgy érzem, volt valami, amin átsiklottam, pedig látnom kellett volna, mire utal…

– Utal?

– Valami lényeges apróság.

– Lényeges apróság? Atyaég, hagyd ezt abba, Jeremy, a szívbajt hozod rám! Megbízol te Rayben?

– Persze, hogy megbízok, Ray remek fickó! De valami akkor is van.

– Nem lehet, hogy ez a valami csak Scarlett volt?

– De, természetesen lehet.

– Hogy azért látod most furának őt, mert valami rossz emléket kötsz hozzá akaratlanul is.

– Lehet – hallgat egy kicsit. – Mindegy, hagyjuk a témát! Ha van is valami, majd rájövök, mi, ha meg nem, nincsen semmi gond.

– Ebben van valami – biccentek, majd, amikor meglátom Mrs. Bennet otthonát, elönt a biztonság érzése. – Különben is, megérkeztünk. Biztonságban, szerencsére.

Befutok a rétre, és vidáman odakiáltok a földön fekvő Mrs. Bennethez.

– Mrs. Bennet! Megjöttünk!

Mrs. Bennet ijedten felül, majd szemrehányóan néz rám.

– Ostoba lány, az idegeim! Vigyázz az idegeimre!

– Sajnálom – húzom be a nyakam. Kicsit elragadtattam magam. – Emlékszik az öcsémre, Mrs. Bennet?

Mrs. Bennet végigméri Jeremyt, és biccent.

– Őt jobban nevelték, mint téged, ostoba lány.

– Pedig ugyanazok a szüleink – jegyzem meg vigyorogva, miközben letelepülök Mrs. Bennet mellé. Csak közelebb érve tűnik fel, hogy mennyire sápadt vagy inkább sárgás az arca. – Jól van, Mrs. Bennet?

– Ezt kérdezed, te ostoba lány, miután így felkavartad az idegeim?!

Jeremy is leül mellénk, és vet egy kutató pillantást az arcára.

– Ez nem hiszem, hogy Abbey kiabálásnak köszönhető – jegyzi meg.

Mrs. Bennet bevág egy méltóságteljes pillantást.

– Természetesen ezt hiszed, hiszen nem tudsz te semmit az igazi idegi problémákról.

Azt bezzeg nem teszi hozzá, hogy ostoba fiú.

– Igen, nos, remélem, hogy ezt a nagy sokkot leszámítva minden rendben, és ezen is viszonylag hamar túlteszi magát, Mrs. Bennet.

Vetek Jeremyre egy amolyan „jobb, ha nem packázol az idegeivel”-pillantást, még mielőtt megszólalhatna.

–Túlteszem, túlteszem, erősnek kell lennem, lányom.

– Helyes. Izé, mert amúgy is lenne néhány kérdésem.

–Kérdésed? – néz rám gyanakodva Mrs. Bennet. Mintha nem bízna abban, hogy nem ártok megint az idegeinek.

– Aha, igen. Például, hogy hogy van? Ennyire nem szokott feszült lenni, még akkor sem, amikor veszélyben vannak az idegei.

Mrs. Benne tőle szokatlan módon megdörzsöli a szemét.

– Csak egy kicsit fáradt vagyok, lányom. Hamarosan kipihenem magam.

– Miért fáradt ennyire?

– Sok minden történt a napokban.

De még mennyi, gondolok Bennet új harcosaira.

– Az egyik bokrom sárgul.

– Már a múltkor is ezt mondta – jegyzi meg Jeremy. – De mi nem láttunk semmit.

– Most van mit látni – pattan fel szokatlanul fürgén Mrs. Bennet, és ahhoz a bokorhoz vezet, amelybe beleestem.

Ijedten hátrahőkölök. Ez a bokor tényleg sárgul, mintha azt hinné, hogy jön a tél. Pedig itt nincs tél.

– Ó, sajnálom, Mrs. Bennet. Mi miatt lehet ez?

– Biztosan a rémisztő mütyüröd miatt, lányom – vet rám egy szigorú pillantást Mrs. Bennet. – Én biztos vagyok benne.

– A mim miatt? – kérdezek vissza értetlenül.

– A mütyür annyit tesz, kis cucc – jegyzi meg Jeremy.

– Ja, hogy ez! – kapom el a mobilom. A múltkor mintha emiatt pánikolt volna Mrs. Bennet. Most is ijedten hátrahőköl.

– Vidd innen!

– Mrs. Bennet, nyugodjon meg – mondom, és alig bírom visszafogni a nevetést. Jeremyn látom, hogy hozzám hasonló problémákkal küszködik. – Ez nem bánt, ez csak a telefonom. Valami más lehet a baj, higgye el.

Mrs. Bennet gyanakodva bámul rám, majd ellágyulnak az arcvonásai.

– Benned megbízom, lányom. Ha azt mondod, nem veszélyes, nem veszélyes. Akkor viszont nem tudom, miért haldoklik. Pedig mindent megpróbáltam, hogy megmentsem, táncoltam neki, énekeltem, simogattam és tisztogattam a leveleit, de nem használt egyik sem!

–Locsolta is? – szól közbe az öcsém.

Mrs. Bennet vet rá egy megsemmisítő pillantást.

– Természetesen igen.

– Mi lenne, ha adnánk neki tápszert? – fordulok Jeremyhez. – Hátha használ.

Jeremy megvonja a vállát.

– Nem tudom, ez milyen bokor és milyen tápszer kell neki.

– Mi az a tápszer? – kérdezi Mrs. Bennet kíváncsian.

– Az ilyen folyadék, amivel, ha meglocsolunk egy növényt, tápanyagokhoz vagy mikhez juttatjuk azt, és segítjük a fejlődését.

– Ez tényleg segít? – kérdezi aggódva Mrs. Bennet.

– Hát, valószínűleg. Persze, lehet, hogy semmilyen hatással sem lesz rá. De egy kis mesterséges rásegítés szerintem sosem árthat.

– Mesterséges? – kérdez vissza riadtan. – Én nem akarok semmilyen mesterséges dolgot a bokraim közelében tudni! Eddig is jól fejlődtek, és ezután is jó fognak.

– Hát, ez az egy jól láthatóan nem – jegyzi meg Jeremy.

– Jer! – szólok rá, majd vetek egy bizonytalan pillantást a haldokló növényre. – Természetesen lehet, hogy enélkül is túléli, de azt hiszem, a szer segítene neki.

– Mesterségeset nem akarok – rázza meg a fejét. – Különben is, nekem kell segítenem rajta. Az én bokrom, az én felelősségem.

– Hát, rendben – mondom bizonytalanul. – Szóval, csak ennyi a baj, emiatt van kifáradva?

– Csak ennyi! – csattan fel Mrs. Bennet, és én tudom, hogy nem éppen a legszerencsésebben fejeztem ki magam.

– Úgy értem, hogy remélem, ezen az amúgy is nagy problémán kívül legalább nincs másik.

– Milyen másik lenne? – dől be a cselemnek.

– Hát… Mikor nemrég találkoztunk, a férjével volt valamilyen konfliktusa.

– De már nincs.

– Ez azt jelenti, hogy kibékültek?

– Össze sem vesztünk igazán.

– És vele minden rendben?

– Lányom, tudom, hogy ő az ellenséged, akár csak te neki. És ahogyan neki nem mesélek rólad semmi, ugyanúgy nem szabad mesélnem róla neked.

Csalódottan nézek Mrs. Bennetre, aki idegeit félretéve határozottan és eltántoríthatatlanul visszanéz rám.

– Olyan furcsák Bennet új emberei. Sokkal másabbak, mint a régiek. Kevesen vannak, de erősebbek – próbálkozom azért. – Megtámadtak minket.

Mrs. Bennet nem szól semmit.

– Majdnem megöltek.

Még mindig nem szól, de mintha összerezzenne.

– Mrs. Bennet, én tudom, hogy nem szeretné, ha a férje még többet gyilkolna. Tudom, hogy azt szeretné, hogy az legyen, aki régen volt, akitől nem kellett félnie.

– Most sem kell félnem tőle! – csattan fel.

– De nekem igen – mondom csendesen. – És az öcsémnek is. Meg akarja ölni őt.

Mrs. Bennet elkínzottan néz rám.

–Mrs. Bennet, kérem, csak néhány kérdésre válaszoljon… Nem azért, hogy bántsuk Bennetet, hanem hogy visszatartsuk, míg ki nem jutunk innen.

– Innen?

– A Gödörből. Ebből az átkozott helyből, amely megzavarja az ember agyát, ahogy megzavarta Mr. Bennetét is, aki régen talán szerethető volt.

– Igen, az volt. Szerethető volt!

– Jeremy még most is az. Ray is. Én is… És még azelőtt ki szeretnénk jutni innen, hogy ez megváltozik. Hogy a Gödör megváltoztatja. Ehhez viszont az kell, hogy ne haljunk meg.

– Mr. Holmes is gyilkolt.

– És gyűlöli magát érte.

Mrs. Bennet felsóhajt.

– Nem mindenre tudom a választ. Én sem mindenre tudom a választ, ostoba lány.

– De amire tudja, megadja? – kérdezem reménykedve.

Mrs. Bennet lemondóan kényelembe helyezi magát, majd egyenes háttal szigorúan rám néz.

– Kérdezz! A kijutásért. Nem tudom, hova akartok jutni innen, de ha nektek ez ennyire fontos.

– Ó, igen, nagyon fontos, Mrs. Bennet! – mondom lelkesen. – Nagyon-nagyon fontos!

Jeremy leül mellém, majd fontoskodva Mrs. Bennetre néz.

– Először is, azt szeretnénk tudni, hogy mire kell az indiánoknak Abbey elvileg kék vére?

Vetek egy éles pillantást az öcsémre, nem tűnt fel, hogy jeleztem neki, vegye át a kérdező szerepét.

Mrs. Bennet megvonja a vállát.

– Mert az van a könyvben.

– A könyvben?

– A kék vér jelentősége – szúrom közbe. – Mi van abban a könyvben, Mrs. Bennet?

– Ó, szörnyű képek, borzalmasan szörnyű képek! Az elején gyilkosságot végrehajtó emberek, sok vér, és agresszió… – megborzong.

– És utána? – kérdezem nagyot nyelve. Ez a része ismerős.

– Ó – mondja most más hangsúllyal. – Azt nem tudom.

– Nem tudja?! – döbbenünk le Jeremyvel.

– Sosem néztem végig. Ennyi is bőven elég volt az idegeimnek.

– Nem nézte végig? Ennek a könyvnek a nevében gyilkolnak, és maga nem nézte végig?!

– Nem tett jót az idegeimnek! Az a sok kép.

Jeremy mellettem vesz egy mély levegőt, majd lassan kifújja.

– És a férjét sem kérdezte meg arról, mi a vége?

– Nem. Nem akartam.

– Valamire kell neki Abbey vére. Vagyis valakié, akinek kék a vére. Mire? Mit adhat a kék vér?

– Hatalmat, fiam.

– Azt mondta, nem tudja, mi a vége.

– Nem is tudom. De azt tudom, mi Mr. Bennet célja. És az a hatalom, az mozgatja, az élteti. Valamint most még – néz rám Mrs. Bennet – a bosszú.

Mondjon valami újat.

– Nem tudom, hogy hogyan juttatja hatalomra a kék vér, de hisz benne, hogy valahogyan igen.

– Őrült – foglalja össze a véleményét Jeremy. – Nincs is kékvérű ember.

– Mindegy! – legyintek. Úgy érzem, zsákutcába jutottunk, és ezen nem segít, ha szapuljuk a segítőnk férjét. – Engem inkább az érdekel, most mennyi hatalma van. Nem érzi úgy, hogy csökkent valamennyit? Vagy az, hogy most már kevesebb embere van, csak azt jelenti, hogy összpontosítja a meglévő erejét?

– Mr. Bennet… frusztrált. Az utóbbi napokban nagyon ideges. Ez nyilvánvalóan visszavesz az erejéből is. – Mrs. Bennet kicsit maga elé mered, mint aki nem tudja, még mennyit mondjon. – Valami nagyon megváltozott, lányom, ezen a helyen. Maga a hely is változik.

Ja, hát a félelmeink szaladgálnak az ösvényeken meg minden, szóval nekem mondja?

– Ön nem akar kikerülni innen, Mrs. Bennet?

Éles pillantást vet rám.

– Természetesen igen. De ez nem az én feladatom, nem bírnák az idegeim.

– Akkor kinek a feladata? – kérdezi Jeremy gúnyosan. – Kinek kéne, hogy bírják az idegei?

Mrs. Bennet rám néz.

– Mi van? – kérdezem értelmesen.

– Ez a te feladatod, lányom. A kijutás a te feladatod.

– Az enyém? – döbbenek le, majd hitetlenkedve elnevetem magam. – És mégis hogyan jussak ki innen, Mrs. Bennet? Hol?

– Itt – mondja, és hirtelen előre hajol, és a szívem felé teszi a kezét. Mit ne mondjak, megdöbbent, hogy így letaperol.

– Aha… –nyögi ki Jeremy. Hallom a hangjában a kétkedést, így nem csodálom, hogy témát vált. –Szóval, maga szerint Bennet még mindig megcsapolni szeretné a nővérem, vagy már más tervei vannak Abbeyvel, amiket alárendelt a bosszúnak?

– Mindkettő. És Mr. Bennet úgy gondolja, célba is fog érni, előbb az egyiket éri el, majd a másikat. De ne aggódj, lányom – vet rám egy meleg pillantást Mrs. Bennet. – Itt biztonságban vagytok.

– Ó – hatódom meg. – Köszönöm. De maga biztonságban van, Mrs. Bennet? Nem bántja magát?

– Nem szokott bántani.

– A múltkori szorítás…

– Nem volt semmi. És nem fog megint előfordulni.

– A semmi nem fordul elő megint – ismétlem meg enyhe gúnnyal a hangomban.

– Mrs. Bennet, Abbey szerint Mr. Bennet sejti, hol van Ray és a mi otthonunk határa.

– Ne nevezd otthonnak! – morgom az öcsémnek.

– Igen, egy részét körülhatárolta. De az a tiéd az a hely, lányom, nem az övé. Nem tudja megfogni, nem tudja elérni.

– Nem is fog menni neki – bíztatom magam.

– Akkor ott is biztonságban vagytok. – Mrs. Bennet hirtelen még komolyabbra vált. – Arra kérlek titeket, ne nézzetek feleslegesen szembe vele! Ne bántsátok őt, csak önvédelemből!

– Nem fogjuk megölni álmában, Mrs. Bennet. Nem is lennék rá képes, csak ha ő akar bántani minket. Akkor tényleg be akar jutni hozzánk? – aggodalmaskodom.

– Be akar, de nem fog.

– Honnan tudja ezt? – ráncolja össze a homlokát Jeremy.

– Érzem.

Mrs. Bennet hirtelen valamilyen földöntúli erőt sugároz.

– Mrs. Bennet, mondja csak, annak ellenére, hogy nagyon fáradt mostanában, mert aggódik a növénye miatt, nem érzi magát… nem is tudom, valahogyan erősnek?

– Erősnek?

– Igen, Nem áramlik valami fura erő magában?

– Nem. Ez az egész nem rólam szól. Emiatt nem is tudom, miről beszélsz, lányom.

– Hát, én sem – jegyzi meg Jeremy.

Megvonom a vállam. Mit tudom én. Nem hozzám kerül Mr. Bennet ereje.